Pest Megyi Hírlap, 1972. szeptember (16. évfolyam, 206-231. szám)
1972-09-24 / 226. szám
1972. SZEPTEMBER 24., VASÁRNAP v tar MEGYEI <cJ£írlm> Elmaradás az őszi munkákban Betakarítási ügyeletek Bőséges kukoricatermés A megyei élelmiszer-gazdasági operatív bizottság ülése Műanyagból Hagyományosnak mondható, hogy a legfontosabb mezei tennivalók torlódása idején operatív bizottság hangolja egybe — más megyékhez hasonlóan — a különféle termények elvetését, illetve betakarítását. Így volt ez az idei nyáron is. Az ősz ennél is nagyobb feladatot ró a változatlanul működő operatív bizottságra. Ez derült ki azon a tanácskozáson, amelyet szombaton tartottak a Pest megyei Tanács épületében a meghívott szakemberek. Mivel nem pusztán a mezőgazdasági üzemek érdekeltek az őszi munkák sikeres elvégzésében, hanem — legalább ennyire! — a különféle átvevő, felvásárló vállalatok is, természetes, hogy meglehetősen széles körű testület ülésezett. Joggal mondható tehát: élelmiszer-gazdasági operatív bizottság ez, hiszen a megyei pártbizottság, valamint a megyei tanács képviselőin kívül részt vesz benne a megye három területi termelőszövetkezeti szövetségének, valamint az AGROKER-nek, a monori Mezőgép Vállalatnak, az ugyancsak monori Vetőmagellátó Vállalatnak, továbbá a növényvédő állomásnak, végül a Gabonafelvásárló Vállalatnak a vezetője. Kusza Béla, a megyei tanács mezőgazdasági és élelmezésügyi osztályának vezetője vázolta az őszi vetések, illetve a betakarítás pillanatnyi helyzetképét. Részben az aratás is elhúzódott, s a csapadékos időjárás nem kedvez azoknak, akik a kukoricát, a burgonyát, a cukorrépát igyekeznek górékba, vermekbe, gyárakba juttatni. Pedig bőséges kukoricatermésről beszélhetünk: 31 ezer vagonnal számolnak a szakemberek, s ez a produktum jobb a tavalyinál. Sajnos, szeptember közepéig mindössze 300 hektárról törték lg a kukoricát — a késedelem fő oka persze az, hogy az érés eltolódott. A burgonyát 57 százalék erejéig takarították be — kisebb arány ez a múlt évinél. A vetések ugyan megkezdődtek, de korántsem lehetünk elégedettek a jövő esztendei kenyér megalapozásának ütemével. Az operatív bizottság tagjai sorra vették a legfontosabb teendőket. Jónis Sándor, a Vetőmagellátó Vállalat igazgatója például elmondta, hogy az őszi kalászosokkal 1970- ben voltak az ideihez hasonló gondok. A gabona minőségével köztudottan baj volt, ezért saját erejükből kevésbé képesek vetőmagot előteremteni a termelőszövetkezetek. A megyében 472 vagon vetőmag eladását tervezte a vállalat — eddig 532 vagonra futott be megrendelés. Október 10-ig a gazdaságok minden vetőmagot megkapnak — legalábbis őszi búzából. De két vagon rozsvetőmag hiányzik még, s amit eladtak, annak a zömét is Szabolcsból hozatták. Cselle Ferenc, a Budapest és Pest megyei Gabonafeldolgozó és Felvásárló Vállalat igazgatója arról számolt be, j hogy megjavították a szárító- j kát, fölkészültek a három műszakra. Lényegesnek ítélte, hogy a gazdaságok vegyék igénybe a szükségtárolókra adott dotációt. Polgár József, ^ Pest—Nógrád—Komárom negyei AG POKER Vállalat igazgatóhelyettese e témakör- köz hozzáfűzte: a tárolószí lek iránt sajnos nem nagv az érdeklődés. Kusza Béla ugyancsak e fontos tennivalóról szólván, hangsúlyozta: egy friss rendelet értelmében támogatás jár a tárolókra, rendkívül