Pest Megyi Hírlap, 1973. augusztus (17. évfolyam, 178-203. szám)

1973-08-17 / 192. szám

1973. AUGUSZTUS 17., PÉNTEK rest me etet k/Cwíop Arcok a Dunakanyarban Kardos László köszöntése T isztelettel és sze­retettel köszörűjük Kardos Lászlót hetven- ötödik születésnapján. Művel­nek és az általa szerkesztett, fordított, nyilvánosságra bo­csátott művek olvasóinak a tiszteletével — hálásan azo­kért az élményekért, ame­lyekkel munkássága megaján­dékozott. Akadémikus, egyetemi ta­nár, író, kritikus, esszéista, műfordító, szerkesztő — de mmek elősorolni mindazt, amit csinált, annak az egy­nek a sok-sok oldalát. Mert tulajdonképpen egyetlen hi. vatása, szenvedélye van: az irodalom szolgálata, az olva­sók nevelése. Akadémián, egyetemen, szerkesztői asztal meliett, mindenütt. Megszám- lálhatatlanok a világiroda­lomnak azok a művei, ame­lyekkel az ő munkaikodása ré­vén ismerkedett meg a ma­gyar olvasó. | Névéről a leg­több irodalombaratnak első­sorban talán az általa szer- kesz;ett folyóirat, a Nagyvilág ^ut az eszébe, amely kitartóan munkálkodik csaknem két év­tizede azon, hogy a magyar társadalom szellemi látóha­tárát tágítsa, ízlésének mér­céjét emelje. A folyóirat mint­egy eleven cáfolata annak a baivélekedésnek, hogy a szo­cialista kultúra valamiféle beszűkülést, „korlátokat” je­lent a polgári kultúrával szemben. S ez a siker nem utolsósorban a szerkesztő ér­deme. Kardos László már igen fiatalon, debreceni tanár ko­rában eljegyezte magát az iga­zi humanizmus nemes eszméi­vel. Első nagyobb esszéje „A huszonegy éves Ady Endre”, már teljes fegyverzetében mu­tatja a haladó magyar iroda­lom későbbi kutatóját. Fiatal korában a Nyugat nemzedé­kéhez tartozott, e mozgalom örökségét élesztgette-ápolta hosszú éveken át. Tekintete sohasem hagyta el ezt a kor­szakot, kiváló művek egész so­rát írta kortársairól, s a Nyu­gat első nagy nemzedékének ta°iáiról, s aki tőle tanult „világirodalmat”, érzékletes és magas művészi s pedagó­giai értékű előadásokból is­merhette meg az európai iro­dalom jeles alkotásait, költő­ket, 'xoKat. .hogy csak néhány nevet említsünk, teljesség igé­nye nélkül, aDban a sorrend­ben, ahogyan emlékeinkből felszínre futnak: Rimbaud, Shakespeare, Goethe, Racine, Tvardovszkij, Tyihonov... M űfajai állandóan SEGÍTIK, kiegészítik, építik egymást. Fordí­táshoz verselemzés járul, a költők világát bemutató esz- szé, nagy igényű elemzés és elvi bírálat, ha szükség van rá. Az életműveket korban, társadalomban látja, s így nemcsak egy-egy alkotás szép­ségét mutatja meg, hanem te. >ességükben, környezetük­ben. Az olvasó Kardos László tolmácsolásában múlttal, je­lennel, történelemmel, népek­kel ismerkedik meg — vagy­is hivatásában látja és érti az irodalmat; a finom és avatott kalauzolás hozzásegíti ahhoz, hogy felfogja az ismertetett értéket, annak teljes sugár­zásában. Megismerésre, értelemre és szerénységre személyes pél­dával is oktat, nemcsak mű­vekkel, nemcsak a katedrán. Halk, hűséges és fáradhatat­lan mindig, amikör igazi érté­kekről van szó — máshoz pe_ dig nem szeret nyúlni. S úgy tud szólni az emberekhez, hogy szelíd lénye a figyelem központjába kerül, mintegy ellenállhatatlanná válik, mert olyan szuggesztíven árad be­lőle a fénylő érteleim. Kardos professzorral töltött éveik után ezt a véleményt viszik magukkal növendékei az egyetemről — s ha valamemy- nyire is megközelítik későibbi munkájukban az ő példáját, már igen sokat adtak a tanít­ványaiknak. H etvenötöäik