Pest Megyi Hírlap, 1972. szeptember (16. évfolyam, 206-231. szám)
1972-09-10 / 214. szám
8 PEST uecYEi <cf£íriap 1972. SZEPTEMBER 10., VASARNAP ////////////////// S á BESZE IMRE: PARDI ANNA: Nyárutó Érett örömben nevet a nyár, nevet, pedig lejét beszőtte az ősz-elő póknyála már — langyos por száll a délelőttre. Tépett iramban reped a löld, pára táncol a tarlón szelíden, öregek járjáik a temetőt — felhő dagad a víztükörben. Fölöttem riadt gerle száll csőrében ázott szalmaszál — egy pitypang-sátor szétterül, kezet fog velem a halál. A tücsök szerenádot ad, s elhallgat, szárnyába harap, elalszik. Álmodna talán? Harmat ragyog a homlokán. Vihar Villám, még sűrűbben, legyél a szívzengésem, homály alá dördül minden fényességed, fölszáradó sárrá minden ékességed, a fák megtépázott selyemzsinórját rakd váltamra kitüntetésnek. BOOR ANDRAS: Kesergő Engedj futni rab világa Nem születtem árvaságra Belefájdult már a sorsom Nyugalmamat mind elosztom Varangy-árnyék húz a földre Odavonna mindörökre Megölhetne hogyha várnék Tapogatva mint a szándék Bemocskolná könnyű vérem Mielőtt a jót elérem Nem fonódna rám a holnap S megátkoznának a holtak Eressz el hát rab világa Nem születtém árvaságra FARAGÓ VILMOS: rsssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssA ! Protokollárisán reprezentálok Az asszony Magányban morcosán jártkelt a szobában. Időnként Anikóra nézett, aki aprólékos gonddal készülődött a hármastükör előtt. A tizennyolcéves lány lassan, egy előírt szertartásrend ünnepélyes komolyságával húzogatta a kefét vállig érő haján. Elmerülten nézegette magát, hol szemközt, hol profilban. A függöny mögött, a délután tompa karján, testén feszült a ruha, kezét évtizedek nehéz munkája vaskossá tette. — Vigyél el... — ismételte meg lágyakban. keze nem állt meg, folytatta a szálanként elrendezett haj kefélését. A feje sem moccant. Gyönyörködve nézte magát a tükörben. — De anyuka... Már elmagyaráztam, miért nem lehetséges. Mit szólnáA lány BIHARI KLARA: sssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssa ELVIHETNÉL egyedül jársz szórakozni, még visszaküldi a jegygyűrűt! Már csak ezért is hasznos lenne, ha veled mennék... — Jaj, anyukám... hiszen ezt is letárgyaltuk már __Andris nagyon jól tu dja, hogy én eljárok a KlSZ-mulat- ságokra. Mindig megírom neki, kik voltak ott, melyik fiú kért fel. Udvarlóm nincs, de a szórakozásról nem mondok le. Ebben még a bevonulása előtt megállapodtunk. Ez csak érthető, nem? Egyedül is tudok vigyázni magamra. Jól néznék ki, ha nekem ehhez segítség kellene! ott ma este? — 'yyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyssssssssssyy, szürkeségében hópelyhek hullottak. Mintha odakinn, felmérhetetlen magasságból, egy másik függöny zuhanna alá folytonosan, a minta örök egyformaságával, egy sötétedő háttér előtt. Ez a mozgás még üresebbnek mutatta az utcát, a kis házak távolba törpülő sorával, s az ablakok fekete négyszögével. A két bevetett, letakart ágy tetején kis kötött ruha feküdt, széttárt ujjakkal, egyetlen ránc nélkül, kék-piros csíkjai derűjével. Alatta, a keskeny, tarka futószőnyegen lakk-szandál fénylett, szétáltó orral, az indulás pillanatára várva. Az asszony a lányát nézte rövid nejlon kombinéjában, a szép lábszárakon feszülő harisnyában. Tekintete azután feljebb ugrott és a kefével együtt le-fel járt a hosszú, selymesen fénylő hajon. — Vigyél el!... — szakadt ki belőle morcosán, mégis alázattal. Lánya mögött állt, gömbölyűén, takaros tisztaságban, a konyhaajtó előtt, mégis nagy távolságban és mélységben, valahol a nőiesség létrájának alsó fokán. Onnan nézett fel a magasba, Anikóra. Húsos I SSSSSSSSSSSSSSSS/SSSSS/SSSSSSSSSS/SSSSSSJ. < nak hozzá a többiek? Ezt