Pest Megyi Hírlap, 1972. december (16. évfolyam, 283-307. szám)
1972-12-03 / 285. szám
1972. DECEMBER 3., VASÁRNAP PESi MEGYE* <JCuiap I MONORI DEZSŐ: AZ ALKU 1 I . ^ SOMOGYI PAL: f Bottfei a magnós I ___ — Tegnap például mit vettél fel? — kérdeztük Bottfeit. — Tegnap véletlenül a mikrofonnal dolgoztam — mondja titokzatos mosollyal Bottfei —, tegnap élő műsort vettem fel. — Egyszer meghallgatom a felvételeidet — mondom neki, és tréfásan megfenyegetem. — Legyen szerencsém — mórul ja Bottfei. * Fnnek a beszélgetésnek másfél hónapja. Tegnap este aztán a huszadik kerületben jártam, s látom egy kis keresztutca utcatábláján, hogy „Sövétnek utca’'. Nahát, itt lakik Bottfei, most beugróm hozzá. A harmadik házból rettenetes hang kornyiikál: „Édesanyám, borulj a síromra! .. Földbe gyökerezett lábbal állok a kerítés előtt. A ház udvarán, ahonnan az észbontó hang árad, ott ás Bottfei. Meglát, és széles mosollyal jön felém. — Mi ez a ricsaj ? — kérdem aggodalmasan. — A sógorom hangja — mondja Bottfei, és beljebb tessékel. — Tegnap vettem fel, óriási hangja van, mi? Utána meghallhatod Lujzát, a kislányát. — Az egész családról archívumod van? — kérdem. — A szomszédokról is —feleli Bottfei. — Szervusz — mondom neki. — Neked Japánból utazik ide egy magnó és Angliából egy hangfal, hogy a sógorod szóljon belőlük?.,. Szervusz! VIHAR BÉLA: December Röppen a füst a kéménylyukon át: szökik a borzas fürtű ördög, ledéren kuncog, megpörög, bukfencet vet, s gomolyként szétoszlik a kalandos messziségben. Bóbiskoló komondor, tanya hasal az úton. S amott fáradt szemekkel böngészi, betűzi a domb a tar faágak ősirásjeleit, amit a tél görcsös ujjaival az ég orgonakék hártyájára rótt, s e mondat mögé pontként odagurul a lebukó Nap aranykarikája. Csillagot szór a hó... Csengeti, csöngeti esti zenéjét a ballagó, bundás December. i i — Dehogynem! — mondtam. — Nagyon is! — S néztem a nőt. Szederlaky akkoriban hetenként megírt egy novellát; förtelmeseket persze, azt mondanom sem kell. Műveiről rengeteg másolatot készített, s folyton magánál hordta őket. Kéziratait mindaddig nem tartotta véglegesnek, amíg valamennyien el nem olvastuk, akiknek a véleményére számított. Valóságos de- tektívö6ztönnel, módszeresen hajtotta fel a kritikusait. Olvasáskényszer nélkül az utcán sem lehetett találkozni vele; ha sokdioptriás szemüvegének látóterébe kerültem, bevonszolt a legközelebbi nyilvános helyre, s amíg a rámtukmált papírmennyiséget le nem nyeltem, el nem eresztett. Hiába magyaráztam, hogy én csak a figyelem meghitt óráiban vagyok jó olvasó. „Nyolc flekk az egész, drágaságom, átfutod!” — mondta. A kézirat ilyenkor két sor híján kilenc flekk v«dt. Azzal is hiába védekeztem, hogy a szerző jelenlétében nem szeretek olvasni: zavar az arcizmaimat vizsgáló pillantások figyelme. „Jó, majd nem nézek rád!” — mondta. S színlelt szórakozottsága úgy őrzött, mint a detektíveké, akik a fal mellé állított áldozatukkal nem akarnak feltűnést kelteni. Miközben az átforduló lapok zörgését számolta. Ezek a kávéházi összejövetelek tehát ünnepet jelentettek számára. Ilyenkor nyolc-tí^ olvasót is ütött egy csapásra. Űj novellájának ezt a címet adta: „Sári”. Szimpla kis cím, érdektelen — gondoltam. — Sári. Éppúgy lehetne Erzsi, Eszti vagy Elvira is. Hát azt a nőt, a szomszéd asztalnál, hogy hívhatják? A bor már a fejembe szállt. A kézirat szinte olvashatatlan volt. De a sár- gablúzos most mintha rám nézett volna. Odamegyek hozzá és megszólítom. Csakhogy körülöttem mindenki a novellával töltekezett. Szederlaky az asztalfőn ült, készült a vizsgáztatásra, s mozgatta kis bajuszát, mintha rágcsálna. Bódult fejemet indigómaszatban tartottam. Nem szerettem Szederlakyt. A szemüvegével. A bajuszával. A pomá- dészagával. A novelláit pedig untam. Ki lehet az a Sári? Nem érdekelt. Szavakat húztam ki a maszatos szövegből, félmondatokat: „Az ég olyan volt ... mintha akkor ... Sári befordult a sarkon ... Mit akar kend a keresztapámtól? ...” Aztán már a szavakat sem láttam. Ez itt az én fejem, ez meg a papír — s közötte tizenöt-húsz centiméter levegő. Már csak arra ügyeltem, hogy szabályos időközökben forgassam át a lapokat. De szerencsétlenségemre a kéziratot én tettem le elsőnek. A nő, ott a szomszéd asztalnál, most már határozottan rám nézett. Közben Szederlaky is kipécézett a szemével szinte a tekintetére fölszúrva tartott, míg a lassúbb észjárásúak is befejezik az olvasást, aztán egyenesen ne- kemszegezte: — Nos mi a véleményed? — Jó — mondtam —, nagyon jó. A téma érdekes. A probléma eredeti. A kidolgozás példás. A konfliktus... az is van... Tudtam persze, hogy ez elégtelen felelet. Most jönnek a puhatoló kérdések. — Minden kitűnő — mondtam —, gratulálok. Csak... — Csak? — kérdezte Szederlaky. — Tudod, kérlek, hogy engem csak a „csak” érdekel... A rutinomra bíztam magam. — Csak — folytattam elszántan — a főhős,... Sári, a főhős jellemét jobban el kellett volna mélyíteni ... Ez az a kifogás, amit minden írásra a megszégyenülés veszélye nélkül, patentbiztonsággal alkalmazhatunk. Még Maupassantra vagy Gorkijra is. Ha egy Gorkij-hősről kijelentem, hogy a jelleme mélyebb is lehetne — nem ostobának fognak tartani, hanem igényesnek. Létezhet-e főhős egyáltalán, akinek jellemét ne lehetne még jobban — legalább egy ici-picivel jobban — elmélyíteni? Ügy látszik, létezhet. — Micsodát? — kérdezte a költő. — Kit kellene elmélyíteni? — Hát a főhőst — mondtam. — A Sárit. A Sári jellemét. Szederlaky döbbenten nézett rám: — Node kérlek — mondta habogva. — Te, úgy látom ___te tévedsz... A Sá ri ugyanis, ha nem tudnád, a Sári egy tehén ... Egy öreg tehén, akit a vágóhídra visznek ... Az igazgató ehhez még hozzáfűzte: — Igen, a Sári egy tehén. Te pedig egy ökör vagy. A társaságból ekkor fölszakadt a nevetés; nevetett, dülöngélt, vihogott mindenki: a költő, a professzor a flekksuszter, a diák; az írók, fél-írók és ál- írók sereglete; az egész szedett-vedett irodalmi táborozás. És persze a nő is. A nő is a többiekkel együtt nevetett. Megnyugodva láttam, hogy elöl két viplafoga van. ^ Évek óta tudjuk Bottfeiről, ^ hogy igen színvonalas hobby- ^ nak hódol, s ez minden sza- ^ bad idejét betölti. Bottfeit már ^ nem is próbáljuk elcsalni egy- ^ egy korsó sörre munka után, ^ mert csak szelíden ránk mosolyog: ^ — Tudjátok, hogy úgysem ^ megyek. Három korsó árából ^ már egy új csatlakozózsinórt | tudok vásárolni. ^ Horgászni sem hívjuk Bott- ^ feit, futballmeccsre sem, mert ^tudjuk, hogy egyenesen rohan ^ haza, s ki sem mozdul a kéjszülőkéi mellől. Egy kicsit ta- í Ián irigyeljük is Bottfeit, hogy 2 neki nemesebb szenvedélye ^ van, mint nekünk. O megta- ^ lálta a maga szórakozását, a | maga kulturális kielégülését a ^ rádióbah, a magnóban, a le- ^ mezjátszóban. Öt minden este 2 otthon találni a zene világá- ^ban. | Olykor, ha örömet akarunk í szerezni Bottfeinek, megkér- J dezzük tőle, mivel ütötte ^ agyon az elmúlt estét. Bottfei ^ akkor hunyorogva ránk néz, és J azt mondja: — Tudjátok, van egy vekkerórám. Csak egy kicsit különlegesebb vekkeróra a többinél. Ez ugyanis nem engem ébreszt, hanem a rádiót. Felhúzom, mondjuk, délelőtt tizenegy órára, mikor én nem vagyok otthon, de a rádióm otthon van, és én a rádióújságból kiolvasom, hogy: .tizenegy órakor jó műsor lesz. Na- mármost, a vekkerem bekapcsolja a rádiót és egyúttal a magnetofont is. A rádió szól, a magnetofon felveszi, harminc perc múlva pedig, amikor a műsornak vége van, a magnetofon leáll, a rádió kikapcsol. Mert az én vekkerem ezt is tudja, nemcsak ébreszt, hanem altat is, vagyis be is kapcsol, ki is kapcsol. Okos óra, Hollandiából való, egy egész kis vagyonba került, legalább ötszáz korsó sörbe — jegyzi meg sandán Bottfei. — Amikor hazamegyek — mondja tovább —, kiválasztom az én felvett nótámat a szalagról, azt átjátszom egy kis kazettás magnóra, amire csak a kedvenc számaim ke- rülnek. A kis magnót most ^ már rákapcsolom a rádiómra, ^ amelyből két hangfal csatla- ^ kozik. Egy hangfal a verandán ^ áll, hogyha a kertben dolgoz- ^ gatok, akkor is halljam a ked- ^ véne számaimat. Ennyi az ^ egész. I A Tanácsköztársaság idejéi még keveset tudtam a világról. Mindössze hatéve: ímúltam. Az iskola első osztályába jártam, de még az ábécét sem ismertem. Mindjárt az iskolaév elején elfogott a spanyol nátha és azután szakadatlanul feküdtem az egyre keményebbnek érzett ágyban. Kevesen jártak hozzánk. Az ajtón megfakult a „Ragályos beteg” feliratú hivatalos írás. Az emberek közömbösen mentek el az ilyen tilalmi felhívások mellett, mert sok volt belőlük. Az ablakunk alatt gyakran vonat el temetési menet, én mégsem gondoltam a halálra. Özvegy anyámat annál inkább aggasztotta állapotom. Kevés nyugdíjából éltünk. Betegségem miatt nem utazgathatott, mint a szomszédasszonyok. Hiányoztak a férfiak, két bátyám volt a fronton. Levél ritkán jött tőlük, az sem ért sokat. Legfeljebb anyám sírt utána napokon át. E bben az időben egy idősebb ember járt anyámhoz, s ilyenkor a konyhában beszélgettek. Sokáig nem tudtam, miről folyik a szó. Annyit tapasztaltam csak, hogy a beszélgetések után anyám mindig sírva jött be hozzám és vigasztalt engem. — Ne félj, kisfiam, nemsokára vége lesz a háborúnak, a tavasz is megjön, bátyáid hazatérnek és dolgoznak! Majd veszek én neked olyan szép ruhákat, hogy irigykednek rád a gazdag gyerekek! Máskor meg így vigasztalt: — Ha pénzem lenne, vennék meked valódi cukrot! ' Nem kutattam okát, mitől volt anyámnak ilyen hangulata, amikor az ismeretlen ember meglátogatta. Nagyon szerettem hallgatni anyám meséit. Ha mesélt a mézeskalácskirályfiról, aki cukorházban lakott, szinte jóllaktam tőle. Csak később éreztem a hiányát. Hónapokig nem volt cukor a házunkban. Az ismeretlen férfi mind gyakrabban jött anyámhoz. Egyik alkalommal kihallgattam beszélgetésüket. A férfi ingerült hangon mondta: — Érthetetlen ez a gyerek! De már megnézem, ha itt vagyok. Anyám tiltakozó hangja állta útját. — Ne menjen be hozzá, éppen alszik! — Akkor igazán bemehetek. Figyeltem a számomra érthetetlen szavakat. Azt kívántam, bárcsak bejönne hozzám ez az ember. Látogatásai és utána anyám érzelgőssége egyse titokzatosabb lett előttem. N yikorgóit az ajtó, ahogy lassan nyitotta. Ha lett volna erőm, felültem volna, de valami lenyomott az ágyba. Tágra nyílt szemekkel bámultam a belépőre. Idősebb ember nézett rám. Nem mondhatom, hogy barátságosan, de nem is haragosan. Nem féltem tőle. — Még van egy pár napja addig... — mondta és hirtelen fölemelte a dunyhámat. — Hűha, hiszen, nagy legény vagy te! — állapította meg rólam. Aztán a sírásra kész anyámmal kiment a konyhába. Ott még egy ideig beszélgettek. Szokatlan volt, hogy anyám nem nyitott rám ajtót, mint máskor, ha elment az ember. Hallottam, hogy csendben szipog. Később az orvossal jött be hozzám. Láttam a kisírt szemét. Az orvos idős ember volt már, de mindig ő emelt le a tiszta lepedővel letakart asztalra. Most is megkopogtatta a hátamat, mellemet, majd komoly arccal hallgatta lélegzésemet. — Mire megjönnek