Pest Megyi Hírlap, 1973. június (17. évfolyam, 126-151. szám)
1973-06-17 / 140. szám
I97S. JÚNIUS 17., VASÄRNAP PCS* 0ECVEI kJCMop Csigaház Miklosovits László linómetszete MAJOR JÁNOS: Tűzpiros tulipán Forró veríték zuhog a zápor tűzpiros-fejű tulipán lángol a labdarózsák csecsemő-öklök jókedvű ütéseit öröklöd harangoznak a harangvirágok köszönök nagyot űzöm az átkot gurul a Nap mint az aranyalma zárom a gyermekkort hét lakatra ez volt minden ennyi az örökség ugrasztok bolhát atléta-szöcskét helikopterrajt szitakötőket vezénylek föléd hozzád szegődnek orgona habzik hófehér máglya láztól kékül a virágok szája megfürdet minket zuhog a zápor tűzpiros-fejű tulipán lángol nádfödeles viskó kacsalábon- íorogva hirdeti származásom tyúkok kakasok sárga kislibák kisérnek s a dínom-dánom világ meghatódásaim mosolyogva a tanyákat a földig lebontja rámhahotázik és szeretőmre megszégyenít mielőtt meggyőzne torkodon a kés iszonyút döbben szédítő járvány a levegőben örvénylik a szél éles kardlapok sebeznek körmödnél elkaparod gondolsz-e másra ha a zöld moha a falak penészes salétroma fölfal itt mindent a görcsös aszály ólálkodik a roggyant laknál régen elsüllyedt atldntiszomra homokot új s újabb vihart hozva föl-fölidézi az ifjúságom amíg el nem mossa ez a zápor el nem takarítja a romokat a gémeskút töve lassan rohad sarjúfű gőzöl a fészer előtt rozsdás kisbalta hússózó teknők lyukas fazekak elhullott madár csirkecsont lókoponya megtalált kétfilléresed kincsek ereklyék búcsúznak kívánnak sok szerencsét belesüppednek iszapba sárba és anyám legkedvesebb virága újra virágzik zuhog a zápor tűzpiros-fejű tulipán lángol Mintha túlburjánzott orchideák kertjébe tévedtem volna: hatalmas, kifényesített réztrombiták az útitársak. A lehúzott ablakokon hajolnak, ki levegő után, de méginkább a mesterség címereként: valósággal tüsszögnek a naptól, ahogy végigcsiklandozza őket. Kétoldalt az úton hömpölyögve sodródik a tömeg; János szerint legalább húszezren lesznek odakinn Zsögödön, annak ellenére, hogy délelőtt tartják a híres csíksomlyói búcsút. Még a zenészeket is több autóbusz szállítja a zsö- gödi hegyoldalba — ezen a májusi vasárnapon Csík megye minden hangszere találkozót ad egymásnak —; mi, János ismeretsége révén éppen a Csíkszeredái fúvósokhoz kerültünk, afféle potyautasként, akiket megszánnak az öt-hat- kiloméleres gyaloglástól. A fesztivál már a reggeli friss órákban elkezdődött, amikor a Csíkszeredái tanácsház feliobo- gózott épülete elől elindult Zsögöd felé az első népviseletbe öltözött falu. Hármasban álldogáltunk a tér sarkán, Jánossal, a helyi lap munkatársával, az első kötetes költővel, s Dezsővel, az Aradról Székelyföldre származott ifjúsági vezetővel; ők mutatták be az egymást követő csoportokat. Egy-egy ismerős arc, egy- egy fővetés pontosan útbaigazította őket. — Ezek a gyímesbükkiek! — Csíkmadaras! — Nézzétek, a szenttamásiak! — Hidegség jön! Szentdo- mokos! Gyéreitek, öregemberek, kislányok, legények, nagykorú asszonyok vegyesen, ütemre lépegettek az aszfalton; a pirossal és feketével kivarrt fehér posztónadrágok, a fekete és piros sötétjével lebbenő szoknyák, a székelyharisnyák, kurtik, lájbik, rokolyák, zekék balladai tájak hangulatát hozták — és minden falu, akár ha árnyalatnyi eltéréssel is, de más viseletben, mint a többi: a sajátjáéban. — Itt vannak a kászoniak — szorította meg a karom Dezső. Egyetem után, tanítóként négy esztendőt töltött ebben a faluban. A kászoniakat egy kemény derekú, tömör kis öreg vezette, az iskolaigazgató. Amikor észrevette a hevesen integető fiút, elmosolyodott, s megfenyegette a mutatóujjával. — Hű, de szigorú ember volt! — nézett utána Dezső, s titokban a zsebkendője után kotorászott. Az a négy év volt élete legszebb időszaka, azóta is vissza vágyik. „Visszamegyek én még tanítónak — mondta csendesen, amikor a kászoniak eltűntek a kanyarban. — Visz- sza én, meglátjátok.” KOSA CSABA: Tavasz a Hargitán (Zsögöilfürilöi emlék) MŐttÜnk vonultak egykori sorstársai, fájós lábú, fagyott üstökű falusi tanítók, mindő- juk a maga falujának öregei között; csak a tartásukon látni, hogy nekik az élet fogyásának bölcs tudomásulvételén más kötelességet is kirótt a sors: a megüresedő csapásra engedni, minél telibb tarisznyával a vándortársak fiait, unokáit. Azokat megbiztatni, az az ő dolguk, rendelésük e földön. A gondot úgy sem lehet sürgetni, lgbára áll az anélkül is. Különben is, mint János mondja, körbefutó természetű, vagyis örökmozgó. Időleges közbeiktatott szünetei az áramkör néholi, rövid megszakításához hasonlíthatók. Mint ez a vasárnap Hargita megye, székhelyén, s a szomszédos Zsögödön, hová több tucatnyi székely falu vonult ki, hogy reggel kilenctől az esti fáklyagyújtásig ünnepelje a Kárpátok gerincén meglengetett zászlót, a tavaszt. Évente hagyományosan megismétlődő dal- és táncfeszti- válja ez a nap Székelyföldnek, az erdélyi magyar folklór egyik éltető forrása, ismeretlen népművészek, nótafák és amatőr népi tánccsoportok találkozója. A domboldalról, ahol sörösüvegeinkkel elheveredtünk, szemünkbe lobog a deszkák felett kifeszített selyemtranszparens. Magyar és román felirat köszönti a Röpülj páva romániai párját. A színpad környékét, mint egy túlzsúfolt festményt, elárasztják a népviseletes csapatok; a mi szeredai trombitáink rezes sárgája, furulyák, ‘ citerák, hegedűk szürkébb ki-] séretében már csak felvetett pénzdarabként csillan meg a tömegben. A színpadon csiz-j mák géppuskasorozata dobog;] a füst a dombtetőről kanyaró-' dik hozzá, a gallyakkal fedett lacikonyhák serpenyőiből. i A fesztiválok zaj- és színkellékei mindenütt egyformák a világon. A háttér, a termé-j szét szolgáltatta már más. Utánozhatatlan, egyedi. Hátunk mögött a fenyves vadba csapó zöldje, honnan riportútján megpihenve, juhnyíró székelyekkel társalogva, a medvéket várta Móricz Zsigmond, alattunk a patakot körüllegyező ligetecske, bodros fejű fáival, hová a hűséges székely festő, Nagy Imre húzódik ecsetjével; a fahídon túl halAnicska lintha hosszú rabság után az újjászü- ítettek sajátos örömével nem tudná- ak betelni. ... Kár volt rettegni — a Főnök még- e rossz ember! Most igazán az ő kezé- en vannak, mind a ketten, mint aho- yan soha. Mint ahogyan a félév folyamán egy- ter se — gondolta Kati. A Főnőknek rdnia kell, hogy ő akkor se akart rosz- tat... Semmit nem sejtett még a iakmáról, a szabályokról — a tanár- őnek kellett volna óvatosabbnak lenié. Mert ő megírta, volt olyan ostoba, Legírta abban a legelső, nyomorult. is- olai dolgozatban, hogy mivel tölt egy Lunkanapot a műhelyben. A mestercél. Azután gyanútlanul végezte to- íbb a dolgát. érezte meg előbb a le- kozmált étel fanyar bűzét: az odakozmált szakai becsületét... Ismerte a KIOSZ-el- jköl, s méginkább a KlOSZ-elnök fe- ségét. Amint néhány hét múltán belépett az sszony az üzletükbe úgy alkonyat tájt, fénymázas ajkait csücsörítve rnegkér- ezte a Főnököt: „Mi történt? Ezek a .nyok se mosnak, se mosogatnak? Csak >m a szakmát tanulják, Ferikém?!” Kati egyszerre szájüregében-torkában ezte az estig lenyirbált hajszálak gu- maos tömegét: fuldoklóit. A vendég meg a Főnök pedig egy- ásba karolva vonult át a helyiségen. >gy néhány másodperc múlva már két > tüntetőén hangos és boldog visítozá- t hallja az üzlet közönsége, hogy a nánhéj-arc kaján mosollyal kukkant- n még be egy pillanatra: „A feleséül legjobb barátnője” — s hogy hosz4 szú időre eltűnjön a ház vidámabb féltekén ő is. Igen, Anicska már korábban megsejtette, hogy valami komoly baj lesz.-feleség után a KIOSZ- elnök is becammogott: ellenőrzött bizonyos bejelentést. S amikor Kati már ott állt előttük a poharakból és tálakból áradó aromák fülledt gőzeiben tetemre híva és meg- szégyenülten — noha a legszokványosabb napját írta le az iskolában, s a valósághoz hűen —, dadogni tudott csupán. Az arcok eggyómoáódtak, a szempárok, az ajkak, a szíjas félmondatok, s a figurák is — mintha egyetlen, soha nem ismert, mesebeli hatalmas és fenyegető szörny készült volna összeroppan tani őt. Azóta retteg, várakozik. Várakozik és retteg. — Kevés nyírást, inkább csak kiigazítást kérünk — irányította a százas ■'ők fényébe, a vizsgaterembe az elnök hangja ismét. Anicska már a bura alatt ült, amikor Kati először fordult szembe a bizottsággal. A Főnök arca ragyogott, s ő szeretett volna elébeborulni, hálásan és alázatosan ereszkedni térdre, mint a királyi kegyből lovaggá ütöttek. Azután ő ült a tükör előtt, s Anicska kissé sápadtan állt mögötte. Anicska keze hirtelenebb volt. kevésbé érzékeny, de gyorsabb az övénél. — Magának nehezebb dolga lesz — hallották az elnök hangját. — No. csak valamicskével... Nem kel! megijednie. Mosáshoz, majd vágáshoz készüljön. Anicska sebesen dolgozott, Kati szinte lebegett, míg a hab toronnyá magasodott a fején. A szabvány-mozdulatok egymásutánja jólesőn bágyasztotta el, fejbőre bizsergett, tarkója láthatatlan fordulatokkal segített Amcsikénak. Az olló két ezüst ága ékszer, a legtündéribb, a legengedelmesebb. — Fiús fejet kérek, jobboldali választékkal — mondta az elnök. 1 Anicska megdermedt, sokáig nem mozdult. A tükörben a két szempár, a világra igazában még rá sem nyílt, két fiatal szempár egymásba kapaszkodott, s mindkettő ugyanazt látta. A nehéz, nagy hajat, a tíz év alatt burjánzó hullámrengeteggé, csodává növekedőt. — Megértette a feladatot? — az elnöki hang személytelenné csiszolódott, a banánhéj-arc atyai mosolya nem változott semmit. — Megértette — mondta a Főnök. Anicska ékszeres két ujja lassan hárította le magáról a gyűrűfogókat. — Vágj bele — súgta Kati alig hallhatóan. Majd szinte sikoltotta: —' Anicska! Vágd! — S tarkóját tenyerével megtámasztva úgy tartotta a nedves köteget testétől távol, mint tengerből kifogott, ám korántsem fölismerhe- tetlen, csak még alig-alig megtapasztalt hínáros, összebonyolódott fonalak örhegét. hidegen. öntestéből már-már kilépve ült, s várakozott. Ebben a pillanatban pontosan tudta, mi a feladata ezen a világon, hogy a mindennapi, kötelező munkáján túl is van valami, mindig lesz valami, valami több. amiért mindent ki lehet bírni, amiért érdemes. Elszántan, ványkék kölyökfelhők selyme, távolabb egymásra buckázó, domború kenyérhátakként a Brassónak vonuló hegysor, s a töltésen, mintha fájós csontjait panaszolná, egy bánatosan füttyögető, szurtos kis kávédaráló. Ha egyáltalán tapintani lehet a légnemű halmazállapotot, pillanatra ez a csoda érint meg: egy törtmásodpercre úgy érzem, nyomon érem az ihletet, s karom mozdul, hogy Jánost megérintse s bólintsak: elcsíptem, tenyeremben meglengetem a pelyhes madárkát... A Hargita neki, a költőnek annyi verssorába ivódott, de legszebbként a kalendárium naptárrovatába, rendhagyó, egysoros költeményként. Eny- nyibe: Hargita. A megyei újságban ajánlotta ezt a szót, keresztnévnek, leánynévnek, s a közvélemény ráérzett, megfogadta magáénak. Az első székelyföldi Hargiták már kinőtték a pólyát... A mozdulat persze megáll félúton, más szerelmes vallomásába illetlenség belekotyogni. Csak a három szótagot görgetem a nyelvemen, s fülelek, hogy visszahalljam a dallamát. Csatlakozik hozzá egy lágyabb, szelídebb: Házsongárd. Aztán Zsögöd. Tán Krúdy zsongatott, dünnyögött ilyen szavakat a konflis bőrkasa alatt. Jól érezte János, hogy ősi költészet ez, mindent megelőző. A természet írta neki azt az egysoros verset, még akkor is, ha az ötletet az érzelmek szülték, amelyeket három évtized égetett ki a bensőjében. Köröttünk is izzik, rezeg a levegő s nemcsak az augusztus hevével beköszöntött május perzseli a húszezer egybegyűl- tet — másfajta hevület láza égeti a szemeket is. Kacskalábú vének dobogtatják keservesen, elszántan a csárdást. Vékony, hajlékony asszonyok ülnek guzsalyaik mellett, hangjuktól, mintha földig hajolnának a fenyők. Csíkszeredái ipari tanulók ver- bunkja ropog. Sötétpataki lányok hajladoznak szomorúan. A gyergyószentmiklósi néptáncosok mintha fel akarnák robbantani a napot. Fekete szálfa asszony csángó dalokat énekel. Kérdezik: figyelem-e, menynyi az öreg? Meg a gyerek? Székelyföldről mindig is vándorolt a nép — át a havasokon Moldavába, át a Kárpátokon Bukarestbe, át az óceánon Amerikába — most is tömegek járnak el dolgozni a nagy román városokba. Főleg a fiatalok, s főleg azokról a tájakról, ahol nincs ipari üzem. A színpadon csontos arcok, tétova mozdulatok. Az öregek között kisfiú, kislány: a ballada árva gyermekei. Az anya, hogy pénzét mentse, a rengetegben hagyta őket, s mire kincsevesztetten visszatér, egyiküket sem leli. A néma csendben száll, fel a havasok közé az ének: Árva vagyok, nincs gyámolom Még a vizet es gyászolom, Árva vagyok, mint a madár Ki a felhőn odafenn jár. Alkony táján indulunk vissza a városba. Lassan lépegetünk az árokparton, hátunk mögött a zsögödi hegyoldalon zúgva, sisteregve hullámzik a vidám vasámapest. Repül a kivilágított körhinta, felgyúlnak a tábortüzek. A szürkülettel legénykedni kezd a szél is: alábúvik s megforgatja a szoknyákat. RIA KOM: A kakukkos óra Paul és Paulina újdonsült házasok. A kettő egy test, egy lélek, csupán Paulinának volt egy kifogásolnivalója Paulon. Paul ugyanis hetente egyszer kuglizni járt, s ez gyakran az éjszakába is be- lenyúlott. A sok magányos éjszaka után Paulina kijelentette: „Legkésőbb éjfélkor itthon legyél.” Ismét eljött a kuglizás napja. És ezen a napon ünnepelte az egyik „sporttárs” a születésnapját is. A hűtött sörnek persze Paul se tudott ellentállni, s mire észbekapott, rég elmúlt éjfél. Három óra előtt aztán hazaindult. Óvatosan nyitóttá az ajtót, cipőit a kezében vitte, s pont a hálószobába akart belépni, mikor a kakukkos óra háromszor kakukkal kiáltott. Paul ösz- szerezzent, morgóit valamit, de aztán kapcsolt. Alig hangzott el a harmadik kakukk, mély levegőt vett és kilencszer utána, kakukkolt. Sikerült. Ha Paulina felébred — akkor ugye pont 12 van, s ö pontosan megérkezett. De Paulina mélyen aludt tovább. Csupán másnap reggel jegyezte meg: — Drágám! Meg kell nézetnünk a kakukkos óránkat. — Miért? — kérdezte Paul ártatlanul. — Mert elromlott — mosolygott sokat sejtetöen Paulina. — Ma éjszaka háromszor egész normálisan kakukkolt, aztán azt mondta: Te jó Isten! Végül pedig kilencszer így csinált: „Miau!” Fordította: Steiner Katalin SAINT SÁNDOR: Tavasz Pattan a rügy már, hajlik a vessző vad-zivatar; sőt, szél se suhog — szomjazó arcom a fényre • kitárom s az mezejére halni zuhog. Fodra a víznek szét-karikázik lába a fürge, partra szalad; gyermek a réten játszik szelíden játszik, míg felhő könnye fakad. Füled vigyázva tedd le a földre, meg ne riadjon —> szíve dobog! — Tamm, muzsikája, tamm: ki kopog? Feslik a bimbó, vér-színű selyme testem ölelve — láng-zuhatag. S égetem benne önmagamat. TAKACS TIBOR: Utazás Ide is eljutottál, fent Vergilius sírja. A dombsor körbehajlik ez a táj Mergellina. Ide is eljutottál s ülsz szemközt a Vezúwal, a holnapi napokkal, s hátad mögött a múlttal. Milyen régóta jöttél, milyen nagyon akartad. Kenyered s vized sincs már, kisebesedett talpad. Milyen messziről jöttél suhanc-álmok korából, s amiben sosem hittél: itt van előtted Nápoly. Itt van előtted Nápoly, a Vezúv kettős kúpja, s te úgy indulsz, mint otthon, ha kimentéi a kútra, s anyád utánad nézett — Ö, nézz utánam, Nápoly! Visszajutok-e egyszer még útjaim porából? I f
