Pest Megyi Hírlap, 1973. január (17. évfolyam, 1-25. szám)

1973-01-11 / 8. szám

2 1973. JANÜÄR 11., CSÜTÖRTÖK fókusz Főhadiszállás a betegszobában LÍBIA fővárosából lapzár­táig nem kaptuk meg a hírt, hogy — a tervek szerint — szer­dán este befejeződtek a ta­nácskozások Szadat egyiptomi és Kadhafi líbiai elnök között. Az influenzában gyengélkedő líbiai államfő lakásán megtar­tott bizalmas párbeszéd alig­ha szenvedett témahiányban. A legutóbbi napokban a közel- keleti konfliktus szinte a viet­nami problémával azonos ter­jedelemben és súllyal szere­pelt a világsajtó hasábjain. Ennek a figyelemnek csak az egyik, de nem is a legfonto­sabb oka volt a két arab el­nök mostani, tripoli találko­zója, A KÖZEL-KELETI helyzet mindenekelőtt azért került is­mét rendkívül éles nemzetkö­zi reflektorfénybe, mert az esztendők óta tartó hideghá­borút a szíriai—izraeli front­vonalon valóságos harci cse­lekmények, fegyveres össze­csapások váltották fel, Izrael és Szíria között mind a földön, mind a levegőben ütközetekre került sor, és ez sok mindent új megvilágításba helyezett még a néhány nappal ezelőtti helyzethez képest is. BARMI volt is például a Szadat—Kadhafi találkozó ere­deti napirendje, az előzetes tématerv az új harci fejlemé­nyek fényében kétségtelenül módosult. A hírügynökségek arról számoltak be, hogy Kad­hafi betegszobája ezekben az órákban főhadiszállásra emlé­keztetett, ahol a két elnök rendszeresen megkapta a har­cokról érkezett legfrissebb je­lentéseket. Ezt megkönnyítet­te, hogy Szadat hadügymi­nisztere, Ahmed Iszmail a leg­közvetlenebb összeköttetésben állt a damaszkuszi főparancs­noksággal és ugyanakkor a Tripoliban tanácskozó állam­főkkel is. KÖNNYEN LEHET, hogy a harcok kiújulása segített el­simítani a Tripoliban szőnyeg­re kerülő, kétségtelenül meg­levő nézeteltéréseket. A lí­biai—egyiptomi viszonyt az utóbbi napokban bonyolította Kadhafi Burgiba tunéziai el­nöknek tett — és éles vissza­utasításra talált — egyesülési ajánlata, valamint az egyip­tomi diákzavargások elhúzó­dása. A SZÍRIA ellen indított leg­újabb izraeli támadás egyet­len pozitív hatása talán az lehetett, hogy a Tripoliban tárgyaló elnökök még na­gyobb fontosságot tulajdoní­tottak egy alaposan átgon­dolt, közös álláspont kialakí­tásának. ÉS MIALATT Szadat elnök Tripoliban Kadhafival tár­gyalt a feszült szíriai—izraeli viszonyról, Kairóban az egyip­tomi minisztertanács szin­tén a (hétfői összecsapásról tanácskozott. Ahmed Iszmail hadügyminiszter, aki — mint utólag kiderült — kedden vil­lámlátogatást tett Szíriában, beszámolt a kabinetnek ta­pasztalatairól és a szíriai fő­parancsnokságon folytatott megbeszéléseiről. E LÁTOGATÁS SORÁN a katonai együttműködés fej­lesztéséről, mindenekelőtt a szíriai és az egyiptomi front összehangolásáról folytatott tárgyalásokat a damaszkuszi vezetőkkel. Mindazonáltal nem látszik valószínűnek, hogy belátható időn belül összehangolt katonai kezde­ményezésre kerülne sor. Erre utal az is, hogy a Szadat és Kadhafi által kidolgozott át­fogó arab stratégia szorosan összefügg bizonyos nemzet­közi diplomáciai lépésekkel, elsősorban a nagyhatalmak közel-keleti magatartásának tanulmányozásával. A. B. T. RENDKÍVÜL ELLENTMON­DÁSOS, sőt néhol az érthetet- lenséget súroló, módon foglalt állást a nyugat-berlini Bun- destag-képviselők szavazati jo­gát illetően Klaus Schütz nyu­gat-berlini kormányzó polgár- mester szerdán a schönebergi városházán tartott szokásos év eleji sajtóértekezletén. 17 ország — 15 felszabadítás! szervezet Zárt ajtók Accrában A ghanai fővárosban kedden megnyílt az Afrikai Egység­szervezet Felszabadítási Bi­zottságának 21. ülésszaka. A 17 tagországot és 15 felszaba­dítási szervezetet képviselő küldöttek az ülés kezdetén egy­perces néma felállással adóz­tak Kwame Nkrumah néhai ghanai elnök emlékének. A tanácskozáson a felszóla­lók egyöntetűen úgy nyilat­koztak: készek egyetem erő­feszítéseiket, hogy végleg fel­szabadítsák az afrikai földrészt a kolonializmus és faji elnyo­más alól. Ali Monguno nigériai bánya- és energiaügyi miniszter beszé­dében közölte, hogy kormánya továbbra is minden támoga­tást megad a nemzeti felsza­badító mozgalomnak, s Nigéria szokásos évi hozzájárulásán kí­vül ez évben még 180 000 dol­lárt bocsát a szervezet rendel­kezésére. Egyiptom küldötte, Szajed Gaballah tervezésügyi minisz­ter az afrikai kontinens tel­jes felszabadítását célzó haté­kony stratégia kidolgozására sürgette az ülés résztvevőit. Samore Machel, a Mocam­biquer felszabadítási front (Frelimo) elnöke az összes fel­szabadító mo.-galmak nevé­ben hangoztatta, hogy a harc­hoz nélkülözhetetlen a függet­len afrikai államok segítsége. Felszólalásában felhívta a fi­gyelmet arra is, hogy a moz­galom kiszélesítése érdekében népszerűsítő kampányokat kel­lene folytatni a különböző af­rikai országokban: A "árt ajtók mögött folyó tanácskozás előreláthatólag pénteken fejezi be munkáját. ★ A moszkvai Szovjetszkaja Rosszija kommentátora meg­állapítja, hogy már hat afrikai ország — Guinea, Uganda, Csád, a Kongói Népi Köztársa­ság, Niger és Mali — megsza­kította diplomáciai kapcsola­tát Izraellel, s ez egyenes kö­vetkezménye annak, hogy Iz­rael semmibe veszi a közel- keleti helyzet rendezését cél­zó ENSZ-határozatokat. A kommentátor emlékeztet arra, hogy Izrael már az 1967-es ag- ressziós háborútól kezdve lá­zas tevékenységet fejtett ki a független afrikai országok be­folyásolására. Az imperialista monopóliumok bátorításával és támogatásával Tel-Aviv megpróbálta megosztani ezeket az államokat. Amint azonban az események mutatják, Tel- Avivnak ez az irányvonala ha­tározott visszautasításba ütkö­zik. Tel-Aviv növekvő nem­zetközi elszigetelődése arról tanúskodik, hogy a független afrikai államok számára Iz­rael egyre inkább lelepleződik, mint a neokolonializmus és az imperialista erők támasza mu­tatkozik a nemzetközi felsza­badító mozgalmak elleni harc­ban. A légi banditizmusról A Nemzetközi Légiforgalmi Társulás (IATA) kedden kez­dődött montreáli ülésszakát nagy érdeklődés kíséri a szov­jet fővárosban. A Trud című lap véleménye szerint „a légi kalózkodás elleni harc alapve­tő feladata az, hogy biztosítsa a bűncselekmények elkövetői­nek feltétlen bűnhődését. Ha minden ország így fogná fel ezt a kérdést, akkor lehetővé válna a légi banditizmus cse­lekményeinek kizárása.” A szovjet szakszervezeti lap szerint a világközvéleményt mély aggodalommal töltik el a szüntelenül ismétlődő repü­lőgéprablások. A polgári re­pülés elleni terrorcselekmé­nyek az utasok és a személy­zet pusztulását eredményezik. A szovjet pilóták, valamint a polgári repülés többi dolgozói a sajtóban, a rádióban, nem­zetközi konferenciákon nem­egyszer kifejtették álláspont­jukat ebben a kérdésben, és erélyesen elítélték a légi ka­lózkodás minden formáját. Hasonlóan nagy jelentőséget tulajdonít a kérdésnek a szovjet kormány, amely — emlékeztet a Trud kommen­tárja — az elsők között írta alá a repülőgéprablások meg­akadályozását célzó hágai és montreali megállapodásokat. A Szovjetunió Legfelsőbb Ta­nácsának elnöksége néhány nappal ezelőtt törvényerejű rendeletet adott ki, amely sú­lyos büntető intézkedéseket helyez kilátásba a repülőgép­rablások elkövetői ellen, s kö­zönséges bűnözőknek minősíti őket. Autócsodák, autóárak Szerencsésnek mondhatom ma­gam; két éve, mi­kor itt jártam, az Earls Court-i csar­nokban a mező­gazdasági kiállí­tást tanulmányoz­hattam, amely kü­lönösen a fejlett brit állattenyész­tésbe nyújtott be­tekintést. Idén ugyanitt, a ma és a közeljövő autó­újdonságait vo­nultatták fel. Lon­donban úgy tud­ják, hogy a Rolls- Royce cég egyik új autócsodája 16 ezer fontba kerül (több mint 1 mil­lió forint). Meg­néztem a kiállí­tott kocsikat, de a meglehetősen kon­zervatív külsejű Rolls-Royce-kon — nyilván „sze­rénységből” — nem találtam ár­feliratokat. Azt mondják, hogy aki RR-t vásárol, an­nak számára az ár a legkevesebb ... A legtöbb mai kocsin viszont az árakat is feltün­tették. A legmaga­sabb egy olasz Ferrarin büszkél­kedett: 8500 font — több mint fél­millió forint. S ha már az áraknál tartunk, a legol­csóbb kiállítón kocsi 50 ezer fo­rintnak megfelelő összegbe kerül, az átlagár — megíté­lésem szerint — 100—130 ezer fo­rintnak megfelelő. A márkák és típu­sok legszélesebb skáláját vonultat­ták fel a Volkswa­gentől a Chevro­letig, a Fiattól a Renaulton keresz­tül az Austinig. Nagy kiállítással jelent meg a ja­pán Honda és To­yota cég és sokan tekintik meg a szovjet autóipar új típusú Moszk­vicsát és a Zsigu­lit (amit itt La­dának neveznek). A látogatók tö­mege szüntelenül szinte ostromolja a kiállítást. Sokan beleülnek a kiállí­tott kocsikba, ki­próbálják az ülést, a kapcsolókat, a kormányt. Mások azoknak a hiányos öltözékű hölgyek­nek produkcióit bámulják, akik színes reflektor- fényben táncolnak körül egy-egy ko­csit és dalocskákat zengenek annak előnyeiről. Ahogy én láttam, az em­berek figyelmét ezeken a helyeken sokkal inkább az „előadók” kötik le, mint az autók, amit kínálnak ... Gáti István Veszélyes szomszéd A nemzetközi közvéle­mény figyelmét ezekben a napokban szinte teljesen lekötik a Vietnammal, illet­ve a Közel-Kelettel kapcso­latos fejlemények. A Le Dúc Tho—Kissinger tanács­kozások, az izraeli—szíriai csatározások idején nem csoda, hogy a megfigyelők viszonylag kis teret szentel­tek egy afrikai jelentésnek, amely szerint Rhodesia le­zárta zambiai határait. Pedig a hír kétségtelenül figyelmet érdemel. A faj­üldöző Smith-rezsim által elrendelt határzár ugyan aligha lesz emlékezetes dá­tum fekete-afrika, vagy akárcsak a kontinens déli részének történetében, vala­mit azonban szemléletesen érzékeltet: azt, hogy a fe­kete kontinens „fehér bás­tyái” mögött távolról sincs minden annyira rendben, mint ahogy ezt a bástyák gazdái a saját lakosságuk­kal és a világgal szeretnék elhitetni. A rhodesi'ai rezsim törté­nete közismert. A mester­séges, a londoni gyarmat­ügyi minisztériumban meg­teremtett állam névadója. Sir Cecil Rhodes angol ko- lonizátor és üzletember volt, és utódai ma is az ö szelle­mében vezetik tovább a térséget: a fekete lakosság teljes jogfosztásával, kizá­rólag a saját hasznukkal tö­rődve. A rezsim az angol Wilson-kormány idején született. Amikor ez a kabi­net a nemzetközi közvéle­mény és az ENSZ nyomásá­ra a távolabbi jövőre bizo­nyos jogokat helyezett kilá­tásba a lakosság elsöprő, színesbőrű többsége számá­ra, Ian Smith, az egykori harci pilóta vezetésével a fehér fajvédők egyszerűen elszakadtak Londontól. Wilsonék sem okoztak gondot Smithéknek, de a konzervatív Heath-kabinet szinte nyíltan támogatja a byit törvények értelmében is zendülőnek számító ki­sebbséget. Ez a kisebbség most azzal vádolja a szomszédos Zam­biát, hogy területén meg­engedi a Rhodesia-ellenes gerillák tevékenységét. Kaunda zambiai elnök tá­volról sem tartozik a radi­kális afrikai vezetők közé, de ezt a vádat egy pillanat­ra sem tagadja. Zambia megszokta ezt a veszélyes szomszédságot, és — a leg­több afrikai országhoz ha­sonlóan — hosszabb távon nem hajlandó belenyugodni az ilyen szomszédokba. Ezen nem változtat sem­miféle határzár. És van va­lami jelképes abban is, hogy Smithék fenyegető in­tézkedésének napján ült össze a ghanai fővárosban az afrikai egységszervezet felszabadítási bizottságának ülése... Kínai tanácsaik Gennagyij Apaiin, a moszkvai Komszomolszkaja Pravda hasábjain Peking- nek az európai enyhülést zavaró tevékenységével fog­lalkozik. Mint megállapítja, a kínai vezetők a nemzet­közi feszültség fenntartásá­nak maoi politikájához tart­ják magukat, különösen az országuktól távoleső terüle­tekkel kapcsolatban. Tevé­kenységükkel igyekeznek megnehezíteni a szocialista államok harcát, amelynek célja, hogy Európát a tar­tós béke kontinensévé vál­toztassák. Eközben a nyu­gat-európai monopoltőke szövetségét céljaik elérésé­re használják fel. Peking csatlakozott a nyugati reakciós erőknek az európai biztonsági értekez­let ellen vívott harcához, és átvette saját fegyvertárába azoknak „a szovjet veszély­ről” szóló érvényét. A Nyu- gat-Európának adott kínai tanácsok lényege, hogy va­lamennyi kapitalista álla­mot a Közös Piacba kell tömöríteni, ezáltal erős és egységes politikai-katonai tömböt kell létrehozni, csak ezután kell beleegyezni az európai tanácskozás meg­tartásába, ott pedig egysé­ges álláspontból kiindulva kell szembefordulni a szo­cialista országokkal. A cikk szerzője rámutat, milyen veszélyes az út, amelyre a kínai vezetők a nyugat-európai kormányo­kat próbálják terelni. Az európai enyhülés az idők parancsa, a történelem ke­rekének visszafordítására tett erőfeszítések mindig a kezdeményezők vereségével végződtek — állapítja meg a Komszomolszkaja Pravda. ALEKSZEJ KOSZIGIN, a J EGYHÓNAPI SZÜNET Szovjetunió Minisztertaná- j UTÁN szerdán Nicosiában fel- csának elnöke, az SZKP Köz- | újították a görög és a török ponti Bizottsága Politikai Bi- i közösség képviselőinek tárgya- zottságának tagja szerdán a I lásait, amelyeken ezúttal a Nyugat-szibériai Tyumenbe görög és a török kormány érkezett. I megbízottai is jelen vannak. Szovjet—francia csúcstalálkozó Minszkben, a Belorusz Köztár­saság fővárosában ma kerül sor a szovjet—francia ■ csúcstalálkozóra. Amióta De Gaulle tábornok utóda, Pompidou elnök áll a francia ál­lam élén, ez a harmadik ilyen meg­beszélés a két orsc-ág vezetői között. Először Pompidou járt a Szovjet­unióban 1970 októberében, majd csaknem pontosan egy esztendővel később Brezsnyev, az SZKP főtitká­ra látogatott Párizsba. Ekkor írták alá a két ország kapcsolatainak el­veit meghatározó okmányt, amely új szakasz a két orsuág viszonyában. Azóta bebizonyosodott, hogy a két ország — társadalmi és politikai rendszerük eltérő volta ellenére is —, bizonyos közös érdekeket felis­merve, hatásos együttműködésre ké­pes a nemzetköd kapcsolatok terüle­tén. Nem véletlen, hogy Brezsnyev a Szovjetunió ötvenedik évfordulóján elmondott beszámolójában Francia- országot említette elsőként a realista politikát folytató tőkésállamok sorá­ban. A realizmus elemei mindenek­előtt Franciaországra jellemzőek — mondotta —, „amelynek vezetői. De Gaulle tábornok, majd Pompidou el­nök már néhány évvel ezelőtt hatá­rozottan hozzákezdtek a kölcsönösen előnyös együttműködéshez a Szov­jetunióval és más szocialista álla­mokkal”. De Gaulle határozott lépései óta sok minden történt Európában és a világon. S mint a valóságos politiká­ban mindig, ezeket az eseményeket a maguk sokszínű és ellentmondásos mivoltában kell tudomásul venni. Az eseménysorozat egyik szála kétségkívül pori tív jellegű: azokról az európai eseményekről van szó, amelyek megerősítették az enyhü­lés irányzatát Európában, s ame­lyek elérhető közelségbe hor.ták az európai biztonsági konferencia, majd egy kollektív biztonsági rendszer megteremtését. Ebben a folyamatban Franciaország egészében pozitív sze_ repet játszott és a biztonsági érte­kezlet ügyében álláspontja rendkí­vül körei áll ma is Moszkvához. A két ország nemzetközi együtt­működését eredményesebbé teszi, hogy olyan kérdésekben, mint az amerikaiak vietnami agressziója és a közel-keleti válság megoldásának módozatai — Franciaország a Szov­jetunióhoz hasonló nézeteket vall. Természetesen hamis illúziókat keltene, ha mindebből azt a követ­keztetést vonnánk le. hogy a szovjet —francia viszonyban nincsenek ko­moly és mély elemzést igénylő prob­lémák. Ez elvileg is lehetetlen a tár­sadalmi rendszerből, valamint a po­litikai és katonai kötöttségekből fa­kadó különbségek miatt. Sőt. ezeken túlmenően vannak bizonyos „speciá. lis” nézetkülönbségek is, amely még résrben a gaulleista külpolitika ne­gatív vonásaiban gyökereznek! Ilyen például Franciaország tartózkodása az atomcsend- és az atomsorompó­szerződéstől, amelyeket a szovjet kül­politika teljes joggal igen nagyra ér­tékel. Az egyetértés és különbözőség már említett területeinek realista értékelését francia földön az is nahe, zíti, hogy Franciaország belpolitikai- lag fontos és kényes időjrakban él. Márciusban választások lesznek. Mégpedig olyan körülmények között, amelyeket egyfelől a gaulleista kor­mánypárt (UDR) erőinek viszonyla­gos gyengülése, másfelől a szocialis­ta és kommunista párt között létre­jött egységprogram, és ezzel egy reális baloldali alternatíva megszüle. tése jellemez. A bel- és külpolitika közötti kap­csolat természetesen nem tagadható. Még akkor sem, ha Franciaora ág az elnöki alkotmány keretei között él, és a végrehajtó hatalom legfőbb le- tétményesének, Pompidou elnöknek a pozícióján az eredmény (legalábbis jogilag) nem változtat. Jelenleg a legvalószínűbb az, hogy a baloldal várható előretöré­se miatt a kormánykoalícióba be kell vonni az úgynevezett „reformereket”, akik kifejezetten az atlanti irányiját (durvábban fogalmazva: az amerikai orientáció) hívei. A kétfordulós vá­lasztási rendszer és a pillanatnyi osz­tályerőviszonyok ma még legalábbis kétségessé teszik, hogy a szocialista­kommunista baloldali szövetség kor­mányképes többséghez jusson. A baloldal erőnövekedése a-ónban a kormányt így is dilemma elé állítja. Ha el akarja kerülni az „atlanti vo- hal” híveinek bevonását a hatalom­ba, akkor egyértelmű győzelmet kel­lene aratnia. Ez pedjjg feltételezi a baloldal ellen vívott egyoldalú, he­ves, sőt, sokszor brutális és demagóg választási harcot. Igaz: Pompidou, mint a köztársaság elnöke, igyekszik kivonni magát e közvetlen politikai csatákból. A tények a-ónban így is jelzik, hogy a francia külpolitika ér­tékes pozitív vonásainak fenntartása és kibontakoztatása bonyolult és ki­finomult harc kérdése. A leglényegesebb tényező azon­ban e kényes helyzetben is az. hogy a De Gaulle-időszakban kialakított külpolitikai vonal — bármilyen nagy is volt a tábornok személyi hatalma — végső soron kifejezte a francia uralkodóosztályok érdékeit is! Azok a ténya-ők (a dollár pénzügyi egyed­uralma elleni harc, a nagy amerikai mammutvállalatok hatalomátvételé­nek megakadályozása, a „keleti ke­reskedelem” stb.), amelyek e politi­kát létrehozták: továbbra is érvénye­sek. A realitás tehát jól felfogott és józanul felismert érdekekben gyöke­rezik! Ezért remélhető és várható, hogy az új szovjet—francia csúcsta­lálkozó e realitás talaián megszilár­dítja azt az együttműködést, amely az elmúlt néhány évben oly értéke­sen hoczáiárult a nagv európai sors­kérdések alkotó megoldásához, amely fontos záloga kontinensünk békéjé­nek. —i. —c. i I I >

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom