Pest Megyi Hírlap, 1972. december (16. évfolyam, 283-307. szám)
1972-12-07 / 288. szám
PLS1 AI I C \ kMírlap 1972. DECEMBER 7., CSÜTÖRTÖK Bessenyei- I fővárosi kiállítások és Kazinczy- emléktábla A magyar felvilágosodás kezdetének 200. évfordulója alkalmából Bugyi községben vasárnap avatják fel Bessenyei György és Kazinczy Ferenc emléktábláját. A község központjában álló, egykori Beleznay-kastély falán elhelyezett emléktáblával Bugyi irodalomtörténeti múltjára utalnak. Bessenyei Györgyöt és Kazinczy Ferencet baráti szálak fűzték Beleznay Miklós tábornokhoz, a község akkori földesurához. A felvilágosodás korának két kiemelkedő alakja többször vendégeskedett rö- videbb-hosszabb ideig a kastélyban. Az emléktábla avatásával egyidőben kiállítás nyílik a kastély egyik helyiségében. Tablók, eredeti könyvek — köztük Bessenyei György 1772-ben megjelent Ágis tragédiája című munkájának — bemutatásával emlékeznek a két irodalmár munkásságára. EZUSTPENZEK Nyírbátorban, az Árpád utca 31. sz. ház udvarán, vízvezeték földmunkái közben egy törött agyagedényben 350 ezüstpénzt találtak. Megállapították, hogy a pénzérmék II. Lajos király korából származnak. A kincset feltehetően a török veszedelem idején rejtették el. A gyűjteményt a nyírbátori Báthori István Múzeumban helyezték el. Szentendrei művészek Űj vonás a képzőművészeti élet Pest megyei és hazai gyakorlatában, hogy a szentendrei festőműhely megtalálta szob- rászi ellenpontját. Az új művésztelep lakói éppen e művelődéspolitikai koncepció rendezőelvének indokolt meggondolásából szobrászok, akik közül most Asszonyi Tamás és Rajki László jelentkezik új művekkel a fővárosi kiállításokon. Űjabb bemutatkozásuk jelentősége túlnő a megye határain, országos ügyet érint. Rajki László plasztikái Rajki László, a Stúdió Gálé- ' kus hétköznapiságot hordozza ria nyolcadik kiállítója. Művé- | a kőből villanó apai tekintet, a szetében jeles vonása, hogy | bronzba álmodott magatartás, Rajki László: Sztráda I. napjaink időszerű kérdéseinek szobrászati rögzítését végzi felvonulók, portrék, sztrádán suhanó autók jellegzetesen mai élményeivel és látomásaival. E szobrokra kiterjesztett heroia kapitalista környezetet átalakító Tüntetők egységes lendülete. Szobrászi újságírás ez a javából, melyet Rajki László emberi lírájának őszinte naplójellege hitelesít. Az orosházi születésű Derko- vits-ösztöndíjas művész első önálló kamarakiállítása arról győz meg, hogy vizsgálódási köre a portré és a csoportábrázolás. Hallgatja az anyagot, felhasználja a fa ajánlatait a Nyújtózóban s más szobrászati ideákat a fém és ötvözet kombinációira bíz. Ez az arányérzék és beosztás jellemzi ízlését, ez a belső komolyság testesíti szoborrá a társadalmi problémák megoldási irányaival egyeztetett egyéni gondolatait. Eszméit nem korlátozza országhatár. Kontinentális ösz- szefoglalásokkal jeleníti a bengáli fiú gyűrött arcát, melyben sorsa áramlik, s plasztikai életképpel kíséri az autónyájjal telítődő nemzetközi utak sajátosan új atmoszféráját. Ügy tűnik, hogy Rajki László a műfaj lehetőségeinek latolgatása közben erőit is felmérte, s ez a szobrászi-embe- ri önvizsgálat megjelöli életművének további feladatait. Losonci Miklós Asszonyi Tamás érmei Fővárosi színházi esték Liliom BEMUTATÓ A VÍGSZÍNHÁZBAN Asszonyi Tamás embernek is, művésznek is fiatal még, de nevét a képzőművészet kedvelői évek óta a legjobb magyar éremmesterek sorában tartják számon. Szobrok és kisplasztikák után 1967-ben kezdett foglalkozni az éremmel, mint kifejezési lehetőséggel, s mintha ebben a nem könnyű műfajban talált volna egyéni hangjára, nevét gyorsan megismerték, mert ötletes megoldásai, elmélyült szakmai Dózsa-sorozat II. tudással kivitelezett érméire fel kellett figyelni. Nehéz forma a tenyérnyi vagy még kisebb méretű érem kerek lapján elmondani, ami a művészt foglalkoztatja, legalább olyan szigorú, zárt keret, mint költőnek a szonett. És hogy milyen nagy lehetőségei vannak ennek a kis formának, azt a legnagyobb éremmesterek munkái bizonyítják. A Szentendrén élő Asszonyi Tamás most az Egyetem téri Helikon Galéria nem régen megnyitott, egyetlen, de máris rangot jelentő termében állíthatta ki munkáit. Az ízléssel, s a kis műtárgyak megfelelő bemutatásában való kitűnő érzékkel megrendezett, december 10-ig nyitva tartó kiállításon összesen 91 éremlapot látunk (ebben több kétoldalas érem is szerepel). Milyen benyomásait fogalmazhatja meg végül az ember, melyek fokozatosan fölerősödnek benne, ha már kétszer- háromszor is végigböngészte e miniatűr munkákat? Fiatal ez a művész, de az életet máris jól ismeri, szert tett a szükséges bölcsességre és mesterségismeretre is. Ezekből az erényekből fakad, hogy talán egyetlen felkéréstől sem fanyalog, akár az egyesítésének 100. évfordulóját ünneplő Budapest pályázatán vesz részt, akár az 1970-es szentendrei hetekre készül, akár a fennállásának 700. évfordulóját ünneplő Ózd kér tőle érmét, akár a SZOT-díj érméjét fogalmazza meg, vagy a miskolci filmfesztivál plakettjét készíti el. A felkérések, megrendelések némelyekben gyanút kelthetnék, hogy milyen terhes kötelezettségei lehetnek ezek a művésznek, de Asszonyi imént említett erényei, mesterségismerete, az éremforma tökéletes birtoklása biztosítja, hogy ezeken a plakettjein is rajta legyen a művész tehetségének minden lehetséges nyoma. A Dózsa-évfordulóra készült hat éremképét vizsgálgatva is elég kicsit elidőzni a II. érem előtt, s megérezzük a kis kerek mezőben előre meredő kaszaerdőben az urai ellen fölkelt parasztsereg félelmetes indu- latát-erejét, azaz a művész tehetségét, mely ezt az érzetet képes bennünk a kis bronzlapocskával fölkelteni. Ezért, hogy a megrendelések nélkül, saját kedvtelésből készült érméi sem különülnek el, akár olyan hangulatos, filozofikus szemlélődés tükröződik rajtuk, amilyen például a Vasárnap délután című plakettjének két oldala, s a Csendes Don, vagy ikonos érméi, a Visszhang, a Tóparti jelenet, vagy a még személyesebb-inti- mebb Születésnapomra és a derűs-ironikus Meghívó. Külön tablón látható a szentendrei hetek 1970-re készült érmék hat lapja. líogy rövid pár év után mennyire magáénak, otthonának érzi máris a művészeknek ezt a kedves városát, ezek a munkái tanúsítják. Akár városképet jelenít meg, akár ikonos ábrázolattal utal a város művészettörténeti kincseire, akár elvonatkoztatottabban csupán a város egy-egy jellegzetességének sűrített jelzésével él. Gergely Mihály Szarmata sír A kőkorszaktól a honfoglalásig számos néptörzs élt a Békés megyei Kardoskúton; erről vallanak a községi művelődési házban és az orosházi Szántó Kovács János Múzeumban őrzött régészeti leletek. A közelmúltban a Béke utcában, árokásás közben, újabb régi sírra bukkantak, A női sírban a III., illetve a IV. században itt élt szarmaták temetkezési rítusát ismerték fel. A lovas nomád szarmaták a sír-melléklettel jelezték a halott társadalmi rangját, hovatartozását. A most megtalált sírboltban egy alsóbb néprétegből származó nő pihent, kezében orsókarikával, amely foglalkozására utal. HETI FILMJEGYZET Emberrablás magyar módra Kállai Ferenc, az Ember rablás magyar módra főszereplője. Nem azt akarom mondani, hogy nincsenek még nálunk olyan vállalatvezetők, akik akkor tennék a leghasznosabb szolgálatot a népgazdaságnak, ha nem dolgoznának, csak szép békésen felvennék a fizetésüket, s hagynának másokat okosan, hozzáértően, eredményesen dolgozni. Azt se akarom mondani, hogy ezekről az elmaradott vezetési stílusú „káderekről” nem lehet gyilkos szatírát írni, hiszen épp ez a fajta gazdasági vezető — aki nemcsak hogy nem ért ahhoz, amit csinál, hanem, talán éppen ezért, minden döntést még most is „felülről” vár — akadályozhatja gazdaságirányítási elveink hathatós érvényesülését. Mindössze csak azt akarom mondani, hogy ha erről a nagyon is szatírára alkalmas témáról mondjuk filmet csinálunk, akkor azt a filmet meg kell írni. Az új magyar film, az Emberrablás magyar módra esetében e követelmény csak nyomokban valósult meg. Holott maga az ötlet (három beosztottja elrabol egy vállalatvezetőt, hetekig szobafogságban tartják, százezer forint váltságdíjat követelnek a vállalattól, amelynek vezetősége nem tudja, de nem is akarja letenni az összeget, mert végre nyugodtan dolgozhatnak — végül a három emberrabló azzal fenyegetőzik, hogy ha nem fizetnek, visszaviszik az igazgatót, mire a vállalat dolgozói guberálják össze a pénzt, csak hogy továbbra is távol maradjon a vezetéstől az igazgató —, majd a három fiatalember újabb és újabb megrendeléseket kap hasonló ügyletekre más vállalatoktól) lényegében alkalmas lenne egy fergetegesen mulatságos, csípős, szókimondó, elevenbe vágó filmszatíra elkészítésére. A színészek el is tudnák ezt játszani, mi több, „fürdenének” a pompás szerepekben. Ha ezek a szituációig ezek a szerepek, ezek a csípős mondatok, ezek a fergetegesen mulatságos jelenetek meg lennének írva. Dé erről sajnos, mint mondottam* csak nyomokban találunk valamit a filmben. Az alapötlet ugyanis, ha nem fejlesztik tovább, nem több egy, a Vidám Színpadon eljátszható tízperces kabarétréfánál. Fej kellene dúsítani, alaposan végiggondolni, kidolgozni a figurákat, a cselekmény fordulatait, indokolni, mi miért van, satöbbi, satöbbi. Ezzel szemben azt tapasztaljuk, hogy senki nem tudja, végeredményében miért és mitől olyan rossz vezető ez az igazgató, hogy el kelljen rabolni, s az sem derül ki, miért nem lehetett neki korábban megmondani, ha valamit nem jól csinált. Az Emberrablás magyár módra nem él a maga szatirikus ötletén belül e szatíra sajátos lehetőségeivel, sajátos logikájával, azokkal a csavarásokkal, tudatos torzításokkal-, amelyekkel egy ilyen műfajban kötelező élni. A ludas ebben elsősorban a nagyon gyenge forgatókönyvet író Kapás Dezső. A rendező, Várkonyi Zoltán teljesítménye azért halványabb, mert semmiből (állítólag) csak a jóisten tudott teremteni. Hogy a filmből mégis bemutató és megnézhető alkotás lett, abban elsősorban a színészeké az érdem. Kállai Ferenc, az igazgató, annyi hasonló filmszérepe után is tud újat hozni, az emberrabló hármas (Tahi-Tóth László, Garas Dezső, öze Lajos) és a három „menyasszony” (Moór Mariann, Piros Ildikó, Schütz Ila) egyéni-személyi varázsát adja a figurákba. A film végén kissé fájó szívvel gondolunk arra, micsoda „helyzet” maradt ismét kihasználatlanul, félig sem kihasználtan. Viszontlátásra a pokolban Az idősebbek talán még emlékeznek egy régi angolwalesi bányász-bestseller regényre. Hová lettél, drága völgyünk? — ez volt a címe, szerzője Richard Llewellyn. A fiatalabbak meg talán Tom Wolfe Gödölye két garasért, s Dylan Thomas A mi erdőnk alján című könyveit olvasták, ugyanerről a témáról. Nos, ez az új amerikai film, Martin Rítt rendezésében, hasonló témához nyúl, de amerikai környezetben, noha a szereplők bevándorolt írek és walesiek. Walter Bernstein forgatókönyve a téma gondos és alapos ismeretéről tanúskodik, s azt is örömmel taapsztaljuk, hogy elkerüli az effajta filmekben oly gyakori szenvelgést, romantizálást. Az 1876- ban, Pennsylvánia államban lezajló események nagyon is kemény összeütközéseket hoztak: egyik oldalon a rideg szívvel és telhetetlen pénzéhséggel kizsákmányoló bányatulajdonosok álltak, a másikon a bányászok, akik között egy titkos szervezet, a Molly Maguires szervezi a sztrájkokat, szabotázsokat. Hogyan próbálja a rendőrség felgöngyölíteni a szervezetet, milyen módon védi ki a besúgók, provokatőrök mesterkedéseit a Molly Maguires, s mi lesz a beépült detektív és a szervezet vezetője közti külön összecsapás végeredménye — erről szól a nagy szakmai biztonsággal, izgalmas és drámai jelenetekben bővel- kedően megcsinált film. Két kiváló színész játéka külön is emeli a film rangját: Sean Connery, mint ír bányavezető, és Richard Harris, mint beépült detektív átlagon felüli alakítást nyújtanak. Tisztességes