Pest Megyi Hírlap, 1973. január (17. évfolyam, 1-25. szám)

1973-01-28 / 23. szám

8

FES 7 MEGY

cJCín-lap

1973. JANUÁR 28., VASÁRNAP

PINTER TAMAS:

Halló, zörög valaki?

;sssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssss/r/^

6 FARKAS ILONA:

Betanított munkások

Akik munkába rejtik gondjaikat, Tenyerükbe szerszámok simulnak, hat osztályt jártak, hetedikből — nyolcadikból most vizsgáznak, mert régen kapanyél verte ki kezükből a tollat, ceruzát, vonalzó helyett kezükbe nyomták a puskát. Foglalkozásukat kissé megvetően utánuk mondják: „betanított munkás”.

Kérges tenyerükben rosszkedvűen mozog először a toll, sose — járkál úgy, mint takaros házban fiatalasszony, csak megszokott eszköz...

Aztán hegesztőtanfolyamra járnak: csöveket, köpenyeket varrnak, csillagokat szórnak dísznek is füst-egű, szűkös világukba.

4 \\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\V\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\V\\\\\\\\\\\\\\VÍ 4

1 H,„

Remsey Gábor rézkarca

A mama, a mama, a mama ... Egész délelőtt másról sem volt szó. Alex próbált jó képet vágni a dologhoz, de amikor kiléptek a lakásból, kegyetlenül bevágta az ajtót, hadd szóljon. Hát akkor gyerünk a mamáért... Legszívesebben beletörte volna a kulcsot a zárba.

Klára már a liftnél topor- gott. — Mit vacakolsz annyit? Tudod, hogy tizenegyre be kell érnünk.

— Eigen...

Közben a liftet elvitték az orruk elől. — Micsoda emberek vannak... — idegeskedett Klára. — A mama már biztosan tűkön üil. Megígértem, hogy pont tizenegykor a kórházban leszek.

— Nyugi. Ha egy hónapig kibírta bent, félórát még ki fog bírni.

;— Szegénykém... Annyira várja, hogy hazahozzam. — Sóhajtott, bánatosan összehúzta szép formájú szemöldökét.

— Nehezen fogom megszokni, hogy nem vagy itt.

Alex ünnepélyesen pislogott. Szóval az ér-elmekre kapcsolunk. Ez az Énédesasszonyom- ; szibill-nóta. Mindig újra kezdjük. — Hát a szép napoknak lőttek, az biztos. ,

— Profán disznó vagy. ;

— Mitagadás.

Végre sikerült elcsípniük a liftet. Klára mindjárt hozzá- < bújt, mintha támaszt keresne. :

— Ennyit még sosem lehettünk : együtt — búgta az ágyban : használt hangján. — Igazán ... ;

— tétovázott egy pillanatig, a . legmegfelelőbb kifejezést ke- ' reste — ... Igazán csodálatos i volt. De, ha arra gondolok, : hogy közben a mama a kór- : házban kínlódott...

Ekkor kait, a lift brutális hirtelenséggel megállt.

Egymásra néztek. — Hát ez : meg mi?

— Nem tudom — mondta ■ Klára ijedten. — Talán áram- 1 szünet. Próbáld nyomogatni a gombokat.

Alex próbálta. — Ez bedöglött. Ilyenkor mi van?

— Kell itt lennie egy vész- • csengőnek.

— Rajta tenyeretek. — „A 1 férfi azonnal tudta, mit kell ' tennie”, fogalmazott magában Alex. És szaggatott segélyjel- i zéseket adott. — Tulajdonkép- : pen hová szól ez a csengő?

— Talán a házfelügyelőhöz. .Vagy a gondnokhoz.

Talán. Talán nem is szól sehová. — Jó kis ház ez, hal- . lód... — Alex belelendült: — Még nem jutott eszedbe, hogy olyan ez a ház, mint a Sing- Sing börtön? Cellák és cellák J egymás mellett: két szoba, ( másfél szoba, két szoba, más- ( fél szoba... Talán a lift is a ■ büntetéshez tartozik.