szüle­tésnapján a magyar irodalom minden barát­ja ragaszkodással és őszinte hálával köszönti Kardos Lász­lót, s további, eredményes, jó munkát kíván neki, — vala­mennyiünk okulására és örö­mére. T. I. Magyar alkatrészek a Polski Fiathoz Szemben Leányfaluval, a Dunakanyar divatos üdülőhe­lyével, szemben szép, nagy, zsibongó termálstrandjával, ahol meleg időben a jókora parkolót ellepik a színes sze­mélykocsik, akár a fürdőzők a medencét — a Szentendrei­sziget kicsinyke falujába, Pócsmegyerre, komppal jut­hat át a lakosság. Mert a Ta- hitótfalunál átívelő hídon csak autó és gyalogos közlekedhet. Az autóbusz meg úgy robog el Pócsmegyer külső határá­ban, mintha nem is létezne a keskeny köves út s a széles Duna közt ez a falucska. A busz csak télen áll meg, ami­kor befagy a Duna, s pihen a komp is. De talán itt sem boldogta­lanabbak az emberek, mint másfelé, ahol vasúti sín fut, s megáll az autóbusz is. Itt is élnek, dolgoznak öregek, fia­talok, s az egyik kis házon itt is ékeskedik a magyar címer, alatta az egyszavas felírással: Óvoda. „Juliska néni” Fel sem tűnne a kicsiny, sárga falú épület, ha nem fut ki egy igen-igen szép, pöt­töm, szőke hajú lányka, nyo­mában egy ugyancsak szép, már nagy, de fiatal lányka kék, egybeszabott ruhában, s nem kiabál utána: „Gitta! Gitta! Gyere be!” De még ez sem lenne feltű­nő, ha nem jönne arra az ut­cán két kisfiúcska, és nem köszönne oda a babaarcé lánykának: ,Kezét csókolom, Juliska néni!” A kislány visszaköszön. De ki lehet ez a „Juliska néni?” — Maga Juliska néni? — kérdezem kicsit tétován a kék ruhás lánykát. — Én vagyok — feleli ter­mészetes hangon. — De hát miért nevezik ma­gát néninek a gyerekek? — Mert én vagyok a dadus. — És ez a szép kis szőke lányka? — kérdezem tőle. — A kislányom. Hát igen! Egy fiatalasszony­nyal állok szemben, s bármi­lyen fiatalka még, a világnak ő már Juliska néni. — Megnézhetem az óvodát? — Megnézheti — válaszol­ja —, de éppen tatarozzák, én pedig mosok. Szünetünk van még néhány napig, s addig megszépítjük újra az óvodát. Azért bekukkantok. Tiszta, tágas konyha, oldalt hosszúkás kis helyiség, itt ebédel a sű­rűn egymás mellett álló asz­taloknál harminchat csöppség, s az onnét nyíló szobában ját­szik hűvös időben, meg pihen le ebéd után. Még a kerítést Mi az udvarra megyünk, amely parasztházak udvarai közé ékelődik. A drótkeríté­sek mögött tyúkok, libák, ta­ligák, szerszámok, itt pedig homokozó, hinta, egy sor szék. Oda ülünk le. Juliskának lejárt a szabad­sága, most kimossa a köpe­nyeket, félsúrolja majd a pad­lót, a kövezetét. A vezető óvó­nő, Margit néni sincs most itt, a konyhalány is szabadsá­gát tölti még. így hát arra volnék kíváncsi, hogy él ma­napság ebben a szigeti kis fa­luban ez a fiatal, dadus, mi­lyen az ő élete. És talán ez a legmeglepőbb. — Édesanyám nem messze lakik innét, ő a földjén dol­gozik. Apám szakmunkás volt, ő meghalt. — Saját földje van édes­anyjának? — Itt mindenkinek az van — feleli. — Nálunk nincs ter­melőszövetkezet, csak afféle szakszövetkezet. A tulajdono­* sok adót fizetnek a földjük után. — És maga mennyit keres? — Ezerkétszázhúsz forintot havonta. — Az édesanyjánál laknak? — Dehogy — válaszolja —, a saját házunkban. — Ejha! De hát hogyan vették? A babaarcú, kis dadus el­mosolyodik. — A házat még a szüleim­től kaptuk. Hetvenezer fo­rintért vették nekünk. De so­kat áldoztunk mi is érte. Nvo'c'—^ezer forintot költöt­tünk rá. Elnevetem magam. , — Miből? — Mind a ketten üzemben | dolgoztunk a férjemmel. Elég jól kerestünk, és félretettünk » minden nélkülözhető forintot. Aztán munkát változtattunk. Én idejöttem az óvodába, igaz, nem sokat keresek, és bizony, kevesen vagyunk a gyerekekhez képest. A vezető óvónő, a konyhalány meg én. De itt vagyok helyben, a fa­luban, szeretem ezt a mun­kát, és napi 3 forint 50-ért kapom a reggelit és az ebé­det. A férjem meg elment rendőrnek, URH-s rendőr lesz. Odahaza ő is segít ne­kem. — Hol töltötte a szabadsá­gát? — Hát, itthon voltam csak. Rossz volt az idő. — És utazott-e már áz or­szágban ? — Egyszer. Az nagyon szép volt. KISZ-táborban voltam Balatonlellén. — És nem szeretne másfelé is eljutni az országba? — Öh — mosolyodik el —, nem lehet mindent egyszerre. Még hátra van a kerítés. De azért eljutunk majd ide-oda. A nővéremék, ő házas, mo6t vettek egy Wartburg-autót. Abba beleférnek ők, mi meg az édesanyám is. Képzelje el, majd beülünk és elmegyünk valahová. Elképzelem őket. A csino­san felöltözött, Ids családot a szép, új kocsiban, amikór át­gurulnak a tahitótfalui hí­don, Fócsmegyerről jövet, amelyet csak a tomp köt ösz- sze a világgal. És elbúcsúzom a kis dadustól, hiszen mosnia kell. A kisvendéglő Dél felé jár az idő. Elgon­dolkodva fordulok be a temp­lomnál, s a kompkikötő felé tartok. Nincs nagy forgalma, ezt a kompot nem a kirán. dűlők használják. Azok a túl­só oldal beton országútján ro­bognak át, vagy a strandfürdő kerítését kísérő magas, ár­nyas fák alatt sétálgatnak. A kompkikötőtől jobbra igen alacsony, hosszúkás épületet veszek észre. Már út se na­gyon vezet innét tovább. De az épületen megállít a fel­írás: Kisvendéglő. Betérek. A pult előtti helyi­ségben munkásemberek sö­röznek. A tiszta, piros abro­szokkal megterített éttermi szoba léleküres még. Hosz- szú hajú, jó arcú, fiatal pin­cér lép hozzám. Látja, hogy a cigarettám keresem; előzé­kenyen benyúl a zsebébe, s egy hosszú Kent cigarettával kínál. Nem akarom elfogadni, de szelíden erősködik. Elfogadom, és beszélgetés­be kezdek vele. Evvel a má­sik fiatallal itt Pócsmegyer- ről. Vajon mit rejt ennek a fiúnak az élete, aki pillanat­nyilag egyedül az én rendelé­semet várja délidőben, s ed­dig a sarokban ült, s egy könyvet olvasott, tisztán, csi­nosan, mintha csak egy kollé­giumi szobában ülne. — A vendégek később jön­nek? — kérdezem. — Kicsit később. De akkor se sokan. A helybelieken kí­vül nemigen tudnak rólunk. — Miért nem jelzik több nyelvű táblák a túloldalon, hogy egy tiszta, házias, kis étterem várja itt őket, udvar­ra nyíló, napos teraszával? A külföldiek se csak a nagy, luxuséttermeket szeretik, s a hazaiak se csak azokat kere­sik .. Oroszból, meg németből Hogy miért nem jelzik táb­lák az ő kis éttermüket is, azt nem tudja. Nem régen dolgo­zik még itt. — Dolgozott már máshol? — Igen, a túlsó parton. De ide helyeztek át. Azelőtt meg az NDK-ban dolgoztam egy évig. Belejöttem jól a német­be. — Azelőtt is tanulta már? — Jelesen érettségiztem né- netből és oroszból. — És hol lakik? — Dunabogdányban. Édes­apám az ottani általános is­kola igazgatója, anyám mega leányfalui iskolában tanít. — Szóval maga nem a szü­lei foglalkozását választotta. — Nem — feleli mosolyog­va. El akarom végezni a ven­déglátóipari szakiskolát, és le­teszem oroszból meg német­ből a nyelvvizsgát. Nem nehéz megjósolni, hogy boldogul majd annyira, mint egy fiatal tanár a pályája kez­detén. — Itt csak az étterembe szól a beosztása? — Nem. Délelőtt a pultnál szolgálok ki, délben