Pest Megyi Hírlap, 1973. augusztus (17. évfolyam, 178-203. szám)

1973-08-26 / 199. szám

1973. AUGUSZTUS 26., VASÁRNAP

real

uectr.t

cfCívlap

DESI FRIGYES VERSEI:

• •

Üzenem

Üzenem a pénztől kerge főnek, a telkén törpülő nagymenőnek: nem élnek, akik szentként vegetálva szaglásznak üdvért a tele tálban.

Üzenem a felszint habzsolónak, a mélytől viszolygó nagyzolónak: nem élnek, kik hasznot araszolva mérnek és buknak a hatalomra.

Üzenem a mában lebzselőnek, a vetésit pusztító perzselőnék: nem élnek, kik fürgén furakodva kígyóznak élre az unalomban.

Üzenem, de még nem elmenőben — gáládnak, álhősnek, nem-merőnek: nem leszek cinkosa kusza csendnek, mert hiszek az észben s szerelemben.

Henceg a világ

A frázisok ölre mennek s a közhelyek köteleznek mint az ars poeticák, ha hencegő a világ.

Életem

A legszebb versem még nem mondtam el, mert lomha a rim, mely sorvégre kell; avitt a szó, s a ritmus féktelen,

— ha rólad irok verset.

Életem.

Botló a stílus, érdes, színtelen; nincs a mondatban szív éá értelem; gyötrődöm vesszőn, ponton, szüntelen,

— ha rólad irok verset.

Életem.

Kusza a sor; a jelzők félszegek, s amit zsongnak; a mában képtelen, mint a percekké tördelt végtelen,

— ha rólad irok verset.

Életem.

A legszebb versem majd akkor mondom el, ha rim és pontos szó a búcsúra kell, ha leiken^ lelkeddel végső útra kel,

— s nem irhatok verset, rólad.

Életem.

Bulla Elma hatvan éves

gy színésznő életkorát il- lenék állami titokként kezelni. A néző szinte sajnálja, ha tisztelete tárgyának életkorát kiteregetik a nyilvánosság előtt. Egy színész életkora különben is annyi, amennyit a színpadi szerep megkövetel. S a jó színész szinte belülről is megfiatalodik, vagy megöregszik, ahogyan szerepe kívánja.

Bulla Elmánál talán ezért nem bántó, hogy a kerek számú születésnap, a hatvanadik, most nyilvánosságra kerül. A színpadon szinte kortalan. Nem is olyan nagyon régen még a szent elhivatottságban égő ifjú Johannát játszotta a színpadon, később vágyakozó szerelmű asszonyt, vagy a közelmúltban a Macskajátékban emlékei között élő, idős hölgyet.

Johannával másodszor aratott nagy, emlékezetes sikert. A pozsonyi születésű színésznőt századunk első felének nagy színpadi varázslója, Reinhardt fedezte fel, s vitte magával Berlinbe, Becsbe, Münchenbe. Hatévi külföldi munka után, 1934-ben jött haza, s a Belvárosi Színházban Szent Johanna alakításával elragadta a budapesti nézőket. Azóta a főváros egyik legmegbízhatóbb színésznője — mondhatnánk rá, ha a megbízható szónak a színművészéttel kapcsolatban nem lenne valami gyanús, a középszerre utaló mellékíze —, Bulla Elmánál azonban a megbízhatóság mindig a legmagasabb színvonalat jelenti.

Reinhardt már a század elején a korszerű színjátszás iskolája volt számára. Egyénisége pedig eleve az olyan típusú színészekhez közelítette, akik nem külsőségekben, mozdulatokban, maszkban igyekeznek egy-egy sze-;

rep lényegét megtalálni — hanem belülről, a személyiség belső azonosulásával érik el, hogy a színpadon mindig együtt van jelen saját személyiségük és az író által megformált figura.

Ezért is olyan nehéz írni Bulla Elma alakításairól. Nehéz szétválasztani a szerepet és a színésznőt. Egyénisége gazdagságából mindig elő tudja bányászni, azokat a motívumokat, hangsúlyokat, amelyek végülis elhitetik velünk, hogy most egy író által kitalált, de mégis húsvér, valódi, színpadi értelemben hiteles embert látunk.

Lehetséges, hogy a hatvanadik születésnap alkalmából írott köszöntő túlságosan korai, hiszen joggal remélhetjük, hogy sokáig látjuk még sokszínű alakításait színpadon, filmen, televízióban. A hatvan év csak alkalom arra, hogy tisztelettel köszöntsük a magyar színjátszás e kiváló egyéniségét.

— bel —

_________________________

Mű

terem

a

Hajós Éva rajza

Ö

tvenöt perces várakozás után beléphettem igazgatóm irodájába. — Mi a probléma? — kérdezte.

— Van a műhelyben 'egy esztergályos... Bizonyos

Pankraskin. Nos, halvány gőzöm sincs, mit csináljak vele? Bocsássam el? Vagy adjak neki prémiumot? Szóval, ezt szeretném megbeszélni...

Ahelyett, hogy hozzáláttunk volna e nagy probléma megoldásához, főnököm értetlenül nézett rám:

— Miféle Pankraskinról beszél? Nem ismerek semmiféle Pankraskint! Nekem Pankraskin nélkül is van elég tennivalóm. Intézze el maga!

Szemmel látható elégedetlenséggel hagytam el az irodát, sőt a nyomaték kedvéért még az ajtót is becsaptam magam után.

Másnap kerpk 1 óra 56 percet ücsörögtem igazgatóm ajtaja előtt.

K. AKINSIN:

Határozott döntés

— Most, most már kinek mondjam a bajom? — tört elő a hangja.

Az öreg félrehajtotta a dunnát, kilépett az ágyból... Tanácstalanul nézelődött a hideg szobában, lefüggönyözte a jégvirágos ablakot, azután lassan öltözködött. Fölhúzta kék színű vászonnadrágját, magára terítette ujjatlan bekecsét, és a kályhához ment, a rostélyt kaparászta.

— Hagyja, apám.

Az öreg ránézett és tovább tisztította a rostélyt. A fiú leült egy székre, , és bámulta a szürke deszkapadlót.

— Elmegyek. Haza.

— Maradjál, majd meleget csinálok.

— Nem maradok.

Felajzott idegállapota csillapodott, próbált uralkodni akaratán.

— Tudja, apám, milyen borzasztó egyedül élni? Az ember jár-kel ember- sűrűs utcákon, és 'mindig érzi, hogy mégis egyedül van.

— Ott a család.

András fölnevetett. Hangosan, sután.

— A család? Csak látszat. Törvényes látszat... De a lelkek idegenek, ismeretlenül idegenek.

— De a gyerekek.

— Ö, apám!... A gyerekek! Látja, magának öt volt és egy se maradt.

Erősebben kaparta a rostélyt, kézzel szedegette a nagyobb darab salakot egy kis lapátra. Meggyújtotta a tüzet, azután kiment a konyhába. Hurkát, kolbászt hozott, meg egy fél disznósajtot nyers káposztával.

— Egyél. Huszka Daniék hozták.

András nem szólt. Révülten bámula a tányérokat, ujjával a terítő szélén babrált. Apja leült vele szemben az asztalhoz, de ő sem nyúlt az ételhez. Egyikőjüknek sem volt mondanivalója. A fáradt csendbe beleketyegett az öreg rekkér... Ütemesen. Egyformán. A

nedves fa vinnyantqtt egyet-egyet nála a lángok alatt. A fiú megrázkódott:

— Siratóház. Életsirató ez a szoba ...

Az öreg csak, figyelte gyereke gyűrött arcát, tépelődésének okát kereste alán, nem értette, mit akar a fiú. Csak találomra említette:

— Maradtál volna a szakmádban, a... hajógyárban.

— Nem tudom, mi a jó.

• — Vedd úgy az életet, mint a többi fember.

— De nem tudom. Mélyebbre lei tok a lelkekbe, és a fejekbe, mint a többiek, és ez néha kibírhatatlan.

— Részeg vagy, fiam.

— Az a jó! Bódító.

— Nem lehet jó! Ez menekülés.

— Az.

— A gyenge ember menekül.

— Nemcsak az. A sérült lelkű is menekül.

— Te egészséges ember vagy.

— Az vagyok, de nem boldogulok magammal, másokkal.

— Feküdj le, fiam.

András felkapta a fejét. Gyanakvó tekintettel vizsgálta apját, azután riadtan a halottas ágyra pillantott.

— Elmegyek.

Fáradt mozdulattal állt talpra, kézbe fogta kalapját, és halkan, alázatosan kérte apját:

— Tudna egy százast adni?

Néhány pillanatig egymás arcátnézték érteimetlen idegenséggel, aztán az öreg kihúzta az üres ágy mellett lévő patikaszeres éjjeliszekrény fiókját. A halottas ágyra pakolta a leveleket, a fényképeket, a gondosan hajtogatott cédulákat és az üres borítékokat. Kis papírgöngyöleg maradt a kezében, kicsavarta, és az összegyűrt százasokból egyet átnyújtott Andrásnak. A fiú eltette a pénzt és köszönés nélkül, lehajtott fővel kilépett az ajtón.

——1 íött át, hogy jó

I A szomszéd Gazsi | és kellemes ün----------------------------- nepeket kívánjon, és átadja az asszony meghívását a holnapi ebédre.

— Úgyis tudom, csak hideg koszton

lenne... ,

Az öreg nem szerette Gazsi szomszédot. Szószátyár ember, meg aztán sunyi természetű is. Mostan nem fogadta elutasítóan, hellyel kínálta, ami a marasztalás jele. Gazsi bácsi leült a 'székre és már kezdte is mondani, hogy amikor ő fiatal volt, milyen csinos, nagyságos nőcskék kerültek útjába. Az öreg szótlanul hallgatta a fehér hajú Gazsit. Egyszer aztán megszólalt:

— A kenderáztatóknál nem voltak nagyságos nőcskék.

Gazsi bácsi elhagyta a mesélést.

— (Nagyon nehéz munka a kenderáz tatás.

— Büdös is — vélekedett a szomszéd.

— Az.

— Nehéz a postásmesterség is. A lábaimat nézze. — Felhúzta széles postásnadrágjának a szárát, végigsimított ércsomós lábán.

— Hanem egy harapást, meg egy nyelet bort — szólt az öreg, és leemelte a csíkos szalvétát a két személyre terített asztalról.

Két kis tányér volt egymással szemben, késsel, villával körülrakva, középen a nyers káposzta, egy fél disznósajt, hurka meg tepertő.

— Disznót vágott?

— Majd megmelegítem, hideg már.

Kiment a konyhába, kis piros lábast

hozott zsírral. A kályhára tette.

— Nem én vágtam — válaszolt Gazsi szomszédnak. — András fiam küldött egy fél disznót meg egy bütykös bort.

— András? András derék gyerek lett.

— Derék.

— Nagyon kitanulta a tudományokat. Szépen beszéltek róla a rádióban.

— Kitanulta.

— Szerencsés fiú. Jó a feje. Mert tudja. hiába, ezek az igazi' boldog emberek.

— Ezek.

— Örülök, hogy nem felejtette ma- i gát, meg a mi fajtánkat. Mert tudja, az

a baj, hogy ki tanulmányozzák magukat, aztán azt se tudják, honnan kezdték.

— Ejnye már, még nem is öntöttem.

S a két poharat megöntötte. Gazsi

szomszéd a villanynak emelte és must- rálgatta a színét, aztán koccintottak.

— Jó ízlése .van Andrásnak. Nem hiába szereti a bort. Meg is mondom neki, ha legközelebb jön — dicsérke- dett Gazsi szomszéd.

— Igyuk meg vacsora előtt — emelte poharát újra az öreg.

összekoccintottak.

*-————-—-——-—--—--—--—-——--1 egészségére! —

I - András fiam emelte följebb po—-------------------- harát az öreg, és

fáradt, szürke szeméből kipotyogott a könny. Lenyelte gyorsan őket a borral, hogy ne lássa meg a szomszéd.

— Egészségére meg a boldogulására, én is azt mondom — tette le poharát Gazsi szomszéd, a nyugdíjas postás.

— No, mi van már megint? — kérdezte kelletlenül.

— Hát, kérem szépen... A műhelyben ott lóg egy transzparens. Régóta ott lóg. Legalább öt éve. Belepte a por, nem látszik, mi van ráírva. Hogy mit csináljak vele?... Fogalmam sincs. Vetessem le? Mosassam le? Vagy hadd csüngjön ott továbbra is? Mit tanácsol?

Az igazgató hallgatott, hosz- szan hallgatott, mintha megfelelő tanácson tömé a fejét, míg végül így szólt:

— Ha a maga lózungja történelmi értékű, akkor restau- ráltassa, adja el a múzeumnak, ahol maga társadalmi munkában mutogathatja...

Ezeket hallván, igazgatóm nyilván attól tartott, hogy megpukkadok a kacagástól, így hát hirtelen hangot változtatott:

— Menjen a dolgára! Kevés az időm!

Cigarettámat tüntetőén a hamutartó mellett nyomtam el, kijöttem. Persze rövid időn belül újra fel kellett keresnem. Azt akartam vele megbeszélni: mivel erősítsük meg az ajtókilincset — szeggel

vagy facsavarral, illetve BF

ragasztóval.

A dolog roppant sürgős volt, mégis 3 óra 17 percet kellett várnom az igazgatóra, aki ahelyett, hogy határozott döntést hozott volna, termeléskiesésről és más marhaságokról ordítozott.

Ekkor, ajánlották a- többiek, hogy ne menjek többé hozzá, hisz’ úgyis semmirekellőnek tart. Persze én ezt nem hittem és bátran nyitottam be hozzá. Amint meglátott, csikorgatni kezdte a fogát. A meglepetéstől hirtelen elfelejtettem, milyen problémával is keresem, és gépiesen a következőket mondtam:

— Mit gondol, dolgozhatok én továbbra is művezetőként, vagy nem? Adjam be a felmondásomat? Avagy maradjak nyugdíjazásomig a helyemen?

— Adja be a felmondását, de azonnal! — ordította.

Elképedve távoztam az irodából. Nahát! Azelőtt kis mismás problémákban képtelen volt dönteni, most bezzeg!... Mégse jártam be hozzá hiába!

Fordította: Baraté Rozália

SIMONYI IMRE:

Itthon

Nézd, ma a hold, a narancs telihold a Kőrös tükörén lebegő Mondd, nem ez a kép, meg egy harapásnyi itthoni jó levegő

volt-é a hiány, ott, az idegenben: ok jajra, panaszra — szegény?

Kéznél az a gally, kéznél az az emlék, s megkapaszkodni remény

kínálja magát. — Nézd, itt ha botolnál, kar nyúlna feléd, ölelő: felfogni esésed. — Míg élsz; amíg élhetsz, csak itt lehet kedv meg erő

viselni a jót: az itthoni jót

meg az itthoni fájást

Lásd, talpad alá fut az itthoni gyep,

s elföd a vihartól az itthoni nyárfás.

Nem járatták még eleget

véled a bolondját

távoli földek s messzi egek?

Ha kérdenéd, mi a dolgod — s hogy van-e még? — csak itt jöhet rá felelet.