Pest Megyi Hírlap, 1972. október (16. évfolyam, 232-257. szám)
1972-10-06 / 236. szám
1972. OKTOBER 6., PÉNTEK "«Mßfirtop 3 Az első versek A gazdasági vezetők is beálltak szülőhelyén Ünnepi tanácsülésen emlékeztek Petőfire Aszódon Huszonötezer olajkályha Abonyból Petőfi Sándor születésének 150. évfordulója alkalmából, az egykori aszódi diákra emlékezve, ünnepi tanácsülést tartottak tegnap délelőtt a helyi fegyveres erők klubjában a nagyközségi, az ikladi és a domonyi tanácstagok. Kiss Károly tanácselnök köszöntötte a vendégeket, majd Asztalos István iskola- igazgató, a helyi Petőfi Múzeum igazgatója, az aszódi Petőfi-emlékbizottság titkára mondott ünnepi beszédet. — A Petőfi-év alkalmából országszerte — de más országokban is — megemlékeznek a költőről — mondotta. — Megyénkben a városok és községek nagy részében sor kerül Petőfi-ünnepségekre, hogyne emlékeznének hát reá Aszódon — hiszen a Pet- rovics, s a Hrúz család innen származott el, s ide tért visz- sza: Petőfi szülei itt kötöttek házasságot. Maga a költő három évet töltött a szülők számára kedves mezővárosban, annak algimnáziumában, latin iskolájában. Mint ahogy később visszaemlékezett, itt írta első verseit, itt volt először szerelmes, és itt akart először komédiásnak állni. A már a XVI. században is működő aszódi Schola Latinában a költő diákoskodása idején hat évfolyamot, mintegy 38—42, 10—16 éves gyermeket és ifjút két tanteremben egy tanár — azokban az esztendőkben a nagy műveltségű Koren István — oktatott latinra, német nyelvre, történelemre, földrajzra, teológiára, s más tárgyakra Az egykori könyvtári kölcsönzési jegyzékből is kitűnik, hogy Petőfi Aszódon már a latin, német és francia szerzőket eredetiben olvasta, és sokat olvasott — diáktársai ezért Könyves Sándornak hívták. Aszódon töltött második és harmadik esztendejében kitűnő, eminens diák volt: az aszódi emlékek, feljegyzések is már a nagy műveltségű Petőfi képét vetítik előre. A Petőfi-év következő, kiemelkedő eseményére — a felújított aszódi múzeumban —, az állandó Petőfi-kiállítás megnyitására, Kovács Ferenc Ennek a várkastélynak az építését IV. Károly cseh király uralkodása idején, 1348- ban kezdték meg, amikor ez az uralkodó egyetemet is alapított Prágában, amely úgy, mint ez a vár is, az ő nevét viseli. Később a várkastély hanyatlás korszakain is átment és újra meg újra átépítették, mígnem a múlt század végén megkapta mai arculatát. Erődnek beillő falai nagyszámú szépséget rejtenek. A legértékesebb az arannyal és drágakövekkel kirakott várkápolna. Nem csoda hát, hogy a második világháború kitörése előtt egy amerikai milliomos meg akarta vásárolni Karlstejn várát. Noha a vár alapításától már több mint hat évszázad telt el, a várudvarra minden évben néhányszor bevonul maga IV. Károly és kísérete, mégpedig Jaroslav Vrchlicky „Egy karlstejni éj” című darabjában, amelyet szombatonként és vasárnaponként a közeli és távoli vidékekről ideözönlő turisták számára kladnói színészek adnak elő. Oly érdekes színielőadás ez, amelyet érdemes megtekinteni. Ha nyugat felől fú a szél, már itt az erdőségek közepén is érezhető a járási székhely, „hála” az ipari üzemek füstjének. Maga Beroun, mint a közép-csehországi kerület sok más városa, történelmi jellegű hely. Ha a városban és közvetlen környékén csak a természeti szépségeket és kultúrtörténeti nevezetességeket keresnénk, ne kerüljük el az egyre ismertebb Konéprusi cseppkőszobrászművész Petőfi-szob- rának leleplezésére, valamint a Petőfi-kutató dr. Mezősi Károly volt megyei múzeumigazgató