Pest Megyi Hírlap, 1972. december (16. évfolyam, 283-307. szám)

1972-12-17 / 297. szám

/•isi UECYEI

\JC(vtap

ÁCS HORVÁTH JÓZSEF:

Holdfény szonáta

Ásít a táj

túl a lapos vak homályon nő a csend hálót húz az öreg isten odafentről idelenn

Int a füst

a táj elalszik cirpel a fű hallom nő

mintha tejen

anyamellen nevelkedne új erő

Editnek

Álmodni készül lék alatt a hal Koppan a jégen hulltában a tél * Nyújtózik még a rothadó avar S csilingel néhány fán akadt levél

A kifosztott táj csendjéből élek Fehér gyapjúval takarom magam Lehettél volna olyan menedékem Mint munkásoknak este az ital

Lehettél volna — s jó, hogy nem leszel Kószálok körülkerítve téllel A szürkeség lámpákkal felesel Én meg a szürke mindenséggel

M. Orbán Edit linómetszete

MAJOR JANOS:

Legenda lett

Az a gregorián dallam amikor végétért, már búcsúztunk, és

a parkban

elkezdődött a tél, az ónszürke házak felett léghajó iramlott, bennem egy zenekar

zengett

— tanult összhangzatot.

Ügy álltam a havas téren mint aki gyűlöli

a másikát — aztán védtem mindinkább e földi hiúságot ■—, s legenda lett mind a huszonhat év, mit sohasem vállalt Kegyed

— a kudarcaimért.

BENCZE JÓZSEF:

Kicsorbult

késem

Kicsorbult késem erős fogam közt, vért haraptam búza-kacaj közt. Jéggel ékeljétek kék, tüdőm dongáját, csillag öklendezik az ég tüzes száján. Tegnapi hamuból ki keleszt ki lángot? Ki ád bánatomra csöppnyi vigaszságot? Eltorzultan élek, mint kicsorbult kések.

„... Kislányom. Ebben a hónapban is írom a napló- mat. Ha megjössz, odaadom, olvasd el, miket gondoltam rólad. Ha meg úgy hozza az élet, hogy nem látjuk többé egymást, majd valamelyik leánytestvérednél megtalálod. Az orvos nagyon szigorúan rámparancsolt, hogy maradjak ágyban. Most betartom az utasítást, mert igen magas a vérnyomásom. De alig pihenek néhány napot, újra kezdem, mert nincs, aki helyettem elvégezze a munkát... Ketten maradtunk, és tudod, olyan a ház, hogy kong a csöndesség a falak között. _

Azért úgy csinálom, hogy amikor apád elmegy a gyárba, reggel öt óra után kiülök a kertbe. Ilyenkor nem kínoz a vérnyomás, még enyhék a napsugarak. Olyan szép itt minden. Figyelem a puha, lilás ködpárát, amint eltűnik, és pici harmatcseppek keletkeznek az orgonabokrok élénkzöld levelein. Megszólal a sárgarigó a Herceg-tanya gyümölcsösében, és itt a fejem fölött surrognak a vadgalambok. Élnek még az öregek, ezeket te is láttad, de,azóta, hogy elmentél, sok fióka indult útjára a mi diófánkról.

Mostanában annyiszor eszembe jársz, kislányom, attól félek, valami bajod van, amit eltitkolsz előttem. Azt álmodtam, hogy mászkáltál valahol a hegyek között, megcsúszott a lábad, és egy mély szakadékba zuhantál. Apád ébresztett föl, annyira jajgattam, de alighogy újból elaludtam, ismét csak téged láttalak. Akkor meg széles országúton mentél, és a kislányod a hátadra volt kötve nagy, fehér lepedővel. Rettenetesen meleg volt, és nem tudom, hogyan, én is az országúton voltam, úgy doboltak a halántékomon az erek, mint egyszer, amikor elvitt a mentő. Te siettél, verejtékezett a homlokod, a kislányod meg sírt éhségében. Kiemeltem a lepedőből a gyereket, és piskótával kínáltam, de ő már nem értett magyarul, hiszen nem a mi hazánkban született. Te meg elsiettél, és azt mondtad, hogy menjek haza, mert a községben táblák jelzik, „hazátlan embereket nem fogadunk be”. Megcsókoltad a homlokom, és elmentél hazát keresni, bolyongtál otthon nélkül a világban. Ügy sirattalak, hogy majd leszakadt a szivem.

Fülzúgásra ébredtem, gyorsan bevettem a gyógyszert, és apádnak mondtam, hogy kimegyek hozzád, megnézlek, és hazahozlak. De ő rámtámadott, azt felelte: „aki ismerte az utat kifelé, az ha akarja, megtalálja visszafelé is”. Tudod, milyen ember, de azért ő is nagyon sajnál téged. Említettem a gyerekeknek is, de lebeszéltek róla, beteg vagyok, és szerencsétlenség érhet a hosszú úton... Majd folytatom, most már elfáradtam ...

Egy hete nem jegyeztem föl semmit. Tegnap befőztem a barackot, azelőtt meg tarhonyát csináltam. Holnap mosók, majd estére apáddal meghordjuk a vizet. Látod, kislányom, most is úgy van, mint akkor még te hordtál nekem vizet, csináltál hamulúgot, segítettél keményíteni, csavarni és tengetni. Nekem most már nagyon fárasztó, fogy az erőm, nehezen bírom a ruhacsavarást...

.. .Leveleimben elfelejtettem megírni, hogy az utcából elköltöztek Bozsóék, Józsáék, Gargyánék, a városba mentek, eladták a házat. A többiek mind itt laknak még... Igaz, meghalt a Nyári Róza, Bállá néni, Gresz néni meg szegény Csóky tanító, meg az Ökrös János, aki futballozni tanította a telepi gyerekeket... Katonáék új házat építettek, szép, takaros téglaépület, két ablakkal az utcafrontra ... . '

Kislányom! Ma a hónap utolsó napja. Tegnap kaptam levelet tőled, és szomorúan láttam, hogy megkerülted a kérdésemet, mert nem adtál választ, hogy hazajössz-e ebben az évben. Nagyon bánt az eljárásod, mert nem tudom az okát, mire gondoljak. Talán félsz? Ne engedd magad befolyásolni senkitől... Miért nem felelsz egyenesen, ha kérdezlek?”

H lvastam a naplót, és közben megfejtettem magamban, hogy az esti méltóságteljes fenkölt nyugalom csak máz volt. Jgyes vagy ügyetlen mozdulatokkal ragasztott zománc, amely az első természetes használatnál megreped, lepattog. Hevülő„ reszkető ideget és minden kicsiny mozzanatra érző lelket takar i nyugodt, magas életkor.

Ismét megszólalt a telefon. Az órát néztem. Éppen egy órája kerestek. Én meg csak tűnődtem azon, amit írni akartam. Lelketlenül csöng a hideg masina, még fölébred a gyerek.

— Halló!

— Igen, én... A kézirat? Hát, szóval, hogy is mondjam csak?... Megvan.

— Küldök érte... Azonnal küldök — így a szerkesztő.

— Nem fontos, majd elviszem — válaszoltam bizonytalanul.

A szerkesztőségbe érve diktálni kezdtem a karácsonyi tárcát. Anyám naplóját mondtam gépbe.

É

szrevétlen, csöndesen el- oldalogtam, és elhoztam i a naplót. Lapozgattam, néze- ! gettem anyám sarkos betűit,

! sebes gondolatait, amelyek ! gyorsabban járnak, mint a | keze a ceruzával. Tizenkét S részre osztotta a naplót. A | „július hónap” nyugodtabb, 5 tisztább írással készült, mint $ a többi. Ebből a részből ol- s vastam a zötyögő villamoson:

f XTéső este volt, mikor haza- ^ -*-*■ értem. A névnapi kö- ^ szöntő emlékét melengettem.

^ Lábujjhegyen óvakodtam a ^ másik szobába. A homályos sa- ^ rokban szerénykedett egyszerű ^ bazárékszereivel Zsuzsi fenyő- fája. Az utcai lámpa fehér fényénél nézegettem a fenyő alá p helyezett dobozokat, tudtam, ^ hogy engem is megajándékoz- átak. Könyvet keresgéltem, va.ssssss;//ssssssssssssssssssssij,^ss^sssssssssssssss////,sssssssssssssssss/ss;s/,sssss

1

SIKLÓS JÁNOS:

Anyám naplója i

I ' ;

í látni könnyű olvasnivalót, amikor megszólalt a telefon, élesein í csörgött a csendes éjszakában. Mérgesen hallóztam, hogy a i következő mondatban szitkot szórjak a kései alkalmatlankodó ■ fejére... de bondorodó indulatom ügyetlen dadogássá simult:

I _ El-el-felej-tettem

__nem is értem, hogyan történhetett

; A karácsonyi tárcát reklamálták a szerkesztőségből. Számítot- I tak rá, s most fennakadást okozok, ha nem adom le.

— Jól van, viszem — jelentettem ki határozottan, de ma- | gamban éreztem, hogy könnyelmű ígéret volt, hiszen egy betűt j sem írtam.

A névnap friss emléke kísértett. Megpróbálkoztam az ; írással, de gondolataim visszakanyarodtak az estére. Egész héten készülődtek a szülői háznál. Súrolták a szobákat, tisztították az ablakokat, mosták a függönyöket, abroszokat, pasztával fényesítették a bútorokat. Anyám úgy sütötte a mákos, diós kalácsot, mint régen, amikor még mind a heten körülötte sürögtünk-forogtunk.

E

gyszerre érkeztünk, és óvatos mozdulatokkal nyitottuk a nyegdült, kétszárnyas kaput. Libasorban mentünk a keskeny, nyálkás téglajárdán. Először én léptem a szobába, az asztal mellett ült anyám egy széken, ölbe tett kézzel, fekete szövetruhájában, apám mellett állt. Tekintetükben enyhe, pajkos vidámságot láttam, olyan fenséges, méltóságteljes nyugalommal néztek rám, ahogyan csak az élet végéhez érkezett, magukra maradt öreg emberek tudhak nézni.

Bűvölten néztem rájuk, amíg a többiek tolakodása elsodort az ajtótól. Megbomlott a fenséges kép egyedülálló kompozíciója, oldódott a némaság, és néhány perc után csobogócsevegő beszéd töltötte meg a szobát, a gyerekkor kellemes, gondtalan derűjével.

A vacsoránál csitult a jókedv. Kilenc székkel fogták körbe az asztalt, és egy szék üresen állt anyám mellett. Támláján egy napszítta, kék rózsás fehér kartonruha lógott. Hat gyerek meg a két szülő... és egy székkel több. Ezt csak anyám tehette — gondoltam, de a többiekkel úgy tettünk, mintha nem vennénk észre az üres széket, a megfakult ruhát, amit úgy látszik, szimbólumnak szánt anyánk.

— Egy hiányzik közületek — szólt hozzánk, amikor látta, hogy együnk sem méltatja az üres széket.

— Ez a kis ruha maradt meg emlékbe.

— Itt vagyunk hatan... és most a hetedik miatt... próbálkozott érvelni valamelyik.

Élromlott a hangulat egészen, nehéz feszültség ereszkedett az asztalra, és összebeszélés nélkül, egyszerre csak nem ízlett a vacsora.

— Naplót írok ró... — hirtelen elharapta a szót anyám, és szégyenkezve lehajtotta ősz fejét, hogy arcának pírját eltakarja előlünk.

— Hol van a napló? — kérdeztem.

— Nem mutatom meg senkinek — szólt rám erélyesen.

Csak beleolvasgatnék.

— Nem. Azt nem! — csattant rám.

— Akkor elmegyek — ijesztgettem kemény hangon.

— Menj.

Nem tehettem mást. Felálltam az asztaltól. Az utcaajtóig se értem, apám szólt utánam az előszobából kiömlő fénysugárból :

— Gyere vissza, itt van a napló!

Kezembe nyomta a lila fedős, kockás füzetet. Visszaültem az asztalhoz... A vidámságot elűzte a hiányzó.

Apám csendes nótázásba fogott, ami nála olyan ritka, hogy elcsodálkoztunk valamennyien. Ilyesmi csak akkor történt vele, ha valamiben megfeneklett egy-egy életrugója. A dallamok panaszos akkordjain kitáncoltatta magából azt, ami fáj. Egyesben dúdolgatta:.

„Ne tudja meg, hogy a sorsom, az életem keserűség, bánat. Ne hulljon a könnye értem, fehér hajú, édes jó anyámnak.”

Tudtuk, hogy ő is azt az egyet siratja, amelyik hiányzik.

volt ebben semmi idegen és meglepő, mintahogy nem is volt, sőt egyre otthonosabban, az indulás előtti állapotban érezte magát, és ahogy ez az érzés egyre jobban hatalmába kerítette, már bizonyos volt abban, hogy nem egyhamar tudna ettől megszabadulni. Teljesen áthatotta ez az indulás előtti állapot, ahogy eltelt évein hirtelen végigsiklott, egy csapásra világossá vált előtte; életében tulajdonképpen mindig indulni akart valahová, ha nem tudta is mindig pontosan, hogy hová, s így ezek voltak életének leghatározatlanabb, tehát legteljesebb és legboldogabb pillanatai.

De már ezen sem tűnődött, amikor a legközelebbi vonat néhány percnyi megállás után szép lassan kimozdult az állomásról, fekete hátulját mutatva a lila-fehér begóniákkal szegélyezett állomásnak, amely sárga falaival, patinás palate- tőjével, a peron karcsú faoszlopaival határozottan barátságosnak tűnt. S különösen meghitté tette ezt a hangulatot a vasúti jelzőharang kellemes játékának toronyórazenére hasonlító muzsikája, emlékeztetve a vonaton tovautazó emberek távoli és bizonytalan sorsára.

Ha eddig, a két vonat érkezése és indulása pillanatában megmozdult is benne valami, a harmadik vonatot már oly nyugodtan fogadta, mintha otthonában a tv képernyőjén nézné a jelenetet. Teljesen valószerűnek tűnt, hogy a vonatok

jönnék-mennek, ő pedig két bőröndje mellett állva, alig hallható jelt ad az indulásra, aztán valami mozdul, valami távolodik, majd ismét vissza áll körülötte az élet rendje, és újra lehet várni arra, hogy valami érkezik, s mint jó italtól, úgy szállt fejébe az indulás és érkezés kellemes, mindent felejtető hangulata. Csupán a söntésből áradó sörszagot érezte idegennek, minthogy a kocsmák párái mindig a rossz napokra emlékeztetnek, bármennyire vonzódnak is ehhez az emberek.

A tehervonat csak lassított, de még így is dübörögve vonult át az állomáson. A piros sapkás forgalmista tisztelgett a két virágágy közötti salakfolyosón. A nyitott vagonok_ ban gépkocsik, ládák, kombájnok zsúfolódtak fölényesen, mint az első osztályú szabadjeggyel rendelkező utasok. Vonulásuk szinte meglepőnek s határozottabbnak tűnt, mint az embereké. És lehetséges, ha ez a tehervonat megáll, felkapaszkodik a vonatfékezőik egyik fülkéjébe, ahonnan a vasutasok tolatáskor úgy szoktak integetni piros és olajos zászlócskáikkal, mint a háborúban a forgalomirányító katonák az útkereszteződéseknél.

A tehervonat hosszú volt, a zárt kocsik keskeny ablakain nem lehetett belátni a rácsok mögé. Nem lehetett tudni, hogy ezek a vagonok mennyi idősek, azt sem, hogy közülük melyek azok, amelyek nemcsak

árut és állatot, de valamikor mennyi katonát és deportáltat szállítottak, vajon bűnösek-e abban, hogy a hadianyagot elvitték a frontra, s közülük melyik volt már tagja olyan szerelvénynek, amelyet vasúti katasztrófa ért, összeütközött vagy gázolt, s melyik robogott már át öngyilkoson vagy odatévedt barmokon.

Az állomás harangja pontosan jelezte az egymás után következő vonatok érkezését, menetrendszerű vonulásukat, s minthogy az eső egyre jobban megeredt, a lihegő mozdonyok azt az érzést keltették, hogy a rohanástól izzadnak, azért csuromvizesek és kimerültek. Az útjuk szélén veszteglő, majd elmaradó állomás olyannak tűnt a szürkülő alkonyaiban, mintha szanatórium lenne, ahova egy lelkiismeretes orvos gondolkodás nélkül beutalná ezeket a fáradt gépeket, árurakományaikkal és utasaikkal együtt.

Mire a begóniák szirmai az est közeledtével összehúzódtak, legalább tíz vonat hagyta el az állomást, ami teljesen szabályszerűen történt ugyan, legfeljebb az nem, hogy a két bőrönd között álló utas egyre messzebbről hallotta dübörgésüket és egyre halkabban. Sőt mire az est leszállt, és kigyúltak a kis állomás- épület sárga fényei, hiába jelzett a harang a maga szokott módján, szerelvény nem érkezett. Először csak úgy tűnt, hogy valamit késik, de aztán

J

egyre bizonyosabb lett, hogy ! ez a vonat csak nagy késéssel ! vagy egyáltalán nem fog meg- ! érkezni. A késő esti órákban a : forgalmista egyszer még meg- ; jelent ugyan a tárcsával, mint- ; ha várna, vagy indítana egy > vonatot, de a zuhogó esőben > nem hagyta el a fedett peront, ! csak tisztelgett az állomás sí- ! nei előtt, aztán visszavonult, ! és behúzta a forgalmi iroda aj- ! táját, mert az esőtől hűvös le- ; vegő árasztotta el a tóparti ál- ! lomás környékét. Néha ugyan i kilesett az üvegablakon, hogy > ott áll-e még a két bőrönd ; mellett várakozó utas, s mint- s hogy szakértő szeme az utason ! felfedezte a várakozás és in-: dulás bizonytalan örömét, nyu- ; godtan visszatért íróasztalé- j hoz, hogy a rádióban meghall- ; gassa a késő esti híreket. Itt: értesült róla, mindjárt az első ! hírben, hogy elkészült az új > pályatest, amely a fővonalon; lecsökkentette a két nagyváros j közti távolságot, és este nyolc > órától ezen a szakaszon szerel- 5 vény többé nem érkezik. Eső- ! köpenyét magára húzta, akta- ! táskával a kezében bezárta az 5 épületet, és úgy haladt el a ; két kockás bőröndöt őrző utas s előtt, hogy rá se pillantott. A í söntés már néma volt, és így i tisztán hallotta, hogy a pero- $ non álló utas halkan és szomo- $ rúan fütyörészett, abban a bol- ; dog tudatban, hogy most már 5 az idők végtelenségéig várhat; az indulásra. j