Pest Megyi Hírlap, 1973. február (17. évfolyam, 26-49. szám)
1973-02-25 / 47. szám
tm. FEBRUÁR 25., VASÁRNAP r£st •serei 'kJCMop í\\V\\\VNXX» Nagy fa NÁNDOR: Gyalult forgács- Hfü Mint jómagam iáüpii TAVASZY NOÉMI RAJZA í ,\mvvvvcwswÄ\\s\\\\\m\\\\\\\\\\\\w^^ | I Tásnádi Varga Éva: | Nagykőrösi éjszaka „— Hajlik a jegenye.. cifrázza hegedű és brácsa. Sárga bor, rózsák az asztalon, nem gondolok az elmúlásra. Nagykőrös. Éjszaka. Barát most a göncölszekér is. Nincs korom. Vitázom, érvelek, s tizenhat éves vagyok mégis. Vesztettem már sokat. Három hegedű sirat most engem, s Póka Péter árnyéka szólít: — Voronyezsnél éjjel elestem ... Hajlik a jegenye...” Kimentem én akkor a kertbe, hold-mécses virrasztotta ágyunk, s nem gondoltam tankra seregre. Védtelen halálod . bocsásd meg, hiszen gyerek voltam! Három hegedű sirat most téged, s erősebb vagy mindennél holtan. partról a másikra segítette, hozta, vitte az utak vándorait. Most 6 maga lett az utas, egy nálánál is nagyobb révész kompján. Olyan kompon, mely öröktől fogva jár, és járni fog az idők végezetéig, egyik partról a másikig. Szépen beszélt a pap. Megtelt hangjával az udvár, benne fürödtek a fák koronái. A szálló szónak nyomában pedig ott vergődtek, botladoztak a nehéz léptű emberi gondolatok, hogy hát mivé leszünk, s hova tűnik a papi beszéd zengéséből mindaz, ami nem fér el itt, a koporsó körül. Beúszik tán a folyó sodrába, és viteti magát arrafelé, ahol az öreg révész kompja szelte át a vizet? Meglehet, hogy arra megy, s ha arra jár, biztosán lehajtott fővel bandukol, de nem áll meg, mert a víznek sodra van. A partmenti füzek oltalma alatt már futva szökik a zuhatagos folyó felé, s amikor átbukfencezik a tréfás kedvű habok hátán, elfelejti, hogy temetésről jött. is, de hát ki a vétkes benne? Mindenkeppen Danyi bátyám, aki úgy ment ki a világból, hogy szóhoz jutott a saját temetésén. Mert világéletében olyan volt, hogy csak a huncutságokon törte a fejét. Én már láttam, hogy baj lesz. Mindenki latta. A pap is látta. Csak hát próbáljon akkor szólni valaki, amikor prédikál a pap, hogy vigyázzon Eszti néni, kapja el a szitát! Kapkodott az szegény anélkül is, miután a vállával lebillentette a nyári konyha faláról, de már akkor késő volt. Sőt egyenesen káros, mert úgy suhintotta oldalba a szitát, hogy gellert kapott. Attól pedig, mint az örvény, forogni kezdett a földön, a műkedvelő kántorok előtt. De azok tették magukat, mintha nem látnák A tiszteletes bűvölhette el őket, akit egyáltalán nem hozott ki sodrából a földi dolgok ilyen múlandó eseménye. A fekete sereg pedig, látván az egyházi személyek tétlenségét, maga is veszteg maradt. A szitát a gyerek állította meg, a gyászoló unoka. Ott állt fejtől a koporsónak, és az aranyozott betűket feszegette, meg tán a nagy titkot is parányi eszével, hogy miért tették ebbe a csillogó, fényes ládába nagyapát, miért nem jön ki onnan, mit akar ez a sok bácsi meg néni, és miért sír az édesanyja, mikor nem bántotta senki. akart azzal a szitával a Danyi? Minek kellett De hit mit volna az neki, hogy úgy leszólította a szögről? — találgatták később az öregasszonyok, mihelyt szóhoz jutottak, és szentül meg voltak győződve, hogy az elköszönő révész keze van a dologban. __Mintha csak a papnak felelt volna. — Mit is prédikált a pap? __ Hogy az idő perceket szitál az évekre. így mondta. Va gy nem? — De így. — És pont akkor vágódott oda a szita. — Nohát, ez a Danyi! — Ez rávall. — Jól tette, ha ő tette. Nem is ártana, ha szitán engednék át az emberek napjait. — Szentigaz. ••• ' , *• — Nagyobb úr volt, mint Frankli, akinek Szolgált. — Eltanulta az úri tempót Rászoktatta az utasokat, hogy húzzák helyette a kompot. — De ő is fogdosta a kötelet! — Csak fogdosta, de nem húztál — A ladiknál, persze, nem tudta átjátszani a munkát. — Az rosszul vette volna ki magát. — Igaz, hogy nem tudott úszni?----------—------ Ez már a szocializmusban tudódott ki.- Beszélik... I Vizsgáztatták a komposokat úszásból, és a ------------------- Danyit is levetkőztették. Állítólag megbukott, de titokban tartották, mert negyvenéves szolgálat után ez már nagy csúfság lett volna rá. — Csak a szivarokhoz értett! — Milyen parádét művelt velük! Válogatta. Csak a világossárgát vette. , :i> ■ ' ■ f . .. . \ I. ' ú . ■ -r- . V évszázad. Ki akartunk menni hozzájuk Leányfalura, az új nyaralóba... Most vasárnap. Arra mentünk, Esztergomban van Sajó Lili kiállítása, talán ismeri. Textilmintákat is tervez... — Nem ismerem Sajó Lilit, de ... — Azt néztük meg. De úgy zuhogott az eső, nem mertünk megállni. Legközelebb mondja meg Ágiéknak... C söngött a telefon. — Halló? Szöllősiné. Értelek Persze, leveszünk öt százalékot. Én is sokalltam elsőre a huszonkilencet. Igaz. Még, ha a nehéziparban volna! Igazad van, jó, hogy hívtál. Drága vagy. Gondolnunk kell a munkásainkra. A nyereségrészesedésre. Űgyis oly kevés. Huszonnégy százalék! — Energikusan lerakta a kagylót. — Ne haragudjon, állandóan zavarnak Szóval, egyedül... Nem jó... Egy embernek nem tudok ezeröt-kétezret elszámolni... — De én dolgozom egyedül... — Valami társ kellene... nem fontos, hogy legyen ... Csak formálisan. Más. Akár a felesége. Akár egy barát... Nincs egy barátja, akit beírhatna munkavállalónak? — Hamisan nem tudok most... Társat keressek? — Igen! Két névre! Nem számít. Nézze... — Megint ráterpesztette ujjait a kanapéra. — Mindenki elhiszi, hogy ketten csinálták Ma már egyedül nem csinál senki semmit. írja be a... házmestert... Kifizetem. Kékre gondoltam. Maga is? Nem használja az igazgatónk csak mégis, ha valaki jön ... Maga veheti föl az egészet. Csak ne egyedül. T űnődött a kis kék acélszögeken a kanapé szélén — szerette a munkát. Van olyan, aki szereti a munkáját K feszíti az Alvavira-zöldet, vagy kéket, az olyan, mint a tenger, mondta neki a mestere régen, „meglobog tőle az ágy” — meghalt, rákban, hosszan kínlódott, a temetésén a felesége nyivákolt — és szög szög mellett, ez a pontos munka, tudja ő. De egy társat keressen? Honnan? Egyedül dolgozik, örül, ha iparengedélye van, a forgács szaga megüti az orrát, a friss lécek és nehéz posztók szaga. Ez a munka. Reggel ötkor kel. Siet. Kifeszíti. A legjobb rugók minden ágyba... De