Pest Megyi Hírlap, 1973. augusztus (17. évfolyam, 178-203. szám)
1973-08-05 / 182. szám
8 MST HEGYEI kMírtap 1973. AUGUSZTUS 5., VASÁRNAP Franyó Zoltán köszöntése E HÉTEN ünnepeljük a magyar költészet „nagy öregjének”, a Temesváron élő Franyó Zoltánnak nyolcvanhatodik születésnapját. Kismargittán született, 1887. augusztus 10-én, s már szinte gyermekkorában eljegyezte magát a költészettel: az első verse 19 éves korában jelent meg. Élete igazi nagy találkozása az irodalommal, művelődéspolitikával mégis érett korára esik, amikor 1919-ben Vörös Lobogó címmel lapot szerkeszt, a Tanácsköztársaság idején pedig a közoktatás- ügyi népbiztosságon dolgozik, ír, szervez. Az ellen- forradalom uralomrajutásá- val Bécsbe kell emigrálnia, s majd évek múlva hazatérve folyóiratot alapít (Géniusz), megkezdve azt a hatalmas költői, műfordítói munkát, amelynek folyama — hála napjainkban is friss, ép alkotó szellemének, munkakedvének — bőséges áradással ontja kincseit, f MULATRA méltó az a \ roppant széles körű költői tevékenység, amely Franyó Zoltánt jellemzi. Miközben saját gondolataival — prózában és versben — is oly értékesen megajándékozta olvasóit, ugyanakkor bejárta a világirodalomnak szinte valamennyi számottevő területét, hogy a költészet legnagyobbjait átnyújthassa a magyar anyanyelvű olvasóknak. S ami külön csodálatraméltó érdekesség: többségében nem mások nyersfordításai alapján dolgozik, hanem ismerője fél tucatnál is több nyelvnek: a magyaron kívül románul, németül, franciául tökéletesen beszél, de sok más nyelvhez — köztük a latinhoz, szanszkrithez, göröghöz — sem kell számára a műfordításokhoz segítség. Ám mindez lehetne csupán egy nyelvzseni sajátja is: Franyó Zoltán abban több és messze fölöttébb álló annál, mivel nyelvismerete csak a kulcsot jelenti számára a behatoláshoz az adott költemény szellemébe, ám annak világát, gondolati, érzelmi mélységeit a maga kifejezéseivel, átér- zéseivel, nyelvi-képi gazdagságával nyújtja át színes érzékletességű soraiban. E HELYEN nem föladatunk munkásságáról lexikális fölsorolást nyújtani, hiszen annyi is elég, ha utalunk arra a roppant munkára, amelyet a Faust első és második részének, valamint az Ös- Faustnak a fordítása jelent, vagy a görög lírikusoktól, tragédiaköltőktől kezdve az afrikai, a kínai költészet egy-egy remekén át a múlt század és napjaink európai költészetének kimagasló alakjaiig vezető út. Nevéhez fűződik Puskin, Rilke, Baudelaire, E. Toller, Emi- nescu, szinte teljes életművének magyarra ültetése, de irodalmunknak felbecsülhetetlen szolgálatot tesz úgy is, hogy magyar költőket fordít németre, románra, így például Adynak (aki személyes barátja is volt) a legjobb német nyelvű tolmácsoló jaként tarthatjuk számon, s különlegesség az életéből, hogy Thomas Mann számára annak idején ő fordította németre József Attila hozzá írott ismert versét. A KIK BESZÉLTEK, találkoztak vele, tudják, mennyi energia feszül benne még most, nyolcvanhat éves korában is. Utazik, járja a világot, tárgyal irodalmi ügyekben éppoly fáradhatatlanul, mint annak idején lobogó hajú, lelkes tanácsköztársasági ifjú művelődéspolitikus korában. Csak megritkult, dús haja őszült meg azóta, de ezt a hófehér, karakteres fejet ott látni ma is nemcsak Temesvár minden jelentős politikai és kulturális eseményén, hanem Bukarestben is az írószövetségben, ahol vezető funkciót tölt be, s gyakorta Magyarországon is. Legutóbb — másfél hónapja — járt Budapesten, megtisztelte fölkeresésével a mi szerkesztősegünket is, tárgyalt tisztelőivel, barátaival szerkesztőségekben, az Akadémián, az Irodalomtörténeti Intézetben, s mindenütt, ahol ápolják, gondozzák, segíteni kívánják a költészet nyelvek fölött is ható, magasrendű eszméit, gondolatai révén az emberek közeledését, a népek egymásra találását. Mert ez Franyó Zoltán legfőbb élethivatása. Ez rejlik műfordításai mélyén, ez hatja át immár nyolc évtizedes életművét, amely buzgó forrásként egyre árad tovább. Munkásságának legújabb dokumentuma az a vaskos kötet, amely e hetekben — 86. születésnapjára — jelent meg az Emines- oü könyvkiadónál Romániában, s benne Eminescu verseiből nyújt át bőséges válogatást. Az alábbiakban megemlékezésül és szíves köszöntésül ebből a kötetből mutatunk be három szép darabot. A PÁTRIÁKKÁ korú, de ifjú szellemű Franyó Zoltánnak pedig azt kívánjuk, hogy mély humanista szellemiségével legyen továbbra is aranytűd a más nyelven beszélő, de együtt gondolkodó írók, művészek között. Szolgálja ezzel továbbra is még hosszú éveken át friss erőben a költészet, az irodalom finomművű mestereként az emberiség, a népek közös ügyét. Lőkös Zoltán Eminescu verseiből — fordította Franyó Zoltán Tornácodon... Derűs az éj... Tornácodon megállók Egy rámborult, kifeslő ág alatt. A szél a kerti fák között szalad, S engem befednek nagy, sötét virágok. Az ablakon át nézem árnyadat, S a fénybe révedő arcodba látok. Fáradt vagy, finom kézzel szétzilálod S aranyhullámba bontod fel hajad. Lágy selyme már hó-vállaidra omlott, Inged merengve oldod melleden, Lassan felállsz s a gyertyafényt kioltod.. A lombon csillag pislog át remegve, Már mély sötétben mélázik szemem, Es ablakodra bús holdfény pereg le. Kár, hogy iskolák porában... Kár, hogy iskolák porában, Pudvás írók pár sorában Szépségek nyomát s az élet Buzdítóit keresgéled; Elnyűtt lapjaikba fogva Nem találhatsz mély titokra. Korcs betűikkel kívánod Megváltani a világot? Könyvben úgy sincs arra tan, Hogy a létnek ára van. — Inkább élj, gyötrődve nézz szét, Szenvedj, álld a sors ütését, S meghallod a fű növését. Vén vadon... Vén vadon, mért ringatod Lombodat a földre már? Nincs eső és szél se jár! — Hogyne ringatnám, midőn Múlik már az én időm! Fogy a nappal, nő az éjjel, Lombom holt avarba vész el — Hogyha szél csap ágra, gallyra; Dalnokaim messze hajtja; És ha csélcsap szél viháncol: Itt a tél s a nyár be távol. — Mért ne hajlongjak, ha már Elrepült a sok madár! Fönt, hol lombhegyem mered fel, Fecskék szállanak sereggel, Elviszik jó álmomat S minden boldogságomat. Elrepülnek rendre, — végül Még a nap is elsötétül. És a távozó csapat Elszáll, mint a pillanat, S itthagy engem megkopottan, Dermedőn, fakón, aszottan, Vágyaimmal társtalan, — Hogy vigasztaljam magam. NYÁR Kiss Attila rajza R égóta álmodoztam egy olyan regény megírásáról, amely eredetiségével és különlegességével mély hatást gyakorolna az olvasó- közönségre. s ami olyannyira kapós lenne, mint a nagy nyerési lehetőséget rejtő sorsjegy. Mikor aztán végre agyamban „összeállt” a regény vázlata, felkerestem a könyvkiadó igazgatóját. — Szeretném figyelmébe ajánlani az én leendő világsikert arátó kirakatregényemet. — Kirakatregény? Mi a, szösz lehet az, ha szabad kérdeznem? ez csupán olyan hozzávetőleges meghatározás,J ami valójában roppant: egyszerű: „Regény, amit soha senki nem olvas végig”. — A meghatározás fölöttébb merész és érdeklődéskeltő, — mondta elégedetten az igazgató. — Az ilyen regény szerintem okvetlen sikert arat. Feltéve, ha kiadják! — Már miért ne adnák ki? kérdezem felcsattanva. —] Nem kérek horribilis honoráriumot, csupán: térítsék meg a felhasználható papír, plusz a gépeltetés költségeit. — Remek! — örvendezett az igazgató. — Dehát, miért ennyire szerény? — Ó, hát mirevaló az a sok pénzpocsékolás? Művembe nem szándékszom egy fikarcnyi új gondolatot se becsempészni. Regényem funkciója: állni a polcon és porosodni! Porfogó lenne! 0 kiadó valósággal fel-] éledt Valószínűleg megértette, hogy az én regényem a könyvpiac nagy szenzációja lesz. — A kirakatregény azoknak íródik majd, akik megveszik, de soha nem olvassák. Kívül- belül tetszetős, szemkápráztatói lenne. Fenntartás nélkül el lehet helyezni a szekrényben, polcon, bárhol... A borítója világos, fényes és nem egyszínű, hogy harmóniát képezzen a mellette levővel, no és| a bútorral... — Vörös könyvjelző is lenne benne? — érdeklődött a kiadó. — Felesleges! Hát érdemes időt és energiát pazarolni arra a nyavalyás könyvjelzőre? V ROMANOV: Kirakatregény — Tökéletesen értem — jegyezte meg a kiadó. — Tehát új gondolat és könyv jelző a regényben nem lesz? És a témája? — A téma. mondanom sem kell — homályos. De azért a zajló életről lenne benne néhány szó. .. ra zek szerint a cél: me 13 hökkenteni, valósáig 13 fejbe kólintani az olvt sót? Olyannyira, hogy > érezz szegény: még