emléktáblájának avatására október 29- én kerül sor a községben. P. A. Audiológusok Galgamácsán A XI. nemzetközi audioló- giai kongresszus résztvevőit látták vendégül tegnap Galgamácsán. A csaknem százhúsz tagú küldöttséget Dudás Juló népművész és a községi művelődési ház igazgatója, Gyulai Sándor fogadták. Galgamácsán ebből az alkalomból a művelődési ház klubtermében kiállítást nyitottak Dudás Juló rajzaiból és hímzéseiből. A Mechanikai Művek abo- ! nyi gyárában a harmadik ne- j gyedév utolsó napjaiban megfeszített ütemben dolgoztak. Szeptember 23-án, szombaton, a gyáregység vezetői is beálltak a munkapadok mellé, és segítették a tervteljesítést. Vasárnap az adminisztratív dolgozók vették ki részüket a termelésből: a kommunista műszakban 700 minikalor olajkályhán végezték el az utolsó simításokat. A gyár egyik legkeresettebb terméke a minikalor kályha. A harmadik negyedévben ebből 25 ezer darabot adtak át a hazai vásárlóknak. A 10 ezer kilokalóriás olajkályhákból ez idő alatt háromezer darabot gyártottak. A Mechanikai Művek abo- nyi gyáregységében készülnek a fénycsövekben alkalmazott MP-típusú kondenzátorok. A harmadik negyedévben 291 ezer darab gyártását tervezték, ebből — az idén első ízben — 30 ezret exportszállításra. Az év végéig további 60 ezer MP- kondenzátor készül exportkivitelben, francia megrendelésre. A gyáregység vezetői bíznak abban, hogy egyes termékekből idén is túlteljesítik a tervet. A bizakodás alapja: az utóbbi időben stabil munkaerőgárda alakult ki a gyárban. Az MP-üzemrészből például hónapok óta senki sem lépett ki. Gyerek az országúton Néhány ráérősen baktató, iskolás korú fiúval akadok össze Tápiógyörgye felé igyekezve; azzal vonják magiukra a figyelmet, hogy unalmukat autók dobálásával próbálják elűzni. Szóba elegyedem velük, de nem sikerül okát lelni, vajon miféle ötlet sugallta ezt a „szórakozást”. A szó csakhamar ráterelődik a hasonló-vágású srácok számára többé-kevésbé kínos témára: mi újság az iskolában. Egyikük, hallgatag, kerekfejű, tüskehajú, barackham- vasságú bőrű kisfiú eddig szót sem szólt. Most ezt mondja, folyamatosan, mintha betanulta volna. — Én nem járhatok iskola-. ba, mert megszöktem apukámtól, és nem adja ki a ruháimat, meg a tanszereimet. De apukám egy másik nénivel él, meg annak a gyereke is odajött, inkább visszajöttem anyukámhoz, most itt vagyok a Csíkos-tanyán. Nincs itt a tanszerem, nem járhatok iskolába. A Csíkos-tanyán A Csíkos-tanya Tápiógyörgye határában van, nem barlangokat, a Zebrák várromát, a Tocníkon levő romot és a horovicei várkastélyt. Nem kerühetik el azonban figyelmünket a mi korunk hatalmas létesítményei, aminő pl. Králo Dvor városkában a vasgyár és a cementgyár, a Certovy Schodynál levő nagy kőbánya, Prefa Hyskov, Buzu- luk Komárov és több más üzem, amely a járást a kerület legfejlettebb ipari járásai közé sorolja. Az üzemek sorát az ötödik ötéves terv folyamán jelentősen kibővítik vagy korszerűsítik, úgyhogy az ipari termelésben az ötéves terv utolsó évében már 34— 36%-kal magasabb arányban vesznek részt. Igazán nem egykönnyű meghatározni, a járás üzemeiben gyártott termékek közül melyik a legismertebb belföldön és külföldön. Hiszen például a jelentéktelennek látszó Lode- nice községben gyártott gramofonlemezek vagy a Horovi- ce községben készült harmonikákat nagy mennyiségben szállítják külföldi megrendelőknek. A mezőgazdasági termelés sem sikertelen, habár az itteni szegényes talajon a dolgozók nem művelhetnek olyan „csodákat” mint a kerület keleti részében. A járás ötödik ötéves tervében jelentős tényező a több mint 2100 lakás felépítése, ami félezer lakással több mint az előző ötéves tervben. Ugyanilyen jelentős a víztároló és a cementgyári füstöt csökkentő berendezés építkezése. (Folytatjuk) messze a műúttól, de valahogy mindentől messze esik, mint pár perc múlva kiderül. Hosszú, háznak alig nevezhető vályogépület. Az ajtóban megjelenik néhány nő. Előkerül a kisfiú anyja is. Az összkép kikere- kedik, amint belépek az elhanyagolt, nehéz levegőjű, beázásnyomoktól vedlő, hepehupás vertföld-padlójú, szűk lyukba. A takarófoszlányok- kai leterített fekhelyről egy férfi kászálódik — déltájban. Az asszony élettársaként említi. A férfi valamit észrevesz tekintetemből, azt mondja, nem érdemes javítgatni a házat, úgyis roncs az egész. Láthatóan mosni, ablakot tisztítani, meszelni sem érdemes. Az asszony, a férfi bele-bele- szólásával kísérve, ezt mondja. Csak ideiglenesen Ez a volt cselédház a szelei téeszé, lebontásra ítélték, de az asszony itt csak ideiglenes bejelentővel lakik, állandóra Vasadon van bejelentve, de ott csak albérlő egy szintén lebontandó házban, s csak a főbérlő tarthat igényt másik lakásra. A férfi bejelentett lakásáról nem sikerül tájékozódnom. Különben a tápió- györgyei téesznél gépkocsivezető, háromezerötszáz—négyezer forintot keres. Az asszony tizennyolc évi házasság és hét gyerek után került el a volt férjétől. Miért? így alakultak a dolgok — mondja. Azért maradt a hétből mind a négy kiskorú gyerek az apjánál, Pestimrén — bár kettőt neki, kettőt az asszonynak ítélt a bíróság annak idején —, mert a közös családi házban a férj maradt, és ott mégis köny- nyebb. De hát most meg így alakult, hogy a négy gyerek egymásután megszökött az apától, a monori rendőrség akadt rájuk, amint az országúton tanácstalanul ballagtak. Ott vette át őket anyjuk szeptember 9-én. Még nem intézkedett a szelei gyámhatóság, de ők vállalnák a négy gyereket. A legnagyobb lánnyal nincs gond: bejár Szelére dolgozni. És a férfi? Hiszen csak néhány hónapja él itt az asz- szonnyal, négy sosemlátott, idegen gyereket elvállalna? Azt mondja, miért ne? Megkérdezem: mégis hogyan gondolják miként rendezik el az életüket. Nem értik a kérdést. Mondom: se lakás, se semmi; az asszony, faggatásomra nem tud mást mondani, mint hogy alkalmi munkát vállal, ha akad. A házat lebontják, de hatan, a három gyerek és felnőtt nagylány az anyjával és egy idegen férfival, így sem fémek a háromszor-három méteres szobában, amelyet ha lebontanak, semmiféle jogcímük másik fedélre. Megismétlem a kérdést: mit terveznek, hogyan hozzák rendbe az életüket. Hát... Egy csobánkai illető megígérte, hogy a szelei határban üresen álló tanyáját őrzésre nekik adja. Igaz, azóta nem jelentkezett, pedig meg volt beszélve ... Majd kialakul. A gyámügy még nem határozott Az összbenyomás nem hagy különösebb kétségeket — a téeszelnök, az iskola- igazgató és szomszédok információja csupán egy-két vonással motiválja az egyértelmű képet. Az asszony két nagyobb 1 igyermeke révén lakik itt: ők vállaltak munkát annak idején a téeszben, de aztán tovább álltak innen. A ház má- 1 sík két „lakását” másik megyéből ideszegődött családok kapták ideiglenes fedélként, azzal, hogy saját összegyűjtött pénzükhöz a téesz hozzásegít, s felhasználhatják a lebontandó épület anyagát is — építkeznek. A férfi nyáron került a téeszhez, teherautó-sofőrnek, de mert állandó feladata az áruszállítás, nála a téesz bélyegzője, meg néhányezer forintja — volt, hogy rajtakapták. amint épp igyekezett elinni