Pest Megyi Hírlap, 1973. július (17. évfolyam, 152-177. szám)
1973-07-01 / 152. szám
1973. JULIUS 1., VASÁRNAP PEST MECTEI M^Cirlap • • Üzemben: már az idén Ezernyolcszáz négyzetméter alapterületű magtárszint épített a biatorbágyi Lenin Tsz. A 320 vagon termény tárolására alkalmas épületek két és fél millió forintba kerültek, amelyeket a tsz saját erőből és saját építőbrigádjával épített fel. A műszaki átadás után a gabona már az idén az új magtárakba kerül. Mellette 10 megatonnás terményszárító berendezést is üzembe helyeznek. A szövetkezet távlati terveiben újabb tároló építése is szerepel. G-árdos Katalin felvétele GYÁRI TALÁLKOZÁSOK Megtalálni a munkát, a kollektívát A tizenéves brigádvezető — Az egész ott kezdődött, hogy ács akartam lenni — mondja Frei Imre, a Csepel Autógyár fényező szakmunkása. Ipari tanulóként került a gyárba 1970-ben, s akkor még inkább a gyár közelsége, mintsem a szakma szeretete vezérelte. Frei Imre ugyanis Du- naharasztin lakik. — Mondom, ács akartam lenni, aztán egyszer nagybátyám kocsiját készítettük elő a haverokkal fényezésre, s meg is néztük a szórópiszto- lyos embert, aki a színt megadta a kocsinak. Akkor még nem gondoltam, hogy jómagam is ugyanazt fogom csinálni, hanem amikor a nyolcadik osztállyal gyárlátogatásra jöttünk, eljutottunk a fényezőműhelybe is, kaptunk prospektusokat, s igazán lehetett válogatni a szakmák közül. Ö is választott. Hárman voltak kezdő tanulók a műhelyben, a másodévesek már ha„Miért ne segítenénk? rr MUNKÁK •» ÉS MINDENNAPOK r«J* Áll az íróasztalánál, fejét az ablak felé fordítja és valami megrendelésről beszél. Az irodában — rajta kívül — senki. Zavarban vagyok. Olyan fáradt lenne, hogy már magában beszél? Most valahonnan válasz érkezik. A hang fojtottan lebegő, visszhangos, mikrofon szokta így eltorzítani. A rejtély megoldódik: Szabó János, a Pest megyei Műanyagipari Vállalat üzemvezetője diszpé- csertelefonom beszélget valakivel. A készülék az ablakpárkányon áll, félig függöny rejti. Az l-es alapszervezet vezetőségében Kézfogása kemény, ám ujjai- nak szorítását kamaszos mosoly enyhíti. Újságcikket írni — róla? Nincs jobb dolgom? Csak aztán meg ne bánjam, mert az ő életében semmiféle szenzáció nem történt. Dolgozott, tanult, aztán fizikai munkásból — alkalmazott lett. — Műszaki középkáder — helyesbítem. — így is lehet mondani — bólint. — De az I-es számú pártalapszervezet öttagú vezetőségében én képviselem az alkalmazotti kategóriát — toldja meg nevetve. — S a többiek? — Természetesen: fizikai dolgozók; a nemek szeriinti arány pedig 3:2, a nők javára, így reális, hiszen a vállalat összes dolgozójának hetven százaléka nő. Az életrajzát két mondattal elintézi: Pécs környéki bányász fia, apját kétéves korában elvesztette, édesanyja segédmunkási keresetből nevelte fel hármójukat. Géplakatos szakmát tanult, aztán technikumot végzett, kész. Százezrek sorsa Unszolásra azért kikerekedik a történet. — Nem sok szépre-jóra tudok emlékezni a gyerekkoromból. Apám kerékpárbaleset áldozata lett, kaptunk utána 2000 pengő végkielégítést; nyugdíjat, árvasegélyt egy fillért sem. Anyám napi 1 pengő húsz filléres segédmunkás- keresetből tartott bennünket. Akkoriban a bányatársaság vételezési könyvet adott dolgozóinak, arra vásárolhattak a társaság boltjaiban. Fizetéskor aztán levonták az adósságot; így legalább ugyanabba a kasszába folyt vissza a pénz. ahonnan kifizették. Nos, az én anyám sosem keresett annyit, hogy a havi számlát ki tudta volna fizetni. Emlékszem, a harmincas években volt olyan hónap, amikor a vásárlási könyv tanúsága szerint 1 mázsa kenyeret ettünk meg. Évszámra zsíros kenyéren éltünk — ha volt zsírunk. — 1943-ban lakatosinas lettem egy pécsi kisiparosnál. Oda-vissza 12 kilométer volt az út Pécs-bányatelepről. eny- nyit gyalogoltam naponta, mert nem volt 6 pengőnk autóbusz- bérletre. Ezt a mi srácaink úgy hallgatják ma már, mint a mesét: hiszik is, nem is. Hat pengő, bérletre? Az is valami? Nem tudják, hogy az én anyám öt napig dolgozott — takarított, maltert trógerolt — ennyi pénzért. Négy üzem kommunistái Időközben benépesült az iroda, munkatársai csendben figyelnek. — Negyvenhatban szabadultam fel a szakmában. Akkor már könnyebben éltünk, testvéreim önálló keresők voltak. Bányalakatos lettem és a MA- DISZ lelkes tagja. Később a SZIT-ben dolgoztam, így kerültem Pestre, részt vettem az úttörővasút első önkéntes építőtáborában. Jött a hároméves katonai szolgálat, s a hadseregben beléptem a DISZ-be. Leszerelésem után Pilisvörös- várra mentem: oda nősültem. A Pilisi Szénbánya Vállalatnál voltam lakatos-csoportvezető és DISZ-alapszervezeti titkár. Az ellenforradalom után beléptem a KISZ-be, s rövidesen a KISZ budai járási bizottságának tagja lettem. 1961-ben felvettek a pártba. — Érdekelt a szakma, szerettem volna többet tudni, beiratkoztam a bányagép- és villamossági technikum levelező tagozatára. Alighogy leérettségiztem, a bányát bezárták, új munkahely után kellett néznem. Valaki a PEMÜ-t ajánlotta. Eljöttem, felvettek műszakvezetőnek. A feleségem is idejött, betanított munkás a cipőalkar ész-tizemben. — Gyerekük van? — Egy fiunk, ő is itt dolgozik. Esztergályos a szerszámüzemben. — Említette, hogy tagja az I-es számú pártalapszervezet vezetőségének. — Titkárának választottak 1968-ban. Alapszervezetünk 48 tagú, négy üzem kommunistáit egyesíti. — A technikummal befejezte?i Nevet: — Ebben a gyárban? Békén se hagyn'k az embert! Még szinte meg sem melegedtem, rábeszéltek a marxista—leninista esti kö? 5nHT-olára. Aztán — 1971-ben — az esti egyetemre. Ősztől harmadéves leszek. Milyen ember a „főnök '? Ismét megszólal a telefon — ezúttal a postai — s én John Tibor üzemvezető-helyettest fogom vallatóra: milyen ember a „főnök”? — Február óta dolgozunk együtt, s hetek alatt két jó tulajdonságát ismerhettem meg: kitűnő szervező és fáradhatatlan társadalmi munkás. Januárban, mikor a szerelvény- szivattyú-üzem élére került, 75 százalékos volt a dolgozók szervezettsége. Szabó elvtársnak nagy része volt abban, hogy ma a munkások 98 százaléka szakszervezeti tag. — Ne túlozzunk, barátom, — tiltakozik Szabó János, aki időközben befejezte a telefon- beszélgetést —, mert ez inkább a szakszervezeti aktivisták és a szocialista brigádvezetők érdeme. — És őket ki vette rá, hogy agitáljanak a szakszervezet mellett? — dobja vissza a labdát a helyettese. — És a szocialista brigádmozgalom fellendülése, a hét brigád kinek az érdeme? — Mindazoké, akik — velem együtt — részt vettek a szervezésében — válaszol Szabó János. — És a pártcsoportokat ki aktivizálta? Ki találta ki, hogy ők ellenőrizzék az egyéni pártmegbízatások teljesítését? Ki tette helyükre a párt- bizalmiakat, hogy többek legyenek szimpla tagdíjbeszedőknél? Az irodában ülők nevetnek, de Szabó János nem adja meg magát: — Nem nagy kunszt, olyan pártszervezetben, ahol évek óta magas a mérce a tagfelvételeknél. Talán azt is én találtam ki? tan szórták a festéket. Nem fért be egyszerre sok munkadarab a kis műhelybe, s ahogy mondani szokás, nem pergett a munka, de elkészült minden rendben. Lehetett a minőségre ügyelni, s egy kezdőnek ez a legfontosabb! — Tavaly szabadultam fel, szakmunkás lettem. A munkámban ez semmi változást nem jelentett, csak az órabérem lett 9 forint 50 fillér. Frei Imre könnyen betalált a közösségbe, s rövid idő alatt 19 esztendős létére ritka „karriert” futott be a kis műhelyben. Márciusban alakítottak egy brigádot, amelyben ő a legfiatalabb, és egyben a brigád vezetője is. — Előtte is KISZ-vezetőségi tag voltam, tudták rólam, hogy szeretek beszélni, szeretek ismerkedni, éreztem és tudtam, hogy bíznak bennem a többiek. Amikor arra került a sor, azt mondták, legyen az Imre a brigádvezető. Így történt, hogy mi tizenketten versenyre léptünk a szocialista gyáregység címért. Távlati terveim nincsenek, csak közelebbiek. Jelentkeztem a Pet- rik Lajos szakközépiskolába. A brigád legidősebb tagja jövőre megy nyugdíjba. Valószínű, hogy Frei Imrének a búcsúztatási ünnepségre a katonaságtól kell kimenőt kérnie. Másodszorra sikerült Móra Istvánná nem mindennapi események után zárta szívébe a gyárat, munkáját és a társait. Jelenleg az üzemfenntartó gyáregység 3-as üzemének szerkesztője. Ám nézzük, hogyan is kezdődött? — 1971 júliusában jöttem ide, miután elvégeztem a Kossuth Lajos gépipari technikum általános gépész szakát. Az iskoláról kikerülve — mivel a bátyám és apám is itt dolgozik — bejöttem széjjelnézni. Nos, a 3-as üzemben biztattak, hívtak az üzemviteli osztályra, ígértek 1600 forint fizetést. Tetszett, hogy sok mindennel foglalkoznak, gondoltam, valószínűleg én is rengeteget tanulhatok. Másnap beléptem, és másnap csalódtam is. Megbíztak az autógyár csatornázásának „kézbentartásával”, állandó megfigyelésével. Ha jöttek emberek, hogy itt meg itt ásni szeretnének, elő kellett vennem egy nagy térképet, s el keltett döntenem, hogy azon a helyen lehet-e ásni vagy sem. Egész nap járkáltam, emelgettem az aknafedeleket, méricskéltem. Tíz éve senki nem foglalkozott a csatornákkal a gyárban. Megmondta a főnökének, hogy tovább nem hajlandó „törődni” a csatornákkal, mert azért ugyan kár volt technikumba járni. A főnök biztatta, hogy bele fog jönni, s akkor igen fontos ember lesz a gyárban. — Felmondtam. El voltam keseredve. Beléptem a Pest megyei Állami Építőipari Vállalathoz, az épületgépészetre, szerkesztőnek. Picit megnyugodtam, hogy végre azt csinálhatom, amihez kedvem van, s amiért tanultam. Egy hónap múlva megszűnt a szerkesztés. Áttettek máshová, programozni, egész nap tízjegyű számokat írattak velem egyik könyvből a másikba. Fél év után nem bírtam tovább, felmondtam. Addigra a keserűséget már felváltotta a csodálkozás: ennyire nehezen találja meg az ember a helyét? A bátyja segített rajta, szólt, hogy a Csepel Autógyárban gépésztechnikust keresnek. Visszavették, sőt, kétszáz forinttal magasabb fizetést kapott, mint először. Jelenleg légtechnikai és hidraulikus berendezéseket tervez, másodmagával. Bevallotta, eleinte attól félt, hogy itt meg nem lesznek vele elégedettek, de három hónap után újabb fizetésemelést kapott. Egy esztendeje dolgozik újra a gyárban. Megnyugodott, és rájött, hogy előbb-utóbb mindenki megtalálja a helyét. — A kollégák mindent megtesznek, hogy haladjak, és tanuljak. Megpályáztuk a szocialista osztály címet, éppen alakulóban van a KlSZ-brigá- dunk, én leszek a vezetője. Levegőből a földre Kerényi Gyula a gyártmány- fejlesztési osztály gépészmérnöke, gyártmánytervező. A pesterzsébeti légiközlekedésgépészeti technikumba kezdett járni. Minden vágya az volt. hogy repülőmérnök legyen, de ehhez a szakmához megszűnt akkoriban a felsőoktatás. — Még a technikumi évek alatt — anyagi okokból — társadalmi szerződést kötöttem az autógyárral, de még az egyetem első évében sem dőlt el, hogy a „járműszakmát” végzem el. Két évig a Műszaki Egyetem járműgépész szakára jártam, majd végül a közlekedési kar autógépész ágazatán szereztem oklevelet. Két képesítésem is lett, egyrészt általános gépészmérnök vagyok, viszont a speciális területem az autógépészet. Munkám szempontjából a diploma csak annyit jelenthetett, hogy betölthettem a munkakört, de az igazi tanulás csak itt, a Törődnek az emberekkel Szívesen hallgatnám a különös vitát, de engem most az üzemi légkör, az emberekkel való bánásmód érdekel. — Úgy érzem, jó a légkör nálunk. Abból következtetem, hogy a < olgozók bizalommal keresnek meg gondjaikkal, tudják, ha egy mód van rá, segítünk. — Mert... — kezdené ismét John Tibor, de Szabó János megelőzi: — Mert miért ne segítenénk egy olyan üzemben, ahol a dolgozók többsége nő, háziasszony es családanya, és gondjaik enyhítésére párthatározat is kötelez bennünket?! Miért ne segítenénk, egy olyan üzemben, ahol az igazgató jár elöl jó példával? Nálunk ugyanis minden szerdán igazgatói fogadónap van — teszi hozzá magyarázatképpen. — Tudja, ez pozitív dolog is, hiszen azt igazolja, hogy az igazgató törődik a rábízott kollektívával, átérzi a gazdasági vezető politikai felelősségét; de közben az sem mindegy, hogy mi kerül az igazgató elé. Ha olyan ügy, amit „lejjebb” is el lehetett — el kellett — volna intézni hát... nem vetne ránk jó fényt!... Szabó Jánost özvegy édesanyja és a bányászkolónia nevelte emberré. Élete csakugyan nem bővelkedett „szenzációkban”. Mégis örülök, hogy megismerhettem. Nyíri Éva gyárban kezdődött meg. Alapvető: az ismereteket gyarapítani kell, és ébrentartani. A gyártmányfejlesztési főosztály erre minden szempontpontból alkalmas volt. Kerényi Gyula kezdettől fogva a tehergépkocsi-osztálypn dolgozik, az ottani kollektíva azon munkálkodik, hogy kis sorozatú, de még gazdaságosan legyártható speciális tehergépkocsikat próbáljon kifejleszteni. Ez rengeteg tapasztalatszerzésre ad alkalmat. — Amikor beléptem a gyárba, csak a természetes „alapdrukkot” éreztem. Ez sem tartott sokáig, sok segítséget kaptam a kollégáktól, az osztály- és a főosztályvezetőtől. Jól irányítottak, volt, amit megmagyaráztak, de volt, amihez még irányt sem adtak, hadd jöjjek rá magam a dolgokra... Már az első héten kaptam önálló munkát, ami végül is a fiókba került, de ez nem okoz rossz érzést, mert alapjában véve jól sikerült, biztosan lesz még valami haszna. Azóta még két másik munkában is részt vettem. Tevékenységem prototípusai a gyárudvaron már láthatók. Rendszeresen hathónaponként jönnek össze az együtt végzett egyetemisták. Az öszszejövetelek alkalmával ki-ki^ elmeséli, mi történt vele, ho-í gyan ízlik a munkahely, mikl a nehézségek. — Jó, jó, vannak köztünk) olyanok, akik már voltak kül-. földi kiküldetésen, vannak,j akiknek több a fizetésük, mint; az enyém, de a beilleszkedé-; sem, meggyökeresedésam már-, már ideálisnak mondható. Néma gyereknek... Dómján György a divat híve, gesztenyeszínű haja jóval a füle alatt ér véget. Derűsen kezdi: előrebocsátva, hogy az ő története egyáltalán nem mindennapi, mert nagyon sokat kellett kiállnia, amíg sikerült megállapodnia. — Nemrégen még katona voltam, ahová Kunszentmár- tonból, a Beton- és Vasbeton- ipari Művek helyi telepéről vonultam be. Azelőtt Cserke- szöllőn dolgoztam, egy kisiparosnál, s nála is a villanyszerelést, a tekercselést tanultam. A BVM-nél ugyancsak a tekercselőműhelyben ténykedtem. Máskülönben szelevényi lakos vagyok, ez a falu a Tisza és a Körös torkolatánál fekszik. Már a honvédségnél elkezdődött... megígérték; hogy dolgozhatom a szakmámban, de megtetszett az írásom,' beraktak írnoknak. Két évig ezt csináltam, még szerencse, hogy műszaki rajzzal is foglalkozhattam. A bátyám itt a gyárban gépészmérnök, leszerelés előtt beszélgettem vele,' hívott, hiszen jól tudta, hogy szeretem a babramunkát, a nagyobb felkészültséget igénylő feladatokat. Azt javasolta, hogy pályázzam meg a számítógép-műszerészeknél megüresedett helyet. Nos, ez volt az,’ amiért eljöttem ebbe a gyárba. Beszélt a csoportvezetővel,’ aki megígérte, hogy felveszi. Mire azonban eljött a leszerelés napja, az állást már betöltötték. Hiába lépett ki Dómján György a BVM-telepről,’ az új munkahelyen már az első nap csalódás érte. — Na, most mihez kezdjek? Megtudtam, hogy van a gyárban tekercselőrészleg, oda mentem. Egy fiatal művezető megnézte a munkakönyvemet, abban látta, hogy legutóbb hat forint ötven fillér volt az órabérem. Megkérdezte, itt mennyit kérnék? Nagyon szemtelen akartam lenni, azt mondtam, hogy nyolc forintot. Felvettek, és kilenc forintos órabért kaptam. Dolgozni kezdett, de érezte, hogy nem bíznak benne, s ami nagyon rosszulesett, elméleti tudnivalókból vizsgáztatta a művezető. — Akkoriban alig vártam; hogy vége legyen a munkaidőnek, idegennek éreztem magam, sok volt az újdonság, komoly gyári gépekkel azelőtt én nem találkoztam, ráadásul a hangulat is fagyos volt körülöttem. Csupa primitív munkát kaptam, ötpercenként arra gondoltam, hogy innen gyorsan távozni kell, mert az én igényeim ennél sokkal nagyobbak. Aztán rájöttem a „néma gyerek” mondás igazságára, komolyabb munkák után kezdtem érdeklődni. Kaptam is egyre komplikáltabbakat. Fél esztendeig állandóan bizonyítanom kellett. Háromszor egymás után kapott rendkívüli órabéremelést, alkalmanként 50 fillért, aztán most legutóbb egyszerre majdnem két forintot. — Csakis a művezetőmnek köszönhetem, hogy minden jóra fordult, hogy most már azt csinálhatom, amit tudok. Az idén, január 1-én brigádot alakítottak. A szocialista brigád címet akarják elnyerni, s a brigád vezető-helyettes: Dómján György. Amikor megalakult a brigád, azt mondták, hogy csak olyan munkára tesznek felajánlásokat, amelyeket amúgy nem kellene megcsinálni. A beilleszkedés érdekében Őri Károly, a gyári KISZ- vb tagja, és érdekvédelmi felelőse: — Legutóbb 1971-ben készítettünk felmérést a fiatalok körében. 300 fiatal munkást válogattunk ki, ők kapták meg a kérdőíveket. A válaszok elemzése után kiderült, hogy munkájuk 60 százalékát a képzettségüknek megfelelő körben végzik. A szakszervezettel 1975 végéig megkötöttük az együttműködési szerződést, ezt az esztendőt ifjúsági évként kezeljük, összehívjuk az ifjúsági parlamentet, ahol a fiatalok a gazdasági és társadalmi vezetőkkel találkozhatnak és beszélgethetnek. Ugyancsak együttműködési szerződést kötöttünk a gazdasági vezetéssel. Arra törekszünk, hogy megkönnyítsük az újonnan belép fiatalok beilleszkedését. Fehér Béla I
