Pest Megyi Hírlap, 1973. október (17. évfolyam, 230-247. szám)
1973-10-21 / 247. szám
"T/firiap 8 1973. OKTOBER 21., VASÄRNAP HEGEDŰS LÁSZLÓ: t-^=== Koránkelők i Pirkadat felé, mikor ébredek, kopogástól hangzik az úts a járda. Egy koránkelő férfi közeleg, serény asszonyok sietnek a gyárba. A járdán s az aszfaltút közepén kopognak sietőn, hangos-csevegve, vagy magukban, némán, — míg kél a fény, csak cipőjük koppan a ritka csendbe’. Koránkelő fiatalasszonyok, sokszor félálomban ér léptük hangja. Ha a magányos férfi elkopog, jönnek ők is; az otthon messze hagyva, futva-indulás, csók, perchez kötött — s alvó gyermekek talán. Tovább mennek, álmosan hunyorgó házak között s eltűnnek a hallgatag sírok mellett. (Gödöllő) Padlásszobám ÖRVÖS LAJOS: A törpe SZÁNTHÓ IMRE: ,------------------ iskolában | A z elemi [ egy girnyó, .................— szőke srác a ne vével tűnt ki leginkább közülünk, mert cingár, szúnyog- termetű, nádszálvitéz akadt közöttünk, de Perrey Perron Félix — ilyen nevetest kicsat- tantó nevű csak ő, Félix volt. „Félix — mondca egyszer a tanítónk, Balogh bácsi —, okos volt apád, hogy b'élixnek ke- reszteltetett, mart biz egy egész X-et nem teszel ki, olyan nyiszlett vagy" Más padsorban ült, nem is arra lakott, merre én, így bizony a négy osztályt majdnem úgy jártuk végig, hogy nem is nagyon beszélgettünk közben. Furcsa fiú volt később is, a gimnáziumban, ahonnan már az első évben kimaradt. Apja adótisztviselő és festőművész volt, nagyapám kedves barátja, Szatyi bácsi, a színész távoli rokonságához tartozott a pakkompartos, nagy kalapú, szomorú szemű, háromgyermekes atya, valóságban adótisztviselő, de leikében romantikus művészember. Egy kicsiny, kanyargós utcácska hegybe vályadt házikójában laktak. Látogatóban is ott voltam náluk először. Nagyanyámmal, anyámmal mentünk képeket nézni Per- reyékhez, a néni unszolására, lelkendezésére és hízelkedé- sére. Elmentünk. A férj — Perrey bácsi — borotválatlan, morcosán fogadott, a gyerekek sunyi-pislákoló szemmel lestek minket. Szűkén szorongtunk a kis szobában, ahol ők öten amúgy sem élhettek vajmi tágasan. Nagy lakású, elegáns rokonaim és művészek műtermei, hol ismerősökkel jártam, kusza emlékképekként kavarogtak bennem és nagyon szegényesnek találtam a petróleumlámpásos „műtermetien” szobát. A képekre talán már nem is emlékeznék, ha a sok lilás és sárgás tónus nem tűnt volna különlegesnek. Nagy, gyűrődött és idősárgította aktrajzokat is mutatott büszke-kérkedő emlékezéssel a néni, és azt mondta: „Én voltam a modell. Mű- vészmodell voltam!" — és én akkor helyette szégyelltem magam. Láttam már meztelen szobrot, képet, festményt, rajzot és magazinban dugiban fotókat is, de először találkoztam élő személlyel, akit meztelenre vetkőzötten festettek lés ő modell volt. Döbbent, furcsa, álmodozást-rontó valóság volt mindez. A művész nem sokat beszélt, elhúzódott egy másik szobácskába, magunkra hagyva minket. Perrey néni lelkendezve mesélt kiállításokról és sikerekről, betegségről, háborúról, tönkremenésről és mindenféléről.------ --------;— elmentem Má skor is | azután már------------------— hozzájuk, később másutt laktak, nagyobb lakásban, évek múlva. A nagyfiú már érettségizett, a lány otthon álmodozott és segített a háztartásban, a kicsi valamerre kallódott, dolgozott. Ekkor hallottam előszpr említeni Aba-Novákot. „A főiskolán növendéktársak voltunk, és nagyon nagy művész lett! — említette Fedor bácsi. Neki sikerült, neki igen! — mondogatta. Sokszor emlékezett a Tabánra is; gyerekkoromban bontották le az ósdi kis házikókat, a Gellérthegy és a Várhegy között elterülő szegénynegyedet. Sok képe, rajza, metszete volt a hajdanvolt, romantikus budapesti faluról. Szentendrén találta meg azt a szívbéli mesevilágot: pincéket, kiskocsmákat, sorsvetebt- hár^atott embereket és a holdas esték lombkoronás, orgo- naillatos hangulatát, lelke, szíve Tabánját. Egyszer közösen mentünk festeni ízbégre Perrey bácsival, ő temperával dolgozott, én vízfestékkel. Egy szalmatetejű házikót és gémeskutat festettünk. Lila árnyékai és jól rajzolt perspektívája tetszettek, amint oda-oda sandítottam a mellettem készülő műre. Tőle hallottam először a modern franciákról is. Különösen Gauguint szerette nagyon, talán rajzolt is úgy, mint a példakép, az ő stílusában. Nem értettem, miért ez a nagy vágyódás, elismerés és azonosulni akarás Perrey bácsinál. Ma már tudom. Felnőtt fejjel boldog örömmel töltenék órákat Perrey Perron Fedor- nál, és jó volna együtt feste- getni-jámi is, hiszen ma már értem, szeretem és tisztelem művészetét. Évekkel ezelőtt | kollégáim jártak városkámban és érdeklődésükre írtam egy kis felvilágosító és ismertető cikkecskét róla. Szentendrén kiállításon szándékoztam műveit bemutatni, sajnos, második feleségének határozatlansága meghiúsította. Egyik volt kollégájától érdeklődtem adótisztviselői élete felől. Különösen sokat mondani nem tudott, de kérésemre emlékezését írásban is följegyezte, melyet tisztelettel őrzök egynémely Perrey-rajzzal, fotóval egyetemben. Ma már, azt hiszem, tudom, Esti félhomály ereszkedik az utcára, alig-alig tűnik fel egy járókelő. A házak szürkék s unalmasak. Mintha a zajgó körút száz mérföldnyi járásra lenne, s nem öt percre ide. A nagyvárosok belsejében is maradnak ki ilyen szigetek a forgalomból. Nem messze fordul a villamos, a sínek csikorgásával mégis együtt ér ide a távoli vonatfütty. Mintha minden egyforma messzi volna. A fűszer-csemege már zárva, de a cipészműhely padlásablaka még világít, s a szíjgyártónál is ég a lámpa. Ahova nem ér el az utcai világítás, ott e kiszűrődő fények s a kékes félhomály derengi be az utat. Egy igen kis ember jön sietős, apró léptekkel a járdán. Hosszú nadrágot visel s hozzá hogy azt a Gauguin iránti szereteted vágyódást mi okozhatta Fedor mesternél. A tenger kékje, a végtelen felszabaduló, párás, szabad napsütés — kötetlen, adóívektől mentes órák —, festékszagok és vásznak varázslatos csábításai, szépség és jóllakottság, színes-pompás, virágzó leánytestek, ígéretes ölelésű nők — tengerparti föveny végtelenjét jelenthette neki Gauguin piktúrája. Menekülés és elvágyódás a kelká- posztafőzelékes, krumplileve- ses, beteges-adósságos hétköznapok nyomorúságos világából a világhír, kéklő, végtelen, izmosszépségű álomlányok déltengeri, elérhetetlen világába. Sok szép képe, remek rajzai kallódnak és vesznek el tehetetlenségünk megsemmisítő közönyében, de remélem, hogy egyszer valahol csak-csak sikeredik egy kiállítást létrehozni műveiből. r------------------------ művéI Egyszerűsége, | szete------------------------- színfolt vo lt Szentendre palettáján. Művészettörténetünknek nem erénye, ha elfelejti őt. Remélem, hogy a hajnali és lila es- tés botorkálások nagy kalapú, néha-néha kapatos, Krúdy Gyula regényébe is beillő, ta- bános botorkálásra emlékeztető, egykori adótisztviselő belekerül majd művészettörténetünk krónikájába. Megérdemelné. Perrey bácsi, sok-sok kocsmát bezártak azóta, a házban is más lakik már, ahol laktál. De ha sírod felé járok, kö- szöntlek emlékezéssel. Ha dalmát házak között arra mászkálok, ahol először találkoztam Veled, sárga fényű petróleumlámpa glóriájában, műveiddel csodálatosabbaknak látom a liános ágú ecetfákat, színesebbnek a málló vakolatot, és bársonyosabb lilának a zegzugok árnyékait. rendes zakót. Nem nagyobb a hatéves gyereknél, habár karórát hord, vízhullámtól fodros a haja, s agyában ugyanazok a gondok, örömek, mint más emberében, ha termetre nagyobbak is nála. Mit számít az egész! A karóra lehet játék. A hullámot bodoríthatta anyja is. A gpnd pedig nem mindig látszik meg a külsőn. Csak aki jól megfigyeli, az látja szeme alatt a ráncokat s az évek vonásait szája szögleténél. Az ilyen kicsi emberen kicsi a ránc is. A félhomályban olybá tűnhet valóban, mint egy gyerek, s még égő cigarettája sem árulja el. Nem ritkaság, hogy ilyen korú fiú is szert tesz cigarettára, aztán nagyos mozdulatokkal pöfékel. Ennek a törpe emberkének is ilyen nagyosak a mozdulatai. Az úttest szélén követ rugdalva jön szembe egy kölyök. Akkora, mint ő, lehet olyan hatéves. De erős, csak úgy dagad a kis képe, s huncut, virgonc a szeme. Hirtelen feljön a járdára, és könyökével oldalba löki azt a másik gyereket, a hosszú nad- rágost, aki fújja a füstöt. Az rávillantja szemét, mérgesen, apró mellét kihúzva: — Te kölyök! Nem tudsz vigyázni ? ... A gyerek incselkedően viszszaszólt neki: — Te nem tudsz vigyázni! — Szemtelen! — fakad ki a kis ember. — Elhordd magad innét!... A gyerek ráérős, örül, hogy hazatérőben akadt egy másik, kivel összemérheti erejét. — Te hordd el magad innét! — ismétli fennen, s egy lépést közelebb jön. A kis ember nem tudja hamarjában, mit csinájon. Ez a kölyök úgysem érti!... Ez nem felnőtt. Nem, itt csak kemény szó segíthet! — Nyamvadt! Mindjárt megfogom a füled! Igyekszik tekintélyét tartani, s úgy válogatja a szavakat, hogy érezze a kölyök, felnőtt emberrel van dolga. De a gyerek még nem találkozott törpével, s a félhomály amúgy is elhiteti vele, hogy egy másik gyerekkel áll szemben. SZOLNOKI ANDRÁS: — Tán a hosszú nadrágodra vágsz fel ? — kérdi hetykén. A kis ember elsápad, s valóban fenyegetően közeledik. — Pimasz kölyök! Megragadja a gyerek karját, hogy továbbtaszítsa, de a fiúcska nem néz ki belőle nagyobb erőt, csaknem egyforma termetűek. Elkapja a törpe kabátját, s dulakodni kezdenek. Ekkor jön arra egy stráf_ szekér szikvizes üvegeket szállít nagy nyikorgással. A kocsis hatalmas ember, ül a bakon kicsit pityóltásan, kezében az ostor, himbálózik szára a lovak felett. — Mentek szét rögtön! — ijeszt rájuk mély hangon, s megpattintja ostorát a levegőben. A kis ember társat érez, s felháborodva lihegi a bakon ülő óriásnak: — Ez a szemtelen kölyök rámtámadt, megtanítom tisztességre! ... A kocsis félig se hallja a szavakat, s máris visszaesör- dül: — Eridj te is haza, ne verekedjél az utcán, nézzék csak! Az új helyzet láttán a gyerek elengedi a hosszú nadrá- gost, mert úgy látja, amilyen felvágós, a kocsis is ellátja a baját. — Hogy mer engem tegezni?! — kiabál fel a törpe elvörösödve, mivel a pityókás kocsis nem veszi észre a félhomályban, hogy ő meglett ember. A kocsist meglepi kicsit a hang, de hozzászokott, hogy az utcán akadnak szemtelen kölykök. — Fogd be a szád! — formed rá. — Te fogd be a szád! — ordít vissza a kis ember. Tűrnie kell a helyzetet, mert aki ilyen kicsi, arra nem nehéz ráripakodni. Lám, még ez a nyomorult kocsis is, meg se nézi, elég már az is, hogy kicsi, képes még megütni!... S úgy áll ott kifeszített mellel, ha meghal, akkor sem mondja meg, hogy miért ilyen kicsi... de hiszen maga sem tudja. A kocsis megmozdul a bakon, látszik, hogy kijön a béketűrésből. — Taknyos! Gyerünk haza! —, Micsoda?! — pattog a lenti hang. —t Te vagy a taknyos! A kocsis hegyezi fülét, hogy tán nem jól hall, ilyen sértés még nem érte kölyöktől. De a kis ember is liheg, s egészen ki van vörösödve. — Te!! — áll fel a kocsis. — Odaviszlek anyádhoz, és kipofoztatlak!... A kis embernek már régen nem él az anyja, s hirtelen elfátyolosodik a szeme is. De nem hátrál, igazságát érzi, s az ilyen kis emberekben néha több erő, akarat van, mint az óriásokban. , — Majd én viszlek oda az anyádhoz! — harsog vissza. Hanem a kocsis már leugrik a bakról erre a szóra. Mert az ő anyja is megholt régen, ilyen szégyent csak nem hagy magán száradni. Kissé meginog, hosszú ideje ül a bakon, s az ital is fejébe szállt. — Ne merjen inzultálni! — emeli fel a karját a kis ember. A kocsis megütődik e szóra, hunyogatni kezd, s látszik rajta, hogy kicsit meghökkent. Az a másik kölyök odébbáll- va figyeli az eseményt, s kajánul vigyorog. — Nem látja, hogy felnőttel áll szemben?! — mondja ki végső felháborodásában a kis ember. — Mért nem néz? A kocsis megvakarja fejét s köhint. — Az isten se lát ebben a sötétben ... S most az igazi gyerek felé fordul feddő szóval. — Nem látod, hogy törpe? Keress magadhozvalót, ha kötekedni akarsz... Már mászik is fel a bakra, s a közben odagyűlt néhány ember, járókelő, házmesterasszony magyaráz. — Ez egy törpe bácsi — mondja a kölyöknek, aki sehogy sem érti meg, hogy ez a másik gyerek felnőtt ember. A kis ember megigazítja ingét, lesimítja zakóját. Már nem is a kölyökre ügyel, amint félig zavartan, félig kajánul vigyorog, hanem az emberekre, akik védelmére keltek emígy: -v — Nem szégyelled magad, bántani ezt az embert? Hiszen ez törpe. Nem nő meg soha. Te haszontalan kölyök, eredj, kérj bocsánatot... — Nem kell! — húzza ki magát a törpe, s végignéz az embereken. WW?X PeRRO/V E6D0ÍG ■ __ ; FeisoHsav w<*3--------i " 1 '■ ....... 