Pest Megyi Hírlap, 1972. augusztus (16. évfolyam, 179-205. szám)

1972-08-06 / 184. szám

fcl 1972. AUGUSZTUS 6., VASÁRNAP %r/(L ti Ai* '! GYURKO GÉZA: DIPLOMATANYELV § KISS DÉNES: Hetedhét látomás % $ Kék kék ekekék ^ kasza vasa villan ^ kék szilánkot vet az ég ^ régi álmaimban S kék a tócsa kék a béka S kék szárnyú szél illan S Aranydombon aranymág- s lyák $ gabonakeresztek ^ kaszakökék búzavirág ^ mécslángja is reszket § aranyember bronz a bőre S kaszasújtás ütemére $ lelkek füstölögnek Kék kék kaszakék § süt a föld süt az ég § süti a test kenyerét ^ aranytűzvész a vidék ^ szem csikorog hús elég ^ a tarló parazsán ^ az ember tövig ég ^ ^ Az anyám az apám ^ szobrok a domb oldalán aranybúza aranyrozs S halálosra aranyoz § A sejtekbe mélyre ás ^ kaszakék villanás ^ hetedhét látomás Jön a gép megy a gép § aranytűzben gázol ^ fenn az ég kaszakék ^ mi lett az anyámból ^ otthon ül szeme kék csöndessége menedék $ visszanéz messzenéz hetedhét nyarából $ s Novgorodi emlék Jávor Piroska rézkarca Miután a pofon és az inkri­minált megjegyzés szinte azzal egy időben hangzott el, hogy véletlenül az említett behato­lást elkövettem, kétségeim sem lehettek két dolgot illetően: a) a „marha" megjegyzés an­nak szólt, aki a pofont kapta; b) a pofont én kaptam, tehát az illető embertársam engem nevezett marhának. E kétségkívül bonyolult, de általam mégis zseniálisan meg­oldott logikai feladat végére jutván, és nem felejtvén el iménti töprengésem, ily sza­vakkal fordultam az engem meggondolatlan cselekedetével testi mivoltomban, átmenetileg megsértett Magas Félhez (volt vagy 160 centiméter): — Uram, az ön tette kime­ríti a meggondolatlan és dur­va visszavágás kritériumát. Miután én viszont a békés egy­más mellett élés, a kölcsönös megértés, az egymás érdekei legmesszebbmenő tiszteletben tartásának elve alapján állok, s nem utolsósorban mélysége­sen elítélem a kölcsönös be­avatkozás minden fajtáját, en­gedje meg, hogy figyelmeztes­sem tettének súlyára. Termé­szetesen, véletlen ütközésem feletti sajnálkozásomat kife­jezni el nem mulaszthatom, ám ez a véletlen és igazán je­lentéktelennek tűnhető inci­dens az én sajnálkozásom ki­fejezésével megoldást nyerhe­tett volna, ha ön nem ragad­tatja magát nyílt és durva ag- ressszióra. Uram, még minden lehetőség adott, hogy kifejtse ön is álláspontját, hogy a köz­tünk levő átmeneti és nem súlyos konfliktust a tárgyalá­sok síkjára helyezzük. Haj­landó vagyok tárgyalni, fejtse ki ön is álláspontját, tisztáz­zuk nézeteinket, hogy a köl­csönös megértés légkörében, egymás testi határainak tiszte­letben tartásával folytassuk tovább útjainkat, testrészeink épségben tartása érdekében... — Menjen a fenébe, hülye fickó! — mondta a 160 centi Magas Fél, minden diplomá­ciai nyelvet félretéve, aztán könnyed gyorsasággal még be­lém rúgott kétszer,, és fölényes léptekkel távozott. A nyomorult. Az ostoba fic­kó!/Megállj, az anyád! Milyen hülye is vagyok, tényleg! Leg­alább jól szájon kaptam volna én is, hogy különbséget tudott volna tenni a nyílt tárgyalá­sok szelleme és a még ma is hatásos jobbtenyeresem kö­zött! vss//s/s/ssssss/r/ssssss/ssss/sssss//ss///sss/ssssssss/ssss/sss/ssssfs//vssssssss/ssssssss/ssssssssyssssssssssssssss///sss/sssss/sssssssssssssssssss/ssssssssssssss/ssssssss/sssj fekete madarait az éjszakának. Hallgat­tad anyám könyörgő hangját; csináld be a tetőt. Három helyen is eltört az ócska cserép. Az eső miatt pedig... Tehetet­lenségedben csikorgattad fogaidat. Szemhéjad alól sisteregve préselődött ki egy könnycsepp, mintha nem is súlyos pilláid alól, hanem negyvenhat éved aljáról jönne puskagolyóként visszafelé az időből. Arcodnak egy mély ránca mintha csak azért lett volna ott, hogy levezesse azt a könnycseppet, mint a futóárok. Nem láttam én szemedben több könnyet. Befelé folytak azok. Vártunk vasárnapi ebéddel, imádkoz­tunk érted. „Mindennapi kenyerünket add meg nékünk ma ...” Hányszor éb­redtem anyám sírására éjjelenként. Ál­dást kértünk rád síkos út idején, gyer­tyát égettünk jó időért. Ünnepeltük életben maradásokat. Mert láttunk autó­roncsot eleget, üvegcserepekkel, vértó­csával, leszórt homokkal. Láttam anyám arcán az iszonyatot, mikor szemtanúi voltunk egy balesetnek. Fiatal embert ütött el az autó. Feltörölte télikabátjá­val az utcát. Arcán a kínok golyószóró­jának nyomai. Lélegzete kőbe vésődött azon a ponton hasmánt fekvő teste alatt. A járdaszigetről ágaskodók gyű­rűjében láttam a halál sóhajbuborék­jait, ahogyan fölfelé szálltak a szemer­kélő szárazságban. A kirándulás is eszembe jut, amikor az ékszerdoboz csillogású városban voltunk. Te voltál a sofőrjük. Vagy negyven hozzám hasonló korú gyerek utazott a buszon. A többiek bementek a Vidám Parkba, mi pedig kint vártuk őket. Nem tudtam betelni a sok szép­séggel, amikor elmondták a kisfiúk, hogy mit láttak odabent a kerítésen túl. Amikor bementek ebédelni a szigeten a vendéglőbe, te előszedted és a motor- házra pakoltad a sok finom ételt, amit anyám csomagolt az útra. Az utolsó morzsáig megettünk mindent. Utána fel­emeltél a nyomóskúthoz, és úgy nyel­tem lebegve a tiszta vízsúgarat. — Régóta nem voltam már veled, apám — szólalok meg rekedten. — Apám csak egy pillanatra néz rám. Két vadul hajtó motoros srác előzi a buszt. Csillogó bukósisakjaikon harsány fel­iratok. Bőrmellényben feszítenek. Or­szágút vagányai! Mit tudtok ti az or- szágutakról? Mit tudtok a negyvennyolc órai vezetésről, a félálom villanásaiban feltűnő fantomautókról, a megfeszített figyelem vakfoltjairól? Az évi sok-sok oiszágúti halálról mit tudtok ti? löszre sem vettem, beértünk a város- ba, ahol fel kell szedni az utasokat. A megállóban ott tolong, hullámzik az embertömeg. Mindenki várja a neki megfelelő autót. Asszonyok színes ru­hákban, arctik kifestve, hajuk kicsino­sítva. Férfiak cigarettáznak, hónuk alatt szorítják aktatáskáikat. Naponta beván­dorlók, ingázók. Indulnak műszakba, a gyárba. Szállnak föl a kocsiba. Vidá­man köszönnek apámnak, viccelődnek vele. Mindenkinek jut ülőhely. Görön­gyös, rázós a bekötő út, amin hajtunk. Bobálja hátul az embereket. — Használat előtt felrázni! — kiabál­ja valaki nevetve. Hangját elnyeli a mo­tor zúgása. A gyár előtt kiszállnák az utasok. Már szállingóznak felénk azok, akiket haza kell vinni. Űjra megtelik az utastér. Ezek az emberek fáradtak, látszik raj­tuk a munka. Arcuk gyűrött. Csöndben ülnek a helyükön. Éjszakás műszakból jönnek. Egy szürke ruhás ember vala­mit beszél apámmal. Csak azt hallom, valami tv-ről van szó, meg hogy úgyis útba esik. Ott már várják, no. Apám morog, aztán bólint. — Jó ember maga, csak ügyesen tit­kolja — mondja a szürkeruhás. Moso­lyog. Indulunk. Apám túráztatja a motorrt. Most éppen ellenkező irányba megy az autó, de én oda már nem megyek. — Az útkereszteződésnél kiszállok. Stoppal megyek haza — mondom. — Jó utat, apám! yfSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSS/SSS/SSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSS/Ss % % X X X JUHÁSZ ELŐD: S s Riasztó-e a modern zene? ! ! p LNEVEZÉSE MINDENT MEGMAGYARÁZ: elekt­ronikus zene — olyan zene, melyet elektronikus ger­jesztő készülékek, generátorok stb. állítanak elő. Te­hát nem a megszokott hangszereken szólal meg, ha­nem magnetofonszalagról (vagy lemezről). Ez a szalag őrzi a kompozíciót. A megszólaltatáshoz általában nincs szükség előadóra, csupán egy lejátszó készülékre. En­nek következtében a hallgató mindig hajszálpontosan ugyanazt hallja egyazon darab esetén. Ez egyúttal az elektronikus zene Achilles-sarka: sohasem születhet újjá a kompozíció egy-egy kiváló előadóművész által, mindig ugyanaz marad, egy idő után ez egyhangúság­hoz vezet, unalmas lesz. Éppen ezért kerestek közbülső megoldást a zeneszerzők. Mégpedig két módon. Olyan műveket írtak, melyben a hagyományos hangszerek mellett kap szerepet az elektronikus zene. Képzeljünk el egy vonósnégyest pl. elektronikus zenével kombinál­va: adott a négy vonóshangszer és mellettük egy mag­netofon, rajta a szalag, melyről pontosan meghatározott indítással az előre felvett szólam szólal meg és keve­redik a vonósok játékával. (Felesleges hangsúlyoznunk, milyen fontos a szinkron, az, hogy a másodperc töredé­kében is együtt szóljon minden.) Ez a megoldás új színekkel ajándékozta meg a komponistákat, hátránya viszont, hogy némileg a vonóshangszerek előadóit meg­kötötte a hajszálpontos együttjátszás. A másik lehetőség: az élő elektronikus zene. Már elő­re felszerelik a színpadon a különböző hangerősítőket, generátorokat, elektronikus gerjesztő készülékeket, szű­rőket^ mikrofojnokat stb. Megjelennek az előadók, és az előre pontosan rögzített partitúra (diagramok, idő­táblázatok, grafikonok stb.) szerint megkezdik az elő­adást: ott helyben sorra és keverve megszólaltatják ezeket a gépeket. Természetesen magnetofonokat is használnak, s az előállított hanghatásokat azonnyomban más sebességgel tudják oda-vissza lejátszani és össze­játszani. Így születik meg a produkció, a mű így kel életre. A komponisták — többnyire mérnökökkel szö­vetkezve — mindenfajta zajforrást igénybe vesznek: még az 'emberi szív és az agyhullámok mozgását is — mindezt természetesen maximálisan felerősítve és más, ugyancsak a helyszínen gyártott effektusokkal vegyít­ve. Függetlenül e kísérletek értékétől — hogy ezek mennyire zeneiek, más kérdés —, feltétlenül érdekes, hogy az effajta kompozíciók ott, a publikum előtt szü­letnek meg. Az elektronikus zene mai stádiumában a hatalmas elektronikus zenei stúdió szerepét egyre inkább a ki­sebb, előregyártott, hordozható készülékek veszik át. Ugyanakkor más irányú kísérletek is folynak: kompu- terekkel. Ä zene egyes elemeit (hangmagasság, időtar­tam stb.) matematikai nyelvre, számokra fordítva be­táplálják a számítógép memóriarészébe. Külön szerke­zettel aztán mindez áttranszformálható elektromos im­pulzusokká. Később az előre elképzelt kombinációkat „visszahívják”, s az eredmény végül kivezethető a mag­netofonhoz — tehát hangzó zenévé válik. (A gép arra is megtanítható persze, hogy különböző szerzőket utá­nozzon, de ez a „játék” nemcsak méregdrága, hanem merőben felesleges is.) Ma már lemezeket bocsátanak ki computer music címmel — és ezeket hallgatva, a leg­többször nem is tűnik fel, hogy nem a szokásos elekt­ronikus zenei stúdiókban készültek a felvételek. Az új művekkel párhuzamosan születnek a magyarázatok, elemzések, amelyeknek közös vonása, hogy nem az egyetértésre, hanem a megértésre apellálnak, mond­ván, nem az a fontos, hogy az új hanghatásokat mi­képpen hozták létre, hanem az, ahogyan azokat hasz­nálják. És még valami: ezek a magyarázások, „bemu­tatások” néha izgalmasabbak, érdekesebbek, mint ma­ga a mű! Bizonyos, hogy a betanított gépek megkönnyítik a munkát, a komponálást (legalábbis az elektronikus ze­ne területén), viszont az alkotó emberi fantáziát önma­guk nem helyettesíthetik. Valószínűnek látszik, hogy az elektronikus zene és a komputerzene is valamilyen módon majd az alkotóművész eszközévé, „hangszeré­vé”. válik. Ennyit a „gépzené”-ről. Az alkotó fantázia természe­tesen nemcsak a „megkövesedett” elektronikus és kom­puterprodukciókhoz vezetett. Néhány komponistánál előtérbe került a véletlen mint módszer alkalmazása. A zeneszerző személyét semlegesítve a hangok sorrend­jét és időtartamát pl. kockakidobásokra bízták — ami persze együtt járt azzal, hogy éppen a legfontosabb,' szubjektív elemet, a zeneszerző tevékenységét zárták ki az „alkotás” folyamatából. Ez az aleatorikus zene. De még sok más irányba vitte a kísérletezőket: pl. olyan művek jöttek létre, melyek más (többnyire ré­gebbi) zeneszerzők alkotásaiból vett részletekből állnak. Egymás után szólalhat meg pl. néhány Mozart-ütem, Brahms-részlet, Bach-fugatéma, Mahler-idézet — és mindebből „új” valami áll össze. A módszer neve: collage — összevágás. Folytassuk? Felsorolásunk úgy sem lenne teljes, szin­te havonta születik meg valamilyen új irányzat. Hogy ezek közül melyik mutat túl a kísérletezés érdekessé­gén, eldönti a jövő. Egy másik tendencia azonban, mindezzel egyidőben, már sokkal több mint próbálko­zás: a különböző műfajok keverése. Ének, zene, tánc, pantomim, színészi szövegmondás és „alakítás” — sok­szor együttesen alkotja az új színpadi művet. Ezeken belül persze a legváltozatosabb forrásokból merítenek a komponisták. Leonard Bernstein legújabb művében, a Misében pl. alkalmaz Gregorián-elemeket, operameg- ofdásokat, dzsesszzenekart, felismerhető a néger zene közvetlen hatása... A zeneszerző tehetségén múlik, mennyire ötvöződik ez a sokféleség. És az is, hogy mindez játék, ötletkavalkád vagy őszinte ihletettségű. Lehet, hogy a szélsőséges irányzatok felvonultatásá­val megijesztettem az olvasót. Ismét csak hangsúlyoz­hatom, mindez nem meglepő, ha a társművészetekkel hasonlítjuk össze. Itt is az a legfontosabb: a legújabb vívmányok segítségül hívásával művészi alkotások is létrejöhetnek. Bízzunk abban, hogy a zene hatásától- varázsától a későbbi