Pest Megyi Hírlap, 1972. december (16. évfolyam, 283-307. szám)
1972-12-28 / 304. szám
4 FEST UtC J stJCivlap 1972. DECEMBER 28., CSÜTÖRTÖK Elment az utolsó Holnapot Amilyen csendben élte le máriaremetei magányában életének utolsó évtizedeit, Ugyanolyan csendben is távozott körünkből életének ki- lencvenkettedik esztendejében Dutka Ákos, az utolsó Holna- pas. Újságíróként kezdte pályafutását Nagyváradon s itt is jelentette meg első verseskö- tetét, a Vallomások könyvét 1904-ben. Esztendővel később Amerikába utazott, majd bejárva egész Európát ismét Nagyváradra tért vissza, ahol a Nagyvárad című lap színházi rovatát vezette. Itt ismerkedett meg Adyval s együtt vettek részt a Holnap-társaság munkájában s jelentették meg 1908-ban a Holnap című antológiát. Ezzel Dutka Ákos a meigyar költészet megújítói, Ady harcostársai közé került. Ha csak ennyit tett volna, neve. munkássága akkor is bekerül a magyar irodalom történetébe. Ám nemcsak verseivel, hanem közéleti tevékenységével is elkötelezte magát a haladó eszmék mellett. A Tanácsköztársaság ideje alatt kormánybiztosként tevékenykedett s verseiben békevágyának, háborúgyűlöletének s a világ forradalmi megújúlásába vetett hitének adott hangot. A felszabadulás óta élt máriaremetei házában, amely irodalmi múzeumnak is beillik. Az irodalomkedvelők gyakran megfordultak itt, ismerkedve Dutka Ákos jóízű elbeszélései és sok-sok relikvia alapján a Holniaposok irodalmat formáló tetteivel. Mindig jó házigazda volt, kedves, közvetlen és vendégszerető. Prukner Pál Meghalt Dómján Edit Dómján Edit Jászai-díjas színművésznő, a Madách Színház tagja, 40 éves korában, kedden tragikus hirtelenséggel elhunyt. Temetéséről a színház később intézkedik. A Színház- és Filmművészeti Főiskola elvégzése után művészi pályafutását 1954-ben a szegedi Nemzeti Színháznál kezdte. 1961-től a budapesti Petőfi Színház, 1963-tól a Nemzeti Színház, 1964 óta pedig a Madách Színház tagja volt. 1965-ben tüntették ki Já- szai-díjjal. TV-FIGYELŐ „Fejedelmi” műsor Szó szerint királyi volt az ün- I népi műsor. Nem győzöm csodálni a műsorszerkesztőség elgondolásait: a Koldus és királyfival kezdte, a Kiskirályok két részletével folytatta, a Bob herceggel tetőzött a „Minden lében kanál lord” Roger Moore-ral záruló kaval- kád. Valahogy mintha elfelejtették volna a tévénél, miféle szórakoztatás, milyen rétegek milyen természetű igényei szabják meg feladatukat: a technika legkorszerűbb, tömegközlésre alkalmas eszköze egyre több muzeális és ásatag semmitmondást sugároz szórakoztatás címen. A karácsony este látott Nyolcvan nap alatt a föld körül: legalább ifjonti Verne-rajongását idézi fel feltételezhetően számos nézőnek, még ha a másfél évtizede készült film kissé szürkébbnek, sokkal hosszadalmasabbnak és ízetlenebbnek mutatja is Vernét, mint ahogy emlékeinkben él. De mit mondhat a mai nézőnek, bármelyik rétegnek a Family hotel vagy a Hetedik Ernánuel? Egy bizonyos olvasóréteg számára Heltai e köny- nyed írásai pihentető, súlytalan örömet nyújthatnak —ha oly időmilliomos, hogy ismét előveszi torlódó restanciái mellett az ilyesmit is. Heltai té- vésítve — ez viszont reménytelen kísérlet. Megérdemlik ezek a térben-időben annyira lecsúszottak, álmodozók, a csak az akkori, ottani atmoszférában elbihető ködalakok, hogy megkísértve a lehetetlent, „áttegyük tévére” együttesüket? Aztán jött a Bob herceg, azaz a rokonszenves Nagy Gábor és Szerencsi Anna, némán tátogó szájuk mögül felhangzó operaénekes-hangoknak adva át a szót — olykor, ha dalolniuk kellett. Bágyadt kis produkció volt ez is, s bizony, nemigen hihető, hogy a story „újrabogozása” élő, minden korosztály számára szórakoztató, mai játékká varázsolja Huszka—Martos—Békeffy Bob hercegét. Ezúttal lemaradt saját autóversenyén a rendkívül népszerű Hanna—Barbera szerzőpár is: a Flúgos futam és főszereplői, Dili Dolly és a többiek — mintha flúgos produkció főszereplői lettek volna. Néhány Elszólástól pedig rosszullét környékezte a még határtalan szabadszájúság-tűrőket is. A magyar szövegnél nem volt különb a vizuális élmény sem. Milyenek a franciák? Aligha sikerül felderítenie ily sum- másan egy magyar mini tévéstábnak — de hát ezt nem is várja el senki, s különben is: nem az a döntő, mit ígér, hanem hogy mit mutat a filmes. Ez esetben csupa érdekes tájat, szokást, embert — a kis, regényes falucska lakóit, a földműves-házaspárt, a svájcisapkás lelkipásztort, a násznépet Jeanne d’Arc leszármazottjának ősi kastélyában. Kár, hogy a Riporter túlbeszéli, amit mutat, s — téljesen tévesen — úgy véli, mindent örökösen minősítenie, kommentálnia kell, azt is, ami (a közhellyel szólva) önmagáért beszél. Mégis: ez az, amit a tévétől vár a néző, mert ezt csak a tévé nyújthatja a nézőnek. Volt még egy sápadt AnaA porond ifjú csillagai tőle France-feldolgozás, színészekkel, akik a jelek szerint nem tudták, miben játszanak, (csak kiragadott csekélység: a patinásán szellemes prózában ilyen szó: a természet „meghibásodik"!) A Fővárosi Nagycirkusz uj Karácsonyi ajándékul szánta a városligeti nagy kőcirkusz az új, kedves ötletű műsorát: ifjú cirkuszművészeket, artistákat, idomárokat léptet föl egy műsorban. Hangsúlyoznunk kell, ifjú, fiatal embereket, pályájuk kezdetén állókat, de semmi esetre sem kezdőket, e szó kisebbítő, s elnézésre késztető értelmében. Igazán szép produkciósornak lehetünk tanúi estéről estére a cirkusz kupolája alatt, s ha — valljuk azért be — egyik-másik számban mutatkozik is helyenként némi bizonytalanság, összegészében ámulatba ejtő, lenyűgöző és feltétlenül elismerést érdemlő ez a cirkuszi est. Külön értéke, hogy sikeresen ötvöződnek egybe a hagyományos, mondhatni klasszikus cirkuszi mutatványok, s azok, amelyekben — mint például az ugrócsoportban — elsősorban a magyar cirkuszművészet szerzett hírnevet magának, örömmel láthattuk ezen az estén — az ötéves amerikai turné után hazatért Faludyék bemutatásában —, hogy az utánpótlás továbbra is igen magas szinten biztosított. Az állatszámok között is hagyományosakat és különlegességszámba menőket láthatunk. A csinos Jarry Alicju bemutatója idomított fókáival ez utóbbi csoportba tartozik: ritkán láthatjuk ezeket a nehéz mozgású, esetlen-ügyességükben máris humoros jelen- ségű állatokat hazai porondon. Most zsonglőr tudományukkal — apróbb-nagyobb labdákat egyensúlyozva orrukon — bűvölték el a közönséget. Hatalmas oroszlánokat is idomárnő vezetett fel és eg- zeciroztatott imponáló határozottsággal a rácsok mögött. (Az utóbbi években egyre gyakoribb a nő a vadállatszámoknál. Vajon a nők talán jobban kordában tartják a vadakat?) Érdekessége volt az egyébként szokásos, de mindig idegborzongató oroszlánmutatványoknak, hogy három borjúnagyságúra termett fekete dán dog is közreműködött. (A műsor csimpánzszá- mokat is hirdet. Ki tudja, mért maradt el — legalábbis a sajtóbemutató estéjén.) Főként a gyermekközönség tetszését nyerte el Aida, „akinek” — a cirkusz világát ismerők számára — már a neve is elárulja eíe/ánímivoltát. Ezúttal ő is a fiatalabb generációhoz tartozott, akárcsak betanítója, elővezetője: ifjabb Donnert, a híres cirkuszművész család sarja. A klasszikus, nagy hagyományú mutatványokat szeretők — többségében bizonyára az idősebó generációhoz tartozó tagjai — viszont bizonyára Dénárt Béla pompás arab ménéinek láttán lelték örömüket: a gyönyörű és díszesen felkantározott állatok kecses tánclépéseikkel, nemes mozgásukkal, ágaskodó, keringőző, bókoló mutatványaikkal szakértő, türelmes munkáról adtak kellemes tanúbizonyságot. S azok a bizonyos lélegzetelállító számok ... Elsőként a Kristóf házaspárt (képünkön) kell megemlítenünk: veszélyesen nehéz mutatványaik — amelyek erőt, ügyességet egyaránt igényelnek — ritkaság- számba mennek. Már megszokottabb a négy Hunor trapézszáma, amely azonban ugyancsak tartogat több nagyszerű pillanatot, akárcsak a gumiasztalon pergő frisseséggel és kiváló ötletességgel, ügyességgel pattogó, ugráló, szaltózó Astorel- liék, akiknek együttesében még humoros akrobatikára is futja az erőből. Látványosan ügyes (noha világszámban a tv jóvoltából éppen a közelmúltban kiemelkedőbbet is láttunk) a hatalmas gömbökön táncoló lányok, a Rolling Stars’s mutatványa, akiken természetesen azért így is akad néznivaló. A már említett Faludy-csoportot joggal tette a rendező zárószámként, műsora hiszen valóban a leghatásosabban fejezi be a fiatalok változatos, friss műsorát. Dupla szaltójuk négy ember magasságában: igazi világszám! S végül hadd említsük meg a többnyire méltánytalanul háttérbe szoruló bohócokat, akiknek általában az a szerep jut a cirkuszokban, hogy kitöltsék a számok átrendezéséhez szükséges lyukas időt. Ezúttal Béla és Stefi, a két közismert bohócpár ennél többet is tett: egy-egy jelenetükkel a maga nemében önállóan is helytálló kis kompozíciókként nevettette meg a hálás publikumot. —S —N S itt csatlakozom az előttem szólóhoz. Múlt heti tévéfigyelőnk szónoki kérdést tett föl a krimídömping láttán: ennyire nincs mondandója a tévének a ma embere számára ? A kérdést most megtoldva még egy kérdéssel: összesen öt-hat színésze van az országnak? Ugyanazokat látjuk nap mint nap, karácsony örömére egy színészt 25-én is, 26-án is két- szer-kétszer, öttől tízig. VÍSZ0nt; a Szovjetunió megalakulásának jubileuma alkalmából becsületesen összeállított, méltóképpen megjelenített, jó zenével, szép tájakkal, műemlékekkel, népművészeti produktumokkal kísért műsor volt a Költői térkép. Humanitást, művészetet sugárzott Jiri Trnka bábfilmje, az Éjféli történet. Kár, hogy az egyiket munkanap előtti este fél tizenegy után, a másikat esti mese címén sugározták. Sza- konyi egyfelvonásosának megnézésére már nem volt „cérnám”. Gondolom, mások is így voltak: fél tizenkettő után ért véget — munkanap előtti éjjel. Péreli Gabriella Cserépfii tyrü lő Nyerges állatfigurát ábrázoló, háromlyukú, égetett, üreges cserépfigurát találtak Du- napataj nagyközség új gyógyszertárának alapozása közben a munkások. A különleges lelet a pataji tájmúzeum igazgatójához, tőle pedig a Néprajzi Múzeumba került szakvéleményezésre. Megállapították, hogy a eserépfütyülőnek egy olyan ritka példánya került elő, amelynek a Néprajzi Múzeum gyűjteményében nincsen párja. A cserépfütyülő a pataji múzeum híres népi j hangszergyűjteményét gazdagítja. HETI FI LM JEGYZET Kezed melegével Szofiko Csiaureli, a Kezed melegével című film főszereplője. Nemrég egy szovjet-ukrán film, a Fekete tollú fehér madár szerzett nagyon kellemes meglepetést a mozilátogatóknak és a filmkritikusoknak. Balladisztikus hangvétele, pompásan jellemzett hősei, nagyívű témája, kitűnő fényképezése és nagy művészi erejű rendezése, amelyhez szerencsésen társul a kiváló színészi játék, most mintha megismétlődne ebben a szovjet-grúz filmben, melyet Szuliko Zsgen- ti forgatókönyvéből rendezett Sota és Nodar Managadze. A Kezed melegével is egy egész emberöltő filmje, akárcsak a szovjet-ukrán alkotás volt. Itt is egy nagy, népes család, Szidónia és Jászon, meg a gyerekeik, rokonaik életútját követhetjük nyomon, az októberi forradalomtól szinte napjainkig. És ebben a filmben is az a legmegragadóbb, hogy alkotói ennek a családnak a sorsában a végigélt történelmi korszakot, az elmúlt ötven esztendőt is képesek felmutatni. Frázisok, üres sémák nélkül teszik ezt, élő, szemünk előtt formálódó emberi jellemek hordozzák a nagy idők na%y konfliktusait, amelyek éppen ettől a konkrét személyre és konfliktusra való lebontástól válnak hitelessé. A Kezed melegével mégis különbözik egy lényeges ponton a Fekete tollú fehér madártól, noha a szemlélet, a stílus rokonsága vitathatatlan. S ez a különbség egy kivételes tehetségű színésznő játéka. A film főhőse ugyanis Szidónia asszony, akivél a film első kockáin mint öregasszonnyal találkozunk, s aki vízmerítés közben visszaemlékezik elmúlt éveire, azok eseményeire. Ez az emlékezésfüzér tulajdonképpen maga a film. Egyben pedig a Szidóniát alakító Szofiko Csiaureli játékának ezernyi lehetősége. Mert ez a színésznő valósággal bravúrosko- dik a százféle szituáció eljátszásában, s abban, hogy úgy öregszik meg a film során a szemünk előtt, hogy érezzük: utolsó leheletéig fiatal marad a szíve és az érzései. Az ő alakítása teszi a filmet igazán balladisztikus szépségűvé, ő egyéníti ezt a családi sorsot úgy, hogy egy hatalmas történelmi folyamat visszfényeit is tudja tükrözni. Kivételes élmény, akárcsak a film számos megrázó vagy éppen ellenállhatatlanul mulatságos pillanata. A látnok asszony Ügy látszik, a hét filmjeiben a kiemelkedő női alakítások dominálnak. Ebben a kubai filmben is van egy egészen nagy formátumú alakítás, és ez is egy — számunkra ismeretlen — színésznő, Idalia Anreus nevéhez fűződik. Maga a film — amelynek eredeti címe sokkal jobban fedi, miről is van szó benne, A viz napjai ugyanis éppen a csodatevő és annyi tragikus bonyodalmat okozó vízre, a film mondhatni főszereplőjére utal — meglehetősen különös alkotás. Népes forgatókönyvírói gárdája és Manuel Octavio Gómez rendező nem keveset tanult Fellini szertelenmisztikus látomásainak stílusából, s a régi Camus-film, az Orfeo Negro képsorai is eszünkbe jutnak a film nézése közben. Fantasztikus színorgia, túlburjánzó képi fantázia, négy, állandóan mozgó kamera folyamatos idegfeszültségben tartó eksztatikus képsorai, vallási őrjöngésükben minden emberi mivoltukban kivetkőzött tömegek, nyomor és nyomorúság, kufárkodás a beteg testtel és a friss, egészséges, kívánatos fiatal hússal, a csodatevőnek kikiáltott Antóniai tömeghatásának meglovaglása egy perben és egy visszataszítóan álszent, szemforgató, ám annál kegyetlenebb politikai hadjáratban — mindez ott kavarog a filmben, de olyany- nyira szó szerint, hogy nézésé közben a mi szemünk is káp- rázni kezd, ami fejünk is megszédül. Viszont nem ez a néhol idegesítő, néhol fellázító; néhol elkápráztató kavargás, nem a tempó és a ritmus európai néző számára szokatlan- felfoko- zottsága a film lényege. Ez a sajátosan dél-amerikai stílusköntös nagyon mély mondanivalót takar. Elsősorban azt, hogy milyen gátlástalanul használhatja ki egy reakciós, elnyomó, népnyúzó rendszernek még a viszonylag humánus képviselője is a szellemi sötétségben tartott, koldusszegény nép hitét a vallás má- konyában. Az a sok ezernyi testi-lelki gyógyulást váró szerencsétlen, aki eszelősen hisz Antónia asszony csodatevő vize erejében, ettől reméli sorsa jobbra fordulását, és ebben csatlakozva jut el a lázadásig, addig, hogy fegyvert fogjon ki- szipolyozói ellen. A látnok j asszony barokkosán szertelen j formavilága mögött ez a mondanivaló húzódik, s e fővonalhoz csatlakozik egy sor érdekes mellékszál (a becsületesen tárgyilagos újságíró, a vámszedő vagány, a megszálottan bigott pap külön sorsvonalai). Ámi összefogja a filmet, az Idalia Anreus alakítása Antónia szerepében. Az ő szuggesz- tivitása feledtetni tudja a túlzásokat, a színnel-tempóval tobzódó rendező önkontroll- hiányát is. / i Évfolyamtársak Az utóbbi hónapok legszerencsétlenebbül megválasztott filmcíme, amely semmit nem árul el az alkotásról, amelyet jelez, egy egészen kiemelkedő magyar dokumenrtumfilmet „rangrejt”. Kollonics Ilona ugyanis egy Kolumbus tojása ötlettel egybegyűjtötte annak a színészévfolyamnak a tagjait amelyet a felszabadulás után elsőként bocsátott ki a Színiakadémia, s ezeket a ma már megbecsült, élvonalbeli művészeket „összeeresztette”, bedobva közéjük a témát, Petőfit. A film nem más, mint megrázó és felemelő, derűs és komor, elragadtatott és töprengő vallomás a nyolc színész — Békés Itala, Gordon Zsuzsa, Keres Emil, Kohut Magda, Körmendi János, Molnár Tibor, Szirtes Ádám és Táncsics Mária — Petőfi költészetéhez való viszonyáról; arról, hogyan követte végig életüket és művészetüket a költő. A közéig^ jubileumra ez a film az egyik legszebb tisztelgés a nemzet nagy fiának emléke előtt. Takács István