1111. ... ni"".M A nyomozó E gy orvosbarátom beszélte el, amit a következőkben leírok. Nem a patikában történt, engem mégis arra a helyszínre emlékeztet, ahol egy éjszakai szolgálat közben elhangzott. Azon az estén éppen a külvárosba hívtak egy súlyos beteghez. Mikor a taxi megállt a kapum előtt, már a néptelen, hólepte járdán várakoztam. Csillagok tündököltek a sötét, alvó utcák fölött. Sohasem jártam ezen a vidéken. Jó félórát száguldottunk a sikátorokban, közben táskámat szorongatva, fázósan bóbiskoltam. Az alacsony, földszintes ház minden ablaka világított, amikor megérkeztünk. A beteg állapota reménytelen volt, a feleség kívánságára mégis injekciókat adtam és vigasztaltam szegényt, amint az már szokás. Indulni készültem, amikor kinyílt a szomszéd szoba ajtaja és egy férfi lépett be. Arca sápadt volt, tekintete sötét, harminc körül járhatott. Az ágyra nézett s miután kezet fogott velem, röviden ennyit szólt: — Megérdemelte! Csönd ásított a falak között. Az ágynál két apró gyermek és a szipogó feleség állt, az ismeretlen férfi mellettem, a lámpa alatt. — Meg fog halni? — kérdezte hirtelen az asszony. — Alig regélhetünk, a szervezete legyengült és ilyenkor ... — Nincs menekvés! — fejezte be az ismeretlen. — Mivel foglalkozott? — kérdeztem. — Nyomozó volt. magánügyekben nyomozott — felelte a felesége. — Érdekes foglalkozás — szóltam, csakhogy mondjak valamit. — A segédje vagyok — mondta az ismeretlen és alig észrevehetően meghajolt. —Tíz év óta dolgozunk együtt. Valamikor sokat kerestünk, de néhány éve... Különben ez már önt alig érdekelheti. — Beszéljen, a betegnek talán még szüksége lehet rám, a kocsim várni fog. — Igen, pár éve bedöglött a bolt. Kálmán magánszorgalomból bűnesetekre vetette magát, és egy sikkasztási ügyben gyanúba kevert valakit, akinek utóbb sikerült tisztáznia magát. A többit már elképzelheti... Ez az eset tönkre tett bennünket. Alig akadt munkánk. Azt a valakit tavaly mégis letartóztatták, bűnössége beigazolódott, de Kálmánra már senki sem gondolt. Kutyák szoktak így meghalni a betörők kezétől. Hiába ugattak szegények idejében, senki sem hallotta őket. A lapok ugyan írtak róla, de az élet nem ismer perújítást, senkit sem rehabilitál, hiszen tudja ... A beteg feldobta testét az ágyon. A gyerekek egymás kezét fogták és tanácstalanul bámulták a vergődőt. A fiatal nyomozó folytatta: — És most képzelje el a legrosszabbat. Kálmán elvesztette a hitét, úgy viselkedett, mint aki megháborodott. Nekem már alig fizetett, a pénz a családnak kellett, de én becsültem őt és nem hagytam cserben. Mit gondol ön, ez az ember, aki itt fekszik előttünk és az utolsókat rúgja, hol szerezte a baját? — Ha nem tévedek, az egész tüdeje... — Jól sejti. Kálmán fél évig feküdt súlyos tüdőbetegek között makkegészségesen a szanatóriumban. És mindezt miért? Mert virtuóza volt a foglalkozásának. Mindig a legnehezebb, legvakmerőbb esetek érdekelték. Egy szélhámos mellett feküdt, leleplezett egy sok éves gazságot, ártatlan embereket mentett meg a börtöntől, miközben ő maga talán éppen annak a bacillusaitól betegedett meg halálosan. Azok az orvosok jutnak aa eszembe, akiket halálra sebez a rádium. Kálmán is hős volt, mártír. Sok más ügyről beszélhetnék még; gyilkosokról, akiket szinte az ártatlanok kivégzése órájában juttatott a hatóságok kezére: kártyásokról, és gonosztevőkről. 'Mert Kálmán missziót teljesített, ezt tudom és vallom ebben a nehéz órában. t
