Pest Megyi Hírlap, 1973. június (17. évfolyam, 126-151. szám)
1973-06-24 / 146. szám
8 1973. JÚNIUS 34.. VASÁRNAP PETRE BOKOR: Atyai jótanács — Figyelj rám, fiacskám! Engem nagyon aggaszt a viselkedésed. Kész mérnök vagly és egyedül élsz, nem udvarolsz ... Na, persze, te mindig a gyermekem maradsz ... Mosolyogsz rajtam? — Nem, papa, csakhogy, te tévedsz. Soha még lányt nem szerettek úgy, mint én öt. Ha a nevét hallom is, szinte sírva fakadok... — Szegénykém! Nem is tudtam. Na, és ő? — Fél tőlem... — Honnan gondolod? — Vettem neki huszonhárom szál azáliát, és nem akarta elfogadni. — Miért éppen huszonhárom szálat? — Mert annyi volt a boltban. — De hát csak mondott valamit? — Nem, semmit. — Talán szentimentális kislány. Írj hozzá verset! .— Ugyan! Ódákat írtam már. Négyezer versszakot. Te tudod, mit jelent négyezer versszakot megírni?! Hát még, hogy rímeljen is! — Szegénykém! Es ő? — Semmi! Abszolúte semmi! — Nem válaszolt rá? — El se olvasta! — Figyelj hát ide! Hanem szereti az irodalmat, talán a zenéért rajong. Adj neki sze renádot. — Már adtam. Este kilenc tői reggel négyig. Elektromos gitárral, akkumulátorral. ■ ötven este énekeltettem neki, esőben, hóban... — Na, és? — Semmi,.. Azazhogy; az egyik este gyertyát gyújtott az ablakban. Később kiderült, hogy rövidzárlat volt náluk! — Telefonja van? — Van... — Akkor hívd fel néha, és mondd, hogy várod vacsorára, vagy, hogy új magnód van, szalagjaid ... Meg mondTanulmány Tazekas Ferenc metszete' TÓTH-MÁTHÉ MIKLÓS: A TI TOK D élutáni sétája közben, a Városligetben, egy végtelennek tűnő másodperc alatt Kiss Vince nyugalmazott levéltáros rádöbbent a világmindenség titkára. Sokkszerűen érte ez a felfedezés és úgy érezte, abban a pillanatban meghal. Hátát nekidöntve egy öreg fának, percekig kapkodva szedte a levegőt. Nagyon nehezen nyugodott bele, hogy amin hosszú évszázadok annyi tudósa és papja hiába töprengett, ő egy másodperc alatt megfejtette. A világmindenség keletkezésének a titka most már olyan egyszerű, altár egy pofon. Elvált a fától és reszkető inakkal sietett hazafelé. A januári latyak szürke volt és vigasztalan a leereszkedő ködben, de a megfejtett titok éles ragyogással mindent fénybe vont körülötte. Olyan érzése támadt, mintha egy fényárban úszó hatalmas teremben sietne az emelvény felé, hogy a mámorosán üvöltöző és tapsoló emberiségnek odakiáltsa az eredményt. Hihetetlen, dünnyögte, egyszerűen megfoghatatlan, hogy jöhettem rá. Ügy látszik, kiválasztott vagyok! Otthon lihegve esett be az ajtón, kabátját le sem vetve rohant a szobába. — Fiacskám, óriási, amit mondani akarok! — kiáltotta és akkor vette észre Ruzicskánét, a szomszédasszonyt, ahogy sunyi szemekkel, mint egy álmos, vén tyúk, gubbasztott a fotelben. No, persze, ki terjeszkedhetne itt éppen most, mint Ruzicskáné! Ez a gúnyos vi- lágvénség. Ez az aszalt szilva! Ez előtt kiáltsa ki a titkot, hiszen fel se fogná! Csak vigyorogna fogatlan szájával, és azt híresztelné, hogy a szomszéd becsavarodott. Ruzicskáné felállt. — Alikor én megyek, Ilonkám. Köszönöm a tojásokat, majd holnap megadom. — Ügy rontasz be, mint egy kamasz — korholta Ilonka Ruzicskáné távozása után —, és csppa sár a cipőd. Tegnap takarítottam, persze, ez téged nem érdekel. Mikor érem már meg, hogy törődsz az én munkámmal is!? — Ilonkám, most egészen másról van szó... — kezdte Kiss Vince és megfogta az asszony kezét. — Olyan hideg a kezed, mint a jég. Miért nem viseled a kesztyűt? Vagy már elhagytad? Megvettük azt a drága, bélelt kesztyűt és te elhagytad! — Itt van az a rohadt kesztyű — lökte az asztalra Kiss Vince —, de könyörgöm, hallgass már végig! — Most miért kiabálsz? — sértődött meg az asszony. — Azt hiszed, kiabálással mindent el lehet intézni? Berontasz ide sáros lábbal, láttam, megbotránkozott Ruzicskáné is, aztán még neked áll feljebb! De az bezzeg nem jutott eszedbe, hogy több gyújfőst vágj, alig tudtam befűteni... És takarítás közben megint gyufaszálakat találtam a szőnyegen, én nem fogom mindig felszedegetni utánad! K iss Vince elkeseredett dühvei nézte az asszonyt. Ezzel élt ő negyven évig!? És ezzel akarja megosztani a roppant és szentséges titkot!? Ezzel a házisárkánnyal,... ezzel a földhöz ragadt teknőccel!?... Nevetséges! — Ml van vacsorára? — kérdezte sóhajtva és kinyitotta a tévét. — Rántott párizsi — mondta az asszony—, és jó lenne, ha most vacsoráznál, mert én is szeretném nézni a filmet. Igazán semmi más szórakozásom nincs, minden munka rám marad, persze, te ezzel törődsz a legkevésbé. Neked én mindig csak cseléd voltam, akit nem érdemes emberszámba venni. Most is csak betörsz ide, és kiabálsz! Nem tudom, mi lehet az a sürgős dolog, amit nem lehet higgadtan, nyugodtan megbeszélni. Törődj már bele, hogy nyugdíjas vagy, és örülj neki, hogy van egy jó bolond, aki meleg vacsorával vár idehaza. Kárálj csak, akár egy kótyagos kottás, gondolta Kiss Vince. Sohasem tudod meg a titkot, te szerencsétlen. És én marha már majdnem kifecsegtem neked! Vacsora után felvette a kabátját, és elment hazulról. Balázs Kálmánnal még diákköri barátság kötötte össze. Hozzájuk ment el. — Gyere csak — nyitott ajtót Balázs —, éppen rólad beszélgettünk. Itt van Nagy Tóni is. Arról van szó, öregem, hogy jó lenne egy kollektív totóba belefogni. Na, mit szólsz az ötlethez? Nekünk, nyugdíjasoknak, ez szinte létszükséglet. Szórakozás, azonkívül pénz is. Nagy Tóni élénken helyeselt. Kiss Vince megadóan bólintott. — Rendben, ha ti úgy gondoljátok ... Aztán ultizni kezdtek, és mivel Kiss Vincének egész jó lapjárása volt, aznap este elfeledkezett a titokról. Csak távozáskor jutott eszébe. — Te, Kálmán — hívta félre Balázst, mert Nagy Tónival nem akarta közölni, aznap kétszer is csalt a kártyában. — Kálmánkám, szeretnék valamit mondani... Valami nagyon fontosat... — Nem lehetne inkább holnap? — hunyorgott Balázs. — Ma már minden értelmes dologra használhatatlan vagyok. — Nem! Ez nem tűr halasztást! Arról van szó ugyanis... — Mit pusmogtok? — lépett közelebb Nagy Tóni. — Éri nem hallhatom? Kiss Vince a két öreget nézte. A két régóta ismert arc egyszerre távolinak és idegennek tűnt, mint kapcsos albumok mélyén a múlt századi fényképek. Ezeknek hozakodjon elő a világmindenség titkával? Ennek az álmosan hunyorgó Balázsnak, aki talán soha életében nem nézett föl a csillagokra, és egy jól elkészített pacalpörköltet mindennél többre becsül? Vagy talán Nagy Tóninak, aki otthon katonai távcsővel gukkerezi a szemközti házban vetkőző nőket?! Nem, ez lehetetten! Ezt igazán nem gondolhatta komolyan! — Na, mit akartál mondani? — ásított Balázs. — Ma nagyon korán keltem, öregem, kimentem egy kicsit szétnézni a telekre ... Majd nyáron kijösztök. Remélem, olyan szilvatermés lesz, amilyen már régen volt! Aznap nehezen aludt el Kiss Vince. Kétség- beesett a gondolattól, hogy itt van a nagy titok birtokában és nem lesz ember, legalábbis a szűkebb környezetében, akinek el tudná mondani. Most sajnálta, hogy nincs gyereke, akinek mint apai örökséget, már csak köte- lességszerűen is átadhatná. Egész héten ezen töprengett. Gondolatban többször sorra vette ismerőseit, és egyre keserűbben ismerte be, hogy senki sincs, akivel közölhetné a titkot. Mert talán mondja el Molnárnak, annak a nagyképű fajankónak, aki magát polihisztornak képzeli, és mindent jobban tud mindenkinél? Csak legyintene és lenne bőr a pofáján azt mondani, hogy ő ezt már régen tudta. Vagy közölje Szabóval, azzal a pöfeteg újgazdaggal, aki a zenélő vécékefétől kezdve mindennel megszedte magát? Hogyne! Még ő is gyarapítsa egy titokkal? Azt lesheti! Vagy Kovácsnak árulja el, aki mindenen csak röhög és kizárólag csak disznó viccek érdeklik? Cével, akit gyűlölt, vagy talán Dével, akitől kirázta a hideg?... Nem! Nem és nem! E gy alkalommal a törzspresszójában ült és ahogy nézegette a csinos felszolgálónőt, arra gondolt, hogy ennek mondja el a ti tkot. Ennek az ismerős idegennek, aki ráadásul nagyon szimpatikus. Ezt a kedves lányt lepi meg egy olyan ajándékkal, amit nem kaphatna meg a leggazdagabb külfölditől sem. — Zsuzsika — kezdte az elhatározástól izgatott hangon —, szeretnék magának valami nagyon fontosat mondani... — Csak nem, Kiss úr... — nevetett a nő. — Eddig azt hittem, maga komoly ember! — Nem arról van szó — legyintett Kiss Vince —•, maguk, nők mindig csak arra gondolnak ... — Miért? A férfiak talán nem? Na, jó, mondja el szépen, amit akart. Egy pillanat — kiáltott oda egy türelmetlen vendégnek —, mindjárt megyek!... Látja, Kiss bácsi, egy perc nyugtom sincs. Na, mondja már gyorsan, amit akart. Kiss Vince egyszerűen megdermedt attól a képtelenségtől, hogy pont ennek a nőnek akarta felfedni a titkot! Hát elment a józan esze!? Mit szólna ez a babaarcú kávétündér, ha most előállna azzal, hogy a világmindenség!?... Hát ez csakugyan nagyon nevetséges! — Maga nagyon csinos nő — nyögte kétségbeesetten —, van magában valami... valami ... A nő csalódottan nézett rá. — Nahát, olyan régóta ismerem, és csak ezt tudta nekem mondani? Azt hittem, magától valami sokkal eredetibbet hallok! A hogy teltek a napok, Kiss Vince egyre szótlanabb lett. Most már elmúlt az a pillanat, amikor amolyan heu- rékaszerűen bárkivel hajlandó lett volna közölni a titkot. Ennek vége. Elhatározta, hogy vár egy alkalmas személyre és pillanatra, akivel nyugodt lelkiismerettel, akár egy gyerek, a vajas kenyeret, megfelezheti a tudását. De ki legyen az? Van-e erre alkalmas személy? Az idő múlásával fösvény féltékenységgel kezdte őrizni a titkot, megpróbált nem gondolni rá, mert rettegett attól, hogy valahol valakinek szórakozottan kikottyantja. Csak nem gondolni rá, intette magát, tudni, hogy van, de nem meditálni felette. Ha meditálok rajta, akkor kísértésbe esem, hogy mással is közöljem. De most már azért sem! Csak arra érdemes személlyel! Sokszor gondolt rá, hogy megírja, de mindig elhessegette magától ezt a gondolatot, mert attól tartott, ellopják. Nem ő lenne az első, akivel ilyesmi megesik. És talán el se hinnék, hogy valóban az ő agyából pattant ki ez a felfedezés. Amikor annyi híres filozófus van, akkor pont ő, Kiss Vince, nyugalmazott levéltáros... Nem! Jobb ezt magánál tudni. Addig legalább biztonságban van! Egyre ritkábban mozdult ki hazulról, barátait elkerülte. Feleségével csak a legszükségesebbről beszélt, amit különben nem volt nehéz megszokni. — Mi van veled? — faggatta többször az asszony. — Megpenészedsz, ha állandóan itthon kuksolsz. Nem győzlek kerülgetni, azonkívül egészségtelen is. Néha lemehetnél bevásárolni, bár amilyen mamlasz vagy, beérnéd azzal, amit eléddugnak. De legalább addig is a levegőn császkálsz. Kiss Vince nem vitatkozott, hanem attól kezdve mindennap lement, és bevásárolt. Szótlan komorsággal rakosgatta a kosárba az árukat, és közben sajnálkozva figyelte a körülötte nyüzsgő embereket. Bogarak, gondolta, szegény, kis bogárkáim. Csak tömjétek a bendőtöket, hízzatok, vegetáljatok, ti még semmit sem tudtok, szegénykéim. S okszor úgy érezte, mintha egy hatalmas terhet vonszolna magával, ami szinte gömyedtté teszi, és a föld felé húzza. Érezte, hogy nem bírja sokáig, valakivel most már mindenképpen meg kéne osztani, mert különben beleroppan a ki nem mondott titokba. Egyik bevásárló útján elgondolkozva lépett le a járdáról és ekkor valaki a karjánál fogva visszahúzta. » — Vigyázzon! Egy autó rohant el ott, ahol néhány pillanattal előbb állt. — Köszönöm — nézett hálásan az öreg utcaseprőre —, maga most megmentette az életem. — Nem történt volna semmi — legyintett az öreg —, de hát tetszik tudni, jobb mégis megelőzni a bajt. Viharkabátja zsebéből gyűrött cigarettás- tasakot húzott elő, megkínálta Kiss Vincét. — Tessék rágyújtani, az jó ilyenkor az ijedtségre. Kiss Vince rágyújtott, és az első szippantás után határozott is. Ennek a derék utcaseprőnek mondja el a titkot. Ennek a barázdált arcú öregnek, aki, ha jól látja, egyidős lehet vele. Ezt az egyszerű embert ajándékozza meg olyan felfedezéssel, aminek a birtokában sok nagyképű tudós boldogan ülne a babérjain. — Bátyám — mondta, bár abban nem volt biztos, hogy az öreg-e az idősebb —, én most valami nagy dolgot fogok elárulni magának. Emberségből teszem, az emberségért. Arról van szó ugyanis, hogy én rájöttem valamire, de azt a titkot, amire rájöttem, még soha senkinek sem mondtam el. Most úgy gondoltam, hogy magának elmondom. Az öreg bólintott, mint aki természetesnek veszi az egészet. Széles lapátjára támaszkodva érdeklődve figyelte a másikat. — Arról van szó, bátyám — folytatta Kiss Vince —, hogy van ez a föld, amin élünk... — A lapátba tessék hamuzni — szólt közbe az öreg —, én is mindig oda szoktam. — Jó — hamuzott a lapátba Kiss Vince. — Szóval ott tartottunk, hogy van ez a föld, amin élünk, de ez csak egy parányi része az egész világmindenségnek. Biztosan felnézett már nyáron a csillagos égre, és el tudja képzelni, hogy ez az egész milyen végtelen. Na, már most, én rájöttem arra, hogy ez az egész világmindenség milyen úton-módon keletkezett! Arról van szó ugyanis, hogy... hogy ez az egész... olyan ... M egrémült és kétségbeesve bámult a lapátra támaszkodó utcaseprőre. Mintha tőle várna segítséget a folytatáshoz. Percek múlva szinte hitetlenkedve mondta: — Elfelejtettem, öreg... Ne haragudjon. — Hát, jár így az ember — biccentett megértőén az utcaseprő. — A minap én is el akartam valamit mondani az asszonynak, aztán mire hazaérteni, kiment az eszemből. — Elfelejtettem! — kiáltott boldogan Kiss Vince. — Értse meg, bátyám, elfelejtettem... Addig vigyáztam rá, amíg valahogy kiesett az eszemből, akár egy lyukas pénztárcából a forintos. — Ha meg nem nagyon bánja — mondta az öreg —, akkor talán jobb is. Van úgy az ember, hogy szeretne elfelejteni dolgokat, mert csak rágódik rajtuk, mint kutya a csonton. Aztán csak a feje lesz nehezebb. — így igaz — bólintott Kiss Vince —, ez csakugyan így van. Aztán van még itt egy bökkenő, bátyám, amire eddig nem is gondoltam. Vajon csakugyan én fejtettem meg azt a titkot?! Hiszen,^ ugye, Senkinek sem árultam el, és az ember nem csalhatatlan! Lehet, hogy az egész felfedezésem egy fabatkát sem ért, mégis úgy őriztem, mint valami kincset, ahelyett, hogy megvitattam volna másokkal is. — No, gyújtson még rá — kínálta az öreg —, most én is rápipálok egyre. Mert mostanában már keveset szívok. Az orvos azt mondja, hogy árt. Rágyújtottak, fújták a füstöt, közöttük a széles, nagy lapát. — Tavasz lesz — mondta később az utcaseprő —, hajnalban hallottam énekelni a rigókat. W E n is hallottam — mondta Kiss Vince, és a cigarettahamut gyöngéd figyelemmel szórta a lapátra. Egész életében nem volt ilyen boldog. í 4 4 juk, egy üveg konyakod. Mondd, hogy hozzon magával pizsamát, fogkefét... — Jó tanácsaid vannak ...! ★ — Te vagy az, fiam? Miért zavarsz éjnek idején? — Nem éjszaka van, haneiri hajnal. — Na, és? Mi történt? — Tudod, papa,... nem akar elmenni... (Oroszból fordította: Antalfy István)