— Egy hónapig semmi panaszod sem... — Klára meggon- * dolta magát, legyintett. — Ne veszekedjünk, Alex. §

y

A folyosón léptek kopog- ^

■í®' tak. Közeledve és vissz- ^ hangosan, mint egy modem ^ sztereo-hangjátékhan. Alex 4 dörömbölni kezdett. Nemsoká- 4 ra közönyös férfihang kérdez- 4 te: — Halló, zörög valaki? ^

— Itt vagyunk a liftben — ^

trombitálta Alex. 4

— Halló, ki zörög? 4

— Megállt velünk ez az át- 4 kozott lift. Nem tudna vala- 4 mit csinálná ?

— Sajnálom, nem értek a 2

lifthez. 4

Klára felvisított: — Nem te-4 lefonálna a házfelügyelőnek? 4

— Nincs telefonom — közöl- 4 te a sztereó-basszus. — Már ^ kétszer adtam be kérvényt, ^ csak hamukéinak, hogy ezért, ^ meg azért nem tudják bekap- ^ csolni, közben minden második 4 lakónak már régen... És a 4 hang szép csendesen elúszott. ^

— Egyen meg a fene! — ki- ^

vánta Alex nyájasan. Üjból ^ játszadozni kezdett a gombok- ^ kai. Amikor egy perc múlva ^ Klára megint feltette a lemezt, 4 hogy így a mama, úgy a ma- 4 ma, hogy a mama már bizto- ^ san felöltözött, ül az ágyon és ^ vár, akkor Alex lassan szem- ^ befordult vele. — Mondd, biz- 4 tos vagy benne, hogy jót teszel 4 a mamával, ha kihozod a kór- 4 háziból? — kérdezte aggoda- á lommal. Töprengő hatásszűne- ^ tét tartott. — A prof világosain ^ megmondta, hogy át tudja vi- ^ tetni az elfekvőbe. \

— A mama velem akar len

ni. 4

— És amikor te nem itthon? Magára tudnád hagy ni? Vagy talán ápolónőt fogad

vagy |

ni mellé? Miből? — Alex a^ gombokat döfiködte. — Szétrú- á

A diktafon piros tiltógombjára nyomódott az ujjam. Elhallgatott a vidám szerszám hacacárés hangulatú muzsikája. Ez mostan nem illik ide. Régebben pedig ilyenkor, cseresznyeszüret táján, a kedélyes, táncos, boros hangulat itt helyén való volt. A csatából győztesen érkező delavár örömúj jongása sem volt rikodtozóbb a hazatérés örömére, mint a miénk néha, amikor ide érkeztünk az udvarra. Az esti telihold is hegyesebben su- garazott a diófa lombjain, mizseráló langyos szellő cirógatta a nagyra nőtt friss dióleveleket.

Éjjel van most is, cseresznyeérés ideje és ezüstösen világít a telihold. Fénycsíkok csúsznak a fűvel, paréjjal nőtt udvarra. A dió régen elvirág- zott már, feketére öregedett virága úgy húzódik meg a buja gyöp alján, mint millió sötét pöszmös hernyó a frissen ázott földön a veteményes kertben. Múlt esztendőn még gondozott sima udvar volt ez is. Azóta belepte a tarackvirág és a vadon nőtt dús fű, emberi nyomot nem látni sehol. Ügy térülök, fordulok benne, mint besurranó tolvaj. Először jól körülnéztem az utcán, hogy ne lásson járókelő, kiváltképp szomszéd, hogy a kerítés fölött közlekedek, dehát nincsen már kulcsom, meg az igazat mondva, mit is keresnék-én itt?

Kis zseblámpámmal úgy óvatoskodók, hogy neigen villanják kifelé a fénye, nem szeretnék magyarázkodni tolvajfogásra érkező ismerős atyafiak előtt. Csak éppen fölvillantom a lámpát, hogy lássak valamit a fák körül. Cseresznye után tapogattam, de nem láttam már. Elkéstem. A földön körben a lomb alja mutatja vastagon, milyen nagy termés volt az idén. Elhányta a fa, mivel nem volt kéz, aki megszabadítsa terhétől.

Bevilágítottam az öreg ház ablakán, tekintetemmel követtem a fény

SIKLÓS JANOS:

Újra az udvarban

vékony csóváját, a fehér falon régebben agyagos sárga lé csurgott, ott maradt a nyoma. A nagy esőzésektől valahol beázott a tető. Javítani kéne. Rothadást jelző bűz ütött orron a ház túlsó végén, a pinceablakánál. Fölfordult tyúk teteme foszlott széjjel, ezen táncolt a szúró fény világa. Ott felejtették valahogyan, még a múlt őszön.

E.Cj{ VOlt. Nem keresgélek már semmit. Az ajtóval szemben egy tus- kóra szögeit deszkalap, vastag, collos pallóból készült asztal. Erősen áll most is, nem ette meg az idő. Rábuktatva két. vesszőfonatú kerti szék, mozdítom őket és összerogynak. Elhajítottam a roncsokat a magasra nőtt fű közé. Ez az én asztalom volt. Megsimogatom érdes platóját, mindig valamilyen mappát, vagy kétrét hajtott újságpapírt helyeztem az irkalapok alá, hogy ne törjön a ceruza hegye.

Innen táplálkozott minden érdemes és értelmes gondolat, amit életem során leírtam az újságokba. E kétszáznegyven ölnyi földnek minden göröngyét ismerem, annyiszor ástam föl életemben, hogy személyes jó viszonyba kerültünk. Azt hittem a barátság egész életre szóló lesz. Ez a ‘ kis szűk porta a világra néző fókuszok legértékesebbje lett számomra. Rajta keresztül látszott meg minden szépség és kín: emberi jóság és gonoszság ellentmondásossága és egysége; az élet értelmessége és céltalansága; a szívós küzdelem és szorgalom mint erény; a lustaság és a semmittevés, mint a fáradt lemondás kifejezője. Ez-a kis humusz mutatta a falmagasztosult szeretet és A feneketlen gyűlölet; a megbocsátó irgalmat és az irgalmatlan kegyetlenséget; verést és szenvedést, verést és megdicsőülést. Ottan való okos fejek nyomán messzi világokat hozott közel egészen jól láthatóan, sőt csillagokat és naprendszereket mutatott föl ez a csudálatos kis kétszáznegyven öl.

Ilyenféle módon sarjadt ebből a földből és házból mindenféle gondolat: szép és csúnya, értelmes és buta, leírható és le nem írható, elmondható és örökre titokban tartandó. Nem a hideg ész munkált csupán, innen táplálkozik —, ha van még bennem egyáltalán — ma is jó érzés, amire azt mondják köznyelven: „ennek van szíve”, mert tud sajnálni és gyűlölni.

Volt ott sajnálni való bőven. Elvadult lelkű és ványadt testű telkesek, akiknek néha-néha valódi megváltást hozott a közönséges deszkakoporsó. Szegénységben, idegeket apróra őrlő tehetetlen nyomorúságban vegetálok; szilvapálinka poklába menekülő őrültek; buzik karmaiban vergődő sápadt, szép arcú fiúk, kraj- cáros szerelmet vérbajig hajszolok;

piros pipacs levőtől vörös képű bár- cások és bárcanélküliek; koravén fiatal lányok, akik a nagy táblás krumpliföldeket imádták, mert az tizedet adott a hosszú télre; nyomorultak és bénák, árokparton fetren- gő nyavalyatörősök; önsanyargatók, szeanszos misztériumban kiel égülőik; kocsikerék alá kerülő részeg koplalósok; harctéren és deportálásban rokkant emberek; apjukat és gyakran anyjukat kereső árvák; sziliszéki kamilla- és gombaszedők; tehéntrágyát gyűjtők, hogy legyen a télire valami tüzelő a dobkályhában... Mit mondjak még?

A nyomorúság teremtette jóságról valló kis fókusz megőrizte az arcokat, szemeket és kezeket, akik egy csipet sót adtak a másiknak, mert nem volt; egy fej vöröshagymát vagy kétujjnyi petróleumot a lámpába; orvosért szaladtak éjjel, hogy ne az udvaron szüljön az asszony; akik mindig sírtak és panaszkodtak és olyan ritkán nevettek, mint az igazi lelkibetegek és akkor is szé- gyellősen, tenyerükkel eltakarták fogatlan szájukat.

Itt őrződött meg az udvaron és a fák között egy másik világ tiszta és időt álló szépségével; az első gyerekszerelmek. Patyolatlelkű serdülők, akik úgy hordozták magukban fölébredt érzelmük tüneményes báját, mint földre szállt messiások a szere- tetet. Kis titkok és világromboló csalódások, haragok és bánatok... Félénk hajsimogató mozdulatok, ügyetlen dadogások, reszketések és álmatlan, érthetetlen, ideges, kamaszgyötrődések. Hangoskodó, ke- vély kedvű szerenádok, elbúsuló kacskaringós betűs levelek; éjszakai hiába ácsorgások kapuk előtt és ablakok alatt. Séták karonfogva, hetyke tartással és pattanásig feszült belső vibrálással, amit egyformán fűtött az öröm és a győzelem érzése^

I

á

{

A

ki, az ő állapotában. — Maga- á hoz húzta Klárát, hangja a ^ mélyebb regiszterek felé csú- ^ szott. — Legalább annyit té- £ pelődöm, mint te. Nem is me- ^ rek arra gondolni, mi történik ^ akkor, ha hirtelen orvosi se- ^ gítségre van szüksége. Pláne, 4 ha nem vagy otthon. Amikor 4 dolgozol, vagy éppencsak le- á szaladsz az üzletbe. 4

— Ne fesd az ördögöt a fal- 4

ra. — Klára újból elsírta ma- 4 gát. — Nem tudok elég okos 4 lenni. 4

Már legalább húsz perce vol- 4 tak a liftben. Alex szabályos 4 időközökben végignyomkodta 4 a gombokat, de nem történt 4 semmi. — Ezektől akár el is ^ pusztulhat az ember — dühön- 4 gött. — Senkire sem lehet szá- 4 mítani. — Helyrerángatta a 4 nyakkendőjét, hosszan nézte 4 magát a tükörben. „A férfi 4 ezekben a pillanatokban égé- 4 szén idegennek látta a nőt”. 4 Dobolni kezdett a fülke falán. 4

Klára, mintha csali a végszó- 4 ra várt volna, szorosan hoz- 4 zábújt, reszketett, mintha fáz- 4 na. — Ne hagyj el engem, 4 Alex. 4

— Ugyan, butaságokat be- 4 szelsz, Kiér. — Alex egészen 4 felvillanyozódott. — Csak azt 4 mondom, hogy rettenetes fe- 4 lelősséget veszel magadra — 4 suttogta drámaian.

— Ó, csak meghosszabbít- 4

hatnám az életét! — mondta 4 Idára. í

— Éppen az az — intett '</ Alex. — Az életéről van szó. 4 Én nem akarlak befolyásolni. 4

Hirtelen távoli dörömbölés 4 hallatszott egy másik liftajtó- 4 tói. öreg, mogorva férfihamg 4 tudakolta, hogy miért játszat 4 nak a lifttel. 4

— A lift rossz ,— adta meg ^

a választ Alex. 4

Az öreg csökönyös volt: — 4 Fel akarok menni. Nem érti? 4

— Én meg le akarok men- 4

ni! I

— Tessék a liftből kiszállni! 4

— Süket! 4

— Minek játszanak a lifttel? 4

Alex megelégelte. — Tudja, 4

mik tata?... — Szóljon a ház- 4 felügyelőnek. 4

— Szólok is, ne féljen! — 4 fenyegetőzött az idegén. —Eb- 4 ben a pillanatban szólok.

4

A lex megkönnyebbülten vi- 4

■rV gyorgott. — Majd az 4 öregfiú intézkedik. Milyen va- 4 gyök, Kiér? 4

— Nagy vagy. ^

„Alexnak általában jó hú- 4

zásai voltak”, szögezte le ma- 4 gában Alex elégedetten. 4

Klára szeme hálásan csdllo- 4 gott. — Nem tudom, mi lenne 4 velem nélküled... Mi lenne 4 velünk egymás nélkül...

— Minden rendben lesz — 4

mondta Alex. — Légy nyugodt, 4 kicsikém. 4

Öt perc múlva a lift végre 4 elindult lefelé. 4

mászkáljak — méltatlankodott a nő. — Nyomják erősen a csengőt.

— Nincs magában semmi emberség? — kiabált Klára. .

— Ezek aztán tele vannak emberséggel — állapította meg Alex. — Csaik úgy csöpög belőlük a humánum.