szándékú, tartalmas film. Lány a seprílnyélen Furcsa film ez a csehszlovák alkotás, Vaclav Vorlicka rendező műve. Állandóan egymásba játszik benne a valóság és a babonák, mesék világa és ismert figurái. Mind-1 ez egy iskola diákjai és tanárai körében zajlik, sok ötlettel, de legalább ugyanany- nyi naivitással és sablonnal: Takács István Külvárosi legenda, ahogy a belvárosi író elképzeli. Amikor 1909-ben bemutatták ezt a darabot, s számtalanszor később is, mert számtalanszor bemutatták, sikert aratott. A titok nyitja egyszerű: a belvárosi közönségnek tetszett a külvárosi történet, mert ők sem képzelték el másképp egy hintáslegény és e£y cselédlány szerelmét, mint Molnár Ferenc. Mert hát a színházi közönségnek ugyanilyen cselédlánya volt, mint Juli vagy Mari. A ligetbe jártak, ha kimenőt kaptak, s ott bakákkal, hintáslegényekkel, meg egyéb más „rossz-szagú” egzisztenciával udvaroltattak maguknak, ugyebár. Igaz, Molnár jószándékú, együttérez Julival és Liliommal, sőt még a szociális felháborodás is hevíti, mert ugye mi lehet a Liliomból, hintásle- gény, vagy...vagy öngyilkos. Mert nálunk ugye nincs — nem volt — „gyáripar”. Liliom is boldogulhatna úgy, mint a hordárból komornyikká egzisztáló Hugó, aki később kávéháztulajdonos lesz, de nem: Liliom nem „házmester-típus”, neki e kispolgári életforma nem tetszik. Ő „művésztípus”. Vágyakozik. Az író nem mondja meg, mire vágyódik Liliom, csak vágyódik. Aztán az öngyilkossága után befejeződik a darab. Igen, ne lepődjenek meg, befejeződik, mert hiába mondogatjuk, hogy „Molnár érti a darabírás mesterségét, ismeri a színpadot, mint senki más”, a második rész egyszerűen eljátszhatat- lan. Pedig mennyit ismételgették: a Liliom az író egyik legjobb, legemlékezetesebb darabja. Ez a darab, bizony, egy- felvonásos. A mennyországi jelenet, majd a földreszállás nem hihető, alaptalan, értelmetlen, üres. A rendező Kapás Dezső nagy kedvvel vitte színre a darabot. Jól érezte, hogy ligetes-csinnad- rattás-vurstlis-cirkuszos miliőbe kell helyezni, így talán majd kap valamifajta jelleget és „időtlenséget”. Ezt persze, Molnár ellenére tette, de jól tette. Abban sem hibázott, hogy panoptikumszerű figurákkal népesíti be a színpadot. Liliom, Koncz Gábor alakításában a vagánynál is vagányabb, csíkostrikós szilaj hintáslegény, a „hintáslegénység” ismérveivel. Juli a faluról felkerült kis csendes, félénk, szomorú cselédlány, Kútvölgyi Erzsébet ezt még túl is hangsúlyozza, annyira, hogy félek, nem szeretné-e valaki a nézőtérről háztartási alkalmazottnak vagy legalábbis takarítónőnek alkalmazni. Társa Mari, inkább az úrhatnámabb fajta, kispolgár is lesz belőle, de Egri Márta inkább azt a kisasszonyt játssza el, akinek véletlenül cselédszerepet osztottak a gimnáziumi színielőadáson, persze, nem amatőr, hanem profi szinten. Hugó, Balázs Péter kitűnő kis filisz- tere, akiből később pénzesebb filiszter lesz; már nem is annyira panoptikumfi- guna, mint valóságos. Nem beszélve Galambos Erzsi Muskátnéjáról, ő közönséges üzletasszonyt alakít, mai gebines hölgy is lehetne, ha nem lenne régi körhintás. Kapás Dezső tehát jól tudta, hogy panoptikumfigurákkal van dolga, majdhogynem mesefigurákkal. A legjobb alakítás egy ilyen „mesefigura- alakítás”, a Tomanek Nándor Ficsúrja, akinek nincs sok szövege, de légköre annál inkább. Tomanek minden lépése, arcizmának apró rándulásai, testtartásának poziturái, a figura teljes lélek- és társadalomrajzát adják. Ez a fajta megformálás az, ami felé Kapás Dezső törekedett, de teljesen nem tudta megoldani, mert csak egy Tomanek volt a színen. A második felvonással a rendező nem boldogult, de nem is boldogulhatott, mert említettük már, hogy nincs második felvonás. A jelmezek Jánoskúti Mária, és a díszletek Fehér Miklós tervezésében a panoptikumot teljesítik ki, „kosztümös” darabbá téve ezt a számunkra már valóban kosztümös darabot. Hát így eltelt volna az idő? Bizony, így eltelt. Berkovits György
