Pest Megyi Hírlap, 1973. július (17. évfolyam, 152-177. szám)

1973-07-29 / 176. szám

1973. JÚLIUS 29., VASÁRNAP rtsi megyei cMtM'lap Szentendrei udvar í JtTr-^S GALAMBOS SZILVESZTER: Nehéz gyermekkor Kócos, sötétszőke haja a homlokába lógott, szája körül keserű ránc. Húsz évének tel­jes súlya ránehezedett a fia­talember vállára. így szólt: — Maga újságíró. Meg fog engem érteni. Éppen eleget írnak mostanában a szülők felelősségéről, a rossz otthoni környezet hatásáról, a fejlődő [ gyermek lelkére. Én már nem tártam tovább. Mélyet sóhajtott, aztán fel- dúltan folytatta1 I — Talán tizenhat éves le­hettem, mikor egy este, haza­térve otthonomba, szörnyű l veszekedést hallottam a kony- L hából. Szüleim szinte riká- | csoltak a dühtől. Ugyanis a konyhakredencbői, a leveses­tül alól, eltűnt kétszáz forint. I — És ki vitte el? L — Természetesen én. De ^ képzelheti, hogy mit éreztem. I t Hazajövök, hogy nyugodtan elköltsem vacsorámat, otthon . pedig tombol a vihar, azon ■ vitatkoztak, hogy melyikük rontott el engem. Ha nem ál­' lók közéjük, talán össze is verekednek. Szörnyű volt! L Higgye el, alig tudtam el­fe aludni. " — Képzelem, hogy megvi­“v selte az eset. Szegény, sze. I gény, barátom! ^ — De ez még semmi. Né­hány hónap múlva, egy kö- ► dös hajnalon, arra ébredtem, " hogy anyám csomagol. Apám erőszakkal hozta vissza a szo­bából. Mondanom sem kell, L megint elkezdődött az az át­■ kozott veszekedés. A dunyhát a fülemre húztam, de sajnos, / így is mindent hallottam. ' — Miért akart elmenni az édesanyja hazulról? — Hová gondol? Előző nap • eladtam anyám ruháit az ' Ecseri piacon, csak egy fla­nell háziruhát, meg egy haj-; hálót sikerült megmentenie. l Sejtheti, hogy mi következett k ezután. Botrány. Óriási bot­■ rány, ami alaposan feldúlta ^.idegeimet. — Nehéz gyermekkora volt, r .-Iratom — bólintottam szo­viorkásan. . — Várjon! A pohár akkor ■ telt csordultig, akkor vált I pokollá az életem, mikori | apám odavágta anyámnak; ő I nem azért dolgozik, hogy fe gyermektartásdíjat fizessen. I — A kedves anyukának ■ született egy .. ■ — Dehogy! Nekem. S *ü- H|vcl állandó munkahelyem “rém volt, a gyermektartást se p mit miből levonni. A srác pe­dig mégsem nőhet fel csak úgy, ebek harmincadjára Szüleim éjjel-nappal vitáz­tak; apám azt akarta, hogy anyám vállaljon különmun­kát, mert az én gyermekemet is fel kell nevelni. Nem is folytatom. A mi kis meleg otthonunkból elköltözött a megértés. Nem tudtam to­vább élni ebben a légkörben, nem bírtam tovább: össze­csomagoltam apám holmijait és eljöttem hazulróL — Még minden jóra for­dulhat, kedves, barátom — mondtam vigasztalóan. — Soha — felelt dacosan a fiatalember. — Sohasem tud­nék megbocsátani nekik... Attila látogatásai Vágó Márta emlékezése a Kritikában A XX. század magyar iro­dalmával foglalkozók isme­rik csak jobbára Vágó Márta nevét, pedig rászolgált „saját jogon” is: a Szép Szó és a Magyar Csillag a harmincas években sok kitűnő írását kö­zölte; író és műfordító volt. József Attila közvetlen baráti köréhez tartozott, előbb mint a költő szerelme — 1927-ben menyasszonya —, később, mint jóbarátja és munkatársa. A különböző folyóiratokban, kiadványokban a felszabadulás után jelentek meg részletek Vágó Márta visszaemlékezé­seiből, de egészében a Kritika című folyóirat közli első íz­ben. Először az ifjú József Atti­lára emlékezik: a könnyen lobbanó, szertelen, még majd­nem kamasz emberre. Elem­zése más emlékezésekkel egybevág: elesett, nyomorteli