Pest Megyi Hírlap, 1973. október (17. évfolyam, 230-247. szám)
1973-10-14 / 241. szám
pest AI EGYE I 8 K^Círlap 1973 OKTÖRF.R 14., VASÁRNAP SZANTHO IMRE: Padlásszobám GÖLLNER PALI RECEPTJE | Ivóval ültem ] a Husvik vendéglő — Békévé keresztelt étterem — pityókos, párás-meleg füstjében. Szólt a zene, a srácok fészkelődtek a székeken, mintha tüzes plat- nin ültek volna; pedig csak a kíváncsiságuk mocorgatta őket a sok-sok feneket kitartott székeken. Szombat este Péter játszott, talpalávalót játszott, rúgták is a port sokan, és egy- egy lekérés néhol zord tekintetet váltott ki, vagy nem éppen udvarias fogadtatásra lelt. Ittunk, Iváncse — merthogy Ivánt így is szólíthattuk — éppen egy kellemes nyári kalandot mesélt: míg kint az őszi eső ereszcsordító, dobpergetős zajossággal patakzott. Egy bőrig ázott csapat került be, úgy éjfél felé az esős estében. Hunye az áldóját! — mondtam én, valami ilyet mondhatott Iván is, belevéve ősei „szent fohászait is", ami ilyen csodálkozás-tetszés nyilvánításnál dukál. Istenuccse gyönyörű kis kócos, csapzott, csu- ron-ázott szépke volt az egyik barna hajú lányka közöttük! járt az idő, az ésőbevermondatot is, mely ekkortájt közszájon forgott: maga olyan klassz kis nő, hogy az orvos ilyet rendelt nekem, csakhogy a receptet, sajnos, elvesztettem. — Ne vicceljen — nevetett és ujját tréfásan dádázó mozdulattal fölnyújtotta. — Vallja be, nem is volt receptje — kacarászott. Már éjfél felé te csapat is megmelegedett; szárítkoztak, fésülködtek a lányok is. Bámész szemekkel harapdostuk a fehérnépet, a kis kócos barna így „beáztatva” is nagyon tetszett nekem, ök is vissza-visszapillogtak a látókájukkal. Egy-egy pohár lelki erősítés után Iváncséval megbeszéltem a harci helyzetet: én, öregem, ezt a fényes szemű, feszes fenekűt felkérem! Mikor Rigó Péter és össznépi zenekara „tangózni” kezdett, odaléptem az asztalukhoz és felkértem a lánykát. „Gárdahadnagy tácra kérte” — játszották a zenészek, igaz, hogy én csak tartalékos honvédtizedes vagyok, gondoltam, de egy a fontos; a pici csinike. Talán nagyon is. Szó szót követett és én valahogy kimondtam egy bárgyú Régi hangszer • .$ 4*' ✓V**'"*:-'y*'** ^--------------------- valahogy | T éma maradt | tánc köz--------- -------- j3en ez a re ceptügylet, már úgy nekitü- zesedett a bortól, tánctól, jókedvtől és talán a saját szépségétől, mely szikrázva szóródott szerte-szét a teremben, a vén tükrök sok-sok bált és széplányt tükröző lapjairól. Tréfásan biztatni is kezdett: — Keresse csak a zsebében azt a receptet, hátha megleli. Aztán ha megleli és valóban engem írt fel az orvosa, higgye el, nem sajnálom az orvosságot magától... — és huncutul nevetett. A tánc végeztével beszámoltam Ivánnak a „receptügyről”, mire ő nevetve hátba vert: — Apafej, nézz csak az oszlop mögé! Ott ül Göllner Pali, a doki, menj oda és kérj tőle egy receptet. — Na, ne hülyülj, Ivó! Mit gondolsz, mit szólna ilyen marhasághoz, meg aztán, mit érnék vele — feleltem. Iván ágált, magyarázott, biztatott, egyszer csak azon vettem észre magam, hogy már én agitálom Pali bácsit, hogy írja fel nekem a kislányt receptre. Megtette, nevetett, táskájából előszedte a vénykönyvét és SZTK-receptre felírta nekem a szép barna kislányt: „Naponta nemcsak egy kávéskanálnyit és nem felrázandó”! — írta szép gondosan, stempli- zett körbélyegzöt is tett a receptre, hibátlanul, pontosan. A következő alkalommal, mire odaértem, már táncba vitték a kis orvosságos-szépsé- get. Alighogy felkérhettem, záróra felé járt már az idő. — Ne haragudjék — mondtam —, arra kérném, álljunk meg égy pillanatra, mert szeretnék valamit önnek átadni. Tárcámból a friss receptet