Pest Megyi Hírlap, 1972. szeptember (16. évfolyam, 206-231. szám)
1972-09-29 / 230. szám
1972. SZEPTEMBER 29., PÉNTEK PEST MEG» yíírfap Befejeződött az európai polgármesterek budapesti találkozója ' Csütörtökön újabb felszólalások hangzottak el az európai fővárosok vezetőinek Budapesten, a Magyar Tudományos Akadémia kongresszusi termében rendezett tanácskozásán. Szépvölgyi Zoltánnak, Budapest Főváros Tanácsa elnökének megnyitó szavai után V. F. Promiszlov, a Moszkvai [Városi Tanács elnöke, Bryn- iulf Bull, Osló polgármestere, M. Roussilhe, Párizs városrendezési tanácsosa, dr. Zde- nek Zuska prágai polgármester, B. í. Gunnarsson, Reykjavik városi tanácsának első helyettese, M. Muu Róma polgármester-helyettese, Ewald Johannessen, Stockholm tanácselnöke, Ivan Panev, a szófiai városi népi tanács végrehajtó bizottságának elnöke és Jerzy Majewski, Varsó város nemzeti tanácsának elnöke tartott előadást Ezzel a felszólalások sorozatja bezárult. Félix Slavik, Bécs polgármestere „napirenden kívül” kért szót: meghívta az európai fővárosok vezetőit, hogy legközelebbi találkozójukat az osztrák fővárosban tartsák meg. Ezt követően — a bécsi polgármester korábbi indítványa alapján — a tanácskozás résztvevői egyhangúlag közös dokumentumot fogadtak el a budapesti találkozóról, az európai fővárosok kapcsolatának szorosabbá tételéről. Ezután Szépvölgyi Zoltán, a Fővárosi Tanács elnöke ösz- szegezte a háromnapos tanácskozás tapasztalatait. Találkozójuk befejeztével Csütörtök délután az európai polgármesterek sajtótájékoztatón összegezték tapasztalataikat s válaszoltak a hazai és külföldi újságírók kérdéseire. Szóba kerültek a sajtótájékoztatón az európai nagyvárosok vezető testületéinek és a helybeli lakosságnak a kapcsolatai, több kérdés hangzott el — főleg Prága, Párizs, Athén és London polgármestereihez címezve — a nagy értékű műemlékek állapotának megóvásával kapcsolatban. i Az európai fővárosok vezetőinek budapesti találkozója tiszteletére csütörtökön délután ünnepi külsőségek között avatták fel az Európa-ligetet. A budai várnegyedben kialakított parkot emléktáblával jelölték meg. A liget — amelynek avatásán ott voltak a Budapesten akkreditált diplomáciai képviseletek vezetői és tagjai is —, az európai fővárosok közötti együttműködést szimbolizálja. A parkban a polgármesterek országuk egy-egy jellegzetes fafajtáját ültették el. Ezt követően az európai polgármesterek ellátogattak a Budapesti Történeti Múzeumba, ahol a centenáriumi ajándéktárgyakból nyílt kiállítást, valamint a Fővárosunk ezer éve és a Középkori királyi palota című kiállítást tekintették meg. Szépvölgyi Zoltán, a Fővárosi Tanács elnöke csütörtökön este a Városháza dísztermében fogadást adott az. európai fővárosok vezetőinek budapesti találkozója tiszteletére. A fogadáson megjelent Fock Jenő, az MSZMP Politikai Bizottság gának tagja, a Minisztertanács elnöke, Bondor József építésügyi és városfejlesztési miniszter, dr. Csanádi György közlekedés- és postaügyi miniszter, dr. Szabó Zoltán egészségügyi miniszter, dr. Papp Lajos államtitkár, a Minisztertanács Tanácsi Hivatalának vezetője és Nagy János külügyminiszter-helyettes. * Bezárult a tervezési tudományos ülésszak Csütörtök délután a Magyar Tudományos Akadémián plenáris üléssel befejeződött a népgazdasági tervezés bevezetésének 25. évfordulója alkalmából rendezett tudományos ülésszak. A háromnapos tanácskozáson a mintegy 500 magyar szakember és a külföldi delegációk tagjai a főreferátumokhoz kapcsolódva három szekcióban vitatták meg a strukturális változások tervezésének, a tervezési modellek fel- használásának és összekapcsolásának kérdéseit, illetve társadalompolitikai vonatkozásait. A három témakörben ösz- szesen 36 korreferátum, s mintegy 30 további hozzászólás hangzott el. Az ülésszakot Karádi Gyula, az Országos Tervhivatal első elnökhelyettese zárta be. Párdi Imre, az Országos Tervhivatal elnöke csütörtök délután fogadta a tervezési tudományos ülésszakon részt vevő külföldi delegációk vezetőit. Kiálltak a sorból Jövedelmük forrása egyetlen árucikk volt Kitüntetés az olimpiai közvetítésért Dr. Csanádi György közlekedés- és postaügyi miniszter csütörtökön a postavezérigaz- gatóságon kitüntette a müncheni olimpiai közvetítések zavartalan lebonyolításában részt vett postás dolgozókat. Miniszteri kitüntetést kapott a két postás olimpikon, Császár Mónika és Nagy Zsuzsa, a bronzérmet nyert női tornászcsapat tagjai is. Viszonylag rövid idő alatt öt vállalat fejezte be önálló tevékenységét a megyében. Egy- egy esetet fölfoghatunk kivételként, az ötös szám azonban már-már szabályt sejtet. Ha figyelmen kívül hagyjuk a Pest megyei Ingatlanközvetítő Vállalat megszűnését — amelynek legfőbb oka a telekforgalommal kapcsolatos rendelkezések megváltoztatása volt —, még mindig marad négy olyan cég, amely termelt, árut adott, s most egyszeriben kiáll a sorból. A Nagykőrösi Faáru- és Dohányzócikkgyártó Vállalat sok vitát kiváltó, vihart kavaró — s valóban: elég kétbalkezesen lebonyolított — megszüntetése volt a nyitány. Folytatódott a Pest megyei Faipari Vállalattal, majd a Pest megyei Építőanyag- és Szerelőipari Vállalattal, hogy azután a Zsámbéki Műanyag- ipari Vállalat zárja a sort. Néhány éve — a nagykőrösiek kivételével — még jól prosperáltak. Ügy tűnt, jövőjük biztos, lehetőségeik bővülnek. S most a megszűnés, mint derült égből a villámcsapás... ? Az égbolt már jó ideje felhőktől sötétlett. Egy lábon Legfőbb jellemzője e vállalatok tevékenységének az volt, hogy egyetlen árucikkre alapozódott jövedelmük nagyobb része. így a parkettagyártásra, a víztornyok szerelésére, stb. Rugalmatlan volt tehát a vállalati szervezet, képtelen a változó igények követésére, s ha hirtelen módosult a piaci magatartás — mint történt ez a nagykőrösieknél, a pipák exportjának rohamos csökkenésével —, egyszeriben nyakukba szakadt minden baj. Az is, ami már régóta létezett, csak éppen — a jövedelmező termék segítségével — rejtve maradt. Abban a pillanatban például, hogy a megfelelő hasznot hozó szerelési tevékenységnek befellegzett, kiderült, A pedagógusok napirendjén: Ami a legfontosabb NEM IS OLYAN RÉGEN még az volt a szokás, hogy a művelődésügy vezetői évről évre kijelölték egy-egy tanév fő feladatait, kiemelve a tennivalók sokaságából egy-egy tantárgy tanításának a megreformálását, egy-egy nevelési feladat megoldását, egy-egy évforduló megünneplését. Vannak, akik úgy emlékeznek vissza ezekre az évekre, mint az „ügyeletes szempontok” korszakára. Az oktatásügy irányításának ez a módszere nem vált be. Fő hibája az volt, hogy az „ügyeletes szempontok” meghirdetésével akaratlanul is elterelte a figyelmet a mindennapok iskolai tennivalóinak sokoldalúságáról. Ezekben az években nemegyszer megtörtént, hogy messzehangzó dicséretet kapott az iskola, ahol látványos ünnepségsorozattal emlékeztek meg a tanév fontos évfordulójáról, és a dicséretek osztogatói még csak nem is sejtették — mert erre már nem fordítottak figyelmet^ —, hogy az ünnepi készülődés sürgés-forgásában mélyre zuhant az oktatás és a nevelés színvonala. EZ AZ IRÁNYÍTÁSI MÓDSZER nem serkentette eléggé az iskolákat, a helyi vezetőket és a pedagógusokat arra, hogy elsősorban a saját portájukon nézzenek körül: melyek