Pest Megyi Hírlap, 1973. október (17. évfolyam, 230-247. szám)

1973-10-07 / 235. szám

mm. OKTOBER VASÁRNAP *&Urlap Végre! Végre bekövetkezett, amire évek óta várok. Van másfél millió forintom! S ez a szerencsémnek éppúgy kö­szönhető, mint' annak, hogy soha, egyetlen pillanatra se veszítettem el a csüggedése. met Fortuna méltányolta sze_ líd türelmemet: ötször meg­fogta a szerencsekerékbe nyú­ló úttörő kezét, s a fülébe súg­ta: ezeket a golyócskákat emeld ki, lelkemszottya, hadd nyiháncoljon az a sóvár Bruszt Balázs. A hivatalban pillanatok alatt elterjedt szerencsém hí­re, hogy megütöttem a főnye­reményt, kollégáim közül pe­dig néhányat a guta. Ez azonban nem akadályozott meg abban, hogy magamra zárjam az ajtót, és íróaszta­lom mögé ülve haditervet dől gozzak ki: mihez is kezdjek most már? Lássuk csak! Először is be­megyek az igazgatóhoz, és kérek egy év fizetetten sza­badságot. Mi az, hogy kérek? Akinek másfél milliója van, az ne kérjen! Az csak közöl­jön. Látott már valaki kérő milliomost? No, ugye! Leülök vele szemben, rágyújtok, ke­resztbe rakom a lábam, rá­érősen fújom a füstöt — egy­szóval hanyag eleganciát ta­núsítok. Sőt, lehet, hogy még a titkárnőnek is kiszólok: „Rozálka, legyen szíves hoz­zon feketét! A direktornak is hozhat. Persze, ha csak akar. Tupírral. Én fizetem!” Eme első és legfontosabb lépésemet követően végigjá­rom az egész hivatalt, és — CSALA LÁSZLÓ: Magyar Onassis munkájúik elismeréséül, a hi­vatal megbecsülésének jeléül. Aranka, a kis aranyos pedig kap... Eddig jutottam az ajándék­lista összeállításában, amikor valaki dörömbölni kezdett az ajtón. „Brusztkám, te drága Aranyember, csak egy percre engedj be!” Kinyitottam az aj­tót, Krapcsák állt előttem. Pontosabban én álltam, mert Krapcsák máris a nyakamban csüngött, mint a gyümölcs a fán. „Te kis tőkés! Te csodá­latos magyar Onassis! Te hu_ szonnégy karátos arany lelkű! Adj kölcsön tíz kilót. Vagyis egy ezrest. Hiszen mi az ne­ked? Csepp a tengerbőL Ha ismered a jótevő szente­ket ...” Nézd, Krapcsák, mondtam, a jótevő szenteket ugyan nem ismerem, de téged igen. Te egy rusnya féreg vagy. Egy álnok csúszó-mászó. Egy min­den lében tíz kiskanál. Egy bajkeverő. Neked egy fitvin­get sem. Te mindig csak fúr­tál engem. „Szóval nem adsz?” Nem. „Ez az utolsó szavad?” Még van. Frászt és frászt és megint frászt. Hö_ höhöhö! Azt már nem tudom, ho­gyan csapta rám Krapcsák az ajtót. Felébredtem. Sajnos, csak álom volt az egész. Cso­dálatosan szép álom ... Csak azt nem értem, hogy ez az idióta Krapcsák ma reg­geltől miért sunyit rám ellen szenvesen. S az igazgató is, meg még néhányan gyanúsan mezgerelnek a tekintetükkel. Te jóságos ég! Csak nem sej­tenek valamit!? hadd lássák, Bruszt Balázst nem szédítette meg a gazdag­ság —, kinek-kinek beígérem az őt megillető ajándékot. Mancika, a legfőbbkönyvelés­ből, kap egy zöld parókátj a legfőbbkönyvelő egy hat- dioptriás szemüveget, amire azóta vágyik, hogy harmadi­kos elemista korában meg­húzták számtanból és hittan­ból; Plajbász kolléga — osz­tályvezető a sárgult iratok böngészderészlegében — kap egy pár vadonatúj könyök­védőt. Jucika néni pedig, ő mit is kapjon? Az ő szemét nem lehet kiszúrni