lényeges, hogy ezzel az átmeneti lehetőséggel minél több termelőszövetkezet éljen! Kovács Zoltán, az Észak- Pest megyei Mezőgazdasági Szövetkezetek Szövetségének titkára a többi között arról szólt, hogy az idei aratás is bebizonyította: szárítóberendezés nélkül nem képzelhető el a betakarítás, mégpedig nemcsak a búza, hanem a kukorica esetében sem. Az alkatrész dolgában milyennek ígérkezik az ellátás? Szokásos kérdés ez, ám változatlanul indokolt. Biztató viszont, hogy az AGROKER-nek nagy készletei vannak, továbbá a monori Mezőgép Vállalat három gyáregysége — az érdi, a ceglédi és a budapesti ,— alaposan fölkészült a hibák elhárítására, kijavítására. Mind ez a vállalat, mind az AGRO- KER, mind a megyei tanács betakarítási ügyeletet szervezett, hasonlóan a nyárihoz. K. N. Üdítőtanácskozás Balatonfüreden, a SZOT szanatórium nagytermében szombaton Joachim Müller, az NSZK-beli Kajo-cég vezér- igazgatója megnyitotta az ásványvíz bázisú kalóriaszegény üdítő italok európai munkaközösségének II. nemzetközi konferenciáját. Megnyitó beszédében elmondotta, hogy a tavaly Jugoszláviában megtartott első konferencia óta örvendetesen növekszik a munkaközösség tevékenysége iránt érdeklődők száma. Az idei balatonfüredi kongresszuson már 13 ország mintegy 150 képviselője jelent meg, hogy megvitassa a munkaközösség további feladatait. Az Iparszerű Sertéstartó Közös Vállalkozás tervei alapján épül a dabasi Fehér Akác Termelőszövetkezet műanyagból készült, modern, szakosított sertéstelepe. Gábor Viktor felvétele „Sömmi embört möj* se látok” Dömsödi disputa juhászairól, juhászokról Egyszeribe kibújt a csizmaorrig érő, sárga viharkabátból, lecsatolta a bukósisakot, hogy a tisztesség szerint kalapot tehessen. Pedig csupán ennyit mondtam neki: Döm- södre megyek, a juhászatról írni. Így esett, hogy a tett színhelyén riportert állíthattam magam helyett, a taksonyi fő- agronómus, Nagy Sándor személyében. Mindent tud a témáról, amit tudni érdemes, s ráadásul dömsödi születésű. Vendéglátó házigazdánkkal a Dózsa Tsz majorjába hajtatunk. Horváth László ő, a gazdaság főállattenyésztője, aki vendégtársammal-, a -hét határon túlrá került mérnökkel, szakadatlan vitatkozik. A társalgás ugyan minduntalan megakad, mert sok itt az ismerős, kit köszönteni kell, sok az emlék, mit felidézni kedves. A taksonyi főagronómus oly szép ő-ket formál az e-hang- zók helyébe, akárha Tömörkény szerkesztő úr faggatózna a juhászat mikéntjéről. Nékem más dolgom alig akad — tűnődöm —, mint följegyezni egyet s mást a disputából, továbbá néhány laikus kérdést föltenni, ha a köznapi ember számára arabusra fordul a beszéd. Fülelék: miként váltak be az új tenyésztési módszerek, miféle emberek a juhászok?... — ez a téma. „Bajlódtunk mi annyit a birkával, mint a szent tehénnel se Indiában” — hallom. Gyapjú, tej, bárány A majorság, ahol a juhaklok állnak, a pusztaság közepén van. Mondják, pár évvel ezelőtt akkora sár volt itt, hogy három traktor tudta csak ki- cibálni a pótkocsit esőzések után. Azóta feltöltötték a talajt. Takaros-modern épület a telepvezető rezidenciája, étkezőhelyiség, társalgó is akad benne. A folyosón dísznövények, a vaskapu napsugaras mintájú. A tsz-irodában az elnök, Balogh László, várt bennünket. A vendégnek ehhez a helyiséghez is fűződik egy emléke: „Ez volt a nagyapám irodája, első gazda volt az öreg Dömsödön, s a Hitelszövetkezet elnöke.” — Engedjétök mög. hogy az élőjétől kezdjem — szól ismét csak ő. — Apáink úgy tartották, hogy a birka három haszna: a gyapjú, a tej mög a bárány. A három haszonból egy a juhászt illötte, egy a költségöket födözte, egy a gazdáé lőtt. — Mindebből ma annyi igaz, hogy a juhász jövedelme margót az egyharmad: 20 szá- ’alék részesedés, plusz a saját őszág tartásából származó ■énz — mondja az elnök. — la a juhászat hasznát nézzük, akkor a nullán állunk. Kiegyenlítődnek a költségek a jövedelemmel. Takarmányra, munkabérre, amortizációra, gyógyszerre, szállításra, vízre, villanyra, tápanyagra elmegy az a pénz, amit a pecsenyebárány hoz. — S itt köll elmondani, hogy az arányok másként is változtak. Ma a bárányért többet adnak, mint a tejért, meg a gyapjúért együtt — említi a taksonyi főagronómus. A Dózsa főállattenyésztője ehhez mindjárt hozzáteszi: — Ez viszi aztán csődbe egyik-másik juhászatot. Nem tudnak ellentállni a csábításnak, eladják a szép bárányt, s nem marad utánpótlásnak való. De sokszor megfordult az én fejemben is, hogy jól jönne az a félmillió forint, amit a bárányokért kapnánk... — A tenyészanyagot csak a rossz gazda adja el! — rivall szinte a vendégagronómus. — Pedig az az igazság, hogy egy másfél éves tokjó sem értőbbet, mint amennyit báránykorában adtak volna érte. Akkor megkapod darabonként a 800 forintot, azután több mint egy évig nem emelkedik az értéke semmit, csak a ráfizetés van. Juhhúshiány Európában Egy szakmai értekezésben olvastam: a FAO előrejelzése szerint 1985-ig 14 százalékos juhhúshiánnyal számolhatunk Európában. Manapság, a műanyagok korában is nagy keletje van a rugalmas, nedvszívó, s egyéb jó tulajdonságokkal rendelkező gyapjúszöveteknek. Dömsödön 2200 anyát, s a szaporulatot nevelik, de gazdaságosságról sem itt, sem országosan nem beszélhetünk. Mi ennek az oka? • — A juhászaiban száz évvel elmaradtunk. Nem sokkal tudunk többet, mint amit a dédapáink tudtak. — No. azért a dédapák nemigen hallottak sem Suffolkról, sem Hampshire fajtáról. És a juhászok? „Lányom, lányom, lányomnak se mondalak. Ha én téged a juhásznak od’adlak. Mit bánom én, édesanyám, tagadj meg, De a szívem a juhászért hasad meg.” — szól egy hevesaranyosi népdal. Pe- dighát, amikor ez keletkezett, a juhász még a pásztorok rendjének elejéhez tartozott. A tiltás manapság idejét múlta, de az is igaz, hogy a juhászok rangja is a múlté. Miért, miért se — ki tudja? — Miért nincs juhász? Ki akar szombat-vasárnap dolgozni. hajnalban kelni, későn feküdni? — mondja a dömsödi elnök. Ilyen kultúrtelep, mint a miénk, száz-kétszáz között egy ha akad. Ugyan hol van angol W. C., meg televízió? A gazdaságban 300—300 birka jut egy falkába, egy juhászra. Persze, ideális az lenne, ha az egészet közösen gondoznák, brigádban dolgoznának a juhászok, de erre egyik sem hajlandó. Nincs rá jelentkező — Már pedig nem tudok mit tenni — válaszol az elnök. — Amikor idekerültem, a hatvanas évek elején, előfordult, hogy 30—40 anyajuh éhen- pusztult. Ha szóltam, csak legyintettek rá. Azután lassan rendbejött minden. Sőt 900— 1000 forintért többet dolgoztak talán, mint ma. Pedig ma egy juhász megkeresheti .a 9— 10 ezer forintot. Persze, nem nyolcórai munkával. És még sincs juhász, pedig szép ösztöndíjat is ígértek a tsz-tagok gyermekeinek, ha elmennek szakmunkásképző iskolába, juhászmesterséget tanulni. Nem akadt jelentkező. Az öreg juhászok, akik ebbe a mesterségbe születtek, lassan kivénülnek. Beszélnek itt egy Halupka János nevű „vir- tigli” juhászról, aki úgy óvta a maga legelőjét, mint a kutyától a disznótoros asztalt. Nap nem múlt el anélkül, hogy panaszt ne tett volna a Péterre, vagy a Pálra, aki ráhajtott a birka járására. Jó iuhászszokás szerint mindent beletömött a birkába, az majd szétdurrant, de Halupka mégis sírt mindig, hogy kevés a takarmány. Hát ez a juhász visszament Kunszentmártonba, nem tetszett neki a villanyfényes világ. A taksonyiak dicsérete Visszaútban benézek Taksonyba. Nagy Sándor, útitársam invitál: „Mögmutatnám az én 700 juhomat. Tüntetők velük, mert igen szépek”. A birkák az akiok mellől indulnak éppen -kifelé. Elöl a szamár mutatja nekik az utat, hátul két fekete kutya zargat- ja őket. Az öreg bojtár, Tő- zsér Sándor lassan ballag utánuk. „Holnap megint bejövünk — mondja, s fölnéz az égre: — No, ma este a csillagok alatt alszom.” Most vágták le a silónak való kukoricát, a maradék torzsákat legeli le a birka. — A bárányok is nagyon szépök voltak — mondja a főagronómus —, elégedött volt a külföldi keröskedő. A juhász, a taksonyiaké, szívvel gondozza a jószágot. („Sömmi embört, csirkefogó juhászt én mög se látok” említette Dömsödön, hivalkodva, Nagy Sándor.) A juhásznak, Mámicki Jánosnak nemrég itt vendégeskedett az édesapja, maga is jeles juhászember egykoron. — Aztán mögdicsérte-e? — kérdi a főagronómus. — Hát mondta, hogy igen szép a jószág, a megyében sincs különb ennél a hétszáznál. Ezzel titkon a főagronómus is egyetért. Apor Zoltán Merre van - előre? gyszerű kérdés ez. Amerre arcunk fordul, arra van előre. Igen ám, de ha megfordulunk, ami előbb még előre volt, egyszeriben hátra lesz! Szavakkal való játék? Hiszen ha az lenne! Jóval több ennél. Mert próbáljunk csak felelni arra a kérdésre, hogy egy iparvállalat merre induljon, milyen irányban fejlessze tevékenységét, azaz számára hol, miben rejlik az „előre”? S a kérdezést nem lehet abbahagyni, hiszen mi sorolható a kelendő termékek közé, mi nevezhető korszerűnek, mi kell ahhoz, hogy új piacokat szerezzenek, megtartsák a régi vevőket... Ma az ipari üzemek számára az a legfontosabb kérdés, hogy merre van előre?! A vállalati középtávú tervek egyik legnagyobb fogyatékossága — amint azt az Országos Tervhivatal összegező elemzése megállapította — a stratégiai célok meghatározásának mellőzése. Vajon felületesség az oka ennek? Korántsem. Sokkal inkább az, hogy a vállalatok nagy többsége egész egyszerűen még nem volt képes kialakítani stratégiáját, hanem taktikázik — egyik napról a másikra elérhető célokat határoz meg —, mert nincsenek ismeretei a való igényekről, a piac tényleges f elvevő képességéről, áruja verseny- képességéről. „Forog” tehát a vállalat, mert hol itt, hol ott sejti az előre vivő utat Példával élve: a Pest megyei Építőanyag- és Szerelőipari Vállalat a közelmúltban azért került felszámolásra — beolvasztással történő megszüntetésre —, mert nem volt képes időben felismerni a változásokat, hanem mint korábban, az addig járt úton ment „előre”. Holott a víztároló tornyokat — amelyek szerelése adta a legtöbb jövedelmet — mind kevesebben keresték. A vállalat mégis ment tovább a vélt jó úton, bízva abban, hogy előbbre jut. Kínálkozik szerencsére ellenkező előjelű példa is, így a Mechanikai Műveké. Még csak hallani lehetett arról, hogy energiagazdálkodásunkban a szénhidrogéneknek fokozódó szerep jut, amikor a törökbálinti üzemben megkezdték az első olajkályha típusok tervezését. Fölismerték, hogy merre van előre; mi lesz a holnapi igény, a holnapután kapós termék. Persze, a fölismerést tervszerű cselekedetek követték. Ma azt mondják a gyárban, hogy soha még olyan nehéz időszakot nem éltek át. Rekordidő alatt kellett megszervezni a gyártást, a felszerszámo- zást, betanítani az embereket, s amikor az első típusok a szerelőszalagra kerültek, a tervezők már az olajkályhák továbbfejlesztésén, a gyártmánycsalád kialakításán dolgoztak. Az igazgató véleménye szerint: a jó termék még csak. lehetőség. Igaz. Ám sok helyen meg addig sem jutottak el, hogy fölismerjék, mi lenne az a termék, amely lehetőséget rejt. J ut a mérleg mindkét serpenyőjébe, mert ahogy a vállalatok egyik — sajnos, ma még kisebb — része megleli a jó irányt, a ténylegesen előre vezető utat, úgy a másik rész még mindig ott tart, hogy csinálni kellene valamit, de mit? Ezért azután a szükségesnél nagyobb szerep jut a rögtönzéseknek, az áthidaló — sűrűn nagy költségekkel járó — megoldásoknak, ismét fölbukkan a raktárra termelés gyakorlata, s mivel a vállalat nem tudja, valójában merre is kellene haladnia, lábrakap a pánikhangulat, nyomában a szervezetlenséggel, a termelési költségek emelkedésével, az alkalmazotti létszám fel- duzzasztásával. Egészen friss példával élve: lényegében ez a folyamat játszódott le a Gyapjúmosó és Szövőgyárban, s hiába az igyekezet a budakalászi, a pomázi, a váci gyáregységben, ha a fővárosi központ nem volt képes megbirkózni az új feladatokkal, a módosult körülményekkel, ha nem tudta, merre van előre. Kedvező széllel könnyebb hajózni. A gazdasági reform, a vállalati önállóság lényegében ilyen szél, ám jó néhány megyei vállalatnál — főként a könnyűiparban — úgy hitték, más nem is kell a tenger átsze- léséhez. Iránytű s tájoló eszközök nélkül vágtak neki az útnak, s most meg- hökkenve, sőt, méltatlankodva látják, hogy hol erre, hol arra sodorja őket a szél, zátonyok bukkannak fel, s mozognak ugyan hajójukkal, de nem haladnak, mert a célhoz — az áhított, csak éppen meg sem fogalmazott célhoz — közelebb nem érnek. Vajon a szél a hibás ebben?! IV em az a fontos, mit kö- 1 ’ vetel a papír, hanem az, mit követel az élet — mondotta a minap a Nagykőrösi Konzervgyár igazgatója, témánkról, a vállalati előrelátásról beszélve. S megoldotta: nem fáj a szívük azért, ha valamit föl kell adniuk a papírra lefektetett középtávú tervből, hiszen tevékenységüket folyamatként fogják fel, s ezért azt az egyszerű, de nagyon nehezen megvalósítható elvet követik, hogy §em korán, sem későn, hanem időben cselekedni. S itt rejlik a jó irányra találás magyarázata. Abban az érzékenységben, amellyel napjainkban a vállalati szervezetnek, s főként a vállalati vezetésnek minden hatásra reagálni kell. Ezt az érzékenységet szívós munkával lehet csak megszerezni, s e munkát senki nem végezheti el a vállalatok helyett. Ahol erre várnak, csodákban reménykednek. Csodák pedig nincsenek. Mészáros Ottó