átnyújtottam; — íme, megtaláltam, tessék! Minket figyeltek a teremben, odalesett a doktor úr, Ivánék és az egész zenekar, a pincér, Jóska is mosolyogva igazgatta szép olaszosra nyírt bajuszát, j — Ez igazi recept! — csodálkozott és elnevette magát. — Ezért puszi jár! — Megcsókolt, belémkarolt és a fülembe súgta: — Itt maradok I Szentendrén — receptre. N' t---------------j az asztalokat, I Összetoltok | Pali bácsi is közénk ült, Rigó Péter rákezdett, aj doki bácsi fütyült, csodaszépen, mint egy pacsirta. j Nevettünk, táncoltunk, ittunk, az eső is elállt, csapatosan kísértük ki az állomásra újdonsült barátainkat. Mikor a kertünkbe értünk! és a szomszédok szép fehér ko-! mondóra, Pajtás, mint földön vágtázó bárányfelhő elénk fu-! tott, a fákról lepergő esőcsep-: pék hajnali permetjében úgy! lépkedtünk a kis „receptes lánykával” nagyapám háza tá-| ján, mintha mindig is erre jár- j tunk volna. I évnapot ünnepeltünk, a fáradtságom ellenében töobet íuam, teljesen ért- nető nát, hogy hülye dolgokról álmodtam. Bohóságokkal kezdődött: utánam ronant a legújabban megválasztott szépsegkirálynő es rám borulva zokogott: „Uram, miért nem akar tőlem gyereket?” Aztán az OTP megértő szakembere jött: „Nem borul fel az egyensúlyunk, ha Ön öt évig minden törlesztést mellőz.’ Egy kollégám lökte ki a pénzügyi szakembert, ráförmedve: „Uram, hagyja a pénzt! A tehetség csinált a majmokból emberiséget!” A szakember csodálkozott, én védelmembe vettem: „Persze, a tehetség. De csak az a tehetség életképes, amelyiknek ennyi-any- nyi pénze, meg hitelképessége j is van.” „Jói látja az elvtárs” — mondta a szakember, s !|kollégámhoz fordult: „Értsük ! meg magunkat, uram, csak a ! tehetség és a pénz együttese (a pénz mint fogalom most behelyettesítendő) csinált a majmokból emberiséget.” A kollégám a farzsebéhez kapott, ahol az ötezer forint lapult, amit most vett át kö- szönömre a családjától, és megvetően mondta a szakembernek: „Mondja uram, csak mondja! Maga mondhatja, mert abból él, hogy elkötelezte magát az OTP-nek!” A szakember ennyi hit láttán elködlött az álmomból, a kollégám meg felelősségre vont: „Élet az, amit te élsz? Hagyd abba! Kezdd újra!” És tudtam, hogy igaza van. Tudtam, de gyűlöltem, mert kimondta az igazat. Aztán (ezt képszerűen láttam) kiszálltam önmagámból, Ikarosz-magasMURÁNY1 JQZSEF: Elködlő éjszaka TASNADI VARGA ÉVA: Szekerek járnak... Szekerek járnak az úton, s a szívem daltól árad, és nekimennék az éjnek, deresedő határnak, s mint kölyökkoromban tettem, . gallyat dobnék a tűzre, és nézném, hogy. leng a fényben az asszonyok gyűszűje. Szekerek járnak az úton, — bizony, hogy ősz van újra, és bizony-, hogy már mögöttem maradt az évek útja. Ablakom fénylő tükrére fehér ködök fonódnak, és különös fanyar ízét érzem a tiszta bornhk. Ságból néztem önmagamat — és zuhantam vissza a földre, hogy a kollégámat magam mellett érjem és kezet fcsókolhassak neki, amiért kimondta az igazat. Csak a kézcsók történt meg, mire a szöveget is kimondtam volna, ő is elködlött az álmomból. És ekkor sötétség szállt rám. Nem álmodtam semmit. Iszonyú akaraterővel — más ezzel három drámát vagy három brosúrát megír — visz- szaverekedtem magam az álmodó alvás tartományába. Először absztrakt szakításvonalak jelentek meg, aztán megjelent a kiszakított újságközlemény, amit azzal az igénnyel téptem ki, hogy a hírből, a nyersanyagból valami szépet és magasztosát írok. Igazi riportot, igazi novellát, igazi kisregényt, igazi drámát. De valahogy mindig fontosabb volt az éppen esedé’és kongresszus, tanácskozás, látogatás. Fölkeltem. Láttam, hogy fölkelek. Láttam, hogy villanyt gyújtok. Láttam, hogy leülök írni. De nem láttam, hogy mit, és nem láttam, hogy hol. Szerencsére jött a szakember. Biztatóan mosolygott. Megjelent a kollegám, furcsa módon kerubnak öltözve és lángpallossal, erre a szakember eltűnt. A kollégám először a szám elé tartotta a lángpallost, hogy végre rágyújthassak, aztán a nyakam vonalában kezdte el huzigálni. „Te, vigyázz, csiklandós vagyok” — próbáltam feloldani a helyzetet, de a kollégám most már direkt rátette a nyakamra a lángpallost. Ahelyett, hogy fájdalmat éreztem volna, hirtelen nővé változtam. Nem tudom, hány éves nővé, ezt nem közölte az újsághír, csak tudtam, hogy forgalmi szolgálattevő vagyok, és szolgálatba utazojn az ismerős, fiatal sofőr vezette autóbuszon. A kollégám eltűnt a lángpallossal, és nála megfontoltabb férfiak kezdtek el faggatni: „Van önnek jogosítványa?” „Nincs. De miért fontos ez?” „Mert ön átvette a vezetést.” „De kérem, az a szerencsétlen fiatalember rábukott a kormányra Hetvennel ment a busz!” Csönd lett. „Jogosítványa?” „Tele volt a busz! Később megállapították, hatvanötén utaztak rajta!” Felállt a legöregebb férfi. Hirtelen ő is nővé változott. Az asztal mögül elém jött, megsimogatot% megölelt, és valami szent hevülettel fordult az asztalnál ülőkhöz: „Emberek! A fiatal buszsofőr a volánnál szívinfarktust kapott! Hetvennel ment a busz! Hatvanöt emberrel! Ez az asz- szony mindannyiuknak megmentette az életét!” Csend volt. Magasztos pillanat. Távolról rémlett, hogy sír egy csecsemő. A nő cigarettával kínált, aztán visszaváltozott férfivá, és a szám elé tolta a lángpallost, hogy rágyújthassak. A lángpallos eltűnt a kezéből, megfogta az állam, mélyen a szemembe nézett, és könyörögve kérlelt: „Legalább azt mondja, asszonyom, hogy a férje vagy a sógora, vagy valamelyik pilóta kollégája tanította önt vezetni ... Persze, ez sem változtat azon a tényen, hogy önnek nem volt jogosítványa.” Y isszaváltoztam. Hímoroszlán lettem. Akkorát bömböltem, , hogy mindenki eltűnt, én is — csak önmagam maradtam. És hirtelen békés tájakat láttam, épülő járdákkal, óvodákkal, lakótelepekkel. Egy furcsa kép is beugrott, hogy a tanácsházá- ról az ifjú házasok belopakodnak a templomba — de ekkor már nyugodt voltam, éreztem, felszárad rajtam a hideg veríték. Reggel meglepően kipihenten ébredtem. Mert tudtam: bármi történjék, be tudoni fizetni a gyerek napközijét. PILINSZKY JÁNOS: Szabadulás Nadrágos kutyák, ások voltunk, a pipere, a maszk alatt verítékező állatok, szoknyás medvék, rabmadarak. Azok voltunk. De most egy percre, a halott kéz, s az öntudatlan ziháló törzs úgy tündököl, és úgy kopár, ahogy egy angyal. Kirchmayer Károly tusrajza TÓTH-MÁTHÉ MIKLÓS: Az atléta és a császár Tudta, hogy most már ő következik. A császár legyőzte a legjobb diszkoszvetőt, a legjobb kocsihajtót, most már a legjobb maratoni futó felett is diadalmaskodni akar. Nem tévedett. A császár egyik főembere hozta meg a hírt, hogy az uralkodó versenyezni óhajt vele. A verseny előtti napon fogadja a palotában. Az atléta eddig a császárt csak aranypénzeken látta és egyszer a fórumon. A fogadáson most egy karnyújtásnyira állt előtte a nagy római. Az arcán érezte a leheletét. Ilyen közelről nevetségesen furcsának tűnt, hogy ez a kamasz képű, keszeg fiatalember a díszes tunikában, egy egész birodalom ura. A császár barátságosan mosolygott. A gyümölcsökkel rakott ezüsttálról elvett egy banánt, saját isteni kezeivel meghámozta, és átnyújtotta az atlétának. _— Egyél — mondta. — Holnap szükséged lesz az erődre. Hiszen, mint hallottad, nemcsak nagy császár, de nagy sportoló is vagyok. Mindenkit legyőztem eddig. Az atléta ette a banánt, és közben az jutott eszébe, hogy mennyivel jobb lenne, ha ez a császár is, mint Néró, a művészetekben tartaná kiválónak magát. Idegesítené a költőket meg ágálna a színpadon, de legalább őket békén hagyná. — Gyere — intett a császár—, megmutatom a díjakat. Átmentek egy másik terembe, ahol márványasztalkán, bordó, bársonypárnára téve pihent a babérkoszorú. — Ez a győztesé — nézte gyönyörködve a császár. — Annak a homlokát ékesíti majd, aki holnap kettőnk közül elsőnek ér a célba. Az atléta rápillantott. Nem volt megilletődve a babérlevelektől, otthon sok ilyen díszítette a falat. Évek óta minden versenyen győzött. — Most pedig jöjj, nézd meg, mit kap a vesztes — mondta a császár, és az oszlopok, szobrok között kanyarogva egy ládához vezette az atlétát. — Ezt a ládát kapja — mutatott rá. — Nem olyan tetszetős, mint a babér- koszorú, de azért érdemes megtekinteni belülről is. Nyisd fel! Az atléta felemelte a láda tetejét, és visszahőkölt a csillogó aranytallérok láttán. Ennyi aranyat még sohasem látott. — Markolj bele! — parancsolta a császár. Az atléta belemarkolt, és, mint a nagyra nőtt kukoricaszemeket, lassan pergette le az ujjai között. — Ezer arany — szólt elégedetten a nagy férfiú —, úgy érzem, előkelő jutalom a második helyezettnek. Te nem így gondolod? — Valóban — mondta rekedten az atléta —, fényes díjazás a vesztesnek. — A második helyezettnek — javította ki összehúzott szemmel a császár. — És most eredj, készülj a versenyre! Ne feledd, hogy hoinap velem mérkőzöl! Halandó létedre ez a legnagyobb jutalom, amit elérhetsz az életben.- Ez minden babérnál, aranynál többet jelent. Éppen ezért szeretném, ha ez a verseny mindkettőnk számára emlékezetes lenne! Az atléta nehéz szívvel hagyta el a palotát. Hazafelé menet útközben a legjobb diszkoszvetővel találkozott. — .Házat építek — újságolta a bajnok —, háromemeleteset. A leghíresebb építész készíti a terveket. Lesz benne .fürdőmedence hideg, meleg víz- . zel, és márványból csináltatom még a kutyaólat is. Szeretném, ha eljönnél az avatásra. A piac környékén a legjobb kocsihajtó tűnt fel. Az atléta alig ismert rá. Díszes tunikája a legújabb divat szerint volt ráhajtogatva, és kétoldalt csinos rabnők karolták. — Földet vásároltam, meg ötven rab- szolgát — mondta, miközben arrébb rúgott egy koldust. — És úgy határoztam, visszavonulok a versenyektől. Élni szeretnék, barátom! — Élni — sóhajtott az atléta —, az jó! A kocsihajtó már régen továbbsétált, de ő még mindig ott állt a lökdösők, a kéregetők, az arcába bámulok között. Nézte a piac színesen kavargó forgatagát, de gondolatban távol tartózkodott. A láda fedelét emelte fel .újra meg újjá, hogy a keze is mozdult olyankor. Behunyta a szemét, hogy szinte fájt, de az erőszakolt sötétben is, mint apró fénypontok, az aranytallérok peregtek szüntelenül. — Élni — sóhajtott fel ismét. — Mint egy kéjnő, akit kifizetnek. A felesége elámult, amikor beszá- molt neki a császárnál tett látogatásról, — Ezer arany! Házat, földet és rab- szolgákat vehetünk! — Nem! — rázta meg a fejét az atléta. — Az arany csak a vesztesnek jár, — Örült! A császárt akarod legyőz- ni?!... Hiszen a napnál világosabban tudomásodra hozta, hogy vesztened kell! Este a császár főembere érkezett. Az, akit már ismert. Aki a verseny hírét hozta. s — Te vagy a legjobb futó — mondta —, ezt mindenki tudja a városban. Dg holnap a császárnak kell győzni! — Ez verseny — nézett rá az atléta —, ha rajthoz áll a császár, akkor az ellenfelem. Az fog győzni, aki előbb é,r a célba. Ha a császár lesz az, akkor nemcsak, mint uralkodómat, de, mint legyőzőmet is tisztelni fogom. — A fejeddel játszol _ hökkent meg a foember. — Egyáltalán, hogy *