A várakozás kezdett elviselhetetlen lenni. Alex jobb híján a tükörben nézegette magát, ahogy nyugtalanul a szájába veszi a cigarettát é;s erőteljesen kifújja a füstöt. „A férfi már mérhetetlenül únta aiz egészet” — gondolta így, harmadik személyben. Klára a sarokba húzódva szipogott. Kétpercenfcént előkapta a zsebkendőt, a szeme könnyes volt.

— Ugyan, Kiér — duruzsolta Alex. — Tudod, mi a te bajod? Az, hogy mindent túlságosan a szívedre veszel. Túlságosan is átadod magad.

— Hogy érted, hogy „átadom magam?”

— Mindig csak az érzelmeidre^ hallgatsz.

— Ezt eddig még nem kifogásoltad.

— Féltelek.

— Mitől?

— Attól, ami rád vár.

— Klára sírt. — Nekem is megfordult a fejemben, hogy nem lenne-e mégiscsak jobb az elfekvő kórházba vitetni. De az olyan, mintha a hullaházba vitetném.

— Ott mellette vannak az orvosok. A professzor is ezt mondta. Most nem mi vagyunk fontosak, hanem ő. A mama a fontos.

— Szégyellem magam — mondta Klára. — Éjjel is, amikor felébredtem, eszembe jutott, hogy ez az utolsó nyugodt éjszakánk. — A tükörnél állva megtörölgette a szemét. — Azon gondolkoztam, mi lesz velünk . . . Örülök, hogy a mama hazajön, de közben az is eszembe jutott, hogy megint kezdődik a kálvária: tekereghetünk majd a városban, egyik presszóból ki, a másikba be, vagy telefonálgathatunk az ismerősöknek, hogy melyik adja ide a lakását egy órára ... Ösz- sze kellene házasodnunk, akárhogy is.

A lex körülményesen elta- posta a csikket. Na, nem. A házasság szentsége ilyen körülmények között? — Egyik szobában a mama, a másikban mi? — kérdezte rosszallóan. — Még csak az hiányozna ... negom ezt a liftet! Itt fogunk éhen veszni, elpusztulni, meg- aszalódni. Olyan ez a ház, mintha üres lenne ...

Klára csüggedten hunyta le a szemét. — Sosem tudnám megbocsátani magamnak, ha valami baja történne.

A lex a magáét folytatta: —

z*- Elátkozott falanszter ez. Kíváncsi vagyok, meddig fogunk itt lógni ég és föld között. És meddig kell még...

Quousquetanoemabuterecati- lina, satöbbi.

— Ez nem a legalkalmasabb pillanat, hogy a műveltségedet fitogtasd — vágta oda Klára.

— Ez egy abszolút közismert latin szöveg, szívem. Éppencsak azt akartam mondani, hogy olyan ez a ház, mint egy nagy skatulya. Egy ocsmány, nagy skatulya, amiben sok, kis egyforma skatulya van, és ezekben az egyforma, siralmas skatulyákban, egyforma, érzéketlen emberek élnek, egyforma bútorok között, és az egyforma tévékészülékeken nézik az egyforma, hülye műsort ... — Itt az előadás váratlanul megszakadt. Alex egy ideig kifelé fülelt, majd mind a két öklével zörögni kezdett. Erre egy nő rémült sikoltozása hallatszott. — Drága Asszonyom! — üvöltötte Alex. — Drága Asszonyom, jöjjön ide egy pillanatra.

— Szentsége? Szűzanyám! — jajdult fel a drága asszony. — Honnan kiabálnak?'

— Bennrekedtünk a liftben. — Jaj, már egészen megijedtem. Hogy szabad így ráijeszteni az emberre?

— Nem értesítené a házfelügyelőt?

— Még egy ilyen ijedtség, és végem — panaszolta a hölgy a léposőházból. — Már csak ez kell a beteg szívemnek... Nyomja meg a vészcsengőt.

Alex a legnagyobb hangerőre váltott: — A házfelügyelőt, a gondnokot vagy az atyaiistent kellene értesíteni.

A hölgy fel volt háborod- va. — Viccel velem? — nyafogta. — Velem aztán ne vicceljen, jó?

— Mondom, hogy itt-va- gyok-a-lift-ben — magyarázta Alex egy gyógypedagógus modorában. — Hiába nyomom a csengőt, érti? A szomszéd lépcsőházban lakik a házfelügyelő. Nem szólna neki?

— Már csak az hiányzik az én szívemnek, hogy a lépcsőn