Pest Megyi Hírlap, 1973. május (17. évfolyam, 101-125. szám)
1973-05-13 / 110. szám
“^ßiiriisp 1913. MÁJUS 13., VASÄRNAP Ä z Üllői úton történt, korán reggel, a villamos hátsó peronján. Ott, ahol jólesik kinézni az ablakon és lesni, miképp fut ki lábunk alól az utca, s hogyan siklanak elő a kerekek alól a sínek. Száma-sincs utas fér el azon a peronon. Már nem kap levegőt az ember, s még felszáll két katona, a következő megállónál egy kövér néni, kövér lábakon, kövér cekkerrel, s a rákövetkezőn négy iskolás lány. Ekkortól fogva egy darabig nincs változás a létszámban, a villamos úgy döcög át a városon — túlcsordulva a két oldalán —, mint egy szénás- szekér. Aztán kezdenek lefele szállni az utasok. Az Üllői út vége táján nincs is más a peronon; mint a lányok, iskolatáskáikkal a hónuk alatt, egy katona meg egy kifutófiú, aki tíz egyforma színű és egyforma szabású női kartonruhát visz a vállára borítva. És az anya, kézen fogva, a kisfiával. Magas termetű, szép szál ÖRKÉNY ISTVÁN: Anyu asszony az anya, barna hajú, barna szemű, komoly, megfontolt természetű. Azt, hogy komoly és megfontolt, a nézéséből lehet kitalálni, abból, ahogy maga elé tekint, elmélázva, mintha a villamos piszkos fapadlóján egy gondból és örömből szőtt szőnyeg lenne kiterítve, s ő annak cikornyáit vizsgálná szoros figyelemmel ... Aktatáskát szorít a derekához, ő is munkába megy. A fiúcska kis táskát lóbál a kezében. Nyolcéves forma, surbankó legényke ő, termete a magasba igyekszik, hogy megközelítse az anyját. Haja Bemutatjuk szerzőinket 1936-ban Tiszalúcon születtem, református lelkész első fiaként. Sárospatakon, Debrecenben és Miskolcon jártam gimnáziumba. Azért ennyi helyen, mert mindig reménykedjem, hogy valahol elkerüljük egymást a matematikával. Nem sikerült. Illetve csak később, a Színművészeti Főiskolán, ahová 1957-ben vettek fel és 1961-ben kaptam színészdiplomát. Veszprémben kezdtem a pályát, aztán más vidéki és pesti színházaknál játszottam. A színészetet 1971-ben abbahagytam, ugyanebben az évben jelent meg első novellám, azóta írásaimból élek. Különböző napi-, hetilapok és folyóiratok közlik novelláimat, riportjaimat. A Pest megyei Hírlap első publikálásaimtól kezdve „otthonom”, hiszen csaknem két éve jelennek meg rendszeresen szatíráim, tárcáim, novelláim a lap hasábjain. Ebből a hézagos beszámolóból is kiderül, akad élményforrásom bőven. Késve, de úgy érzem, nem elkésve indultam az írói pályán. Hogy hová érkezem, a továbbiakban dől el. A tollat, amivel írok, még apámtól kaptam, ö sohasem hazudott, aljasságokba nem keveredett, mindig a szegények, az elesettek pártján állt. Tisztelni csak az arra érdemeseket tisztelte. Becsületben halt meg. Ez súlyos örökség- Én sem kerülhetem meg üres fecsegéssel, elegánsan a problémákat. Mindig éreznem kell, hogy a bennem felgyűlt indulatot ’milyen jelenségek ellen fordítom. És, ha sokszor erősebben nyomom meg a tollat szatirikus írásaimban, csak a konkolyt tépő paraszttal vagyok rokon, aki félti — a kenyérgabonát. Tóth-Máthé Miklós vizes, még viseli a kefe barázdáit: csinos a ruhája, vasalt az úttörő-nyakkendője, s frissen pucolt az a bakancsocska a lábán, mely