gyermekkora emlékeitől a költő sohasem tudott megsza­badulni, a proletárkörnyezet minden útján végigkísérte. Mindvégig megmaradt an­nak, akinek született: prole­tárnak, szegénynek. A leg­többen szerették a „rendezet­len” fiatalembert, aki meg tudta nyerni magának a szí­veket őszinteségével, okosságá­val. Igazán alkalmazkodni azonban nem tudott, s nem is akart. Vágó Márta leír egy esetet: valamilyen akitor di­vatos lélektani problémáról folyt a vita. Emelkedett beszél­getés volt. József Attila egy- szercsak felkiáltott: „Haj, sorstársak! Egy fizikai munkás pontosan tudja, milyen mun­káért mennyi órabér jár”. S található az emlékezésben ezenkívül sok, eddig ismeret­len részlet és epizód, amelyek nagy hatással voltak a költő fejlődésére. A visszaemlékezés nemcsak irodalomtörténeti dokumen­tum: érdekes olvasmány is. Mihail Iszakovszkij 1900-1973 Súlyos veszteség érte a szov- jel irodalmi életet: Moszkvá­ban — a hét elején — 73 éves korában elhunyt Mihail Isza­kovszkij, a Szocialista Munka Hőse címmel kitüntetett, két­szeres Állami-díjas költő. Iszakovszkij 1919-től újságíró­ként dolgozott, 1921 és 1931 kö­zött a Munkás út című szmo- lenszki újságot szerkesztette. Ezután Moszkvába költözött, ott bontakozott ki a maga tel­jességében költői pályája. Első versei korán, már 192Í- ben napvilágot láttak, 1927-ben megjelent „Vezetékek a szal­mában” című verseskötetét igen meleg hangon méltatta Makszim Gorkij. Azt emelte ki, hogy verseiben az egyszerű orosz ember gondolatai kapnak hangot olyan szépen tormáit lírai ötvözetben, amely Puskin és Nyekraszov formavilágára emlékeztet. Ez a tartalmi és formai egy­szerűségre törekvés szinte ön­ként kínálta a dalformát: isza­kovszkij sok versét megzené­sítették, szerte az országban éneklik, egyeseket a köztudat már népdalként tart számon, ö írta a hazánkban is népsze­rű Katyusa és Tüzecske dalok szövegét. Életművében jelentős helyet foglal el műfordítói tevékeny­sége is. Számunkra különösen értékes, hogy szoros szálak kö­tötték a magyar irodalomhoz: egyebek között Petőfi és Jó­zsef Attila verseit ültette át a hazai olvasóknak. A költőre emlékezve közöl­jük a II. világháború éveiben írott leghíresebb verseinek egyikét, amelyet — más, ha­sonló hangulatú költeményei­vel együtt — sokfelé szavalták, olvasták a fronton. Búcsú Jött a Komszomol-behívó S egy nap kora hajnalán, Indult a fiú nyugatra, Másik frontra a leány. Éjjel, mikor elköszöntek, Mély csend ült a hegyeken. „Kívánj búcsúzóra, drágám, Kívánj valamit nekem!” „Kettő az, amit kívánok Néked, ha golyó talál — Szólt a komszomolka halkan — Könnyű seb, vagy gyors halál. Mégis forróbban kívánom Ezt az egyet, kedvesem: Térj meg mielőbb a harcból, Térj meg győzedelmesen!” Hosszan nézve a szemébe Nyújtott a fiú kezet: „Írsz majd levelet is néha, Drágám, ugye megteszed?” „Ö, hisz nem tudhatom, hol jársz, Nem lesz rólad semmi hír.” „Mindegy — szólt a kom- szomolc rá — írhatsz bárhová — csak írj!” B elépsz az ajtón, apám. Hi­deget hozol kabátodban. A messziről jött embe­rek havas hangján szólalsz. Megsimogatod fejemet. Meg­öleled anyámat. Mit hoztál? Állok föl a kissámlira, hó­naljig kotorászni, kikutatni zsebeidet. Cukor! Cukor! Cu­kor, két hatalmas zsebbel. Markostul szórom a konyha­asztalra. Közben a számba is dugdosok belőle mámorosán. Anyám szeme is ragyog. Na­hát! Ennyi cukor! Te meg apám, állsz, spiccesen moso­lyogsz. Már nem is törődöm veletek. A hokedlire térdelek és harapom, ropogtatom a cukrot, a cukrot, amíg egy nyelésnél meg nem érzem az émelyt. Se le, se fel. F ullaszt« gyermekköhögés, végül az ágy felé som- polygó szomorú arcú kis­fiú; ez nekem a cukor em­léke. Pedig hogy vágytam rá! Órákig tudtam nézni a tarka édességkirakatokat, orromat az üvegre szorítva. Vágytam a marcipánt, az égetett med­vecukrot, a bocskorszíjat, a krumplicukor-mikulásokat, csokinyulakat, a csörgőcukrot, kandiscukrot, kakasnyalókát, mézeskalácsokat, a vattacuk­rot, cukorsüvegeket, cukor- mikulást, cukorállatkákat. Néztem sokáig és majd ne­„A legmélyebben az ember érdekel” Hetvenöt esztendős Henry Moore — az egyszerűség, a tisztaság, a monumentalitás művésze Hetvenöt esztendővel ezelőtt, 1898. július 30-án született, egy ír származású bányász hetedik gyermekeként, egy yorkshirei falu­ban Henry Moore, a huszadik század szobrá­szaténak kiemelkedő képviselője. Az első világháború befejezése után, 1919- ben, kezdhette csak meg művészeti tanulmá­nyait: előzőleg népiskolai tanító volt, 1917- ben pedig behívták katonának. 1921-ben, mint a Royal College of Art ösztöndíjasa Londonba került: itt ismerkedett meg a Bri­tish Museum kincseivel, melyek nagy ha­tással voltak művészetére. Szülőfaluja temp­lomának XI. századi fafaragásait is na­gyon szerette gyermekkorában. Eihhez az emlékhez kapcsolódtak az új élmények, az antik és primitív művek, melyek lényegének megismerése segített abban, hogy Moore korunk legmodernebb alkotójává váljék. 1925-ben féléves tanulmányútján Fran­ciaország és Olaszország műkincseit cso­dálta végig, Michelangelo, Raffaello fres­kóit másolta, s ez időben fejezte be „Anya gyermekével” című, már régebben megkez­dett szobrát, ekkor örökítette meg azt az ősi együvétartozást, mely később is új formák­ban jelentkezik alkotásaiban. „A legmélyeb­ben az ember érdekel” — írta, majd később kitágította ezt a gondolatot: „Legszíveseb­ben a tájban látom munkáimat”. Műveit az egyszerűség, a tisztaság és a monumentalitás jellemzi: új formában mu­tatja be a valóságot. Megfogalmazása sze­rint a művészet az élet értelmének a kifeje­zése és ösztönzés az élet intenzívebb átér- zésére. Noha Henry Moore elsősorban szobrász, művészetének szoros velejárója a grafika: előtanulmány a szoborhoz. Rajzban ugyanis gyorsabban tudja tömöríteni gondolatait. Legnagyszerűbb rajzai — bár művészi meg­formálásuk természetesen más — Daumier híres antimilitarista műveinek emlékét idé­zik fel a nézőben! Moore megrázó rajzai a második világháború borzalmas mozzana­tait örökítették meg: bunkersorozata elénk- tárja a poklot, a megalázott, a megsemmisí­téssel fenyegetett, a gonoszságnak kiszolgál- Utatott embert. A háború idején, készített raj­A párizsi új UNESCO-palota előtt felállított 5 mé­ter hosszú márványszobor Henry Moore alkotása. „A szobor szenzációja éppen az — írja róla Dávid Katalin —, hogy nem önmagában kíván hatni, ha­nem vállalja a megbonthatatlan együttélést az épü­lettel, megnemesítve annak értékeit, és maga is új formákkal gazdagodva.” zai korunk egyik legnagyobb antifasiszta művészének emberségéről tanúskodnak. A háború utáni évek nagy sikereket hoz­tak Moore számára, már 1945-ben díszdok­torrá választják ott, ahol ifjúkorában tanul­mányait kezdte: a leedsi egyetemen. 