igazán beláthatná — felelt kis szünet után, hangjában a türelmes ismétlés nyomatéká- val, mintha gyerekhez beszélne. — Ne mondd azt nekem, hogy egyik lánynak se lesz ott az anyja! Nem hiszem el. — Pedig elhiheti. Mi keresnivalója lenne egy anyának a gyári KlSZ-klub- ban? Senki sem tűri el, hogy kísér- gessék, mint valami kisiskolást. Egyik lány se vállalná ezt a szégyent. Meg azután ez elrontaná a hangulatot. Elképzelni is rossz, mit szólna hozzá a társaság. — De később, éjfél felé... a bál után ... mégis csak kell valaki, akivel haza... — mormolta az asszony. Rövid ujjaival az asztalterítőn babrált, szemét lesütötte. — Anyuka... Tudja jól, hogy együtt indulunk el. Hazakísérjük egymást — felelte a lány az előbbi türelmes hangon, de most már lassabban és tagoltabban, ahogyan a nehéz felfogásúnkkal szokás, valamit megértetni. Közelebb hajolt a tükörhöz. Megnedvesített ujjahegyét végighúzta a szemöldökén és a műszempillái ívén. — Ha Andrishoz eljut a hír, hogy — Mi lesz kérdezte az asz- szony. Közönyt tettető hangja, ahogy felfutott a kérdőjel magasságáig, árulón megrezzent. — Egy kis műsor, semmi más. Szavalat, ének meg tréfás versek, jelenetek. Azután jön a vacsora, utána zene és tánc. — Zene, tánc.... — ismételte az asz- szony sóváran. — Meg előadás... — Ha majd színészek jönnek a városba és jó darabot játszanak, elviszlek — szólt hátra válla fölött vigasztalón a lány. — Mikor lesz az!? — Talán a tavasszal. De októberben biztosan. — Sokat lehet nevetni majd a mai műsoron... — Az asszony hangja inkább tűnődő volt. nem kérdő, mint aki képzeletben ott ül a klubban, szemközt a dobogóval, szórakozásra szomjasan, és megpróbálja lejátszani a vidám szavalatokat, tréfás jeleneteket. — Neked nem hiányzik Andris? — kérdezte hirtelen. A lány megfordult. , Könnyedén, mégis ünnepélyesen. Vállával, fejével magasra tartotta szépségét, mint valami drága, törékeny urnát. — Ha jóba lettünk volna a bevonulás előtt, úgy egészen, akkor nagyon hiányozna. De így ... kibírom, hogy nincs itt — válaszolt tárgyilagosan. A mosoly ereje, ami a pórusaiból, hajszálai közül tört elő, nem csökkent. Vigyázva emelte fel az ágyról az élénk P atakpart, vízmosás, fák és bokrok, fakerítés meg kiskapu, szőlőhegy hajlata nem gazdagították a gyerekkoromat. Ismerősök, kedves, de kissé távoli ismerősök voltak csupán. Az én gyerekkoromat kövek szegélyezik. A kövek barátaim. Sokan Vannak, mert sokfelé laktam, sokfelé dolgoztam, még több- ielé csavarogtam, és jártam bizonyos kislányok után. vagy elébük, és baktattam haza — már jármű vagy éppen villamospénz híján — át az éjszakai Városon. Mindenütt ismerős kövekre találok, a kövek szólnak hozzám, s én értem a nyelvüket. ■ Egy pontja van a Városnak, ahol az ismerős kövek némák, ahol nem hallom a szavukat, ahol a kövek elhagytak (vagy én lettem hűtlen hozzájuk). Valahányszor a Lánchídon visz át a busz, vagy alatta a villamos, ha gyalogosan a közelébe kerülök, valami 'szorongó érzés fog el, mintha idegen városban járnék, idegen tájon, amelyhez nincs kö- , zöm. Pedig de nagyon ismertem itt minden követ valamikor! — Csakhogy másképp festettek abban az időben. Abban az időben a Lánchíd romokban hevert. Ennek a kifejezésnek számomra semmi értelme nem volt, a hídfő és környéke nekem nem „hevert”, hanem nagyon is élt, ahhoz képest mostani formája tűnik élettelennek, halottnak. A romokat a „geng” birtokolta (akkoriban még a „galeri” : szó nem volt ismeretes), a geng pedig tizenkét-tizennyolc éves kamaszokból állt. A lánchíd volt a birodalmunk, főhadiszállásunk és búvóhelyünk, világnézeti és filozófiai viták, közös bagózások, gyerekes játékok és felnőttes virtus- kodások színhelye. • A hídfő köveit a robbantás szétdobálta, mint mikor a gyerek mérgében földhöz vág egy építőkockás-dobozt, a kövek bizarr értelmetlenséggel hullottak egymásra, ám ebben az értelmetlenségben a hídfő népe szabatos rendet ismert fel, világos logikát, mert a kövek között utak, sőt, alagutak keletkeztek, s ezeknek az utaknak hierarchiájuk volt. Voltak kikötő kövek és napozó kövek, spangli-kövek és ruhatár kövek, kövek az illemhely céljára, a szerelmespárok kövei. Furcsa alakulat volt a geng. Nem voltak vezérei, és nem volt vezérkara, tanácskozásra sem ültünk össze (példáxil tanács-kő sem volt), a törvények, szokásjogok organikusan alakultak ki, és mindenki elfogadta érvényességüket. Abszolút demokrácia volt. A geng negyvenöt nyarán verődött össze, mikor a lassan norm ni i 1 nd n KERTÉSZ ÁKOS: | KÖVEK «AWAW/////////ÄW////y^ elvették a magiunkszőrű srácoktól az életteret, és kiszorítottak bennünket a romok közé, ahol még ideális állapotok uralkodtak. A geng sokféle tevékenységet folytatott, összetartozásunknak a közös tevékenység volt az alapja, robbanóanyagokat szedtünk ösz- sze, és robbantottunk fel szakszerűen (máig is csodálom, hogy egyikünknek sem történt baja), szerelmespárokra lestünk, cigarettáztunk és pankrációs mérkőzéseket rendeztünk, de a legfőbb tevékenységünk az úszás volt. A Duna nélkül nem vált volna a geng azzá, ami lett. A vizet, mint lehetőséget, negyvenhatban fedeztük fel (negyvenötben még túl sok volt benne a hulla). Emlékszem, május húszadikán ereszkedtünk le először testületileg az északi zászlótartó pillér mellett a vízre. Kitapasztaltuk a legelőnyösebb útvonalat, ismertünk minden forgót, limányt, minden helyi áramlatot. Nemcsak úszni tanultunk meg, vízibiztonságot is szereztünk — életre szólót. Nappal kihalt volt a környék, de alkonyat felé benépesültek a romok, s mi, kamaszok, izgatottan vártuk az al* konyi vendégeket. Nem zavartuk el a párokat, isten őrizz, ez is íratlan törvényeink közé tartozott. Hallatlan tapintattal viselkedtünk, s úgy osontunk kőtől kőig a leshelyünkre, akár az árnyék. Egy kavics sem csikordult a talpunk alatt. Az aluljárót, ahol most a villamos halad, nem szerettük. Tavasszal s a zöldár idején, rendesen elöntötte a víz. Különben is túl tágas volt és rideg. Néha egy-egy csöves meghúzódott benne éjszakára — ezt királyi közönnyel tűrtük. Történt aztán, hogy olyan lakók költöztek az aluljáróba, akikre muszáj volt odafigyelnünk: a Macska és a Baba. Macska huszonhárom éves volt, és hivatásos prostituált, Baba tizenhat. A lányokat, mint lovagias férfiakhoz illik, azonnal pártfogásunkba vettük. A lányok barátaink és védenceink voltak. Egyikünknek sem jutott eszébe, hogy szerelmi viszonyt kezdjen velük, viszont baráti köz2 kel együtt. Baba később, vagy ^ egy hónap múlva ismét meg- ^ jelent kikenve-kifenve, vadító g elegánsan, hanyag tartással g sétált a Duna-parton. Alig állt 2 szóba velünk, azt mondta, a g Macska egy... Aztán őt se ^ láttuk többé. g Negyvenhétben baljós jelek- ^ kel kezdődött a nyár. A rév- ^ kapitányság átvette uralmát a ^ víz felett. Megjelentek a Du- ^ nán az R-motorok. Több ízben ^ kihalásztak minket; egyszeri elvittek az újpesti révkapi- 2 tányságra, onnan kellett visz- szagyalogolnunk fürdőruhában ^ és mezítláb a Duna-part nép- ^ telenebb részein. A vizet már ^ elvették, de a Lánchíd a mienk g volt. Nem sokáig. Nyár köze-2 pén teherautók érkeztek, s kü- 2 lönféle építőanyagokat hoztak.^ Ősszel aztán bekerítették a ro- 2, mókát, és kiűztek bennünket a paradicsomból. ^ A Roosewelt téren ültünk a ^ szobor talapzatán, dohányoz- ^ tunk, és bámultuk a kerítés ^ mögött a munkásokat. Nem | haragudtunk rájuk. Tudtuk, § hogy így kell lennie, hogy ez | a helyes, a szükségszerű, hogy $ az országot fel kell építeni — ^ még a Lánchidat is. Tudtuk, ^ hogy szép lesz, jó lesz, hogy ^ örülnünk kellene. Nem vol- ^ tunk gyerekek. Mögöttünk volt ^ egy és más, háború, ostrom; ^ legtöbbünk már rég dolgozott.