a helyben megoldandó és megoldható legfontosabb és legidőszerűbb feladatok. Mert van, ahol a tanulók munkafegyelmének és az iskola rendjének megszilárdítása a legsürgősebb, másutt a magas bukási százalékok csökkentésére kell hathatós programot kidolgozni, megint másutt az állami és a társadalmi erőforrásokat kellene minél gyorsabban megnyitni az iskola egészségügyi viszonyainak korszerűsítésére, a szertárak gazdagítására, a málladozó vakolat felújítására. Ma az számít jó oktatásügyi vezetőnek — a falusi iskola tanítójától és igazgatójától a járási vagy a megyei szakelőadójáig —, aki először józanul, lelkiismeretesen és szakszerűen megvizsgálja azt, ami van, azután a valóságos helyzetet egybeveti azzal, aminek lennie kellene, amit el kell érni, s ennek a szambesítésnek a tanulságai alapján jelöli ki a legközelebbi és távolabbi tennivalókat. AZ ORSZÁGOS HELYZET és az országos igények egybevetése még soha a magyar oktatásügy történetében nem volt olyan széles körű, mint annak a felülvizsgálatnak a keretében, amelyet a párt X. kongresszusa határozott el nem egészen két esztendővel ezelőtt. A kongresszusi határozat kimondta: „A kongresszus megállapítja, hogy oktatási rendszerünk magasabb színvonalra emelése a társadalom szocialista fejlődésének egyik fő követelménye. Ezért szükséges, hogy a párt és a kormányzat vezető szervei vizsgálják meg az állami oktatás rendszerét, s gondoskodjanak megfelelő irányú továbbfejlesztéséről”. Oktatásügyünk egészséges fejlődését a kongresszus előtti években tagadhatatlanul hátráltatta az ötletszerűség, a nem eléggé kiérlelt irányelvek elsietett meghirdetése és megvalósítása, amire itt bizonyára elegendő egyetlen példaként az annak idején „öt plusz egy” elnevezéssel megindított országos mozgalmat említeni. A kongresszusi határozat nyomán az ötletszerűség helyét a valóság fényeinek és összefüggéseinek átfogó tanulmányozása vette át. Szakértők százai láttak munkához; iskolákban, főiskolákban, egyetemeken és a művelődésügyi apparátusban dolgozó pedagógusok, a legkülönfélébb szaktudományok képviselői, közgazdászok, szociológusok, pártmunkások. Jelentéseik, beszámolóik, elemzéseik, tanulmányaik könyvtárnyi méretű anyagának birtokában ült össze júniusban a Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottságának ülése, hogy megvitassa az állami oktatás helyzetét és feladatait. A KÖZPONTI BIZOTTSÁG HATÁROZATA, valamint az ülés referátumainak szövege még a nyár folyamán, a tanév megkezdése előtt napvilágot látott. S szeptember elsején a pedagógusok abban a megnyugtató tudatban állhatták tanítványaik elé, hogy a nyár folyamán nagyon lényeges dolog történt. Kimondhatjuk-e vajon, hogy az idei tanév alapvetően különbözik minden eddigitől? Ha a kérdésre egyértelműen igennel válaszolnánk, ez könnyen félreértéseket szülhetne. Nem felejthetjük el, hogy az iskolai munka most is sok helyen régi, korszerűtlen épületekben kezdődött el, hogy még mindig nincs elegendő szakképzett pedagógus a katedrákon, hogy a gyerekek ugyanazokból a tankönyvekből, tanulnak, amelyek sok év óta hozzájárulnak a túlterheléshez indokolatlanul földuzzasztott tényanyagukkal, és hogy az óvónők, tanítók, tanárok, igazgatók sem sajátíthatták el egycsapásra azokat a módszereket, amelyekkel korszerűbbé és hatékonyabbá tehetik a munkájukat. Még távolabb kerülnénk azonban az igazságtól, ha azt állítanánk, hogy az idei tanév pontosan olyan, mint a többi. Még a legrégibb iskolaépületben is másként lát munkához a pedagógus, ha tudja, hogy évekre szóló dokumentum jelöli az iskolaügy fejlődésének irányát, véget vetve a kételyeknek és a bizonytalankodásoknak. Bátrabban igazítja a tananyagot a gyerekek valóságos teherbírásához, ha tudja, hogy a párthatározat félreérthetetlenül sürgeti: „A pedagógusok a követelmények megvalósításához kapjanak fokozott önállóságot”. Magabiztosabban lép az úttörők és a KISZ-esek elé, ha maga mögött érzi a párthatározat kettős figyelmeztetését: „Az iskolai életben szélesíteni kell a tanulók, a hallgatók jogait, és növelni kell felelősségérzetüket”. S még a szegényes munkafeltételek láttán sem csügged el túlságosan, ha arra gondol, hogy a határozat szerint az oktatásügy fejlesztését „a következő időszakban kiemelt társadalmi feladatként kell kezelni, ezért a nemzeti jövedelemből a jelenleginél nagyobb hányadot kell ráfordítani”. AZ ÁLTALÁNOS BÁTORÍTÁS, az általános iránymutatás azonban nem elegendő önmagában. Sok pedagógus, szülő, ifjúsági vezető, tanácsi tiszts«égviselő szeretné pontosabban tudni: mi a dolga a párthatározat valóra váltásában a mai napon és a legközelebbi jövőben. A legtöbb iskolában, sok társadalmi szervezetben, számos helyi tanácsban hozzáfogtak már, hogy elkészítsék a helyi tennivalók pontos és kézzelfogható listáját. A szeptember elsejei első csöngetés óta folyik a munka az oktatási intézetekben. Részben még a régi feltételek között, a régi módon, mégis egyre inkább abban a szellemben, amelyet a júniusi párthatározat sugároz. G. Tímár György csupán, az építőanyagok termeléséből a vállalat nem tud megélni, mert berendezéseinek jó része korszerűtlen, termékeinek önköltsége nagy. Választani kellett: vagy továbbra is fönntartják ezeket a vállalatokat, s hagyják, hogy a köz pénzét emésztve veszteségesen termeljenek, vagy1 fölszámolják, a lehető legkisebb bonyodalmakkal. A felügyeletet gyakorló hatóság — a megyei tanács végrehajtó bizottságának ipari osztálya — tehát nem kis felelősséget vállalt, amikor a megszüntetés, a beolvasztás mellett döntött. Látszatra rosszat tett az egy-egy vállalatnál dolgozó emberekkel — bár természetesen senkit nem küldtek az utcára, mindenkinek jutott munkalehetőség, legtöbbször ugyanott, ahol addig —, valójában érvényt szerzett a legfontosabbnak, az össztársadalmi érdeknek. Megtoldott örökség Hamis kép keletkezne az olvasóban, ha félreérthetetlenül nem mondanánk ki: e vállalatok már születésük idején többféle betegségben szenvedtek. Legtöbbször manufakturális színvonalú magánüze- mecskék épületeit, felszerelését örökölték, hosszú éveken át nem jutottak fejlesztési lehetőségekhez, s az objektív tényezők mellé szubjektív okok is társultak. így például elfuserált beruházások — mint a tinnyei mészüzem —, vezetői melléfogások, sőt, baklövések, terméketlen viták a kereskedelemmel, a gyártmányok korszerűsítésének elhanyagolása s így tovább. Megtoldották tehát az amúgyis nehéz örökséget, s a gyenge vállnak ez sok volt. Beleroppant. Korábban a gazdasági környezet „kozmetikázta” a helyzetet. Az volt a fontos, hogy az üzem termeljen — teljesítse a kötelező tervmutatókat —, a termékek árával, tényleges költségével, eladhatóságával sem a vállalat, sem az irányító szervek nem törődtek. Most, hogy a gazdaságirányítás mai rendszere mérsékelte az állam atyai jóindulatát — ami mindig azt jelentette, hogy az államkassza finanszírozta az összes veszteséget —, fokozatosan világossá válnak a hosszú esztendőkön át fölhalmozódott feszültségek, ellentmondások, halasztgatott teendők. így például az, hogy a parketta, amelyet Solymáron készítettek, drága, nem megfelelő minőségű, nem versenyképes. A tényekkel szembenézve Eljött annak az ideje, hogy régóta meglévő tényekkel szembenézzünk, s hogy szembenézhetünk — bár vannak, akik ezt másként értelmezik —, az a gazdasági reform fontos eredménye. Ilyen szembenézésre kényszerültek a többi között Zsámbékon is, a mű- anyagipari vállalatnál. Tavaly már jelentős hiány keletkezett a részesedési alapban; ez volt az első nyomós figyelmeztetés. Idén már a fejlesztési alaphiány is fölbukkant, nem kevesebbel, mint 800 ezer forinttal. A magyarázat: elöregedett berendezésekkel, korszerűtlen technológiákkal dolgoztak, nyereségük mindössze 13 százalékos volt, ami a műanyagiparban nagyon kevés, ebből nemhogy fejleszteni, de még szinttartást biztosítani sem lehet. Kínálkozott mentőkötél, az Építésügyi és Városfejlesztési Minisztérium egy pályázata. Megnyerték. Kilencmillió forintot kaptak volna fejlesztésre, ha ugyanennyit előteremtenek saját erőből... Nem bizonyultak képesnek rá, az önálló vállalat felett megkon- dult a lélekharang, elkerülhetetlenné vált a beolvadás az erős, dinamikusan fejlődő Pest megyei Műanyagipari Vállalatba, amelynek támogatásával — immár részlegként — talpraállhat, kellő nyereséggel termelhet majd az üzem. Az igazi haszon A megyei tanács ipari osztályának felügyelete alá tartozó vállalatok teljes termelési értéke tavaly meghaladta az egymilliárd forintot, az egy foglalkoztatottra jutó termelés 14,2 százalékkal növekedett. Nem arról van tehát szó,-hogy — amint ezt kevésbé tájékozottak, de jól értesültet játszók állítják —, „o reform a kócerájőknak kedvez”, hanem éppen arról, hogy megkezdődött egy szükségszerű differenciálódás. Míg a rugalmas, a fejlesztést folyamatosan megvalósító vállalati szervezetek egészségesen fejlődnek — ahogy a már említett Pest megyei Műanyagipari Vállalat, vagy akár a Pest megyei Vegyi- és Divatcikkipari Vállalat is —, addig a megcsontosodot- tak, a változásra nem alkalmasak kiállnak a sorból. Ez a kiállítás, mint tény, lehet elgondolkoztató, tanulságokat hordozó — s az is! —, de semmi esetre nem sajnálatos. A megszűnt önálló vállalatok minden dolgozójának jutott új munka, a használható berendezések, épületek sem kerültek ebek harmincadjá- ra, hanem szolgálnak tovább, ám megváltozott feltételek közepette. E feltételek alapja az a gyakorlat, hogy a társadalomnak nem látszatüzemekre, veszteséggel, korszerűtlenül termelő egységekre van szüksége, hanem olyan vállalatokra, amelyek igazodnak a valós szükségletekhez, a piaci igényekhez, azaz haszonnal állítják elő áruikat. A társadalomnak ugyanis nem az az igazi haszna, ha sok üzemet működtet, hanem az, hogy a meglévő üzemekben a termelés megfeleljen az össztársadalmi érdekeknek. Mészáros Ottó Fagazdasági műszaki napok Elkészült Szombathelyen a „75 ezres" forgácslapüzem A Mezőgazdasági és Élelmezésügyi Minisztérium termelós- és műszaki fejlesztési főosztálya által rendezett fagazdasági műszaki napokra az ország minden részéből Szombathelyre érkezett erdészeti és faipari szakemberek csütörtökön a Nyugat-magyarországi Fűrészek új forgácslapüzemét tekintették meg. Részt vett a tapasztalatcserén dr. Dimény Imre mezőgazdasági és élelmezésügyi miniszter és dr. Gonda György, a Vas megyei tanács elnöke is. Az üzemben 310 millió forintos beruházás van folyamatban. Már készen van az új forgácslapüzem, amely évenként 75 ezer köbméter forgácslapot ad a népgazdaságnak. A beruházási összegek mintegy kétharmad részét a legkorszerűbb gépek, berendezések beszerzésére fordították, illetve fordítják. A beruházás következő szakaszában történik meg a 2-es számú forgácslapüzem rekonstrukciója. Ebben az üzemben mintegy 30 millió forintos ráfordítással 25 ezer köbméterről 37 ezer köbméterre növelik az évi forgácslaptermelést.