pedig átjövök az étterembe. — Persze, a komppal köz­lekedik? — Azzal. Egy forint ötve- nért hoz át. Nemigen költeke­zem. Néha egy doboz cigaret­tára. De valahogy sajnálom kiadni a pénzt. Nagyon' meg­nézem, mire költők. Nézem ezt a barna hajú, kedves, intelligens fiút. Be­jön két munkásember, oda­megy hozzájuk, és udvariasan kérdi: „Mit tetszenek kér­ni?” Ugyanúgy kérdezhetné egy nagy budapesti étteremben, vagy a berlini, rotterdami, vagy moszkvai magyar étte­remben is. Talán még fogja egyszer. vezető két huszonöt literes kanna tejet kínált „kéz alatt” eladásra — a leszállított szo­kásos napi mennyiségen kívül — Rédei Lajos boltvezetőnek a Biatorbágy és Vidéke ÁFÉSZ 10-es számú tejboltjá­ban. A boltvezető nem talált ebben semmi furcsát, azonnal megkötötték az alkut, annál nagyobb volt a meglepetése azonban — nem különben a szállítóknak •—, mikor a te­jért járó száz forint átadása­kor megjelentek az ellenőrök: meghiúsult az üzlet. Ez az eset indította meg a leleple­zések lavináját. Kiderült, hogy 1971—1972-ben a Kö­zépmagyarországi Tejipari Vállalat toki tejüzemének árukihordóii (Cselei Miklós, Kovács Sándor és Szabó László), valamint az 1-es szá­mú Volán Vállalat tejszállí­táshoz beosztott gépkocsive­zetői (Krizsák József, Kőhegyi Pál, Molnár Ferenc) már hó­napok óta ilyen módon tesz­nek szert egy kis mellékesre. Kannából, tartálykocsiból .A kannákon lévő ellenőr, zőgyűrűből kihúzták a huzalt, s minden kannából leöntöt­tek egy keveset. így töltöttek meg néhány újabb üres kan- 1 nát, majd a plombát foggal Gazdag program a Hadtörténeti Múzeumban Az Országos Hadtörténeti i Múzeumban pénteken délután nyitják meg a várhatóan nagy érdeklődést keltő pisztolytör­téneti kiállítást. A 1 múzeum- kedvelők ritka érdekességek­kel ismerkedhetnek meg a be­mutatón. Helyet kapnak a ké­zi lőfegyverek válogatott anya. gában az előtöltős, egylövetű pisztolyok főbb típusai, , stb. Neves puskaművesek csont- | berakásos, réz- és ezüstdí- szítéses fegyverei különleges látványosságai lesznek a kiál­lításnak. Szombaton délután 5 órai kezdettel a zenekedvelőket látja vendégül a múzeum. Az épület udvarán — közkí­vánatra — megismétlik az elő. ző hónapokban nagy sikert aratott Két évszázad magyar katojiazenéje című hangver­senyt. Vasárnap délelőtt ke­rül sor az MHSZ jubileumi kiállításának ünnepélyes meg­nyitására. — Behozzák a lemaradást. Jelenleg tízezer sertést hiz­lalnak a Pest—Nógrád megyei Állatforgalmi és Húsipari Vállalait pilisi hizlaldájában. Az első félévben a telep ka­pacitásának kihasználtsága még az ötven százalékot sem érte el, ezért rövidesen meg­háromszorozzák az ' állo­mányt, s ezáltal igyekeznek behozni a lemaradást. ismét összenyomták. Volt eset, hogy a hiányt vízzel pótol­ták, de gyakran előfordult, hogy a kannát utántöltés nél­kül - adták el. Az az egy-két liter hiány általában nem tűnt fel senkinek. De nemegyszer megdézsmálták a tartálykocsit is, melyen a tsz-ekből, álla­mi gazdaságokból szállítot­ták a tejet az üzembe. Az így keletkezett többletet különbö­ző boltokban értékesítették, kannánként ötven forintért (ekkor a kannatej litere há­rom forint volt). Egyik legjobb vásárlójuk volt a már előzőkben említett Rédei Lajos, Biatorbágyon, akinek Cselei, Molnárral négy, Kovács, ugyancsak Mol­nárral tizenhárom, Kovács, Krizsákkal két, Szabó, Mol­nárral tíz alkalommal adott el egy-egy kanna tejet. Rédei emellett a „fölösleges” tej­színre is vevő volt. Kovács Sándor és Molná’ Ferenc tíz alkalommal, Cselei és Molnár két alkalommal egy-egy litert adtak el neki, literenként ti­zenöt forintért (a tejszín ára 35 forint volt akkor). Rédei a bíróságon azzal védekezett, hogy a tejet nem mérte ki, hanem savanyú tejként, lite­renként két forintért adta to­vább, -tehát nem keresett az üzleten. A tejszínt — valló, mása szerint — pedig saját fogyasztásra vette. De szívesen vásárolt kéz A KGST integrációs prog­ram keretében a Zsigulik után a Polski Fiatokhoz is készít alkatrészeket a veszp­rémi Bakony Művek. A ma­gyar—lengyel államközi szer­ződés előírásai szerint ha­zánkban készülő Polski Fiat alatt tejet Scheffer Márton, a pilisvörösvári 46-os számú bolt vezetője is. Ö azzal men- tegetődzött a tárgyaláson, hogy a boltja a falu szélén van, nem kap elég tejet, s a többletvásárlásokkal a lakos­ság ellátását (!) kívánta javí­tani. Esetenként bekapcsolták az üzletbe Muszka Edét, a pi- lisborosjenői 5-ös számú ve­gyesbolt, Vahodi Andrást, a pilisvörösvári 27-es számú élelmiszerbolt és WiÚman Mártont, az ugyancsak pilis­vörösvári 102-es számú élel­miszerbolt vezetőjét is. És az ellenőrzés? A folyamatos tejdézsmálást természetesen csak olyan kö­rülmények között űzhették, hosszú hónapokig, hogy szinte semmiféle ellenőrzéstől nem | kellett tartaniuk. Cselei el­mondta például vallomásá­éban, hogy éjjel, mikor a rak­tárból vételezték az árut, tel­jesen szabad kezet kaptak. Például annyi tejszínt vittek el, amennyit akartak. Azt is elmondta, hogy mikor erre a munkahelyre került, már az első napokban „kitanították”, hogyan lehet egy kis mellék- keresethez jutni. Egyébként is, itt mindenki ezt csinálja — tette hozzá. Ha fenntartásokkal is kell fogadnunk az ilyen megjegy­zéseket, az biztos, hogy a tej­126—P-alkatrészek kereken hatvan százalékát a veszpré­mi üzem állítja majd elő. Ab­laktörlőket, kürtöket és fe­szültségszabályozókat szállít a hazánkban is jól ismert gép­kocsikhoz. . üzemben uralkodó légkör ked­vezett az „üzemi szarkáknak”. Végső soron ugyanis nem nagy ügyről van szó. (Bár amikor a kannákat felöntöt­ték vízzel, bizonyára nem leg­fontosabb gondjuk volt a köz­egészségügyi rendszabályok betartása, sőt feldolgozatlan, úgynevezett nyers tejet is töl­töttek a kannákba és adtak el pasztörizáltként. Mindezzel a vásárlók, a fogyasztók — köz­tük sok gyerek — egészségét sodorták veszélybe.) A társa­dalmi tulajdonban mindössze ötezer-egynéhány forint kár keletkezett. Az erkölcsi kár azonban ennél sokkal na­gyobb. A többiek szemet hunytak Az ügy arra mutat rá, hogy egy kollektívában olyan gon­dolkodásmód alakult ki, hogy az egyik rész úgy vette sem­mibe a, társadalmi tulajdont, hogy lelkiismeretíurdalás nél­kül dézsmálta (a vádlottak azt vallották, hogy a pénzt ciga­rettára és sörre költötték), a kollektíva többi tagja pedig úgy, hogy szemet hunyt e cse­lekmények fölött. A Pestvidéki Járásbíróság dr. Hrabéczy Béláné tanácsa ma hoz ítéletet Cselei Miklós és társai sikkasztási ügyében. A vállalat vezetőségének is le kell vonni azonban a megfele­lő következtetéseket. Van mit tenniük, hogy a toki tejüzem­ben kiköszörüljék a társadal­mi tulajdon becsületén esett csorbát. Mészáros János Örvös Lajos Két és fél milliót hoz Az acsai Aranykalász Tsz-nek jól jövedelmező a kertésze­te, amelyben a fő üzemág, 3,7 hektáron, az uborka. Az árbe­vétel meghaladja a 2,5 milliót. Tej — feketén Anyagi és erkölcsi kár A tejkihordó és a gépkocsi­*

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom