Pest Megyi Hírlap, 1973. augusztus (17. évfolyam, 178-203. szám)
1973-08-19 / 194. szám
1973. AUGUSZTUS 19.. VASÁRNAP PEST UEorti kJCíHap DEMÉNY OTTÓ: Fényes éjszaka Csillog-villog az égi tábor, Csibéivel a hangtalan Fiastyúk a mezőre láboL Nesztelenül suhan a Göncöl, s szikrát csihol négy kereke a legsötétebb égi rögből. Tőle messze parányi mása a Kismedve fekszik hanyatt, s szép, csillogó mancsát csodálja. Azon is túl ragyog a büszke Északcsillag, de idenéz a Balatonra, ez a tükre. S lépked még egy felhőgavallér. Tenyerén úgy ragyog a Hold, mint a bársonyhoz dörgölt tallér. Badacsony, 1973 Tavaszy Noémi linómetszete ÁGH TIHAMÉR: Ingázó szerelem cA szerelem a vonaton kezdődött. Álltak hétfőtől péntekig minden hajnalban egymás mellé zsúfolva a peronon, miközben mindenféle kacska ábrát rajzoltak a piszkos ablakokra. Ettől a művelettől ugyan enyhén szuty- kos lett a kezük, de rá se hederítettek. Csak nevettek rajta jóízűen. A fiatalság harsány örömével. Pedig nem túl sok illúziót tartogatott számukra ez a szerelem. Gyűrötten és álmos szemekkel rohanták meg minden reggel négykor a szerelvényt, mely már többnyire zsúfolt volt, és levegője a félbemaradt éjszakák megszakított álmaitól fülledt. Valahogy mindig a peronra keveredtek. Kezdetben talán véletlenül, később azonban már tudatosan, egyre inkább bontakozó szándékkal. Reggel négytől fél hatig tudtak beszélgetni. Este már nem együtt jöttek, mert Karcsi általában túlórázott, különösen amikor már javában azt hitte, hogy komolyra fordult közöttük a dolog, és így gyűjtenie kell közös életük megalapozásához. Reggel négytől fél hatig edződött tehát ez a szerelem. Több idejük nem volt egymás számára. Ebbe a hajnali sietős másfél órába kellett belegyömöszölniük minden mondanivalót. Szépet, érzelme- set, gyakorlatias jellegűt. Ebbe a hajnali másfél órába kellett sűríteni az életüket. Amint beértek a Nyugatiba, még elvegyültek kicsit a lassan oszladozó tömegben, belevegyültek az imbolygó, tétova sodrásba, hogy ezzel is húz- zák-halasszák az időt. Amíg a kijáratig értek, izzadtra gyötörték egymás kezét, a villamosnál pedig, amikor elváltak, Karcsi olyan hosszan csókolta meg a lányt, hogy a reggeli csúcsforgalomban időnként majdnemhogy forgalmi akadályt képeztek. Karcsi azelőtt az ultisokkal utazott. Már úgy értve, mielőtt ez a szerelem elkezdődött Akkor nem is a peronon utazott, hanem bent a kocsiban, mert a fürge ultisok mindig tudtak helyet szerezni maguknak, hogy ölükbe rakva egy táskát, kedvükre verhessék a blattot. Kedélyes és hangos hajnali utazások voltak ezek. Miután azonban Karcsi felfedezte a vonaton Marikát, szép lassan lemorzsolódott az ultisoktól. Egy reggel Marika elmaradt. Kor esi először azt hitte, elkerülték egymást. Ezért hegigjwakodott a tömött kocsik során, hogy megtalálja a lányt. Ez a szorongó, lámpalázas igyekezete azonban hiábavalónak bizonyult. Mert Marika nem volt sehol. Az ilyen esetek többségében viszont mindig keres, és, ha nagyon akar, akkor talál is mentséget ez ember ideálja számára. Karcsi például azzal nyugtatta magát, hogy Marika talán elaludt, és lekéste a vonatot, azért nem találkoztak ... Marika azonban másnap sem jött, harmadnap sem. Negyednap végül az ultisok megszánták Karcsit. — Gyere, ülj közénk, megvan a helyed — mondták ne- k’, miközben összébb húzódtak a zöld műbőrrel bevont padokon. — .Ve várj arra a lányra, nem jön az többet vonattal A Rabic Jóska fuvarozza mmden reggel motoron. Így kényelmesebb is neki, meg gyorsabb is. Minden reggel fél órával többet alhat. Karcsiban egy világ omlott össze. Sokáig mindenféle buta, borongás hangulat környékezte. Öh, hogy tudta akkor gyűlölni Rabic Jóskát, aki a nagyképű motorjával minden KRESZ-szabályt félrerúgva belegázolt az életébe. Haragja nem is engesztelődön meg Rabic Jóska iránt, csak hetek múlva, amikor kitudódott, hogy Marika a motorjával együtt őt is éppen úgy faképnél hagyta a reggelenként piros Skodájával Pestre furikázó Kárász Sanyi miatt, mint annak idején a vonaton őt. ^>V»fjVtrrV»rtrrrrr>"" Berki Viola rajza KŐBÁNYAI GYÖRGY: SZALMALÁZ •j--------------------- — a szálI Auguszrus maözvegyek--------------------- ideje. Az es t leszálltakor bizonyos fajta szalmák útnak indulnak, s valamiféle álmot, kalandot űzve kóborolják végig a várost. Szomorú a szalmák nyáresti körmenete. Micsoda álmokat kergetnek? A tavalyit, a télit. Már januárban ez repítette őket. „Majd a nyáron!” Mikor künt hó hullott, s bent, a szobában parázs izzott, ők már akkor a karosszékekben félig lenyunyt szemmel készülődtek. Ha felriadtak a kérdésre — „szivem, nem figyelsz rám?” — és sűrűn bólogattak, „ó -dehogynem, dehogynem” — akkor hazudták a legnagyobbat: kihajtott, fehér apacsingbén, csokoládéra sülve épp akkor szökkentek vissza a fűtött szobába kintről, az örök szabadmezőkről, a nyitott egű nyári áloméjszakából.------------------------, első nap| Szabadságuk | ján ünne------------------------- pédyesek. Hó fehér ing, frissen borotvált arc, megfontolt, nyugodt kérdések a pincérhez: „Mondja, lehetne szó egy rostélyosról, de bőven hagymával. Nem baj, ha várni kell, megvárom”. Az első nap még tud várni. Szépen vacsorázik, aztán lassú léptekkel, gyalog indul haza. Az egyik eszpresszóból zene szól. Beül, de csak mint egy Marsról érkezett: feketéjét szürcsöli, s idegenül, értetlenül nézi a zene körül, az eszpresszópult körül állíngáló magányos férfiakat. Idegenek, még nem ismeri őket. Másnap telefonoz. „Elutazott, szabadságon van.” Aztán: „De rég hallottam, azt sem tudtam, hogy még él. Ma este? Ma nem.. Aztán már nem mondja a pincérnek: „nem baj, majd megvárom”. Siet. Gyakran már büfében eszik. A büfék tele vannak szalmákkal. Azt mondják: spórolnak. És rohannak oda, ahol fény van, zene szól. Ekkor már ismerősök a magányosan állingáló férfiak! A fekete után fizet, s indul haza. Nem a szokott úton. Cigányasszony borít kendőt a városra: csillaggal kivert, ful- lasztó az est. Menni, tovább. Befordul, új utat próbál. Erre jis zene szól. Itt is azok a férfiak. Támasztják a pultot. Így, ;így, tovább és tovább. A szalmák nyári esti körmenete. ~j---------------------nem lehet I A szalmán | segíteni. " Meghívják vacsorára: a házaspár-barát nem hagyja el. Ez aztán az igazi kín. Ülnek a Duna-parton, s a korzón, lelőttük nők, feszesek vagy puha selymekben sejtelmesek és beszél a barát, kezét asszonya kezére téve: „Ágnes azt gondolta ki, hogy míg egyedül vagy, esténként átjöhetnél hozzánk”. És a férjéhez simuló Ágnes ezt zengi: „Árvácska maga, igazán felnézhetne esténként hozzánk”. Mert a nők ilyenkor összefognak, megkínozzák és elveszik a kedvét a szalmának. Aztán a kezdő szalma már olyan lesz, mint a többi: már le sem ül — nagyon siet — éppen csak felhajt valamit — egyik helyen feketét, másutt rumot, bambit, cherryt, s rohan tovább. A szalmák ilyenkor súgják tele fájdalmukkal az éjszakát, mint a kerengő cserebogarak. A szalmák árulásukért — hogy várták ezt a szalmaszabadságot! — végül is megbűnhődnek. Aludni sem tudnak. Ez a szalmaláz. Forgolódnak, dobálják magukat és hűséget esküsznek. I Mikor virrad, | nali szél — végigfut a városon, akkor alszik el szobájukban a lámpás. Enyhülést, megbocsátást hoz az álmuk: azt álmodják, hogy megérkezett, ágyuk szélén ül Ö, s hűvös kezét homlokukra teszi. ron van, ahol az öreg Potecz ügyködik a motorházban. — Édes kis ház — forgatja a fejét Pörasi. — Ugye malom volt? — Malom ez most is, csakhát ki őröltét ilyen ósdi masinán — rak eléjük egy tálban nagy szemű barackot az asszony. — Műemlék. Annak van felterjesztve. De hát... A legyintésre felkapja a fejét Ben. Mihelyst azt a szót hallja, hogy műemlék, elemében érzi magát. Feláll és megszemléli a malom elejét, amely most békés otthon, legalábbis az egykori gépészszoba. Megkopogtatja az egyik kiálló gerendát: — És miért nem ismerik el műemléknek? — A bürokrácia, fiacskám, az tesz tönkre bennünket. — Tetszik tudni — lendül neki Ben —, megmondom én, ki kell ide. Belami kell ide. Tudniillik az osztályfőnökünk. Irtó jó fej, lehet, hogy tetszettek is hallani róla. Öt éve ő vezeti az ásatást a várban odafent, még az előző osztályával kezdte. Hogy amiket ez azóta kiásott! Egész vagyont ér! Fegyverek, pénzek, ilyesmi! Szólunk neki. ö elintézi. — Az én istenem megáldja magukat — telepszik le közéjük a kis öregasszony, s elmeséli a régi malom történetét. Járt ez már a nagyapja meg annak a nagyapja idejében is, őrölte az emberek búzáját, rozsát. Megépítették a városban az új malmot, de azért itt mindig volt, aki őröltetett. Augusztus 20-ára két cséplőbanda búzakoszorút font, felhozták ide a molnárhoz és hajnalig tartó mulatsággal ünnepelték meg az új kenyeret. A molnárné sütötte a friss őrlésű lisztből a borcsúsztató lángost. — Hol van az a molnárné? —pislog gyanakvással Ben az öregasz- ßzonyra, aki erre elmosolyodik egy- cseppet. — Itt ül maguk mellett, drága gyerekeim. — Nahát! — bókol elismeréssel Aligátor. — De hiszen akkor Potecz bácsi maga a molnár. Az nem — pityeredik el hirtelen az öregasszony. — A molnár, szegény, meghalt. Potecz bácsi engem kilenc éve vett el, miután letelt a gyászév az uram után. De meghihetik nekem, Potecz bácsi se akárki. Mindig vezető ember volt, tanácselnök is hat évig. De akár ő is lehetett volna a molnár, mert romjaiból mentette meg a malmot. Saját kezével hozott itt rendbe mindent. És mi végre? Azóta is csak ígérgetik... — Disznóság! — fortyan fel Aligátor. Ben pedig kontráz. Közben Potecz bácsit észre sem veszik, pedig ott áll a lugas bejáratánál. Mosolyogva csóválja a fejét, aztán az asszonyt feddi: — Eljárt a szád, vénasszony? Ej, nem állód meg, hogy ne kerepelj! — Nincs talán igazam? Ide talán nem jöhetnének a látogatók? Mint a várba meg a régi bányába? Több érdekeset látnának itt, mint a másik két helyen együttvéve. És a zenélő óra? Az kutya? — Nem kutya — morog az öreg ingerülten. — Kerepelsz, kerepelsz? — Miféle zenélő óra? — kíván- csol Pörzsi ártatlanul. — Kapcsold be, öregem — könyörög az öregasszony —, mikor kapcsolnád be, ha nem most, amikor itt vannak a látogatók? Különben is, szólnak a tanárjuknak, hogy járja ki a hivatalokban... — Te addig mutasd meg a koszorúkat — egyezik bele a vénember, s fellépdel az oldallépcsőkön a malomba, hallani visszhangos lépteit, amint felfelé halad. — Látják azt a kis kiugrót a toronytető alatt? Ott lesz az óra is, csak éppen be kell szerelni, már a helye megvan. Jöjjenek, nézzék meg a koszorúkat!... Ott jobban lehet hallani is. — Mit kell hallani? — kérdi Ben. — Valami zenélő órát, te dinka! — s Aligátor majd hasraesik hosszú lába ellenére is a rozoga falépcsőn. A rengeteg faoszlop előtt azonban tátva marad a szájuk. Ahol valamikor a zsákok álltak és a fényesre kopott deszkacsöveken ömlött a liszt, most búzakoszorú búzakoszorú hátán, sárga és megbámult kalászok, hosszú és rövid toklászú búzafajtákból, némelyik közepén kifonva az évszám is, vagy éppen a 20-as szám, az augusztusi ünnep dátuma. — Látják, itt ez a sok gyönyörűség. Szorgalmas népek élnek mifelénk, minden évben ide került munkájuk gyümölcse... Az a kis barna koszorú a nagy aszály évében készült, ezek itt rozsból vannak, a háború alatt nem engedték búzából fonni a koszorúkat. Ez pedig, az első kenyérünnepen, rajta a nemzeti színű szalag, amikor a saját földjén aratott mindenki... — Figyeljenek! — hallatszik ekkor föntről tompán az öreg szava. S abban a pillanatban csikorgó, ciripelő pengést hallani, amiből végül harsány indulóütem kerekedik ki, a Madrid határán, állunk a vártán dallama. A fiatalok felfelé te- keredett nyakkal állnak, sután bámulnak a poros gerendák közé. Aligátornak nagyot ugrik az ádámcsutkája, az öregasszony helyeslőn bólint, és áhítattal figyeli a recsegő zenét. ' A dallam eközben harmadszor is megismétlődik, aztán hirtelen ütemet változtat, s valami átlényegülés következtében valóságos hegedűhangon elkezdi sími a nótát, hogy „Rózsi, Rózsi, mi bajod, mért nem akarsz szólni?” Pörzsi hirtelen leül egy gerendára, és összekucorodva próbálja elfojtani a nevetést, Ben tátott szájjal bámul a feje fölé, csak Aligátor őrzi meg a méltóságát. Az öregasszony szipogva magyaráz: — Ez az öregem nótája. Ezt is beleépítette. — Kis meghatott szünet után, miután másodszor is végigélvezik Dankó Pista nótájának első sorait, azt suttogja még az asszony: — Lett volna pedig alkalmas hely a tanácsháza padlásán, mégse engedték, hogy üzembe helyezze az öregem. Leszavazták. Az elnöküket! Hát értik ezt? — Ugyan... Ne tessék sírni azért — motyogja Pörzsi, és ügyetlenül megsimogatja az öregasszony száraz kezefejét. — Nem mindenki ért az efféléhez. Pedig igazán szép... Ennyit bír kinyögni anélkül, hogy sírnia vagy nevetnie kelljen, vagy mind a kettőt egyszerre. Amikor meghallják az öreg lépteit, ki- sorjáznak ismét az udvarra, de már nem mennek be a lugasba, köszönik a vendéglátást, nekik menniük kell. Ha ugyan elviszi őket az autó. — Ez? Akár a világ végére is! — bukkan elő az öreg a lépcsőn. — Nincs ennek semmi baja! — Állati kassa füle van, megfigyelted? — motyogja barátja fülébe Aligátor. Ben dühösen fúj rá: — Jó fej az öreg, ne mószerold! — Persze — von vállat Aligátor, s előkaparja a slusszkulcsot. — Köszönjük a közreműködést. A tömbszelencéhez igazán nem értünk, köszönjük, hogy megcsinálta ... — Potecz bácsi — teszi utána rendre utasító hangsúllyal a lány. Aztán megcsókolja búcsúzóul az öregasszonyt: — Ne tessék félni, olyan idegenforgalmi nevezetesség lesz még ez a malom, hogy na! Aki erre jön, nem győz majd csodálkozni. — És az órám? — Az öreg hangjában most érezni először bizonytalanságot. De Aligátor megnyugtatja: — Frankó! Ez nem vaker duma, fater, ez tény! Az óra marha frankó, nekem elhiheti! Isten áldja, csaó! — azzal felbőgeti a motort. Az öreg meghatottan emeli kalapja mellé az ujját, még a „fatert” is megbocsátja a fiúnak. Ök meg kiporzanak a malomudvarból.