a sarki italboltban, máskor olyan részeg volt, hogy nem tudta elindítani a kocsit. Végül, két-három hónapi pályafutást követően fegyelmivel elbocsátották. Megfellebbezte, de újat aligha határozhatnak sorsáról. Erkölcsi bizonyítványát csak huzavona után adta le, de abban nem fedeztek fel priuszt —, hogy honnan került ide, hol van bejelentett lakása, azt bizony nem tudják a téeszben. A kisfiú megjelent ugyan az iskolában, de ráunt, és fogta magát, szedte a sátorfáját. Az igazgató épp most kapott átiratot a pestimrei gyógypedagógiai iskolától: érdeklődnek, hová kerül a gyerek a tanévben. A szelei gyámügy még nem határozott. Nem kérdéses, hogyan dönt, de ezzel sem zárul lé minden. Mire vállalják? Itt áll két negyvenkörüli ember, fejük felett a bontásra váró viskó düledezik, nyakukon a négy gyerek, az asz- szony nem dolgozik, az új élettársat elbocsátották. Ha kérdezik tőlük, hogyan akarják elrendezni az életüket, nem értik a kérdést. De a négy gyereket vállalnák. Sorsuk bármennyire aggasztó. ők most csak háttérként szolgálnak a téma mögött. Mert a fő téma: a négy gyerek. Pereli Gabriella Az albertirsai tábla tatlankodást, haragot. Ha most visszatérünk kiinduló E ltűnt egy tábla a napokban. Nem hiányzik. Sőt! Jó, hogy nem áll az út mellett. Amíg ott volt, sok bajt, bosszúságot okozott. Az albertirsai tábla azt mutatta, hogy hol kell letérni a négyes főközlekedési útról, ha valaki Nagykőrösre, esetleg onnét tovább, Kecskemétre igyekszik. Az ún. útbaigazító zöld tábla közlendője megfelelt a valóságnak. Lehetséges volt az általa jelzett úton is eljutni Kőrösre. Ha valaki szereti a tájékozódási próbákat, ha járműve alkalmas arra, hogy megbirkózzék a földúttal, bátran választhatta ezt az irányt. Egyébként jobban tette, ha maradt a négyes főúton, s majd csak Cegléd elérése után fordult Nagykőrösnek. A tábla egyértelmű közlendője azonban nem keltett gyanút, s ezért, hogy a földek közé vezető szekérúton megrekedők ezerszer fölemlegették azt, aki a táblát így — mindenféle kiegészítő szöveg nélkül — elhelyeztette. Fizetett már a magyar állam tekintélyes summát kártérítésként az itt kátyúba süllyedt, s csak sok bajjal kiemelt külföldi kamion miatt, tévedt el itt zászlóátadási ünnepségre igyekvő országos vezető, röstelked- ve a reá várakozó sokszázak előtt, akadt itt el névtelen autósok tömege, hazánkfia és idegen, de a tábla maradt. Ha most azt gondolja az olvasó, hogy a csalfa tábla a közlekedés-szervezés sokat emlegetett témájának fölemlegetésére készteti az újságírót, nem találta el a szándékot. Igaz, megérne ez is néhány perces töprengést, hiszen végül is nyolc főútunk a teljes forgalom hatvan százalékát bonyolítja le, azaz legalább azokon mindennek rendben kellene lennie. Most mégis másféle témák fonalát adja kézbe az ominózus tábla esete; a rossz információ, a megtévesztés e témák s az ügyből fakadó tanulságok legfontosabbika. V alakivel valamit közölni, befolyásolni a másik vélekedését, esetleg döntését, mindig nagy felelősség. Mégha csupán magánemberként cselekszünk is, szavunknak súlya van — legalábbis kellene, hogy legyen —, s ezért a legjobb szívvel adott rossz útbaigazítás veszélyesebb, mint a nyílt becsapás. Ám mennyivel nagyobb ez a veszély, ha a téves, tényéktől nem támogatott, vagy éppen cáfolt szó hivatalosan hangzik el, ha emberek szűkebb vagy tágabb csoportjainak ténykedését befolyásolja! A rossz, hamis információ zsákutcába juttathatja a termelést, mert a kapósnak vélt áru a raktárban marad; a félrevezető közlés olyan irányba terelheti