Pest Megyi Hírlap, 1973. március (17. évfolyam, 50-76. szám)
1973-03-18 / 65. szám
1973. MÁRCIUS 18., VASÁRNAP PESt MEGYEI <JCss'Iap A „Petőfí-kastélybarT, Költőn A múlt esztendő nyarán, szilágysági szülőföldem tájait bejárva, alkalmam adódott, hogy nagy költőnk kedvenc tartózkodási helyét, a Szatmár megyei Költőt, ahol iránt ismeretes, Petőfi Szend- rey Júliával kötött házasságának első heteit töltötte — úti célomhoz közel lévén —, meglátogassam. Utam csak annál kedvesebb volt, mivel feleségem, aki Erdélyt még soha sem látta, velem lehetett. Koltóra Nagybányáról autóbuszon jutottunk leghamarabb. Alig félórányi távolság ez a hely a Lapos vize mellett. A Teleki grófok ősi fészke a község közepén, egy letarolt park szögletében áll; falait Petőfi nyilván jobb állapotban láthatta az 1846—47-es években, amikor Teleki Sándor barátjaként e falak között ismételten megfordult. Költőn már régóta nincs élő tanúja annak, hogy a költő itt élt, s hónapokat töltött a faluban. A kastély maga egy fennsík szélén épült egyemeletes épület, amelyben nyolc-tíz szoba lehet. Mögötte egy valaha tiszttartói laknak szolgált másak építmény, amelyben ma magyar tanítási nyelvű iskola működik. Valamivel távolabb gazdasági épületek, magtárak, kukoricadaráló és istállók, a helyi termelőszövetkezet tulajdonában, A kastély bejárata fölött megkopott magyar és román felirású kis emléktábla jelzi, hogy Petőfi. Sándor 1846—47- ben e házban lakott A folyosószerű helyiségben, amint beléptünk, a földszinten, jobb > kéz felől, a szobák egész so- j rában padlóra hintett szalmaJ s egy-két szalmazsák mezőgaz- J dasági munkások ideiglenes! szállására uitalt Ugyancsak a ! folyosón, bal kéz felől, magko- J patt kőlépcső visz az emelet- J re, ahol vagy négy-öt szoba le- J hét Y égigjártuk az emeleti szó-J búkat, míg végre a fo- J lyosó jobb oldali utolsó J szóbájába léptünk. A bennün- ^ két kalauzoló kislány szerint í valójában ez a kopott, meg- { rongált szoba volt a fiatal Pe- J töfi-pér nászszobája. Ez volna hát az a nagyvi-J lúgra nyílt kétablakos emberi J hajlók, amelyben a költő itt- £ tartózkodása alatt nem keve- í sebb, minit huszonnyolc költe- ^ mányiét keltezi e helyről. Kö- { züiük csak a legjelesebbeket $ említem: Beszél a fákkal aj bús eszi szél, Erdélyben, Med- J----------- I * Teleki Sándor Emlékezései. ? Szépirodalmi Könyvkiadó, Buda- j; i BABA MIHÁLY: Egy pár csizma | Az öregember | rokba-----------------------------------húzódott, és mélázó tekintettel bámult ki a vonatablakon, nézte a sík alföldi tájat, amelyre üvegbúraként borult a látóhatár. — Korán tavasz lesz — fordította felém arcát egy pillanatra. — Különben az idén nemigen lesz .se tél, se tavasz. — Februárban, márciusban áll a bál — jegyeztem meg mosolyogva. — Még kitáncolhatja magát a tél. — Akárcsak egy vénember — nevetett. Cigarettával kínáltam útitársamat, beszélgettünk, hogy szaporábban fusson az idő. — Nem szeretem ezt a csattogást. Nem is szívesen utazom, de a fiam nem hagyott békén, hogy jöjjek már fel, látogassam meg a kisunokát. És képzelje, elvitt a gyárba is, ahol dolgozik. Azt mondja: na, apám, ezt nézze meg, így dolgoznak ma a suszterek, a csizmadiák! Azelőtt sose láttam cipőgyárat, hát elképzelheti, kartársam, hogy meg-megáll- tam az ámuldozástól. Én egyetlenegy pár új csizmát csináltam életemben! Akkor, amikor 1917-ben felszabadultam. A segédvizsgáhaz kellett. __________ néztem | C sodálkozva | rá. Szür■--------------------------kés ar— Talán még írást is adott ró te ? — hüledeztem ennek a nyugodt embernek a vakmerőségén. — Arra vigyáztam, hogy írásos nyom ne legyen. — Tudja mit jelent ez? — Tisztában vagyok cselekményem fonákságával, de ismétlem, nem tehettem mást. Nem emlékszem, mikor ültem le a székre, de tudom, hogy nehezen emésztettem meg Bárányos szavait. Bosszantott a nyugodtsága és az, hogy egy szóval sem mentegetőzik. Magamat képzeltem a helyébe, mit tennék, ha velem. közölnének valami hasonlót. Igaz, agy kihágási bíró kis pont volt a város életében, nem figyelték a szavát és tettét, mint az enyémet is. Könnyebben elkövethetett hibát, egyik párt sem pályázott az állására. Politikailag nem volt súlya sem az embernek, sem a munkakörének. Csupán előttem nőtt naggyá az általam lehetetlennek tartott helyzet. — Ha megengedi, elmondom az egész históriát — kezdeményezett Bárányos. A székre mutattam és intettem, mintha mondtam volna, „hallgatom”. — Talán már tizedszer került elém ez az asszony tejhamisítással. Ahányszor vizsgálatot tartottak a piacon, mindig büntetni kellett. Egyik alkalommal megivott öt liter tejet, hogy ne lehessen mintát venni a vizsgálathoz. De akkör is vizezett tejet árult, különben nem félt volna a vegyvizsgálattól. Nevettem rajta, szemei kidülledtek a sok tejtől. Alig várta, hogy szabaduljon. Máskor meg kisebb-nagyobb bírságot szabtam ki rá. Megfizette, utána újból kezdte. Gondolom, a bírságot a több vízzel fizette ki. Ahányszor elém került, mindig megszidtam. Fogadta, hogy ezentúl nem lesz rá panasz, de hiába. Ezért határoztam el, hogy most aztán ráijesztek. Tudtam, hogy buta eszével nem éri föl, hogy csak ijesztem és talán megjavítja csaló természetét. cának ráncai között kutattam a múlt halványuló emlékét. — Más pályára terelte a sors? — Dehogy terelt. Sehová se terelt. Apám csizmadia volt, és az lett minden fia. Én is, a legkisebb. A többiek szétszóródtak az országban, én meg ott maradtam az apám mellett. Amikor meghalt, 'a nevemre írattam az iparengedélyt, és megnősültem, öt gyerekünk lett Éltünk, ahogy tudtunk a sarkalásból, talpa- lásból, foltozásból. — Üj cipőt, csizmát senki sem rendelt? — Senki. A parasztok csak a vásárban vettek új csizmát. Ketten voltunk csizmadiák a faluban. Hozzám csak javítani hozták a lábbelit, a másik szaktárs néha csinált egy-egy pár csizmát, de mindig ráfizetett, mert olcsón vállalta. Versenyezni akart a vásári áru- vaL Nem dicskvésből mondom, nem is panaszképpen, de nálam mindig annyi volt a javításra váró csizma, bakancs, hogy mozdulni se tudtam tőle. Reggel felkeltem, leültem a háromlábú székemre és késő éjjelig nem álltam fel, csak az ebédhez, a vacsorához. Mert mindenkinek azonnal kellett volna a folt, a sarok, hiszen nemigen akadt nekik másik pár lábbelijük. — Amikor a gyerekek cseperedni kezdtek, már köny- nyebb volt, mert segítettek — szőtte tovább az emlékeit. — Ügy, ahogy mi segítettünk apánknak. És ahogy felszabadultak nálam, rögtön ki is röppentek. Undorodtak a sok rossz lábbelitől. Meg akkor már munka se akadt annyi, mint korábban, pedig a másik kartárs is meghalt, egyedül voltam a faluban. Reménykedtem, hogy legalább egy gyerek velem marad. Nem maradt. Elmentek Debrecenbe, Miskolcra, meg Pestre. Nem mondom, jó soruk van, örülök neki. Csakhogy nekünk meg nehéz. A feleségem beteges, s én se vagyok már valami nyalka legény. — Miért nem költöznek egyik gyerekükhöz? — Melyikhez? Meg ott a ház, a műhely. — Akad munkája? — Annyi, hogy az ár meg ne rpzsdásodjotn. Mondja, kartársam: ki jár ma ócska, foltos csizmában? Senki. Dolgozni gumicsizmában mennek, annak nem árt a sár, a víz, a hó. Ha kilyukad, eldobják, másikat vesznek. Vasárnap, ünnepnap, meg mindenki cipőben jár. Még nyáron is. Már az öregek is. emlékeim fuvallata hozta, sodorta elém a to- rokszorongató képéket: tavasztól késő őszig mezítláb járt gyermek és felnőtt. Vagy a le-' vágott csizmafejből eszkábáit szandálban. — Csak a tisztesség miatt van még kint a cégérem. De azzal is megjártam. Jött egy úr, hogy adjam el, megveszi, ad érte száz forintot. Aztán kettőt ígért azért a kopott cégtábláért. Azt mondja, régiséget gyűjt. Van egy kis házimúzeuma. Kérte a háromlábú széket is, meg a szerszámokat. Cakompakk! Hogy ez már ritkaság. Elhiszem, hisz azzal dolgozott az apám is. Na, szóval nem adtam. Mondom a fiamnak, hogy jártam a ku- nyerálóval. A fiam meg: el ne adjon apám egy tűt, egy árat se. Ha már úgy gondolja, hogy nem kell, akkor, lemegyek érte! „Minek az neked?? —kérdezem. „Minek? Hát itt a gyárban rendezünk belőle múzeumot a klubszobában, vagy másutt...” És így is lesz; az ebédlő egyik sarkában alakítják ki, úgy ahogy nálam van otthon. Ki hitte volna, hogy apám szerszámai, kaptafái oda kerülnek, ahol percenként készül egy pár finom bőrcipő? Hát kérem, nagyot változott a világ, ez az igazság. Vagy nem így vélekedik? | Gyermekkori---------------------- csattogó | A kerekek I lármája el------------------------ némított be nnünket néhány pillanatra. Aztán megint az öreg csizmadia, a foltozó varga beszélt, aki szerszámait „közszemlére” adja, mert a „népek” ritkán viszik hozzá foltozni, flekkélni lábbelijüket, így hát már any- nyit sem keres, hogy kétszer tisztességesen megtömje belőle a pipáját. | Megtaláltam a hivatásomat — Mit szólt, amikor kihirdette előtte a halálos ítéletet? — szóltam közbe. A nevetés környékezett, és nem haragudtam Bárányosra. A befejezésen törtem a fejemet. — Elsápadt, ijedten nézett rám, és csak azt mondta: Jézusom! Fogta a szívét, kapkodta a levegőt és egy székre rogyott. Egy kicsit megsajnáltam, de vártam, hadd szenvedjen. Aztán elsírta magát, könyörgött, fogadkozott, hogy soha többé. így, meg úgy, letérdelt, a szenteket emlegette, és a gyerekei egészségére esküdött. Ekkor megkérdeztem, kér-e kegyelmet. Mondtam neki, hogy a kormányzó úr jó barátom. — Kegyelem! Kegyelem! — rimánko- dott összetett kézzéL Mint egy csodatevő szentre, úgy nézett rám. És ekkor folytatni kellett, ha már elkezdtem. A telefonhoz mentem, tekertem rajta párat, aztán beleszóltam a beszélőbe: a kormányzó úr őfÖméltóságát kérem! Igen, te vagy az Miki? Rövid szünetet tartottam, majd folytattam: Van itt egy notórius tejhamisító asszony, kimond- tam rá a halálos ítéletet, de kegyelmet kér. Adsz neki? Nem? Hát jó, akkor kivégezzük. Szervusz, kézcsókom a kegyelmes asszonynak. Közben figyeltem az ájuldozó asszonyt. — Hallotta, a kormányzó úr nem adott kegyelmet, ezért kénytelen leszek a kivégzését végrehajtatni Három napot adok, hogy elbúcsúzhasson a családjától, és utoljára meggyónhasson. Megértette, néztem rá szigorúan. — Igen — rebegte félig eszméletlenül. — Aztán el ne késsen az akasztásról — mondtam hangosan. — Különben nem tudjuk végrehajtani a kivégzést, abból pedig nagy baj származna. — Volt szíve így megkínozni egy asz- szonyt? — szóltam megint. Mintha magam is látnám az asszony ijedt tekintetét, és egy kicsit vele éreztem. Soknak tartottam ezt a kegyetlenséget, amit az asszony tudatlansága emelt törvényre. — Magam is tétováztam, de ön is megtette volna a helyemben, ha any- nylszor került volna eléje ugyanazokkal a kihágásokkal. Nem kevesebbről van itt szó, mint az emberek egészségéről. A hamisított tejtermékek sok betegséget okozhatnak. Ezek az éhes népek csak a pénzt látják és nem gondolnak tettük következményére. Ezért tettem amit tettem. Egy időre elhallgatott, majd halkan mondta: — Okosan tessék már elintézni ezt a „kivégzést”. Mosoly bújkált Bárányos ajkán, szemében pedig cinkos fény. Hát haragudhattam volna rá? Talán éppen most javul meg az az asszony. Másnap már a hivatalos idő előtt várt rám az asszony, ötvenéves lehetett. Álmos-gyűrött volt az arca, tekintetében félelem bújkált. Nem tudhattam, mit mondott neki a főjegyző, de azt láttam, hogy nagy bizalommal van irántam. — Hát maga az a javíthatatlan asz- szony? — mondtam neki. — Többé nem lesz rám panasz, nagyságos úr — ígérte. — Nevet rajtam az egész falu. Csúffá tettek, de isten látja a telkemet, megérdemeltem ezt a nagy megpróbáltatást. Két órán keresztül enyhített lelkiismeretén. Mondta-mondta, mit élt át eddig és fogadta, hogy városunknak a tájékát is elkerüli. Hogy az ígéretét komolyan vegye, hivatalosan is kitiltottuk piacainkról. Nem is találkoztunk vele többé. Hát ilyen volt ez a Bárányos. Vagyont nem szerzett, három gyereke és nyolc unokája siratja. Ezeket hagyta hátra, meg ezt a kis történetet. l\\\\\\\\\\\\\*\\\\\v\\\\\\\ Mióta nyugdíjba mentem, nem tudok mit kezdeni a szabad időmmel. Cél és foglalatosság nélkül csellengek vadonatúj, szövetkezeti lakásomban. Ragasztom az átázástól felhólyagzó tapétát, vagy takarítok. Fejcsóválva fülelek a szomszédbeli gyerekek robbanó játékaira, a lármásan pufo- gó csatagépekre. Kissé felszökik a vérnyomásom ilyenkor. Mihelyt kidugoúi óz orrom komfortos másfél-szobámból, zakatolni kezd a szívem. Szomszédaim egyáltalán nem kímélik lahótársi érzékenységemet. Nem mondom, a tekintetben kissé finnyás vagyok. El is határoztam, hogy fölemelem a szavamat, mint békés nyugdí-' jas és föltétien háborítatlanságot kereső kockaházlakó. Egyenest a lakótáblára függesztettem jószomszédi tanácsaimat. Nevelőszándéká elmeművemben kitértem a nyitva felejtett fürdöcsapokra, a felvonó kiszerelt nyomógombjára, s a házastársi összekoccanásokra — alvásidőben. Vagy elolvassák, vagy nem. Számítottam lakótársaim bizonyos fokú helyeslésére. Arra semmiképp, hogy legyintéssel intézzék el közérdekű tanácsaimat. Esetleg ujjal mutassanak rám, hogy kötözkö- dő, bogaras alak vagyok. Kilétemet se rejtettem véka alá: Nemoda Buda Gáspár, nyugalmazott csőszerelő. Elmondhatom, nem is csalódtam. Megszívlelendő kiáltványom lakógyűlés elé került. Meg is tapsoltak bátor kiállásomért, többen kijelentették, hogy nekik is eszükbe jutott mindez. Csupán idejük nem volt a szabatos megfogalmazásra. A gondnok tüstént vállonragadott és megkérdezte: — Maga nyugdíjas, kedves Nemoda lakótárs? — Az vagyok! — mondtam büszkén, de gyanútlanul. — Időmilliomos. Talán unatkozik is. ___I — Az is előfordul, hogy őszinte legyek. — Helyes, helyes. Maga lesz a házban a vagyon és tisztességőr, mind a tíz emeleten — és fölragyogott a képe. — Mi... miféle tisztességőr? — hebegtem. — Léha, és nyegle csinyte- vőket fülön csípő, szakszolgálatos. Nagy kitüntetés. Nemoda szaki. Vállalja? Magától értetődően elvállaltam. Azóta egy percig se unatkozom. Mivel: v Reggel hatkor kiülök hordozható székemmel a folyosóra és figyelek. Elcsípem a rendbontókat, in flagranti. Éjfélig tart a szolgálat, tíz-tíz perc étkezési időt leszámítva. Kétszer volt középfülgyulladásom a huzatos lépcsőházban, mindössze. Fagyási duzzanatok jelentkeztek a sarkamon és viszkettek. Ezeket Rókus-láb- sóval kárálgatcmí. Többször is elcsúsztam a lépcsőn, banánhéjon, mialatt a tettesek után rohantam. Kismérvű tőksza- lagrándülással úsztam meg. Azóta bicegek. A közösség szolgálatában, szerencsére. Valójában mégis ragyogó kondícióban vagyok. Megtaláltam helyemet az aktív dolgozók társadalmában. Napi ötórai alvás untig elég, ami a koromat illeti. Viszem a hordozható székemet, és „ne térjünk vissza az őserdőbe” című naplójegyzeteimet, emelettől emeletig, s ez főtér napi több órás tornagyakorlattal. Tökmindegy, hol és mennyit köhögök és tüsszentéseimet úgy intézem, hogy ne zavarjam lakótársaim nyugalmát. Piros vagyok, mint jonatánalma, eszem, mint egy élretö- rő, öntudatos favágó. Ügy lca- csázok föl a tizedikre, mint a zerge. Hunyadi István I I dig alszol még, hazám? Mióta én megházasodtam és Szeptember végén. Különben itt töltött idejüknek előzményejt legszívesebben magától a szemtanútól, a lelkes és ugyancsak fiatal Teleki Sándor gróftól idézném, aki Emlékezéseimben* ezt így írja le: „Szeptember első napjaiban (1847) egy este éppen vacsoránál ültünk Horay- val (kolozsvári színész, F. L.), midőn egyszer csak beállít hozzám Sándor. Nem vártuk, mert rendesen tudatni szokta jövetelét, s így annál kedvesebben lepett meg. Leült az asztalhoz, de csak úgy fél- villára evett, s nagyon szófián volt. Szokatlan komolyságáról mindjárt észrevettem, hogy valami nyomja a szívét. Vacsora után félre hív, s azt mondja: — Beszédem van veled, négyszemközt. Bevezetem a szomszéd szobába. — Mondjad, mi lelt? — Druszám, nagy kérésem van hozzád. — Ki vele, állunk elébe. — Szeretném a mézesheteket nálad, Költőn tölteni. — Hát ki mondja, hogy ne töltsd? — De ez nem elég. — Nos, hát folytasd. — Eredj el te is hazulról, egyedül akarok lenni, ne lássa senki boldogságomat. — Lehet; úgyis szüléimhez szándékozom menni, nagy örömet szerzesz nekik, hogy ei- küldesz. Mikor menjek? — Majd megírom a napját; í de hát még ez sem elég. — Na! J — Küldj el mindenkit a; házbóL J — Az istállóból is? — Nem, csak a házból. — Szívesen; a szakács ma- 2 rad a feleségével, mert asz- J szony nélkül nem hagyom nő-'' det, s ennetek is csak kell, J mert turbékolásból nem éltek J meg. J — Köszönöm! Pár nap múlva üres volt aj költői ház, csak a szakács ésí szakácsnő várták a Petőfi- J párt.” J A szemérmes, csupa rajon- j gás fiatal emberpár melyike J volt olyan szégyenlős, hogy aj költői házat ki kellett üríteni J frigyükhöz, ma már ki tudná í megmondani ? Egy bizonyos,; hogy nem evilági nászuk aj legragyogóbb emberi érzel- J mekkel tölthette el mindkettő- < jüket, mert 1847. október 14-i i kelettel Petőfi ezt írja Pestre J Kerényi Frigyesnek: „ ... né- J hány nap múlva indulunk; Pest félé, itthagyjuk Költőt,; az örökké kedves emlékű Kol- J tót, hol oly édes heteket töl- J tónk, amilyen boldogságot ha- < landó álmodni és elbírni csak; képes.. A z épületből távozva, mégj egyszer körüljártuk a j kastélyt, s nagy időket J láitott falait tekinbetűnkkel vé- J gigsimogatva, a park északi! szögletében megláttuk a jeles í somfát, amely alatt Petőfi, a Szeptember végént írta. Fekete Lajos ’