Pest Megyi Hírlap, 1972. szeptember (16. évfolyam, 206-231. szám)

1972-09-03 / 208. szám

8 PEST JUECVEI ^Mírlap 1972. SZEPTEMBER 3., VASÁRNAP W/>V7/////////////////y7/////Z///////W///^W//////7////^^ ! Móricz Zsiómond Halálának 30. évfordulóján E Móricz Zsijjmond halálának évfordulóin — 1942. szep­tember 4-e óta, általában az „ötös” vagy a „tízes” esz­tendőkben — gyakran úgy idéződik fel az alakja, mintha még élne. Szokásairól, mozdulatairól, életének keretéről a kortársak még az élmény hatása alatt em­lékeznek meg; tanúiként annak, hogy személye is fe­ledhetetlen volt, emberként is tiszteletet ébresztő, ma- • radandó benyomást gyakorolt mindazokra, akik talál­koztak vele. De a személyes emlékek lassan elfakulnak, alakját a tisztelgő kortársi vallomások őrzik meg. Az életmű­ve az, ami örök. A XX. századi magyar irodalom egyik legnagyobb öröksége a móriczi mű, a kor ma­gyar valóságának ez a kiterjedésében és mélységében egyaránt roppant arányú ábrázolása. Kevés írónk van, akinek az élete — életműve — ennyire oszthatatlan. Móricz Zsigmondra gondolva nem valamelyik regénye, riportja, novellája jut az eszünkbe, hanem az a va­lóságfeltáró szerei# amelyet vállalt, s amelyet elvég­zett. Mert, bár, halálának napjáig újabb és újabb mű­veken gondolkodott, alakokat formált, terveket érlelt, amit hátrahagyott, az kerek és egész, tökéletes és be­fejezett. Írásainak hatalmas serege a század eleji, s húszas-harmincas évekbeli magyar társadalom encik­lopédiája; csak éppen nem enciklopédikus leírásokban, "hanem izzó drámákban, élő jellemekben, kimunkált alakokban — egyszóval mozgásban, színben, élmény­ben, forróságban, legtöbbször éppen a tragédia, a vál­ság létrejöttének pillanatában. Mert elsősorban ez ragadta meg, ez izgatta és érde­kelte: mi történik az emberben és világban. „Én sem ilyen, sem olyan író nem vagyok — írta egy helyen —, hanem csak igazmondó. Amit én mondok, az nem vitaanyag. Az egyszerűen annak a közlése, ami ben­nem van, s amit a világból látok. S’ nem tananyag. Nem is kívánom, hogy kövessék”. Művész volt, nagy művész, s amit meglátott, magában feldolgozott és ki­fejezett, az a kor tökéletes képévé vált, a magyar rea­lista próza halhatatlan értékévé. Móricz Zsigmond életműve nélkül sokkal kevesebbet tudnánk a századfordulótól a felszabadulásig eltelt időről; kevésbé ismernénk e válságokkal terhelt kor­szakot, közvetlen elődeinket — tehát önmagunkat is —, akik a pusztító nemzeti drámákat és a ritka nap­sütések kivételes óráit átélték. Elhulló úri léhák, nagybirtokok szorításában vergődő zsellérek, kisvárosi porban fulladozó értelmiségiek, kitaszítottak, árvák, lélegzet után kapkodó nyomorultak, verejtékéből kin­cseket sajtoló kizsákmányolok, nincstelen parasztok, ravasz gazdák, emberi létért, szép szerelemért küzdő fiatalok, örökségért, jussért ölre menő testvérek ... Hús-vér alakok végtelen sora vonul el a szemünk előtt, bármelyik művére gondolunk — s ebben a ha­talmas felvonulásban Magyarország harminc-negyven esztendeje van, egy igazmondó nagy író által feltar­tott őszinte tükörben. Nincs magyar író, akinek a felszabadulás óta annyi­szor annyi kiadásban jelent volna meg könyve, mint Móricz Zsigmondnak, kivéve talán a régebbi, s leg­nagyobb klasszikusokat, Jókait, Mikszáthot. önmagá­ra, önmaga közvetlen, még megélt múltjára volt kí­váncsi az olvasók milliója, mikor Móriczot olvasta, vagy novelláinak, regényeinek színpadi és filmre vitt átültetéseit nézte. Voltak korszakok, amikor őt tekintették az