nem nőtt fel a ön mondanivalójához, hog aztán vissza tegye a polcra'. Jól mondom? Igennel válaszoltam. Fordította: Baraté Rozália GYARMATI FARKAS DEZSŐ. Bulgária 69 A hegyekből lejött ériünk az este. Tengerbe szökkent egy foghíjas szírt. Halak úsztak felénk. Kagylók ölelték körbe a várost, csörgő tánccal a kikötők falán. A Kőerdőnél — „hárfaívü lány” — barlangok tátongó torkán fennakadt a csend, s ittrekedtek az évezredek spiráljára tekeredett városka házai. Sós volt a víztől az ajkad. Párák rezgésétől sűrűsödött a hajnal, s a szivárvány váltunkra tekeredett. Tanulmány Haynal Kornél rajza TÓTH-MÁTHÉ MIKLÓS: Hogyan lett özvegy Ruzicskáné? MESE FELNŐTTEKNEK Ruzicska Ármin biológiaszakos tanár ódivatú, de masz- szív kerékpárján hazaindult a rovargyűjtésből. Nála a hivatás és a „hobby” szerencsésen találkozott, így tulajdonképpen elégedettnek kellett volna lennie, de mégsem volt az. A felesége utálta a szenvedélyét. Dühös gúnnyal nézte, hogy egy ötvenhez közeledő férfi valósággal szerelmes a rovarokba. Arról nem is beszélve, mennyi helyet foglal el ez a kellemetlen tevékenység a lakásban, és arról sem szólva, hogy a vasárnapokat sokkal értelmesebben is el lehetne tölteni. A hosszú évek áldatlan csatározásai nagy rombolást vittek végbe a két emberben. A sohasem értettél meg” jelmondata lett veszekedéseiknek és akár egy magányos napraforgó nyúlt elő a szitkok dud- vás burjánzásából. És sajnos az is megtörtént gyakran, hogy az indulat hevében Ruzicska belemarkolt neje csigákba hurkolt hajába és nekidühödve rázta egy ideig. Az így megalázott nő sajátos bosz- szút eszelt ki. Minden ilyen hajcihő után elégetett néhány doboz preparált rovart. — Van belőlük eiég _ sipította diadalmasan, amikor Ruzicska felelősségre vonta —, de esküszöm, egyszer felgyújtom az egészet! Ruzicska féltette a rovarait, ezért egyre ritkábban markolt az asszony csigákba hurkolt hajába. Fájó szívvel a levegőt markolászta ingerülten, amikor már-már elindult a keze, hogy beleragadjon. De azért egy-két doboznak így is lábakéit és Ruzicska kezdte komolyan törni a fejét valami jó rejtekhelyen, ahová a gyűjteményt eldughatná. Ilyenkor mindig egy megértő társ, egy kedves, szelíd, simára fésült hajú nő lebegett a szeme előtt, aki legalább úgy szeretné őt, mint ő a rovarokat. Természetesen az asszony is megértő társra vágyott, de hát a megértő társak ritkán potyognak az égből, így nem volt más megoldás, mint bé- kétlen kompromisszumban egymás mellett maradni. Cipelték az életet, akár egy sóderrel megrakott hátizsákot. Legjobban a vasárnapokat szerették, mert akkor legalább egy napig nem látták egymást. Persze csak akkor, ha jó idő volt. A rossz idő Ruzicskát is otthon tartotta. Ezen a májusi vasárnapon is jó idő volt és jó fogás is. Ruzicska Ármin több igen szép lepkét, díszbogarat, futrinkát és lemezescsápút gyűjtött, ezért aránylag elviselhető hangulatban karikázott hazafelé. De ahogy egyre közelebb kerültek a kisváros tornyai, úgy szállt mind jobban alább a kedve. Egyre löttyedtebbé, mint a megereszkedő iuftbal- lon. Hiszen vége a kedves időtöltésnek, otthon csak az asz- szony, meg az örökké falánk kamaszfia várja, akiről úgy veszi észre, egyre inkább az; anyjához hasonlít. Ö ilyen idős korában már torkában dobogó szívvel loholt a lepkék után, örült, ha látott egy hőseméért, ez meg... csak a beatzenét hallgatja és aktképeket gyűjt. Hiába kobozza el tőle újra meg újra, a kollekciója mindig feltöltődik. Sóhajtva nyomta a pedált ódivatú, de masszív kerékpárján Ruzicska és csak akkor vette észre az integető öregasszonyt, amikor már mellé ért. Ott gubbasztott egy kilo- méterkövön, akár egy fekete rongyhalom, amiből légycsapóként legyezgetett elő a keze. Ruzicska fékezett. — Nem vinnél egy egy darabon, fiam? — kérte sipogva a jelentős korú vénség. — Nagyon elgyöngültem, aztán messze még a város. Ruzicska meghökkent. Utoljára diákkorában vitt lányt a bicikli vázon, most kezdje újra egy csoroszlyával?! — Könnyű vagyok, akár egy pille — unszolta az öregasz- szony és nehézkesen feltápász- kodott a kilométerkőről. — Odaülök én a csomagtartóra is, csak engedd meg, hogy hátulról belédkapaszkodjam.