társ? Honnan szedjen elő most valakit, hogy megértesse vele, csak közös munkával lehet érvényesülni? / haverok a KTSZ-ben dolgoznak... Izzadt tenyerét összedörzsölte, fölnézett az asszony vizenyős tekintetébe: Kérem, én munkás vagyok, munkaerő... Dolgozom. Alvavira-zöldet ... — Becsei? így mondja? Azt hittem, Benedek. Volt i tgy B-betűs, azt is az Ági ajánlotta, ne haragudjon, összetévesztettem. Annyi ember és munkás fordul meg nálunk... Nem Benedek? Jaj. Persze. Milyen hülye vagyok! Szóval, ért engem. . Társ! Egy névre nem tudom kifizetni. Hát engem is megbüntetnék, ha fölvesz kétezret egy személy ... — Megcsinálom ... — Persze... Nem is azon múlik ... Társuljon valakivel! Ki akartunk menni Ágihoz, mondom, üdvözlöm, ha találkozik vele, de megjött egy unokanővérem Kanadából, két hónapja se látunk, se hallunk. És még hozzá eltörte a karját... Ezek a magyar orvosok, nem kell magyaráznom. Izgatja magát Kanada miatt. Trudeau francia. Ki tudja, megválasztják-e újra. ott sok az angolszász... Akkor ott is nehéz lesz a helyzet... Eltört a karja. És más a francia politika, ne haragudjon ... A titkárnő belépett. Nyest-színű haja arca előtt lengett, lábujjai körmét fölkunkorították a nagyon magas, ívelt cipő talpai. — Főkönyvelő elvtársnő, az angolok! Szöllősiné kezet nyújtott a kárpitosnak, aki hirtelen fölugrott, megragadta az asszony kezét és rázta, mint a csengőt. — Látja. Külföld! Csak ez ne volna. Itt. Menjen... Várjon, egy perc az egész, átpasszolom a főmérnöknek őket... Itt van egy kijárat, egy előszoba ... Mindjárt szólok. Becsei kitántorgott. Megállt az előszobában, rágyújtott egy Symphoniára. Le a tüdőre. Társ? Milyen társ? A feleségét nem írhatja be társnak. Nézte az előszoba linóleum metszetét, olyan volt, mint az Alvavira-zöld. Kékkel is lehetne, azt szereti az igazgató. De társat, most hirtelenjében nem tud keresni. Egyedül szokott dolgozni. Maga megy a munkáért. A szövetet maga szerzi. Még a szögeket is. Csak abban bízik, amit maga megcsinál Minden fekhely jó. Boldogok rajta az emberek. A családok békésen ülnek a rekamién. Olyan könnyű kéket gondolt az igazgatónak. Nyolc méter hatvan elég. Na jó, kilenc méter. Van pénzük. Rendes ez a nő. R ilyen emberi. Tizenöt évvel ezelőtt Dezzeg nem beszéltek volna vele így. Látszik, hogy megbecsülik a rendes munkát. Sárinak megveszi a bőrkabátot. A József körúton látta. Nem kell szerződés, bízik ebben a nőben. — Ne haragudjon, hogy ennyit várakoztattam, Benedek úr... — Becsei... V agy Becsei... Tudom. Mondja meg Áginak, üdvözlöm. Ha arra járunk, Leányfalun, beugrunk... Es keressen valami társat. Addig nem tudom elszámolni. Legközelebb! Legközelebb gondolunk magára! — és éles ujjaival becsukta az ajtót. — Különbül szivarozott, mint az urak. — Nem tudta szívni! Mindig kialudt neki. — Mert eloltotta. Csak akkor szívta, ha látták. — Tette magát Pedig csak révész volt. A testvérei mmd kitanult mesterek lettek: ácsok, kőművesek. Az Andri meg gőzekés. — Neki is voit tanult mestersége. Kovács volt Fegyver- neken. — De csak inas! Hiszen megszökött. Tán még egy ráfot sem tudott felhúzni a kerékre. — No, ne mondja! Hát felismerte saját lőcseit a kompjába tévedt szekereken. Dicsekedett velük, hogy ő csinálta — isten bűnéül föl ne rója —, mert dicsekedni azt tudott; halakkal, melyeket soha ki nem fogott, vidrákkal és víziborjúkkal, a zöldárvizekkel meg a jégmenéssel, boszorkányokkal, kiket macska képiben látott éjszakának idején a topolya- fákon vagy lúdkasban lefelé úszni a Garamon... Én szépnek láttam ezt az emlékezést, mely már a temetési menetben ott szállongott, cikázott a koporsó körül. Színes szitakötők járnak így a ladik után, s a bögölyök sem ártó szándékkal röppennek közéjük. Én mondom ezt, Danyi bácsi nevelt fia, hiszen büszke vagyok a hagyatékára. A sok örökös között nekem is van mibe fogódzkodnom, és ne vegyék tőlem rossz néven, ha nyomban herdálni kezdem a jussomat. Jut is, marad is. —-------—----r nem is tudom, mihez nyúljak, mert emlé| H amarjában I kezetem polcain nagy az összevisszaság. A-------------------- huzatos termekben kitépett lapok kergetőznek: tört arany valamennyi. A juss. Hajlok utánuk, de kicsúsztak a tenyeremből, sötét odúk rácsai mögé húzódnak. Aztán megelevenednek, és hívás nélkül lapítva jönnek, mint alázatos nyulak. Előmásznak a kicsinyeik is. Hunyorogva jönnek a fény felé, aztán megtántorodnak, és akkora hancúrozást csapnak, hogy talán nem is illik kibeszélni. Ami engem illet, eskü alatt merem állítani, hogy nagy művész volt Danyi bácsi, finom dolgokhoz értő, ritka talentum. Hogy nem dobálta a görög hálót, és nem emelgette a lesót? Minek tette volna?! A halat megfogták helyette mások, de a fogásban benne volt az öreg révész magas tudománya, amit kellőképpen honoráltak a nagy halak nyomába igazított emberek — Most erre jár egy borjú nagyságú harcsa. Este fél nyolckor szokott jönni. Alulról indul mindig. Szembe az árral, csak úgy hömpölyög a víz — árulta el bizalmasan valakinek, olykor több embernek is egyszerre, de mindenkinek külön- külön négyszemközt. És mindig megfogták a Danyi bácsi halát. Ha nem aznap, hát máskor. Hogy olykor messzebb került horogra a járásától? Akkor is az a hal volt! Az űzött halak útja: kiszámíthatatlanok. Ha pedig kisebb volt, mint a híre, hát istenem! Ravaszba víz, fürge a hal, és hátha a hal««* ügyetlenkedte el a szerencséjét. r-r--------j kibolondította a szocialista szektort, a damásdi I egyszer I nagyszerszámos halászokat, hogy valami istente- lenül hosszú állat tekereg a sági partnál. Fölúszott már kétszer a kissárói kanyarig, egészen odáig, ahol megroggyant lábakkal egy öreg malom ácsorog a térdig érő vízben, de ott megfeneklett, és kénytelen volt visszafordulni. Visszafele mentében a komp alatt úszott el, és úgy megmozgatta, hogy zörgött a csiga, megfeszült a kompkötél. Valóságos csoda, hogy el nem szakadt. Pedig száz szál drótból fonták! Járatták a kerítőhálót három nap és három éjjel a damásdi nagyszerszámos halászok, aztán mérgesen elvonultak. Hazafelé vonulásuk közben híresztelni kezdték: aki Danyi hala után indul, az olyan, mint aki kompnak, ladiknak nyomát keresi a vizen. Rá pár napira saját falujuknál szétszag- gatta hálójukat egy hengerekről elkóborolt viza. Míg ezek a foltozással bajlódtak, vízre szállt egy másik szövetkezet. A harmadik húzásra partra vonták a kifullasztott jószágot. Örömükben két kiló ikrát küldtek Danyi bácsinak, aki ekképpien nyilatkozott a futárnak: — Ha ikra volt benne, a menyasszonyt fogták ki. A vőlegény is itt lehet valahol, mert párba járnak a vizák. Nász- úton voltak. De a vőlegényt most ne keressék. Bánatában beúszott valami pandal alá. Nem is jön fel onnan, csak hét esztendő múlva, amikor letelik neki a gyásza ... Pandal alatt, a partoldalba mosott üregekben megpihen a hal. Oda nem vetnek horgot az emberek. Pandal alá úszik az ember is, csakhogy beléje száz horoggal kapaszkodnak az elok. Viszik Danyit: gyalult forgács a derékalja. l"7~f—7■—TöT mara<tt itt egy kassal! Elherdálom azt is | A forgácsból | szépien. Beszórom a zord folyóba. Ráeresz- tem, vigye a víz, teregesse kavicsokra, fatövekre, szerteszét. XXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXVXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXNXXXXXXXXX» V. KUMOVICS: Merész felajánlás Intézetünk kollektívája kitűnően viselkedik. Mi voltunk a kezdeményezők, az élenjárók. Hogy miben? Elsőnek határoztuk el, hogy „nem fogjuk kínozni az állatokat, a madarakat, a bogarakat”. És ezt kérem, be is tartottuk. Hírünk eljutott a televízióig. Egy adásban szinte áradoztak rólunk. És ki volt az első, aki elhatározta, hogy megtanulja a Tejútrendszertől 42 fényévre levő csil- lagocska nomád lakóinak a nyelvét? Természetesen mi! A mi kedves kis kollektívánk. Erről még az újságok is beszámoltak. Mi szerveztük az „Éjfél után nem ordibálunk- huligánkodunk” mozgalmat is. Ebben eleinte sokan nem hittek. A hi- tetlenkedök számára speciális összejövetelt rendeztünk. Éjféli huszonnégy óráig énekeltünk, za- jongtunk, de éjfél után egy mukkot sem hallattimk. Fedor Fedorics, az igazgatónk, nyilatkozott a rádiónak is. Elmesélte, hogy rtiilyen mély némaságról tettünk tanúbizonyságot. Kezdeményezéseinkért a trösztnél is tisztelték kollektívánkat. Minden negyedév végén prémiumot kaptunk. Üjévkor pedig elnyertük a vándorzászlót is. Két évig legyőz- hetetlenek voltunk. Békességben éltünk. Am Szundovsz- kij nem tartott ki a végsőkig. Az egyik gyűlésen szót kért. És kapott is. Kiment a szónoki emelvényre, ivott az igazgatónak odakészített pohár vízből és ekképpen kezdett szónokolni: — Azt ajánlom, hogy a következő negyedévre vegyük fel vállalásaink közé azt is, hogy munkahelyünkön néha dolgozunk is, hogy ne felejtsük el egészen a munka fogásait! Meghűlt mindnyájunkban a vér. A gyűlésünkön ugyanis ott voltak a tröszttől és képviseltette magát a sajtó is. A főnökség kitörő tapssal fogadta az indítványt. Az újságírók jegyeztek a noteszeikbe. Nekünk pedig ezután nem volt más választásunk, mint megszavazni az új vállalást. Most aztán nyögjük is. Majdnem mindennap nekünk is úgy kell dolgoznunk, mint mindenki másnak. És ráadásul kizárólag a fizetésért Jutalmak, prémiumok nélkül. Már-már hasonlítunk egy normális, hétköznapi kollektívára. Fordította: Sigér Imre i l (