egyetlen példaadó modellnek, utánozandó mintának. Maga a móriczi életmű mondott ellent ennek az erőszakos szorgalmazásnak: az utánozhatatlan és megismételhe­tetlen. Ami példaadó benne minden nemzedék számá­ra: a szenvedély, amellyel kora valóságát megmutatta, az indulat, amellyel az elnyomottak oldalán állt, a részvét az elesettek iránt, gyűlölet az élősködőkkel, a másokon tiprókkal szemben. Ez a hatalmas életmű az egyik legszebb ajándék, amelyet a magyar irodalom az évszázadok során ka­pott. Móricz Zsigmond halálának harmincadik évfor­dulója újabb alkalom, hogy olvasói hevében tiszteleg­jünk a nagy író emléke, s halhatatlan műveinek sora előtt. Tamás István E (gész nap rosszkedvű volt. isszre se vette senki. Kis János amo­lyan láthatatlan em­ber volt, akit senki sem lát meg. így élte le az egész életet, sohase volt egy per­cig sem érdekes ember. Se nem erős, se nem gyenge, nem kicsi, nem nagy; nem sánta, nem begyes; mi lett volna, ami feltűnt von raj­ta. Olyan volt, mint egy ember; két szeme volt, meg egy orra. Eajusza is volt. És sohasem jutott eszébe sem­mi. Ha reggel volt, felkelt, este lefeküdt; mikor eljött az ideje, megházasodott. Akkor lakott utoljára jól, beteg is lett tőle. Katona nem volt, a faluból tízszer se volt kinn, akkor is csak a vásáron. Nevetni csak egyszer nevetett életében jóízűen, akkor, amikor az apja le akarta őt ütni, amért megette az egész tál galuskát, s amint feléje sújtott, a saját ütésétől megtántorodott, felbukott s falba vágta a fejét. Bele is halt. Még ez az egy érdekelte: az evés. A feleségét e miatt szokta elverni s ha gon­dolt valaha valamire, arra, hogy mit volna jó enni. De ezt nem tudott sokat elkép­zelni. Hiába, a tapasztalat nem segítette. ste, ahogy hazamen­tek s a gazdának megmondták, mit végeztek — az ő falu- jokban mindenki a maga kosztján dolgozott — azt mondta a vén Sarudy: — Emberek, asszonyok, hónap este mindenki elgyü- het a lyányom lakodalmá­ra. Annyit ehettek, ameny- nyi belétek fér. Kis János majdnem el­szédült. Valósággal meg­ijedt. Attól ijedt meg, hogy nem bír majd megfelelni a feladatnak. A többiek uj­jongtak, éljeneztek, de ő hallgatott. Ott állott hátul, setétedő este volt, senki se törődött vele. A többiek közt azután ő is elindult nehézkes léptekkel hazafe­lé. Otthon megette a vacso­rát; korpacibere volt. Csen­desen, szótlanul. Félrerúg-. ta a macskát, amely a lábaszárára kapaszkodott s nyávogott. Nem gondolt semmit. De igen különösen érezte magát. Mintha nagy, nagy feladat várna reá, a legnagyobb életében. Nem volt tisztában vele, de félve gondolt a holnapi lakoda­lomra. Egész éjszaka nem tudott aludni. Sokszor felébredt és ébren hánykolódott, de ha hozzáfogott arra gondolni, mi lesz holnap, igen nagy nyugtalanság fogta el. Kinyújtotta a hüvelykuj­ját: — Először lesz tyúkhúsle­ves ... Ebből megeszek egy dézsával. Elmosolyodott. Arra gon­dolt, hogy ha egy kádba ön­tenék azt a sok krumplile­vest, keménymagos levest, meggy-, korpa-, lekvárcibe­rét, meg azt a mindenféle habart lét, amit ő életében megevett, — ajajaj, olyan nagy kád nincs a világon, még az egri érsek pincéjé­ben sincs olyan hordó.' Ha azután együvé öntenék azt a jó ételt amit ő evett vala­ha, — avval tán még az az ócska fazék se lenne tele, amit ma felrúgott a mezőn. Hirtelen úgy tetszett ne­ki, mintha a lábán volna a bocskor s érezné, ahogy be­leakad a dróttal az edény. Nagyot rúgott. Ha ágyon feküdt volna, az menten összerogy, de ez a szalma- dikó nem sokat törődik az ilyen fickándozással. Pedig Kis János nagyot rúgott. A szegénységet rúgta el ma­gától. ásnap reggel mo­gorván ébredt. Ahogy a rossz ál­mot kidörzsölte a szeméből, tisztán érezte, hogy igen nehéz a melle. Mintha pántok szorítanák. — Egye meg a fene a vén Sarudyt, ma kieszem a va- gyonábul. Eleget kapáltam neki. M i Tragédia } Móricz legszebb novelláinak a világirodalom maradandó no- 4 í vellái között a helyük. Közülük választottuk ki az 1999-ben 0 $ született Tragédiát, amelyből most részletet közlünk. 