korok alkotói sem engedik meg­fosztani a hallgatóságot. Az igazi művészet mindig is túlélte a legvadabb kísérleteket. _______________________________________________________ ss ssss/ssssssssssssssssssssssssssssssss*rssssssssss//sssssssssssssssssssss/sssssssss/% M indig áhítattal vegyes borzongással, mint va­lami titkos szekta tit­kon kihallgatott va­rázsigéjének szövegét, úgy hallgattam, ha véletlenül hoz­zájuthattam egy kis diplomata­nyelvhez. A „magas felek”, „a nézetek tisztázása ...”, egy­más álláspontjainak jobb meg­értése ..„a kölcsönös meg­értés légkörében ...” — és társaik főhajtásra késztettek, s késztetnek ma is. A fogalma­zás magasröptűsége, sajátos stílusa, • remekbe sikerült fö­lényessége, meggyőző ereje — ez az, ami hiányzik mindenna­pi életünkből, ettől szürke és sivár a mindennapi élet, e nyelv híján válnak brutálissá az emberek, és alantassá egy­máshoz intézett szavaik. Éppen ezen tűnődtem az ut­cán baktatva, és még a par­dont sem tudva kimondani, hogy tönődés közben véletle­nül behatolást követtem el egy embertársam oldalába, amikor egy pofon kíséretében a követ­kező megjegyzést nyújtották át ultimátum formájában: — Marha! i WILLI WEGNER: Beszámoló | Olaszországról : ; Barátom, Brúnó nemrég \ tért vissza szabadságáról. J Olaszországból, autóval. Ta- > lálkoztunk egy pohár italra. \ — Milyen volt? Mesélj! \— kértem. ! — 4521 kilométer — ; mondta Brúnó. — Végül ; Szicília. 5 — Láttad Palermóban a i híres katedrálist? \ — Palermo ... Ott volt a \ problémám a gyújtással. 1 Azonkívül kilyukadt az ! olajteknő. X — Bizonyára voltál Ná- \ polyban. A Vezúv lábánál? X — Ne is emlékeztess Ná- X polyra. A Via Román le­ielőzött egy olasz teherautó. \ Füstfelhő, sár, ki se látszott l a kocsi! Hát, tudod, ezek az § olaszok! J — S hogy tetszett Róma, Joz örök város? A Via Ve- X neto? \ — Épp Róma előtt vesz­l tettem el a jobb hátsó dísz- l tárcsámat. I — Voltál Pisában is? Lát- ^tod a ferde tornyot? X — Ne is mondd, még i most is dühös vagyok, ha X rágondolok. Otthagytam a X tartalék benzinkannámat — $ morogta Brúnó. $ — És milyen, volt a Ri­viérán? Alassióban? X Brúnó kiitta maradék bo­drát, majd haragosan meg- \ szólalt: l — Alassióban defektem X volt, Milánóban pedig, el se l fogod hinni... I — Tényleg fehér már- X ványból van a milánói Xdóm? — kérdeztem, i — Halvány fogalmam i sincs róla. Csak azt tudom, X hogy Milánóban egy moto- Xros lehorzsolta a bal első X sárhány ómat. Ügy mennek, X mint á páviánok, ezek a dé- X liek! X Rendeltem még két po- X húrral. X — Akkor bizonyára örül- X tél, mikor átlépted a határt X — mondtam. — A hazai X utakon már igazán nem le- X hetett problémád! X — Te optimista! — kiál- X tóttá Brúnó. — Belefutot- X tam a hétvégi forgalomba. X Lépésben kellett hajtanom. ^Száz kilométerre a laká- X somtól karamboloztam. De ^netn. volt különösebb baj. X Az üvegek törtek csak ősz- pze. X — És milyen volt külön- X ben? — kíváncsiskodtam. — í Arra gondolok, volt-e vala- Xmi kalandod, flörtöd, vala- ^rtu nevezetesebb esemé- Xnyed? i — Hogyhogy? — csodá l- X kozott Brúnó, és rendelt X még két pohárral —, hát ^nem elmeséltem már min- Xdent? X Fordította: Steiner Katalin

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom