Pest Megyi Hírlap, 1973. február (17. évfolyam, 26-49. szám)
1973-02-04 / 29. szám
/ PEST MEGYEI yf/rliip 1973. FEBRUAR 4., VASÄRNAP Gergely Mihály: KAPTÁR Könnyen ítélsz, mert még keveset tudsz. Olyan csökönyösen hazudik, hogy már kezdi igaznak hinni, amit mond. Ő, ezek a tágranyitot merev szemek, (mint pattanásig feszített íjak kávái) — sorozatvetőként lövik ki a nagy, fehér szemgolyók mögött szorongó lélek vergődésének SOS-üzeneteit. Egy ars poeticához: A homályos, alig érthető-megfejthető mondatok homályos, tisztázatlan és olykor tisztátalan gondolatokat és gyakran be nem vallottan rossz-gonosz-vérengző szándékokat, vagy elégtelen tudást vagy mulatságos-' pózolást-fontoskodást, szavakkal és vallásos hitekkel való sámánkodást, vagy művészettel-tudománnyal való szélhámoskodást takarnak. Szeretem a fáklyagyújtogatókat, mert azt remélem, hogy nem gyújtogatni-pusztítani akarnak a lánggal, de megvilágítani az utat önmaguk s talán mások előtt is. És gyűlölöm a lámpaoltogatókat, mert önmagukkal együtt sötét szakadékba vezethetnek másokat is. Mert nem elegendő, már régtől méltatlan csak any- nyit mondani: ah, a lélek! ah, lelkünk örökléte, kegyes istenünkhöz megmenekítése! Ha ki tenni bír valamit, azért tegye, hogy egyetlen életünk minden esélyét megnyerhessük, hogy testünk-szellemünk minden éhét-szomját kielégíthessük, hogy á többségben még ma is emberállat fajunkat ne csak kivételes, szépséges kivirágzásaibain, de egész három és fél milliárd- jával fölemelhessük az emberi korszakba, hogy emberfajunk minden egyes tagját megajándékozhassuk az emberméltóság csodálatos, magasba röptető mámorával, lehetőségeivel. Aki sárral dobálódzik, legelsőnek maga lesz sáros. Valamely igazság értéke nem attól függ, hányán hirdetik, mekkora hangerővel és milyen agresszivitással. Értékét csakis egyvalami minősítheti: mennyire sikerült a fölfedező-kutató szenvedélyű embernek megközelítenie föltáró-elemző-megfogalmazó munkájában magát az igazságot. Megint egy letaglózó hír: N. N. tragikus körülmények (öngyilkosság) között elhunyt, s azt is megírja az újság, hogy milyen Hivatal, Szövetség és Intézmény tekinti most saját halottjának, s mennyi szép elismerés befejezetlenül maradt életművéről is a nekrológban. De jó lenne, ha végre a Hivatalok, Szövetségek és Intézmények már életükben sajátjukénak tekintenék az ilyen embereket, s milyen boldoggá tehetnék őket, ha még életükben közölnék velük majdani nekrológjuk dicséreteit, részletekben adagolva persze, mert léleknek-szellemnek olyan az időben érkező elismerésbiztatás, mint testünknek a vitamindús,, bőséges táplálék, s a fölpezsdítő, megmámorosátó jó ital. Olyan beképzelt, hogy ha tehetné, fejét egy zászlő- rúdnyival magasabban hordaná, így teljesülne végre szíve vágya: mindenkinek föl kellene néznie rá. Hányán járnak körülötted akkora mellel-pózzal, mintha máris besorolták volna őket garancialevéllel a Halhatatlanok közé, s te egyre csak mosolyogsz, mert azért még nem feledted el a tavalyi, meg a tíz-húsz évvel ezelőtti ügyeletes zseniket, akik már a Maradandó- ság szentélyének fölkent papjai között tudták magukat, pedig a nagyság templomának küszöbét sem lépték át. Ritkán összehívott közgyűlések és sűrűsödő temetések: a legkitűnőbb alkalmak, hogy az ember fogyatkozó barátaival és céhtársaival találkozzék. NAGY LAJOS: A magyar földbirtokos Kis képtelen természetrajzi tanulmány Kilencven éve, 1883. február 5-én született Nagy Lajos, a magyar próza egyik legkiválóbb mestere, a realista társadalombíráló novella hivatott művelője, az irodalom és a szociológia sajátos magyar ötvözésének, a szociográfiának egyik megteremtője. Jellemző szatirikus írásai közül közlünk most egyet, A képtelen természetrajz-sorozatnak a földbirtokost bemutató darabját. JOBBÁGY KÁROLY: Útravaló (Egy festőnövendék tanítványomnak) Lesd el a világ színeit és a levelek csillogását, a mély árnyékot... ám ne hidd, hogy meglelted az élet mását. Figyeld! Élményt még mennyi más ád, látványok tarka berkeit; szobán hogy’ leng a suttogás át, fénnyel a lélek hogy’ telik, s az emlék apró ecsetét, — árnyalatokat mint változtat — szürkéből — hogyan lesz sötét, régi fénypontok felragyognak... Nem könnyű. Kín ez! Gyötrelem. — De ez ne lássák műveden. földbirtokos egy olyan pirospozsgás gróf, aki reggeli imádságul (mert vallásos ember!) még az ágyban halat, hideg sültet, dzsemet, tejszínes kávét, csipkés szalvétát, hófehér kenyeret és ezüstvillát eszik reggeli után audencián fogadja az uradalmi intézőt és a kasznárokat, akik hapták- ban állnak előtte, reszkető énekléssel beszélnek vele, és amikor távoznak, úgy köszönnek, hogy kezeit csókolom, aki a kasznárok előterjesztéseiből nem ért egy betűt sem, de azért auf alle Fälle leszidja őket; aki az audencia után vagy vadászik, vagy hanyátt fekve ül a díványon, és ebédig nézi a meny- nyezetet anélkül, hogy eközben csak egy felet is gondolna; akit ebédkor livrés inasok szolgálnak ki lábujihe- gven; aki erőlevest, sültet körettel, fagylaltot, sajtot, gvümölcsöt és badacsonyit ebédel különféle ékes francia neveket; aki ebéd után szemes kávét iszik cukor nélkül konyakkal; aki ebéd után a pipázóban egyiptomit szí, és igen művelten eltársalog ötig-hatig arról, hogy milyen disznók azok a zsidók; aki estefelé kikocsizik vagy újra vadászik, vagy meglepi valamelyik kasznárját és újra leszidja; aki este megint élőiről kezdi az evést az előételnél. A földbirtokos tulajdona az úgynevezett földbirtok. Ez áll sok-sok földből, mélyet büdÖ6 árkok és szép fák vesznek körül, melyen búza és egyéb kukoricák teremnek, amelynek közepén díszük a kastély és tanya. A kastély húsz-harminc gyönyörű termével egy jóképű dombon ékeskedik, előtte az udvar terül el, azután a lóistálló következik, a lóistálló után az ökrösistállók és fészerek állnak, végül mindezeken túl a cselédházak szemtelenked- nek. Feszültség A cselédek és béresek gazember parasztok, akik fizetett ellenségei a földbirtokosoknak, akik rondák és büdösek mert egész nap orrukkal túrják a földet, valamennyi agyon kellene ütni, és oda temetni azok mellé a huncut zsidók mellé. A lóistáüók téglából készülnek, tágasak, magasak, fehérre vannak meszelve és a padozatuk aszfalt; az ököristállók szerényebbek, de azért csinosak; a cselédházak azonban vályogból és sárból készülnek, cigányok csinálják őket. A földbirtokon a büdös parasztok szemtelen földtúrása által nagy jövedelem keletkezik, amely legtöbbször több mint egymillió korona, s roppant gondot ad a földbirtokosnak, hogy hogyan is költse el, ami miatt újfent szidja a büdös paraszt béreseket. A kastélyban a földesúr nem is tudja elkölteni jövedelmét, amiért is felutazik a fővárosba, és szép nők segítségét veszi igénybe, akiket nyilván ezért színművésznők-? nek nevez a nép szája. y A városban ezenfelül is sok ^ gondja és dolga van a földes-^ úrnak, egész éjjel kell neki í kártyázni a mágnáskaszinó- í ban, délután futtatni muszáj, ^ úgyhogy itt aüg is marad ^ ideje szidni azokat a skribler ^ újságírókat, mint például en-^ gém, aki mindezt megírom^ róla, szegényről. Mikor a pénz elment, felül ^ a földesúr a vonatra és haza- ^ hajtat vele. Kis-Bagoson, ^ vagyis Kutyamajsán kiszáll,^ négy kövér ló, hintó és az büdös . paraszt kocsis várja, ^ elindul gondterhesen a kas- ^ télya felé, amint közeledik, ^ már látják is az árokszélen a ^ táblát: „Koldusoknak, kintorná- ^ soknak és a közigazgatásnak^ szigorúan tilos a bejárás!” á Andorai Mária grafikái A CSŐdÜlct közepén vertek egy embert. Az ember akit vertek, vékony volt, amolyan horpadt mellű hivatalnok, szemüveges és talán ötvenéves lehetett. Az ember, aki verte, akkora volt, mint Cassius Clay, a nehézsúlyú ökölvívás exvilágbajnoka, de izmai talán még a néger bajnokén is túltettek. Fakóra mosott, kék trikóing fedte szőrös mellkasát, és a felső karján tetovált halálfej. Vastag nyakán, homlokán izzadságcsep- pek gyöngyöztek, ami — tekintettel a kánikulára meg a fizikai erőkifejtésre — egyáltalán nem volt meglepő. A horpadt mellű szürke nyúlszőr kalapja már laposra nyomva tanyázott a földön, és a szemüvegét is képtelen volt megmenteni. Egy közepes erősségű pofon lesodorta, a következményhez nem szükséges nagyobb fantázia, hiszen az izomember szandálos lába, cserepekké Toppantotta. Nem is cserepekké, üvegporrá! A horpadt mellű már vérzett, orrán, száján, fülén. Az Izomember csak izzadt.' lihegett meg néha káromkodott. Utált ugyanis kánikulában verekedni, és ezt többször ki is fejtette a csődületnek, hogy leginkább ezért haragszik arra a pasasra. — Egy pofa hideg sör ilyenkor, nem bunyó! — recsegte, aztán rögtön farba rúgta a horpadt mellűt, mert hallatlanul ingerelte, hogy sör helyett neki ezt a nyavalyást kell abriktolnia. — Ogy vagyok én ezzel — közölte továbbá —. hogy, ha belejövök, akkor nem bírom abbahagyni! Ennek meg olyan buzi pofája van, hogy elütlegelném egy hétig, de hát én se vagyok egy állat, pihenni nekem is kell, nem igaz?! A horpadtmeíSű osszecsukiott. Le a nagy szandálok/elé. Olyan volt az egész ember, mint egy összegyűrt zsebkendő, amibe valaki vérző orrát törölgette. Hörgő hangokat hallatott és úgy nézte hunyorgatva a két poros, barna szandált, mintha tőlük várna segítséget. Kár volt. Először az egyik szandál rúgta fejbe, azután a másik. A csődületnek ez már feltűnt. Azért a brutalitásnak is van határa! Egy kövér asszony, akinek bevásárlószatyor volt a kezében, odasúgta egy sovány asszonynak, akinek nem volt bevásárlószatyor a kezében. ■ — A gazember! Amaz bólintott, és megborzongott! Elképzelt a gazembertől egy pofont, és rögtön gyászruhában látta a családját. Egy nagy darab hentes, aki fehér kötényben szaladt át a szemközti húsboltból, tanácsolta a mellette álló nagy hajú fiatalembernek, hogy hívjon rendőrt, mert ez már disznóság! A nagy hajú fiatalember élénken helyeselt abban, hogy ez disznóság, de nem ment rendőrért. Másfél éve lejárt a személyi igazolványa, minek ezt napvilágra hozni? Két vidéki tsz-tag, akik a tsz költségén, hivatalosan jártak Pesten, és még volt egy órájuk a nézelődésre a vonat indulásáig,'azon tanakodott, hogv a' falujukban vajon ki tudná megrakni ezt az izomembert. — A Lacza Pista — mondta az egyik —, a Lacza Pista elintézné! — A Lacza Pista?! — nézett a másik. — Tán megártott a hőség komám? Ezt csak a cigány Gerzson tudná helybenhagyni. De az úgy, hogy ennek lepedőbe szednék össze a csontjait, én mondom neked! — A Gerzson?! — röhögött a lacza- pistás. — Na hát azt még én is kigúrnyasztom, ha kifogok egy jó formát! Pacal az, csak behemót! Az izomember ekkor felemelte a horpadt mellűt. Nem szeretett hajlongani. Reumás volt a dereka, és ha hajlongott, akkor fájt. Márpedig, ha valaki a földön fekszik, és azt pofozni akarja, sajnos, le kell odáig hajolni. A rúgás pedig helytelen dolog a szandálra való tekintettel. Ki tudja mikor lophat új szandált? Nem volt tehát más megoldás, fel kellett emelnie a horpadt mellűt. Igen ám, de a horpadt mellű sehogy sem akart megállni, csak csuklóit össze, mint a colstok. Mérges lett. Ezt a pofátlanságot! Arra vár talán ez a nyikhaj, hogy tartsa is, pofozza is, nahát, ez mindennek a teteje! És ráadásul ebben a büdös hőségben, amikor snúrozni ’ vagy ultizni lehetne egy pofa hideg sör mellett a haverokkal! Ez meg itt kiszolgáltatná magát, a rohadt! Körülnézett. A csődület ettől kicsit távolabb mozdult, a moraj is halkabb lett. — Te — bökött a nagy hajú felé az izomember —, gyere csak ide! A nagy hajú kicsit tétovázott, majd odalépett. Az izomember nekitámasztotta a horpadt mellűt. — A hóna alatt fogd, te huligán, aztán tartsd jó erősen. Ha hagyod összerogyni, megkopasztlak! A nagyhaju fogta a horpadt mellűt, az izomember kifújta magát, és piszkos zsebkendőjével felitatta nyakáról, homlokáról az izzadságot. — Piszok egy meleg van! — mondta a csődületnek. — Egészen beleizzadtam! Csupa lucsok már rajtam ez a trikó is. Röhögsz?! — meredt a horpadt mellűre, aki,_ mint egy rongybaba lógott a nagy hajú karjaiban. — Te ezen vihogsz?! Lekent egy hatalmas pofont. — Vihorászik! — magyarázta elképedve a csődületnek. — El lez mit szólnak?! Ennek még van kedve vihorász- ni?! Persze könnyű a bitangnak, 6 nyugodtan vihorászhat, amíg én itt izi ♦ 4 WfM•SSSSSSSSfS//SSSSSSSSSSSSSSSSSSSSJ///SSSSSSSSSSSSSSSSSS/S////fSSSSSSfSSSSS*SM* \ \ VIHAR BÉLA: j A regék ősködében \ Akkor az ősz öregnek, amint sátrában szunnyadt, ^ nyakára ráhurkolták a kötelet a sásból, | a hajnal, mint a szúrt seb, vérzett az égen távol... $ Még hörög! — szólt az egyik, s a fiák meglapultak. ^ így várták, hogy elémyed, a kéz még vonaglott, aztán szép köntösével az arcát eltakarták. | Nem él... — súgta az egyik, s megtapogatta Atyját, | aki, mint gyapjatépett kosbárány, úgy hevert ott. $ Utána lassú lépttel, körülvették a holtat. j; Szent volt! — suttogták —, szent volt... majd együtt $ ' feljajongtak, í « | a sípszó felsikoltott, őrtűz gyűlt ki a bércén. $ Este már Öt idézték, tetteiről daloltak — ^ felőrjöngve megharsant hangja a bőrdoboknak — í s Ö ballagva eindult, a regék ősködében. I TŐTH-MÁTÉ MIKLÓS: Verekedés