két számmal nagyobb ugyan a kelleténél, de amelyet mégis hamarabb fog utolérni növéssel, mintsem hogy a talp leválnék a felső részéről. Turcsi orrán még ott virít két pár halványuló, nyári szeplő, amitől minden gyerek arca — nem tudom miféle eszmekapcsolás révén — valamiféle életrevalóságról és ármányosságról tesz tanúbizonyságot. Szeme barna, mint az anyjáé. A most következő megállónál a kisfiú leszállt. Ez úgy történt, hogy az anyja megállt a legfelső lépcsőfoknál, és megsimogatta a kisfiú tejszínfehérségű arcocskáját. A gyerek lelépett a lépcsőn, megállt a járdaszigeten, és fölnézett az anyjára, az meg vissza rá, s a jobb kezével kétszer, alig észrevehetően intve, azt mondta gyöngéden, csendesen: — Lacika, szervusz. — Szerbusz, anyu — mondta a kisfiú. Az anyu kihajolt a villamosból, végigtekintett az Üllői úton mind a két irányba és azt mondta: — Most átmehetsz, Lacika. A villamos csengetett és elindult, a kisfiú pedig állva maradt a járdaszigeten. A megálló távolodott, lábunk alól fényesen futottak elő a sírtak, s Lacika állt és várt, és egyre kisebb lett, ahogy nőtt közöttünk a távolság. Anyu csak nézett utána a villamos ablakából... Épp át- ellenben feküdt az iskola. Nem látszott sehol semmiféle jármű, de a kisfiú mégsem mozdult a helyéről. Állt és nézett a villamos után. Anyu aggódva támaszkodott neki az ablak üvegének. „Miért nem megy át az a gyerek?” — töprengett magában. De ebben a pillanatban egy füstokádó motorbicikli fordult be a szemközti kis utcából, az iskola mellől. A motorbiciklit mi nem láthattuk jönni, de a kisfiú igen. Ezért állt és várt. Egyre gyorsabban robogott a villamos. A motorbicikli már régen eltűnt, de a kisfiú még mindig nem mozdult a helyéről. Meg sem mozdult arról a helyről, ahol búcsút vett az anyjától — de ahogy nőtt a távolság, egyre kisebbedéit és kisebbedett az a pöttömnyi figura. Most már egészen kicsire zsugorodott és látni sem lehetett olyan tisztán, mint az előbb. Nemcsak a távolság nőtt köztünk percről percre, de egyre több jármű hajtott be a képbe, szekerek és teher- autómobilok, szembe jövő villamosok és az úttesten átkelő járókelők — mind közénk fu- rakodtak, anyu és Lacika közé. De hát miért nem indul az a gyerek? Csak áll és áll, mintha megbabonázták volna... Ekkor azonban megint kihajtott egy jármű a keresztutcából, egy rohanó jármű, melyet mi nem láthattunk közeledni, csak ő. H armadszor is megállt a villamos. Leszállt a kifutógyerek, s mi csilingelve folytattuk utunkat. Néztem én is, erős- bödő kíváncsisággal, ott-e még a gyerek, de már nem láttam. Anyu még látta. Anyu a hideg üvegnek döntötte homlokát, és nézte Lacikát állhatatosan. • Nézte, s én még nem láttam soha ilyen nézést. Nemcsak a szemével nézte, hanem homlokával és orrával, bőrének minden pórusával és a bőr alatt feszülő idegekkel. Egy nagy szemmé vált ez az asszony, kiszállt önmagából, suhant végig az úttesten a fiához, s csak nézte. Csak nézte, nézte, bepólyálta szeme barna bársonyába, körülvértezte sze- retete vaspáncéljával, úgy nézte, nézte, nézte azt a gyereket ... Így csak ők tudnak nézni, az anyák. Szeretetük átlát a hegyeken, hét mérföldé® csizmával lépked a szeretetük, s egy léghajót elkormányoznak e szeretet erejével, ha rajtuk utazik a fiuk... M osolygós szemmel kísérte nyomon. Ebből rögtön tudtam, hogy a gyereket nem fenyegeti veszély, semmiféle jármű nincs látóközeiben. Tudtam, hogy Lacika nyugodtan megy át az úton, s tudtam — mert írva állt anyu homlokán —, hogy szerencsésen átért á túlsó pártra. Égy pillanat múlva fölrezzent az asszony, és hátat fordított az ablaknak. Gödöllői háztetők Remsey Gábor rézkarca TÓTH-MÁTHÉ MIKLÓS Rózsaszín vér sejtek Tirpák Dánielnek a vérében volt a tekintélytisztélet. Talán még mikroszkópon is kimutathatóan, valahol a vörös és a fehér vérsejtek között, rózsaszín vérsejtek formájában. De hát fölösleges lett volna mikroszkóppal keresni, hiszen elegendő volt, ha valamelyik fölöttese ránézett Tirpákra, rögtön megérezte azt az áhítattal vegyes szolgálat- kész figyelmet, ami abból a derék emberből áradt. — Eszményi munkaerő — ismerték el a fö- löttesek és nem feledkeztek meg Tirpákról. Munkáját és rendkívüli tekintélytiszteletét különböző jutalmakkal, oklevelekkel honorálták. Persze minden örömbe üröm is vegyül. Tirpáknak többször a fülébe jutott, hogy irigy és ideológiailag laza talajon álló kollégák alpári, sőt drasztikus kifejezésekkel illették a háta mögött. Ezekben a kifejezésekben sok minden szerepelt, csak éppen a tekintélytisztelet nem jutott eszébe senkinek. Talán mert hosszú szó és az emberek a rohanó tempójú hétköznapokon inkább szeretnek tömörebben fogalmazni. — Nem értem — panaszkodott Tirpák a feleségének —. miért baj az egyeseknek, hogy én tekintélytisztelő ember vagyok?! Elvégre azért vannak fölötteseim, hogy tiszteljem őket, illetve azért tisztelem őket. mert a fölötteseim! Ez így természetes. Előttem a pozíció szent és nagy dolog. Valahányszor belépek a munkahelyemre, katonának érzem magam és tisztelgek a rangban fölöttem állóknak. — Nem viszed néha túlzásba? — aggódott az asszony. Tirpák felháborodva nézett rá. — Túlzásba?!... Csodálkozom a kérdéseden. Amit teszek, az nekem olyan természetes. akár a levegővétel. Legfeljebb azok szemében túlzás, akik képesek úgy odapofátlan- kodni az igazgató vagy a főkönyvelő elé. mintha azok is olyan emberek lennének, mint ők. Ezek tévesen értelmezik a demokráciát' Én. amikor kicsit meghallok az igazgatóm előtt és a cinőm orrát nézem, amíg beszél, nem az ember előtt vagyok alázatos, hanem a pozícióinak adom meg a tiszteletet. Ezért segítem fel a kabátiát. nyitom ki előtte az ajtót, derülök a viccein, ezért vettem összecsukható ernyőt a születésnapjára es ezert tájékoztatom néhány tiszteletlen kartárs igaztalan megjegyzéséről, amit azok a háta mögött tesznek. Mert a tekintélytiszteletet én az anyatejjel szoptam magamba és úgy érzem, képtelen lennék nélküle élni! És Tirpák Dániel továbbra sem zavartatta magát az intrikáktól. Boldog mámorral herdálta tisztelettartalékait, jól tudva, hogy akad herdálnivalója bőven. Egészen addig, amíg egy váratlan esemény mint kóbor meteor, vágott az életébe, öt nevezték ki igazgatónak a nyugdíjba vonult igazgató helyett ! Megdöbbent, És a kinevezést követő percekben nem a megtiszteltetésre gondolt, hanem az villant az egyába, mi lesz ezután? Kit tisztel ezentúl? Hiszen — ez is a vérében volt — ő a legnagyobb tekintélynek az igazgatót ismerte. Ügy érezte, a sors kegyetlenül kijátszotta és az igazgatói előléptetéssel önmagával fordította szembe. Napokig lehangoltan járt. Furcsa módon irigyelni,, kezdte a beosztottjait. Különösen egy Kacs Menyhért nevűt, aki a legnagyobb tisztelettel közeledett hozzá és szelíd vigyor- ral, alázatosan leste a szavait. — Boldog ember — gondolta Tirpák fanyárul és vágyakozva emlékezett a régi szép napokra, amikor ő lehetett gondtalanul alázatos. Most ennek vége! Most itt, a párnázott ajtó mögött ő a legnagyobb tekintély. De hát az igazgatói kinevezéssel nemcsak rang, de munka is járt. Ez egy ideig elvonta a figyelmét saját problémájáról. Intézkedett, tárgyalt, reprezentált. Ha magasabb beosztásúvá! tárgyalt — egyszer a miniszterrel is —, semmi különöset nem érzett, mintha nem is ő lenne. De ha a szobájában ült, és Kacs Menyhért beóvatoskodott, akkor megkísértették a régi szép beosztotti napok ... Egy alkalommal, két tárgyalás között, elszunyókált a bőrfotelben. Ö legalábbis szundikálásnak hitte, de egy óra múlva a saját horkolására ébredt. Riadtan nézett körül és hirtelen nem tudta, hol van. Az igazgatói iroda most különösen tágasnak, nagyméretűnek tűnt és ő a fotelben kuporogva, előre lökött lábakkal nevetségesen jelentéktelennek. És ami a legborzasztóbb, eszébe jutott, hogy ő most tulajdonképpen ... tulajdonképpen akkor aludt el, amikor a szobában jelen volt Tirpák Dániel — az igazgató! Elképesztő — rémült meg és egyenesre húzta magát, begombolva rendesen a zakóját is. — Az ember adja meg a tiszteletet! Az igazgatói pozíció szent és nagy dolog! Tirpák Dánielt, az igazgatót, mindenképpen tisztelet illeti. És Tirpák Dániel — a vérében volt — tisztelni kezdte Tirpák Dánielt, az igazgatót. Leste a saját szavait és ha úgy érezte, okosat szólt, gondolatban megdicsérte. A kabátot óvatos tisztelettel segítette önmagára és vigyázva nyomta fejére a kalapot. Ha eszébe jutott egy vicc, készségesen röhögött és születésnapján megajándékozta magát egy ösz- szecsukható esernyővel. A beosztottakat árgus szemekkel figyelte, és ha valakiről rossz véleménnyel volt, befújta önmagának, hogy aztán elégedetten nyugtázza, milyen szigorú volt velük az igazgató. OtthOII iS igyekezett önmaga kedvében járni. Külföldi italokkal és cigarettákkal lepte meg Tirpák igazgatót, amire beosztott korában csak ritkán volt példa. A ruhatárát is bővítette, modern fazonú, szabónál csináltatott öltönyökkel és befizetett egy Zsigulira. A feleségével kezdett egyre ritkábban társalogni. Csakhamar rájött ugyanis, hogy Tirpák igazgató nem tartja megfelelő társnak az asszonyt. Beosztottként élhetett egy nyolc általánost végzett nővel, de egy igazgató élénkebb, izgalmasabb szellemi partnerre vágyik. Önmagával vívott udvarias tusakodás után beadta a válópert, és az asszony néhány idegroham múltán rövidesen elköltözött. Egy közös barátjukhoz, aki a nehéz napokban vigasztalta. Egyedül maradt hát az igazgatóval. Nem lehetett mondani, hogy kellemes együttlét volt, mert az igazgató egyre agresszívebben uralkodott Tirpák Dánielen. Olyan dolgokat kényszerített rá, amik azelőtt eszébe sem jutottak. Vadászni meg kanasztázni kényszerítette néhány gomba módra termett befolyásos barát társaságában és egy nyaraló építésébe lovalta a Velencei-tó partján. Otthon házsártos volt, akár egy vénasz- szony. Örökösen zsörtölődött és állandóan kifogásolt valamit. Egyik este aztán már egy heverőn sem volt hajlandó aludni Tirpák Dániellel, mert a szerencsétlen ember horkolt. Tirpák ezt szó nélkül tudomásul vette és azontúl két heverőre ágyazott. Az egyikre gondos tisztelettel az igazgatónak.és a másikra sajátmagának. Mindig megvárta, amíg az igazgató elaludt és amikor már úgy gondolta. hogy ez megtörtént, csak aztán mert aludni ő is. Az étkezésnél Is hasonló volt a helyzet. Az igazgató nem akart vele egy tányérból enni, mert szerinte Tirpák csámcsogott és illetlen módon egy kenyérdarabkával törülte ki a zaf- tot. Azontúl két tányérból ettek, két pohárból ittak és cseresznyézni is két tányérból cse- resznyéztek. És amikor szerelmi légyottra tá- madt kedve a igazgatónak, Tirpák két nőt ültetett a Zsigulijába. A csúnyábbikkal ő vedelt kövidinkát a konyhában, míg a szebbiket a szobában ültette le Cinzánót inni, és a lemezjátszóra Bach második brandenburgi versenyét tette fel, mert az igazgatónak fej' lett zenei ízlése volt. Társalgásuk a legszükségesebbre szorítko- zott és kizárólag gondolatban. Az igazgató meditativ alkat volt és nem szerette, ha fej-» tegetéseiben hangos szóval zavarták. Bár néha az is megtörtént, hogy hangosan adott utasítást és olyankor Tirpák némán bólintott, Ö egyébként ritkán mérté zaklatni az igazgatót saját problémáival. Belátta, hogy felelős poszton ülő, elfoglalt ember, akinek minden perce drága. Nem tudni, meddig éltek így, amikor egyik este nagyon kelemetlen dolog történt. Egy problémákkal terhes nehéz nap után különösen fáradt és ingerült volt az igazgató. Tirpák Dániel hiába kereste a kedvét, semmivel sem tudta felvidítani. Idegesen járkált a szobában, mindennel elégedetlenül, és hiába követte Tirpák árnyékként, a hangulat egyre feszültebbé vált, hogy aztán egyik pillanatról a másikra robbanjon. Az igazgató elvesztve türelmét, szokatlanul hangosan, kemény és durva szavakkal támadt a megszeppent Tirpákra. — Egyedül akarok maradni — kiáltotta —, meguntam, hogy állandóan körülöttem sündörögjön! Ha már meglátom a pofáját, kiver a hideg verejték! Maga nem ember, hanem egy puhatestű állat, egy rozsdás söröskupak, egy levált cipősarok, akinek nincs egy önálló gondolata! Maga egész életében csak másokhoz törleszkedett és akár a tejfog, hullott ki a gerince! Kirúgom! Érti? Kihajítom, mint egy rongycsomót! Tirpák Dániel reszketve hátrált, aztán elrohant otthonról. Aznap nem mert hazamenni, egy pádon aludt a Városligetben, és másnap nem ment be a munkahelyére. Amikor bekerült a nagy épületbe, egy ki- lincstelen ajtó mögé, szomorú monotonság- gal magyarázta az orvosnak: — Nem tudom, kérem, hogy az igazgatót mivel bántottam meg ... Még a gondolatait is lestem — és akkor egyszerűen kirúgott... Engem! Engem, aki jobban tiszteltem, mint saját magamat! I I