akármi, vei, hiszen senki sem ért job­ban hozzá, hogy olyan geo­metriai pontossággal szántson barázdákat a poros íróaszta­lon, miként 6. Megvan! Juci. ka néni kap egy pár szarvas­bőr kesztyűt, ne tegye tönkre kezét a házon belüli munka­nélküliség. Az örökké dühös Macolaynak veszek egy tucat gömbölyű, magyar gyártmá­nyú rágógumit; Klárikának nyitok egy takarékbetétköny­vet, húsz forinttal; a ^nyugdíj előtt álló Papcsák bácsit meg­ajándékozom hat darab zseb­kendővel, hadd dühöngjön a diri, merthogy ő szokott zseb­kendőket adományozni a nyugdíjba vonulóknak, jó GALYASI MIKLÓS: Őszi parancsra Kacag a gerle, a szőlő érik, holnapután rőtarany a lomb, fekete már a meghántott tarló, erősebb este a tücsökdoromb. Őszi parancsra gyűlnek a fecskéik, kisasszonynapja közeleg. Szél rázza a fákat alkonyatkor, színesednek az esti föllegek. Nászi hintáján az ökömyálnak apró pókok utaznak az őszben. Fénye van már csak a napsugárnak, akár tavaly, minden költözőben. Évvel vénebb, de az, aki voltam, a törvény az idén is törvény marad, csak ha nézel, a szemed nem csillan, csak a csókod egyre fanyarabb... SZANTHŐ IMRE, Padlásszobám Egy vendéglő a magyar Montmartre-on Öreg szoba SZÄNTHÖ IMRE RAJZA fehér szekrény s egy kié gázkályha, amit általában soha nem gyújtok be. , A lány kedvtedve hallgatta. — Óh, a lakbér nálunk sem olcsó, úgy hiszem, drágább, mint magúknál. De a fizetéséből bérelhet egy szoba komfortos kis lakást, ahol mégis nyu­godtan élhet. — Ott is nyugodtan éltem — nevette el magát a fiú. — Igen, de mégis számít, hogy egy fűtött, kis lakása van az embernek, me­leg vízzel, ahol kedvére dolgozhat és nemcsak aludni jár haza. — Óh — nevetett a fiú —, nincsenek olyan nagy igényeim. — De olvasni szeret, nem? — Szeretek is, meg kell is. Vagy a tanári szobában olvasgattam, vagy be­ültem agy kévázóba. Tudja, milyen más otthon? — nézte csillogó szemmel a lány. — Egy perc alatt csinál egy csésze kávét, és senki sem zavarja. — Akikor maga mért itt dolgozik? — kérdezte kicsit incselkedve a fiú. A lány megvonta a vállát. — Az égvilágon sehová sem járok. Egy-egy színházi előadáson kívül. He­tenként kétszer, amikor javítom a dol_ gozatokat, ide ülök be. Odahaza vagy takarítom a lakást, vagy olvasok. A FIŰ nem látott semmi különöset ebben. Lányok közt is úgy van, mint a fiúk közt. Van, aki szórakozni szeret járni, s van, akinek maga az élet a szó­rakozás. Az ő környezete is ilyen al­katokból állt, s ez csak erősítette ro_ konszenvét, a szép, finom arcú lány iránt. — Szóval eldöntötte? — kérdezte a fiatal nő. — El! — nevetett a fiú. — Olyan tí_ pus vagyok, ha várok, altkor nem tu­dok dönteni. Akkor már elodázom a dolgokat. — Szóval gondolkodás nélkül szeret dönteni? — Azt éppen nem — védekezett a fiú. — De nincs mit vesztenem, egy­szerűen megnróbál b atom itt is. Ha nyu­godtan tudok majd dolgozni, akkor a képesítő vizsga után valami más diplo_ ma elnyerését is megkísérelhetem. — Egyetemre szeretne kerülni? — Ugyan! — nevetett a fiú. — A leg­kisebb tanár szeretnék lenni a közép­iskolában. Mindössze egy-két problé­ma érdekel, amiben jobban el szeret­nék mélyedni. Ha meg tudom állni a helyemet a középiskolában, az már nagy szó. Annyi a tanár és én olyan keveset tudok. A lánynak, aki ismert franciákat, tet­szett ez a nagyvilágias szerénység, de azért megjegyezte: — Kevés az önbizalma? A fiú hahotázni kezdett — Magában jobban bízom. A lány megfeddte. — Pedig az ember mindent csak ma­gától várhat. — Tudom — biggyesztette el száját a fiú. — Azért is nem várok sokat. De a lány mégis kedvtelve szemlél­te a nagy, erős fiút, aki ilyen naiv fleg­mával nézi az életet, és mégis helyt akar állni, továbbtanulni, és úgy, mint­ha az egészből csak az a néhány szel­lemi probléma érdekelné. Valami mást árasztott ez a fiú, mint ami eddig kö­rülvette, de azért úgy vélte, önbizalmat kell öntenie belé. MEGÄLLAPODTAK, hogy a fiú visz- szamegy az iskolába, beszél az Igazga­tóval, a lány pedig utánanéz egy szo­ba komfortos, lehetőleg nem túl drá­ga, kis lakásnak, és tíz nap múlva itt találkoznak a Rue du Petit-Chene-en, ebben a nyugodt levegőjű, finom kávé­zóban. Egy fekete kis négylovas Renaultba szállt be a fiú az utcán, mely úgy csil­logott, mintha új lett volna, pedig már 1951-ben beszüntették a gyártását, s azóta csekély húsz év telt el. De ez a szépen tartott, öreg, kis kocsi is tet­szett a lánynak. Azt hitte, bele sem tud ülni a fiú, pedig négy ülése volt — persze: nem túl testes utasok számá­ra. Egy kicsit hosszabban tartották egy­más kezét, aztán elváltak. Tíz nap múl­va pedig újra ott ült a lány a kávézó­ban, melynek ablakain nem lehetett belátni a fehér függönyök miatt, de amikor belépett a fiú, a lány tüstént észrevette, s egy halk „helló”_val je­lezte ottlétét. Philippe immár nem expresst kért, hanem egy riserratot, s utána felkere­kedtek, hogy megnézzék a szoba kom­fortos lakást, mely véletlenül épp ab­ban a házban adódott, ahol a lány is lakott. Együtt mentek el az áruházba, hogy kiválasszanak néhány szükséges olcsó bútort, amit részletre vásárolt a fiú, a lány jött el hozzá stílusosan el­rendezni a kevés berendezést, egész vasárnap dolgoztak rajta, valami kis halványsárga függöny is került az ab­lakra, s utána lemosdottak a fürdőszo­bában, előbb a lány, aztán a fiú. AZTÄN LEMENTEK, de nem a ká­vézóba, hanem kicsit feljebb, egy piz- zeriába, ez olyan olasz elnevezésű ét­terem, ahol egy-egy előételt ettek, egy adag kis sajtot desszertnek, s hozzá kis pohárka bort, s az ünnepi hangulat kedvéért egy-egy kávét is. — Köszönöm. Henriette — szólalt meg a fiú némi hallgatás után, amint itták a kávét, s a lány egy svájci ciga­rettával kínálta. És megfogta a lány kezét és ujjaival körülfonva tartotta, vagy egy percen át. És nézték egymást, a fiú kicsit sze­mérmes mosollyal, a lány tágra nyílt szemmel, s akkor hazamentek. És azontúl mindig a kávézóban talál­koztak, hetenként csak kétszer, amikor a dolgozatokat javították. Utána meg halk mondatokban beszélgettek egy­mással. Esvczer történt, hogy a szomszéd asz­talnál egy pár hosszan megcsókolta egymást. Ilyet sem vesz észre az em­ber, de annyira premier plan-ban per­gett le ez a csók, hogy önkéntelenül is megakadt rajta a szemük. S akkor ki­csit csodálkozva, kicsit pajkosan ők is egymáshoz hajoltak, s néhány másod­percre összetaoadt a szájuk. BOLDOGAN nevetni kezdtek, mint­ha egy régi némafilm jólsikerült pa­ródiáját játszották volna. GYURKOVICS TIBOR: Nyárutó A kertben fürdőruha szárad, lejár a nyár, ahogy a nap, megperdülnek a napraforgók az elveszített ég alatt. Zuhan a föld, minden vasárnap egy végtelen gödörbe hull, szőlőkarók, fekete kardok merednek ki a föld alól, az almafa, az alma fája nyári karácsonydíszeit őrzi, azután egy csapásra gyümölcsöt, ágat elveszít, a nagysúlyú, verődő gerlék vörös lába a földhöz ér, aztán ijedten fölrepülnek, nagy testük csattog, mint a szíj. A nyírfák közt olyan sötét van, mintha éjszaka volna még, a nádas mélyén önmagába, befelé hullik a vidék. A víz végül kirajzolódik, ez is elmúlik, ez a nap, olyan a hajnal, mint a vércse, mikor az áldozatra csap. í I s----------------------- vendéglő [ A Kisanyik | a Sza­------------------------ márhe­gy en volt, a régi Angyal utcá­ban, melyet az ötvenes évek elején Bartók Béláról nevez­tek el. Minden tiszteletem a nagy komponistáé, de még ma is okosabb volna, ha inkább a zeneiskolát neveznék el róla. Ez a kedves, hegyre kapasz­kodó uccika, mely a Tabakos kereszthez vezet, lenne ismét Angyal utca, mely tréfás-ked­vesen nevében is jelzi az ég­re, magasra felkapaszkodását. Macskaköves járdái és a pin­cék hátán futó kocsiútja biz’ megszuszogtatja a rajtajárót igencsak. A hangulatos Rab Ráby mintegy felezi a domb­hegyre, a hajdani Kisanyik vendéglőhöz vezető utat. Az idei nyár csendes kóbor­lásaiban társam volt sokszo­rosan, majdhogy nap mint nap, az egyik unoka, Dénes, így kerültem gyakorta a ház tornácára, udvarába, ahol Szentendre művésztelepet ala­pító művészei gyakori látoga­tók voltak a jó boráról híres, főztjéről ismert vendéglőnek. Törzsvendégek voltak a télen- nyáron itt lakó festők; Báná­ti Sverák 1'József és Ónodi Bé­la, de gyakorta feljárt Szamo­si Soós Vilmos, a szobrász és a víg Heintz Riki, Pándi Lajos és baráti társaságuk: festők, írók, zenészek, modellek és szépasszonyok. A tücsökciri- pelős, holdas estéken, virágil­latú nyár ezernyi csillaga pil- logtatta remegő fényét a sző­lőlugasokban beszélgető, du- dorászó iddogálókra. | A nagy ábrándok | és tervek hordozói, mámoros boldogságai, csalódásai e vén, majd hogy nem kétszáz éves, görbe falú ház kertjében hangzottak el. Tovatűnt per­cek, hangulatok, képek, ízek és színek; a múló idő elfedte, de emlékül marad sok kép, történet, barátság és nagy lán­golások. Kisanyik néni ma ősz, egye­nes derekú, öregen is szép asz- szony. Nevetős, mosolygós em­lékezéssel beszél a kedves fes­tőkről, a sok beszédes estéről és a virág, danolás — pince húséból csillapított nyári es­tékről és a kedélyes szüretek­ről. Kukula néni lakóira em­lékezik, kik nála a kisszobá- ban laktak itt, a Szamárhe­gyen, Velmacher Annára, aki lányát is „pontosan olyanra” festette le és Lehel művész úrra. Ki kell kottyantanom, hogy ő volt Csontváry Tivadar első propagálója. Lehel Ferenc nemcsak mint kitűnő festő, de mint az egyik legnagyobb ma­gyar festőzseni, Csontváry Kosztka első apostola hirdet­te Tivadar mester rendkívüli- ségót és saját kiadású könyve mindmáig hiteles, szép írás CsontváryróL. ■j-----------------------r festett | Itt a hegyen | és la­------------------------- kott ny aranta, a Tabakos kereszt mögötti házban, Kmetty János is. Míg a művésztelep lakója nem lett. Itt festegetett a Klinczliéknél lakó Szántó Pi­roska — Vos István költő fe­lesége — is, de Sverák József, Rozgonyi, Deli Tóni bácsi, Apáti Abkarovics, Ónodi Béla, Göllner Micu, Perrey Perron Fedor, Hadzsics Kamilló is számtalan szamárhegyi témát vitt vászonra. A hegy északi oldalán lakik immár harminc éve és festi a girbe-gurba ut­cák emlékét idéző képeit Ilos- vai Varga István, de számta­lan motívumot őriz Paizs Goebel Jenő piktúrája is, e hegyen-dombon épült, dalmát lakta, magyar balkánjából. Itt lakott az öreg pincék tövén egy félig hegybe fúródó ház­ban Perrey Perron Fedor, az adótisztviselő — festő, kinek három gyermeke és lázadozó, hányatott, küzdelmes sorsa volt. Perrey spanyolhonból származtatta családját és kü­lönösen Gauguin buja rajzű képeit szerette. Magával Aba Novákkal járt a Képzőművé­szeti Főiskolára, ezt gyakorta említette. Nagykalapos, pa_ kombartos, meg nem értett ember volt. Festőnek adótiszt­viselő, de tisztviselő társai hó­bortos bohémnek tartották in­kább, mint kollégának. Szép rajzú képein, tüzesfényű fest­ményein talán elsőnek láttatta meg e mediterrán jellegű kis­város romantikus hangulatát, .-------------------------: még fel­I Hosszú volna | sorolni--------------------------is az itt kó borló festők sorát: Czóbel Béla, Ámos Imre, Vajda La­jos, Diener Dénes Rudolf, Per­lőit Csaba Vilmos és sokan festették e „festői Szamárhe­gyet” — Szentendrén, a Bu­dán tovatűnt, Tabánra emlé­keztető városrészt, mely majd­nem szakasztott mása a budai Várhegy alatt elterült, kis­tisztviselők, vargák, iparosok, nyugdíjasok, kocsmárosok és Rezeda Kázmérok, Krúdy Gyulás, a lét nagyszívű embe­reinek csodás világára emlé­keztető tájéknak. Vén, dohos — télen párát, meleget gőzölgő, nyáron hű­vös, hatalmas pincék labirint­ja, mint vérerek hálózzák ke- resztül-kasul e homokkő dom­bot. Sandi macsekok különös cicaországa ez a sok-macska- lépcsős, háztetős és tűzfalas, rejtett, embernek ismeretlen tetővilág, mely búvóhelyet, macskaodut rejt. A kerge fel­hők alatti holdfarkú, apatini cserepes tetők takarta geren­dás szobák komódjainak fiók­jaiban délceg huszárok és csi­nos tűzoltók fényképei lapul­nak. A néhol táskás, lehuppa­nó vakolat sok régi húsvéti meszelés rétegeződéséről árul­kodik és régen volt, talán igaz sem volt huncutságokat mond­hatna, ha volna valaki, aki megértené. Rádiók és televíziók ma már itt is mindenütt, a Kisanyik- házban is. A Malom utca egyik vén és görbe falú házát meszelték fehérre a minap, azt mondják, új tulajdonosa van, aki szereti az apácará­csos, kőkeretes ablakokat, ka­pukat és a kerítésen kibuk­kanó vadszőlők burjánzását. Talán nem túlzók, ha ki­mondom, a Szamárhegy Szent­endrén a modern magyar fes­tészet miniatűr Montmartre- ja volt és remélem, az is ma­rad. j-—r tintakék ég I A nyári | alatti napsü­----------------- tésben nem­csak fotósok tarka csapata, hanem fiatal és öreg, kócos és kopasz festők is felkeresik a kedves motívumokat kínál« hegyet. Hi szem és remélem, hogy számos kiállításon találkozha- tom még a kedves tájjal, vi­dékkel, házakkal és emberek­kel — úgy, mint művekkeL

Next

/
Oldalképek
Tartalom