2 M Nem mert reggelit enni. Ebédre meg se kostolta az ételt, félt, nogy estére nem lesz éhes. Máskor, ha összeveszett a feleségével, akárhányszor megtette, hogy egész napon át nem evett egy falatot sem, észre sem vette. Most reszketett az egész belseje és szédülés fogta el az éh­ségtől. Osszeszorította a fogát, széles, erős, nagycsontú áll- kapcáját és szürke szemei­vel mereven nézett előre. Egy vadállat dühével vias­kodott önmagával. De nem evett, megállotta. — Ötven töltött káposz­tát! — ismételgette magá­ban s vaselhatározással vágta kaszájával a rendet. Taktusra, mint az arató­gép. i egszünt körülötte a világ. Nem látta a nagy búzatáblát, se a körülötte dol­gozó embereket, nem is­mert senkit, semmit, nem volt múltja, jövője, egész valója az egyetlen nagy akarattá keményedéit. Ügy ment eléje, mint valami emberi léten felüli feladat­nak. S érezte, hogy az egész belseje gyomra átalakult, s hihetetlen munkára képes. Amint szikrázó szemével belenézett a világba, képes lett- volna vállalkozni arra, hogy a kévéket úgy ere­gesse le magába, mint csép­lőgépnél az etető a dobba. Végre alkonyodott. Ha­zamentek a munkából. Ott­hon már dél óta állott a lakodalom. Idő sem volt a hozzákészüléshez, le kellett ülni a terített asztalhoz. , is János egy zugba került; annál jobb. Falnak veti a hátát s akkor hadd jöjjön az ellenség. Ezzel a vak és vad elszánással szállott szembe valamelyik őse egy kétezer emberből álló tö­rök sereggel. Hozták a levest. s K _J János nem sokait, nem kévéséit semmit. Jó mély cseréptányért kapott, amit a szakácsnő színig öntött neki. Ujjnyi vastag volt a tetején az a sárga zsír, mely már nem is szakadt karikákra, hanem egybe­folyt. Kis János fogta fakana­lát s nyugodtan, komolyan kezdett munkához. A bélé reszketett, s alig bírt ural­kodni a mohóságán. A tizedik kanálnál rette­netes megdöbbenés érte. Ügy érezte, jól van lakva. » ápadtság futotta el az arcát. Megérezte, hogy roppant felada­tot vállalt magára. Megérezte emberi kicsiny­ségét. Mint valami szél su­hant át agyán a gondolat, hogy nem fogja megbirni, amit vállalt. összerántotta a szemöl­dökét; alacsony homlokán függőleges ráncok gyűrőd- tek, széles vasállkapcája összekattant s nekidült új­ra a csatának. Gépiesen, ahogy a kaszát eregeti ívben jobbról balra, most a kanalat emelte tak­tusra a szájához, míg csak a tányér ki nem ürült. Akkor szédülést érzett és utálatos csömört. Az étel túl zsíros volt kivánnyadt, gyenge, zsírtalan löttyökhöz szokott gyomrának. Túrós csusza következett, ízes, tejfölös, töpörtós, kö­vér- Jól telerakták a tá­nyérját. s Kis János kivette a sárgacsontnyelű tö­rött villát s ugyan­olyan nyugodtan, mint az imént, ezt is sorra beraktározta. Nem érezte az étel ízét. Nyomást érzett odabent és szeretett volrte levegőre menni. Vagy leg­alább káromkodni egy na­gyot, keserveset. És végte­len fájdalommal, irigység­gel nézett körül a népen. Mindenki vidám volt, ne­N É vetett, habzsolt. És ő mái1 tudta, hogy vege. Ma már evett annyit, mint egész életében egy ülésre szosott. De összecsikorította fogát s odatartotta a tányérját a harmadik fogásnak. Ez len­cse volt orrjával. Kint, a cselédek és munkások közt nem tartották meg a szoká­sos sorrendet, amit odabent a vőfély verssel szabott meg. Azt adták, ami köze­lebb esett. Ez ebből evett, az abból, Kis János min­denből. így ment ez két óra hosz- száig, megállás, pihenés nélkül. Akkor jött a töltött ká­poszta. — ötvenet! — mondta magában Kis János és a szemére fátyol szállott. agy darab húsok vol­tak a töltött ká­poszták közé téve ráadásnak. És Kis János amint a három ha­talmas töltelék után egy ilyen darab szívós, fövetlen, rágatlan húsdarabot le akart gyűrni, — rémülten állott fel. A szeme kidagadt szinte kiugrott szemöldökei alól, nyakán az erek kötél­vastagra dagadtak. Utolsó józaneszével ki­rohant a házból. Az eperfához ért, mikor megszabadult a bajtól. A torkán szorult darab, amely már szinte megfojtotta, visszacsúszott a szájába. Szemében könnyek gyűl­tek s állkapcsát olyan ke­ményen vágta össze, hogy éket se lehetett volna közé verni. Azzal a szenvedély ré­szegségével mondta el ma­gában: — Dögölj meg, kutya. Üjra lenyelte a húst. És most is képtelen volt rá. Megakadt az a torkán s többet nem ment se le, se fel. A z ember két keze a levegőbe kapott; sovány hosszú teste megfordult s ha­nyatt vágódott. Irtózatos vonaglásban ver­gődött hangtalanul a föl­dön, míg csak végleg el nem csendesedett. Senki se vette észre, hogy eltűnt, mint azt sem, hogy ott volt, vagy azt, hogy élt. \\\\N\\\\\\\\\Vv\\\\\\\V<\\\\VV\\\V\>\\\\\\\\\\\\\\\\^^^ Leányfalu emlékezik Állandó emlékeztetőül szobor áll Leányfalun: zö­mök, bajuszos férfi, feszült, mégis lágy tekintettel, s megingathatatlan elszánt­sággal — ahogy Medgyesy Ferenc álmodta kőbe Leányfalu lakóját, az egyik legnagyobb magyar írót, Móricz Zsigmondot. Mintha ezt mondaná a szobor: Légy jó mindhalálig. Leányfalun van Móricz- köz, Móricz Zsigmond Álta­lános Iskola, volt Móricz Zsigmond Termelőszövet­kezet és Móricz-mozi. A tsz és a mozi neve azóta meg­változott, a téeszé azért, mert megszűnt, a mozié azért, mert csúnya, rozzant, korszerűtlen volt — mél­tatlan az író nevéhez. Van: Móricz Zsigmond- emlékmúzeum és emléktáb­la, az író otthonában, a hí­res — irodalomtörténeti ereklyeként is tisztelt — Móricz-villában. Nem múlik el nap, hogy turisták, kirándulók, hely­beliek, külföldiek ne ko­pogtatnának a villa ajta­ján, hogy ne lennének ki­váncsiak Móriczra, a har­minc éve halott íróra. Amint Móricz Virág az író lánya visszaemlékezé­seiben megírta: tízezrével számolhatjuk már a látoga­tókat, akik az író dolgozó­szobájába beléptek, amely­ben a bútorok a régiek, minden úgy van, mint az író életében: könyvei a pla­fonig, még kedvenc kopo­nyája is ott díszeleg. De igazi koponyája, alko­tásai mind egytől egyig megtalálhatók a könyvtár­ban. A leányfalui fiatalok több kötelező olvasmányt ismernek Móricztól, mint az ország más tájain tanuló gyerekek. A Légy jó mind­halálig és a Rózsa Sándor ronggyá olvasva található a polcokon. De a Boldog em- ber-t is sokan kölcsönzik. Pedig mennyit panaszko­dott az író, amikor meg­írta ezt a regényt: „A Bol­dog ember nem kell senki­nek. 5000 példány nem fo­gyott el. A nép nem vesz könyvet, az urak félnek a néptől és útálják ...” Azt mondja a tanács fia­tal előadója: — A legjobb könyve a Boldog ember. — Mi építettük a házát itt Leányfalun, az apám, A Móricz háza Leányfalun — Pálfai Gábor fotója

Next

/
Oldalképek
Tartalom