a vezetést, amelyet jobb lett volna elkerülnie; a téves útbaigazítás fölösen rabol időt, energiát, s joggal szül bosszúságot, mélpéldánkhoz, s azt mondjuk, hogy életünk minden dolga mozgás, a cselekvést értve ez alatt, akkor azt sem tagadhatjuk, hogy e mozgás közben nem nélkülözhetjük az útbaigazító táblákat, jelzéseket, veszélyekre való figyelmeztetéseket, s persze, a szabad nekifutásnak teret nyitó zöld fényre ugyancsak nagy szükségünk van. Mindennapjaink útjai mentén azonban jó néhány „albertirsai tábla” álldogál. Tudunk ezekről? Jól utána gondolva, igen, legalábbis többségükről. E képletes táblák ugyanolyan makacs módon kapaszkodnak a földbe, mint tette ezt a szóban forgó valódi, bár amazokat is, meg ezt is sűrűn, sokak részéről érte bírálat, hangzott el miattuk intézkedést sürgető háborgás. Ha most azt állítjuk, hogy a rossz útmutatások, téves irányok fölismeréséig ma már eljutunk, de az intézkedések, lassúak, vontatot- tak, nem egyértelműek, nem mondtunk különösebben újat. Széles körben általános megállapítás ez, taggyűléseken, termelési tanácskozásokon már-már röstellni valóan agyoncsépelt téma. Ezért lépjünk egyet, s azt kérdezzük: miért van ez így, s így kell-e lennie? B ár a legutóbbi esztendőkben tapasztalható haladás, még mindig nem érvényesül következetesen az egyéni felelősség, a személyre szóló elmarasztalás, s ennek következménye mindaz, amiről fentebb szó esett. Furcsa, természet- ellenes „szemérmesség” állítja meg félúton a dolgokat, választ ketté hibát, s az érte járó bírálatot vagy büntetést. Ez nemcsak azért baj, mert jó és rossz, igaz és téves között elmossa az éles határvonalat, hanem azért is, mert a közgondolkodás mezején a közömbösség, a cinizmus magvát hinti el. Tévedni ugyanis emberi dolog — hibázni csakúgy —, ám újra meg újra tévedni, hibát hibára halmozni már nem lehet következmények nélkül. Ha mégis, akkor úgy érzik az emberek, hogy hiába beszélnek, tehát elhallgatnak, föladják a reménytelennek tűnő küzdelmet. Az ilyen csöndes csatamezők azonban a társadalom számára figyel- meztetőek, mert ahol zárva maradnak az ajkak, ott a legfontosabb, a társadalmi kontroll szünetel. Mennyi bosszúságot lehetett volna megtakarítani, ha ki sem teszik azt az albertirsai táblát, vagy ha mégis, akkor az első bíráló szó után eltávolítják! S mennyi bajt kerülhetnénk el másféle útjaink tábláinak rendbetételével, megkeresvén személy szerint és mindig azokat, akik a rossz útmutatásokat, a téves irányokat megadták, ám a kátyúba ragadt kocsit másokkal húzatják ki! Mészáros Ottó 1985-ig Az ország valamennyi lakosa egészséges ivóvizet kap Több mint kétszáz szakember részvételével országos vízügyi konferencia kezdődött szerdán Egerben. A tanácskozáson áttekintik a közműves vízellátás és csatornázás jelenlegi helyzetét, továbbá a fejlesztési terveket. A feladatokról szólva állást foglaltak amellett, hogy a kormányhatározat szellemében rögzített és jóváhagyott távlati tervek alapján törekedni kell az aránytalanságok megszüntetésére. A távlati fejlesztési terv szerint Magyarország közműves vízellátottságának az ezredfordulóig el kell érnie a gazdaságilag legfejlettebb európai országok színvonalát. Elsődleges feladat, hogy 1985- ig az ország valamennyi lakosa egészséges ivóvizet kapjon. Kiemelt feladatként kell kezelni az üdülőterületek, ezen belül a Balaton, a/ Dunakanyar, valamint a Mátra ivóvízellátásá’ nak megoldását. A közüzemi vízművek víztermelését 1985- ig a jelenleginek kétszeresére, az ezredfordulóig pedig háromszorosára kell növelni.