1946- ban New Yorkban a Museum of Modern Art kiállítást rendez műveiből; két év múlva Ve­lencében a 24. Biennálén elnyeri a szobrá­szati nagydíjat; több akadémia és egyetem (svéd, amerikai, londoni) részéről kap el­ismerést, az egjász világ megismeri és érté­keli művészetét. Szobrai a világ több nagy­városában láthatok, s néhány éve ezrek cso­dálták meg a legjelentősebb műveiből Buda­pesten rendezett tárlatát is. Éppen a hetekben a Corvina Kiadó a Mű­vészet Kiskönyvtára sorozatban — immár második kiadásban — adózott munkásságá­nak. Az 58 reprodukciót magábafoglaló kis kötet tartalmas, értőn elemző tanulmányá­ban állapítja meg Dávid Katalin művé­szettörténész, hogy Moore „napjaink alko­tója, és munkában töltött minden órája újabb értékekkel gazdagítja korunk művészetét”. A művészet és az emberi haladás erejét is tanúsítja, hogy egy földhözragadt falusi bá­nyászcsalád fiának alkotása ott áll Párizs­ban, az UNESCO-paiota előtt. M. Gy. kiugrottam és megharapdál- tam őket. H a megjött a fagyialtos autó, vittem én mindent ‘ otthonról, amiért egy gombóc jegesre fagyasztott cukros vizet adott a hájas to­VARGA RUDOLF: Cukorhegyek kájú, aki izzadtén mérte a kocsiablakon át a szűk ada­gokat. Csórtam a tojást és a sor végén álltam, hogy azért adjon nekem, ha pénzem nem volt. Hogy izgultam, hátha kifogy, mire én odajutok! Búcsúkon, ó hogy faltam volna a sok émelyítő nyalánk­ságot. Csurgott a nyálam is. Kíváncsi voltam mindegyik ízére. Hallottam a mesét a cu­korhegyekről. Lestem a szót róla. Elszedtem nagyanyám kötényének zsebéből a raga­csos selyemcukrokat. Cu­korért vigyáztam nagyapára is, aki ha megivott egy liter bort, régi bakanótákat éne­kelt és gyújtogatott. Tüzet rakott a kertben. Most is érzem. Undorral for­dulok el a cukrászdák előtt. Hányingerrel küszködöm. Pe­dig jön a cukor, jön hatal­masan megállíthatatlanul. És kapkodják el gyorsan. Már nemcsak az iskolák, az óvo­dák. J ön a cukor feketén, éget­ve, rengeteg arccal, ren­geteg csomagban. Jön az elcsöppenő slágerekben, jön, mint a hányinger. Jön az „AMO” szagos szappanok, az édeskés szagú spray-k áradata, izzadságbűzzel ke­veredve. Ömlik a hajlakk, az édes rúzs, a körömlakk, meg a kölni. Ékesedik a nyalóka nyakkendőtű, a praliné bizsu, a karamella mandzsettagomb. Szégyellj e magát az, akinek nincs!... »Fogyasszon több édessé­get!” — kínálgatja magát. S tűnnek el a szájakban a tábla- csokik, a mignonok, puszedlik, krémesek. Jön a cukor feke­tén, mint a gyász. Ellopja asztalunkról az utolsó darab kenyeret. Jön a cukor, mint a baj, felvághataitlan fekély. Jön a cukor és rontja a fo­gakat Húzzák is a hivatá­sos foghúzók és csinálnak he­lyette porcelán protéziseket. Sebaj! Jön a cukor, hogy el­vigye étvágyunk. Sebaj. Ki emlékszik még a szaharinra? Hát a melaszra? Jön a cukor és ragacsos ke­zével mindent bemocskod, ami­hez hozzányúl. C sinálnak neki ünnepeket Micsoda zsúrok! Micsoda vattacukor-orgiák! Jön a cukor és megvált, üdvözít! Erős italt keverek. Nem ját­szom tovább! Spiritusz siste­regjen artériámban. S meg­mondjam, miért? Ki törődik avval, hogy legyen a szemek­ben mindig virág? Ki csodált meg utoljára egy szép ma­dárrepülést? Mindenképp széppé * kell tenni az életet. Gondoskodik róla a cukor? Méltóságunk rabolná el. Alszik a gyerek a cukorral a szájában. Nem törődik már a mesével, a szabad játékkal, a nyargalászó rétekkel. Szép minden. Jaj, de édes! M ondom én; meg kéne kóstolni néha a keserű- laput, a papsajtkenyér semmi ízét, a földet, a sár­ból készült lángost, mielőtt le­tapossa és bepiszkolja a sár­ga gázálarcos cukordisznó, a mindenevő. Tanulmány • r Kiss Ilona Mária rajza Kontúr István rajza

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom