Pest Megyi Hírlap, 1973. március (17. évfolyam, 50-76. szám)

1973-03-18 / 65. szám

1973. MÁRCIUS 18., VASÁRNAP PESt MEGYEI <JCss'Iap A „Petőfí-kastélybarT, Költőn A múlt esztendő nyarán, szilágysági szülőföldem tájait bejárva, alkalmam adódott, hogy nagy költőnk kedvenc tartózkodási helyét, a Szatmár megyei Költőt, ahol iránt ismeretes, Petőfi Szend- rey Júliával kötött házasságá­nak első heteit töltötte — úti célomhoz közel lévén —, meg­látogassam. Utam csak annál kedvesebb volt, mivel felesé­gem, aki Erdélyt még soha sem látta, velem lehetett. Koltóra Nagybányáról autó­buszon jutottunk leghamarabb. Alig félórányi távolság ez a hely a Lapos vize mellett. A Teleki grófok ősi fészke a köz­ség közepén, egy letarolt park szögletében áll; falait Petőfi nyilván jobb állapotban lát­hatta az 1846—47-es években, amikor Teleki Sándor barátja­ként e falak között ismételten megfordult. Költőn már régóta nincs élő tanúja annak, hogy a költő itt élt, s hónapokat töltött a faluban. A kastély maga egy fenn­sík szélén épült egyemeletes épület, amelyben nyolc-tíz szo­ba lehet. Mögötte egy valaha tiszttartói laknak szolgált má­sak építmény, amelyben ma magyar tanítási nyelvű iskola működik. Valamivel távolabb gazdasági épületek, magtárak, kukoricadaráló és istállók, a helyi termelőszövetkezet tu­lajdonában, A kastély bejárata fölött megkopott magyar és román felirású kis emléktábla jelzi, hogy Petőfi. Sándor 1846—47- ben e házban lakott A folyo­sószerű helyiségben, amint be­léptünk, a földszinten, jobb > kéz felől, a szobák egész so- j rában padlóra hintett szalmaJ s egy-két szalmazsák mezőgaz- J dasági munkások ideiglenes! szállására uitalt Ugyancsak a ! folyosón, bal kéz felől, magko- J patt kőlépcső visz az emelet- J re, ahol vagy négy-öt szoba le- J hét Y égigjártuk az emeleti szó-J búkat, míg végre a fo- J lyosó jobb oldali utolsó J szóbájába léptünk. A bennün- ^ két kalauzoló kislány szerint í valójában ez a kopott, meg- { rongált szoba volt a fiatal Pe- J töfi-pér nászszobája. Ez volna hát az a nagyvi-J lúgra nyílt kétablakos emberi J hajlók, amelyben a költő itt- £ tartózkodása alatt nem keve- í sebb, minit huszonnyolc költe- ^ mányiét keltezi e helyről. Kö- { züiük csak a legjelesebbeket $ említem: Beszél a fákkal aj bús eszi szél, Erdélyben, Med- J----------- I * Teleki Sándor Emlékezései. ? Szépirodalmi Könyvkiadó, Buda- j; i BABA MIHÁLY: Egy pár csizma | Az öregember | rokba-----------------------------------húzó­dott, és mélázó tekintettel bá­mult ki a vonatablakon, nézte a sík alföldi tájat, amelyre üvegbúraként borult a látó­határ. — Korán tavasz lesz — for­dította felém arcát egy pilla­natra. — Különben az idén nemigen lesz .se tél, se tavasz. — Februárban, márciusban áll a bál — jegyeztem meg mosolyogva. — Még kitáncol­hatja magát a tél. — Akárcsak egy vénember — nevetett. Cigarettával kínáltam úti­társamat, beszélgettünk, hogy szaporábban fusson az idő. — Nem szeretem ezt a csat­togást. Nem is szívesen uta­zom, de a fiam nem hagyott békén, hogy jöjjek már fel, látogassam meg a kisunokát. És képzelje, elvitt a gyárba is, ahol dolgozik. Azt mondja: na, apám, ezt nézze meg, így dol­goznak ma a suszterek, a csiz­madiák! Azelőtt sose láttam cipőgyárat, hát elképzelheti, kartársam, hogy meg-megáll- tam az ámuldozástól. Én egyet­lenegy pár új csizmát csinál­tam életemben! Akkor, ami­kor 1917-ben felszabadultam. A segédvizsgáhaz kellett. __________ néztem | C sodálkozva | rá. Szür­■--------------------------kés ar­— Talán még írást is adott ró te ? — hüledeztem ennek a nyugodt embernek a vakmerőségén. — Arra vigyáztam, hogy írásos nyom ne legyen. — Tudja mit jelent ez? — Tisztában vagyok cselekményem fonákságával, de ismétlem, nem tehet­tem mást. Nem emlékszem, mikor ültem le a székre, de tudom, hogy nehezen emész­tettem meg Bárányos szavait. Bosszan­tott a nyugodtsága és az, hogy egy szó­val sem mentegetőzik. Magamat kép­zeltem a helyébe, mit tennék, ha ve­lem. közölnének valami hasonlót. Igaz, agy kihágási bíró kis pont volt a város életében, nem figyelték a szavát és tet­tét, mint az enyémet is. Könnyebben elkövethetett hibát, egyik párt sem pá­lyázott az állására. Politikailag nem volt súlya sem az embernek, sem a munka­körének. Csupán előttem nőtt naggyá az általam lehetetlennek tartott helyzet. — Ha megengedi, elmondom az egész históriát — kezdeményezett Bárányos. A székre mutattam és intettem, mint­ha mondtam volna, „hallgatom”. — Talán már tizedszer került elém ez az asszony tejhamisítással. Ahány­szor vizsgálatot tartottak a piacon, min­dig büntetni kellett. Egyik alkalommal megivott öt liter tejet, hogy ne lehessen mintát venni a vizsgálathoz. De akkör is vizezett tejet árult, különben nem félt volna a vegyvizsgálattól. Nevettem raj­ta, szemei kidülledtek a sok tejtől. Alig várta, hogy szabaduljon. Máskor meg kisebb-nagyobb bírságot szabtam ki rá. Megfizette, utána újból kezdte. Gondo­lom, a bírságot a több vízzel fizette ki. Ahányszor elém került, mindig meg­szidtam. Fogadta, hogy ezentúl nem lesz rá panasz, de hiába. Ezért határoz­tam el, hogy most aztán ráijesztek. Tud­tam, hogy buta eszével nem éri föl, hogy csak ijesztem és talán megjavítja csaló természetét. cának ráncai között kutattam a múlt halványuló emlékét. — Más pályára terelte a sors? — Dehogy terelt. Sehová se terelt. Apám csizmadia volt, és az lett minden fia. Én is, a legkisebb. A többiek szétszó­ródtak az országban, én meg ott maradtam az apám mel­lett. Amikor meghalt, 'a ne­vemre írattam az iparenge­délyt, és megnősültem, öt gyerekünk lett Éltünk, ahogy tudtunk a sarkalásból, talpa- lásból, foltozásból. — Üj cipőt, csizmát senki sem rendelt? — Senki. A parasztok csak a vásárban vettek új csizmát. Ketten voltunk csizmadiák a faluban. Hozzám csak javíta­ni hozták a lábbelit, a másik szaktárs néha csinált egy-egy pár csizmát, de mindig ráfize­tett, mert olcsón vállalta. Ver­senyezni akart a vásári áru- vaL Nem dicskvésből mondom, nem is panaszképpen, de ná­lam mindig annyi volt a javí­tásra váró csizma, bakancs, hogy mozdulni se tudtam tő­le. Reggel felkeltem, leültem a háromlábú székemre és késő éjjelig nem álltam fel, csak az ebédhez, a vacsorához. Mert mindenkinek azonnal kellett volna a folt, a sarok, hiszen nemigen akadt nekik másik pár lábbelijük. — Amikor a gyerekek cse­peredni kezdtek, már köny- nyebb volt, mert segítettek — szőtte tovább az emlékeit. — Ügy, ahogy mi segítettünk apánknak. És ahogy felszaba­dultak nálam, rögtön ki is röppentek. Undorodtak a sok rossz lábbelitől. Meg akkor már munka se akadt annyi, mint korábban, pedig a másik kartárs is meghalt, egyedül voltam a faluban. Reményked­tem, hogy legalább egy gye­rek velem marad. Nem ma­radt. Elmentek Debrecenbe, Miskolcra, meg Pestre. Nem mondom, jó soruk van, örülök neki. Csakhogy nekünk meg nehéz. A feleségem beteges, s én se vagyok már valami nyalka legény. — Miért nem költöznek egyik gyerekükhöz? — Melyikhez? Meg ott a ház, a műhely. — Akad munkája? — Annyi, hogy az ár meg ne rpzsdásodjotn. Mondja, kartár­sam: ki jár ma ócska, foltos csizmában? Senki. Dolgozni gumicsizmában mennek, an­nak nem árt a sár, a víz, a hó. Ha kilyukad, eldobják, mási­kat vesznek. Vasárnap, ünnep­nap, meg mindenki cipőben jár. Még nyáron is. Már az öregek is. emlé­keim fuval­lata hozta, sodorta elém a to- rokszorongató képéket: tavasz­tól késő őszig mezítláb járt gyermek és felnőtt. Vagy a le-' vágott csizmafejből eszkábáit szandálban. — Csak a tisztesség miatt van még kint a cégérem. De azzal is megjártam. Jött egy úr, hogy adjam el, megveszi, ad érte száz forintot. Aztán kettőt ígért azért a kopott cég­tábláért. Azt mondja, régisé­get gyűjt. Van egy kis házi­múzeuma. Kérte a háromlábú széket is, meg a szerszámokat. Cakompakk! Hogy ez már rit­kaság. Elhiszem, hisz azzal dolgozott az apám is. Na, szó­val nem adtam. Mondom a fiamnak, hogy jártam a ku- nyerálóval. A fiam meg: el ne adjon apám egy tűt, egy árat se. Ha már úgy gondolja, hogy nem kell, akkor, lemegyek ér­te! „Minek az neked?? —kér­dezem. „Minek? Hát itt a gyárban rendezünk belőle mú­zeumot a klubszobában, vagy másutt...” És így is lesz; az ebédlő egyik sarkában alakít­ják ki, úgy ahogy nálam van otthon. Ki hitte volna, hogy apám szerszámai, kaptafái oda kerülnek, ahol percenként ké­szül egy pár finom bőrcipő? Hát kérem, nagyot változott a világ, ez az igazság. Vagy nem így vélekedik? | Gyermekkori­---------------------- csattogó | A kerekek I lármája el­------------------------ némított be nnünket néhány pillanatra. Aztán megint az öreg csizma­dia, a foltozó varga beszélt, aki szerszámait „közszemlére” adja, mert a „népek” ritkán viszik hozzá foltozni, flekkélni lábbelijüket, így hát már any- nyit sem keres, hogy kétszer tisztességesen megtömje belő­le a pipáját. | Megtaláltam a hivatásomat — Mit szólt, amikor kihirdette előt­te a halálos ítéletet? — szóltam közbe. A nevetés környékezett, és nem hara­gudtam Bárányosra. A befejezésen tör­tem a fejemet. — Elsápadt, ijedten nézett rám, és csak azt mondta: Jézusom! Fogta a szívét, kapkodta a levegőt és egy székre rogyott. Egy kicsit megsajnáltam, de vártam, hadd szenvedjen. Aztán elsírta magát, könyörgött, fogadkozott, hogy soha többé. így, meg úgy, letérdelt, a szenteket emlegette, és a gyerekei egész­ségére esküdött. Ekkor megkérdeztem, kér-e kegyelmet. Mondtam neki, hogy a kormányzó úr jó barátom. — Kegyelem! Kegyelem! — rimánko- dott összetett kézzéL Mint egy csodate­vő szentre, úgy nézett rám. És ekkor folytatni kellett, ha már elkezdtem. A telefonhoz mentem, tekertem rajta pá­rat, aztán beleszóltam a beszélőbe: a kormányzó úr őfÖméltóságát kérem! Igen, te vagy az Miki? Rövid szünetet tartottam, majd folytattam: Van itt egy notórius tejhamisító asszony, kimond- tam rá a halálos ítéletet, de kegyelmet kér. Adsz neki? Nem? Hát jó, akkor kivégezzük. Szervusz, kézcsókom a ke­gyelmes asszonynak. Közben figyeltem az ájuldozó asszonyt. — Hallotta, a kormányzó úr nem adott kegyelmet, ezért kénytelen leszek a ki­végzését végrehajtatni Három napot adok, hogy elbúcsúzhasson a családjá­tól, és utoljára meggyónhasson. Megér­tette, néztem rá szigorúan. — Igen — rebegte félig eszméletlenül. — Aztán el ne késsen az akasztásról — mondtam hangosan. — Különben nem tudjuk végrehajtani a kivégzést, abból pedig nagy baj származna. — Volt szíve így megkínozni egy asz- szonyt? — szóltam megint. Mintha ma­gam is látnám az asszony ijedt tekinte­tét, és egy kicsit vele éreztem. Soknak tartottam ezt a kegyetlenséget, amit az asszony tudatlansága emelt törvényre. — Magam is tétováztam, de ön is megtette volna a helyemben, ha any- nylszor került volna eléje ugyanazok­kal a kihágásokkal. Nem kevesebbről van itt szó, mint az emberek egészségé­ről. A hamisított tejtermékek sok be­tegséget okozhatnak. Ezek az éhes né­pek csak a pénzt látják és nem gondol­nak tettük következményére. Ezért tet­tem amit tettem. Egy időre elhallgatott, majd halkan mondta: — Okosan tessék már elintézni ezt a „kivégzést”. Mosoly bújkált Bárányos ajkán, sze­mében pedig cinkos fény. Hát haragud­hattam volna rá? Talán éppen most ja­vul meg az az asszony. Másnap már a hivatalos idő előtt várt rám az asszony, ötvenéves lehe­tett. Álmos-gyűrött volt az arca, tekin­tetében félelem bújkált. Nem tudhat­tam, mit mondott neki a főjegyző, de azt láttam, hogy nagy bizalommal van irántam. — Hát maga az a javíthatatlan asz- szony? — mondtam neki. — Többé nem lesz rám panasz, nagy­ságos úr — ígérte. — Nevet rajtam az egész falu. Csúffá tettek, de isten látja a telkemet, megérdemeltem ezt a nagy megpróbáltatást. Két órán keresztül enyhített lelkiis­meretén. Mondta-mondta, mit élt át ed­dig és fogadta, hogy városunknak a tá­jékát is elkerüli. Hogy az ígéretét ko­molyan vegye, hivatalosan is kitiltottuk piacainkról. Nem is találkoztunk vele többé. Hát ilyen volt ez a Bárányos. Vagyont nem szerzett, három gyereke és nyolc unokája siratja. Ezeket hagyta hátra, meg ezt a kis történetet. l\\\\\\\\\\\\\*\\\\\v\\\\\\\ Mióta nyugdíjba mentem, nem tudok mit kezdeni a sza­bad időmmel. Cél és foglala­tosság nélkül csellengek vado­natúj, szövetkezeti lakásom­ban. Ragasztom az átázástól felhólyagzó tapétát, vagy taka­rítok. Fejcsóválva fülelek a szomszédbeli gyerekek robba­nó játékaira, a lármásan pufo- gó csatagépekre. Kissé felszö­kik a vérnyomásom ilyenkor. Mihelyt kidugoúi óz orrom komfortos másfél-szobámból, zakatolni kezd a szívem. Szom­szédaim egyáltalán nem kímé­lik lahótársi érzékenységemet. Nem mondom, a tekintetben kissé finnyás vagyok. El is határoztam, hogy fölemelem a szavamat, mint békés nyugdí-' jas és föltétien háborítatlan­ságot kereső kockaházlakó. Egyenest a lakótáblára füg­gesztettem jószomszédi taná­csaimat. Nevelőszándéká el­meművemben kitértem a nyit­va felejtett fürdöcsapokra, a felvonó kiszerelt nyomógomb­jára, s a házastársi összekoc­canásokra — alvásidőben. Vagy elolvassák, vagy nem. Számítottam lakótársaim bi­zonyos fokú helyeslésére. Ar­ra semmiképp, hogy legyintés­sel intézzék el közérdekű ta­nácsaimat. Esetleg ujjal mu­tassanak rám, hogy kötözkö- dő, bogaras alak vagyok. Ki­létemet se rejtettem véka alá: Nemoda Buda Gáspár, nyu­galmazott csőszerelő. Elmondhatom, nem is csa­lódtam. Megszívlelendő kiáltványom lakógyűlés elé került. Meg is tapsoltak bátor kiállásomért, többen kijelentették, hogy ne­kik is eszükbe jutott mindez. Csupán idejük nem volt a szabatos megfogalmazásra. A gondnok tüstént vállon­ragadott és megkérdezte: — Maga nyugdíjas, kedves Nemoda lakótárs? — Az vagyok! — mondtam büszkén, de gyanútlanul. — Időmilliomos. Talán unat­kozik is. ___I — Az is előfordul, hogy őszinte legyek. — Helyes, helyes. Maga lesz a házban a vagyon és tisztes­ségőr, mind a tíz emeleten — és fölragyogott a képe. — Mi... miféle tisztességőr? — hebegtem. — Léha, és nyegle csinyte- vőket fülön csípő, szakszolgá­latos. Nagy kitüntetés. Nem­oda szaki. Vállalja? Magától értetődően elvállal­tam. Azóta egy percig se unat­kozom. Mivel: v Reggel hatkor kiülök hor­dozható székemmel a folyosó­ra és figyelek. Elcsípem a rendbontókat, in flagranti. Éj­félig tart a szolgálat, tíz-tíz perc étkezési időt leszámítva. Kétszer volt középfülgyulla­dásom a huzatos lépcsőházban, mindössze. Fagyási duzzanatok jelentkeztek a sarkamon és viszkettek. Ezeket Rókus-láb- sóval kárálgatcmí. Többször is elcsúsztam a lépcsőn, banán­héjon, mialatt a tettesek után rohantam. Kismérvű tőksza- lagrándülással úsztam meg. Azóta bicegek. A közösség szolgálatában, szerencsére. Valójában mégis ragyogó kondícióban vagyok. Megtalál­tam helyemet az aktív dolgo­zók társadalmában. Napi öt­órai alvás untig elég, ami a koromat illeti. Viszem a hor­dozható székemet, és „ne tér­jünk vissza az őserdőbe” cí­mű naplójegyzeteimet, emelet­től emeletig, s ez főtér napi több órás tornagyakorlattal. Tökmindegy, hol és mennyit köhögök és tüsszentéseimet úgy intézem, hogy ne zavar­jam lakótársaim nyugalmát. Piros vagyok, mint jonatán­alma, eszem, mint egy élretö- rő, öntudatos favágó. Ügy lca- csázok föl a tizedikre, mint a zerge. Hunyadi István I I dig alszol még, hazám? Mióta én megházasodtam és Szep­tember végén. Különben itt töltött idejük­nek előzményejt legszíveseb­ben magától a szemtanútól, a lelkes és ugyancsak fiatal Te­leki Sándor gróftól idézném, aki Emlékezéseimben* ezt így írja le: „Szeptember első napjaiban (1847) egy este ép­pen vacsoránál ültünk Horay- val (kolozsvári színész, F. L.), midőn egyszer csak beállít hozzám Sándor. Nem vártuk, mert rendesen tudatni szokta jövetelét, s így annál kedve­sebben lepett meg. Leült az asztalhoz, de csak úgy fél- villára evett, s nagyon szófián volt. Szokatlan komolyságáról mindjárt észrevettem, hogy valami nyomja a szívét. Vacso­ra után félre hív, s azt mond­ja: — Beszédem van veled, négyszemközt. Bevezetem a szomszéd szo­bába. — Mondjad, mi lelt? — Druszám, nagy kérésem van hozzád. — Ki vele, állunk elébe. — Szeretném a mézeshete­ket nálad, Költőn tölteni. — Hát ki mondja, hogy ne töltsd? — De ez nem elég. — Nos, hát folytasd. — Eredj el te is hazulról, egyedül akarok lenni, ne lás­sa senki boldogságomat. — Lehet; úgyis szüléimhez szándékozom menni, nagy örö­met szerzesz nekik, hogy ei- küldesz. Mikor menjek? — Majd megírom a napját; í de hát még ez sem elég. — Na! J — Küldj el mindenkit a; házbóL J — Az istállóból is? — Nem, csak a házból. — Szívesen; a szakács ma- 2 rad a feleségével, mert asz- J szony nélkül nem hagyom nő-'' det, s ennetek is csak kell, J mert turbékolásból nem éltek J meg. J — Köszönöm! Pár nap múlva üres volt aj költői ház, csak a szakács ésí szakácsnő várták a Petőfi- J párt.” J A szemérmes, csupa rajon- j gás fiatal emberpár melyike J volt olyan szégyenlős, hogy aj költői házat ki kellett üríteni J frigyükhöz, ma már ki tudná í megmondani ? Egy bizonyos,; hogy nem evilági nászuk aj legragyogóbb emberi érzel- J mekkel tölthette el mindkettő- < jüket, mert 1847. október 14-i i kelettel Petőfi ezt írja Pestre J Kerényi Frigyesnek: „ ... né- J hány nap múlva indulunk; Pest félé, itthagyjuk Költőt,; az örökké kedves emlékű Kol- J tót, hol oly édes heteket töl- J tónk, amilyen boldogságot ha- < landó álmodni és elbírni csak; képes.. A z épületből távozva, mégj egyszer körüljártuk a j kastélyt, s nagy időket J láitott falait tekinbetűnkkel vé- J gigsimogatva, a park északi! szögletében megláttuk a jeles í somfát, amely alatt Petőfi, a Szeptember végént írta. Fekete Lajos ’

Next

/
Oldalképek
Tartalom