^ Nem voltak illúzióink. Nem ^ hittük, hogy a geng romok ^ nélkül is megmarad, nem ál- S tattuk egymást, nem fogad- ^ koztunk. Tudtuk, hogy vége, § visszavonhatatlanul. A gengből, abból a három | nyárból csak a kövek marad- ^ tak, a napozó kövek és a ki- ^ kötő kövek, a párok kövei és ^ a leshelykövek — beépítve a ^ hídba, eredeti rendeltetésük ^ szerint. És valahol a városban | élnek- -még a fiúk,- és emléke-1 zetükben egyre szürkül, egyre^ halványabban él a geng. Las- s san elenyészik, mint annyi S más, senki sem őrzi. Pedig kár ^ érte, szép volt. Meg kéne őriz- ^ ni, meg kellene írni egyszer a ^ geng történetét. Tudom, hogy ^ tartozom vele. A fiúknak is, ^ magamnak is. Talán ez az adósság riyo- t maszt, ha a Lánchíd felé já- t rok. Ezért idegen a táj, ezért § nem szólnak hozzám a kövek. % M ielőtt a reprezentáció könyvelési rovatelnevezéssé alakult volna — magában foglalya a csésze feketét éppúgy, mint a százszemélyes medvevadászatot áfonyával —, egyszerűen képviseletet jelentett. Aki reprezentált, az képviselt, megtestesített valamit, vagy valakit. Mielőtt a protokoll mindenki számára terhes ceremóniaszabályzattá alakult volna — magában foglalva a pályaudvari fogadóterem kókuszszőnyegének hosz- szát éppúgy, mint a százágyús díszsortüzet, motoros rendőrökkel —, egyszerűen jegyzőkönyvet jelentett. Aki protokolláris ember, annak köze volt valamely jegyzőkönyvhöz: vagy aláírta, vagy leírta — lúdtollal. Szeretném visszahódítani ennek a két szónak eredeti jelentését. E jelentés szerint tudniillik én is reprezentatív és protokolláris személyiség: vagyok., ,ügy valahogy, mint az anekdótabeli Kovács János, aki megnéz egy Ferencváros—MTK-meccset, és másnap közli a feleségével: — Nézd, anyuskám, benne vagyok az újságban. Azt írja, hogy: „Ferencváros—MTK labdarúgó-mérkőzés, huszonöt- ezer néző”. Benne vagyok a huszonötezerben. E lőször akkor voltam protokolláris személyiség, amikor a diákszervezet fegyelmi bizottságának tagjaként beleírták a jegyzőkönyvbe, hogy jelen voltam a fegyelmi tárgyaláson, ahol súlyosan el kellett ítélnünk egy diáktársunkat, mert „rosszul viszonyult”, már nem emlékszem, hogy mihez. Később aláírtam egy jegyzőkönyvet, amelyet az Állami Biztosító kárbecslője készített holmi beázott mennyezetről. R eprezentatív személyiségként pedig éjjel-nappal, minden évszakban szorgalmasan szerepelek. Éjjel rendszerint azokat az embereket reprezentálom, akik a Föld sötétbe borult felén nyugovóra tértek. Nappal azokat, akik szerencséjükre fölébredtek, hogy munkához , lássanak. Januárban buzgón reszketek, júliusban szorgosan töröl- getem a hon>lokom, reprezentálva az örök igazságot, hogy télen nagyon hideg van, nyáron nagyon meleg van. Ezenkívül pedig az emberiséget reprezentálom. A legfrissebb adatok szerint a Földön hárommilliárd-hatszáz- millió ember él. Nem hat talán szerénytelenségnek, ha úgy vélem, hogy ebben a számban — mint az anekdótabeli Kovács János — én is benne vagyok. H árommilliárd-hatszázmillió reprezentatív személyiség! Közéjük tartozik,persze, az a néhány ezer — mondjuk: húszezer — ember is, akinek medvevadászaton vagy kókuszszőnyegen kell folyton toporognia. Valahányszor kelkáposzta-főzeléket eszem, valami kellemes kis vendéglőben, mélységes sajnálkozással gondolok rájuk. Reprezentálva azt a hárommilliárd-ötszázki- kilencvenkilencmillió-kilencszáznyolcvanezer embert, aki akkor eszik kelkáposztát —dísz- sortűz és motoros rendőrök nélkül! —, amikor csak akar.