a langyos, tavaszi napok, akkor már az utcán szaladgálhat ez a gyerek! Rám már nincs szüksége. Adjon neki enni, amit csak szeret, hadd erősödjön. Anyám csodálkozott az orvos szavam. Talán csak tréfál vele ez az ember? Szokása szerint a kiskapuig kísérte az orvost. Utána, addig nem ismert vidámsággal beszélt hozzám. ígérte, hogy a legjobbakat főzi, csak egyek, egyek. Anyám biztatására megjött; az étvágyam. Rövid idő múlva, ha szédelegve is, de a magam lábán álltam. A járást újból kellett tanulni. Elfáradtam, amikor pár kört tettem az asztal körül. Igen nagy öröm ért akkor, amikor az első sétámat tettem az utcán. Kimondhatatlanul jólesett a tavaszi napsütés. M ájus elsején a község ap- raja-nagyja a Népház kertjébe vonult. Én is velük mentem A nagy épületben előbb az úrikaszinó volt. Nagy parkját magas kőkerítés vette körül. Még sohasem láttam a gondozott parkot; de ezen a napon mindent szabad volt látni-nézni. Ráléphettünk a gyepre, fölmászhattunk a fákra, de még a fölállított körhinta is a miénk volt. Mégsem erről emlegetem én ezt a napot. Az ünneplés sodrában összetalálkoztam az én öreg ismerősömmel. Simára gyalult, gyan- tázott pózna körül álltam so- kadmagammal és figyeltem, ki lesz a szerencsés, aki fölmászik a tetejére és lehozza az óriás kiflit meg a töltött üvegeket. Az öreg ismerősöm is ott serénykedett. Már túl lehetett a harmadik fröccsön is. Dülöngélve ment a póznához, de hiába erőlködött, egy métert sem haladt Jobb híján a gyerekeket biztatta, de azok a ma- | guk hasznára gondoltak. Egy- \ szercsak rajtam akadt meg a j szeme. — Gyere, fiam, fölsegítelek, \ aztán Osztozunk! Nem álltam kötélnek. A ré- i szeg embereket nem szerettem, ! ezenkívül volt bennem valami i ellenszenv az öreg iránt. Köz- i ben nem fogytak el a próbál- i kozó gyerekek, úgy zsivajog- i tak, mint az éhes fiókák, ha! enni kapnak. Az én öregem! meg egyre nézett engem. Nem! tudtam, mit akarhat tőlem. \ Végül kimondta: — Ki fia vagy, mi? Megmondtam a nevemet, er- í re még jobban bámult rám. j — Te vagy az egyetlen hal-: dokió, ... aki nem halt meg a! kívánságomra, hukik ... Pedig! igazán szép temetést rendez-: tem volna ... Olyan koporsót: tettem félre a számodra...! hukk ... hogy sohasem panasz-: kodtál volna miatta! Én arról: vagyok híres, hukk... hogy; akit eltemettem, még nem ki-; fogásolta a kiszolgálásomat,; hukk... hukk... C sukló hangon beszélt. Éní irtózva elhúzódtam tőle.! Szerencsére, mert a kö- J vetkező pillanatban kijött be- \ lőle minden, aztán saját mocs- $ kába esett. A gyerekek sivítva- 5 visítva ugrálták körül. Hogy { utána mi történt vele, nem5 tudom. Egytrapban hazasza- : ladtam, hogy anyámat meg- { kérdezzem, igaz-e, amit hal- 2 lottam. Nagy hatással volt: rám a felismerés. Ekkor sem; gondoltam a halálra, de fúr- \ csának tartottam, hogy élő em-; bér a másik élő ember halálát / várja. — Tudod, minden házhoz el- í ment az öreg Barna, ahol be-! teg volt. A mesterek között! nagy volt a konkurrencia. így! akartak meggazdagodni. Vala-; hányszor megláttam, halálra: rémültem. Mintha a halál jött: volna értem. Borzasztó érzés í volt, hogy a halálodat várta,: de hiába mondtam neki, hogy j maradjon otthon. Ha erre járt, j csak benézett hozzám. Hiába mondta anyám, hogy: ne gondoljak rá, mégsem fe-j lejtettem el az öreget. J óval később hallottam ró-; la, hogy a Tanácsköztár- j saság bukása után telje- \ sen tönkrement. Másoknak pa- \ naszolta, hogy a saját részére : készített koporsót is el kellett: adnia. Bánatában gutaütést: kapott. Szégyenszemre más: mester koporsójában temették! el. í De azt már nem hallottam,! hogy panaszkodott volna a! rossz kiszolgálás miatt. !
