Pest Megyi Hírlap, 1972. augusztus (16. évfolyam, 179-205. szám)

1972-08-06 / 184. szám

8 1972. AUGUSZTUS 6., VASÁRNAP MR M G. SZABÓ LÁSZLÓ: Ló a teherautón A ház tovasuhan az ég tovasuhan — s nézi riadtan, szomorúan fényes csikká vedlenck a párhuzamos ablak-szemek Száguldó gépkocsin áll a ló szeméből szűköl a rémület dermesztő látomás most a való a rögtönzött almot televizelte rég , szétfoszlik köddé mind, ami áll mind ami menedék — Patája nem kopog, lába se moccan s döbbenet éled a béna inakban: fut mégis minden szembe vele oly sebesen, ahogy még sohsem ügetett horpaszában bizsergés kél és át-átremeg kimuslráltan kalapáló, nyüszítő szívén füves rétek, szép legelők dús igézete amikor még nem volt ilyen kese-színű vén tagja se mozdul, mégis minden fut szembe vele s a padlatba gyökeredzett lábbal ö csak áll: lökhajtásos vadászgéphez kötözött madár '//////////////////////////////// CSANÄDY JÁNOS: Nyár-éji relativitás A nyári éj csillagai, a nyári lüktető világ, csillag-éjszaka, ferdén villan a Göncöl rúdja, ferdén sziporkázik a csillag-geometria. Minden fény ferde-szögben, minden nyílvessző-ívben üt a légen át; a kazal-zsuppon ú (hullámzó holdfény villantja rézsut vonyogó vasát. Ó, titokzatos nyári éj, ó titkos gyermeki borzongás a Hold alatt, hol lázongva futkos a gondolat, mert fényét rejtve bujdokol a nap. Talpunkra forr a hallgatag anyag, kíváncsi szemünk sugarába szökken, az űrbe csap, ragyogva száll az űrben, s a semmi túlpartján egy ágra röppen. Lüktet a csillag-világ, lüktet forró fejünk a porzó hold alatt, míg a sötétben űr-virágok égnek, mert arcát rejtve bujdokol a nap. Utak apámmal 'SSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSS/i hegyet. Figyeled az utat. Átadod magad a sebességnek. Számodra most már más nem létezik, csak az aszfalt végtelen szalagja, a kilométerkövek, szembejövő autók, a gázpedál. Csak feketére kemé­nyedéit kezeid mozdulása jelzi azt, hogy élsz. Nézem a tenyeredet. Ó, hogy szé­gyelltem én valamikor a te két fekete kezedet. Hogy átkoztam a sorsodat, a sorsunkat. Szégyenkeztem a mestersé­ged miatt, önveszélyes sihederkorom- ban, ha kék posztó egyenruhádban vol­tál, még az utcára is szégyenkeztem ve­led kimenni. Gyűlöltem a piszkos, olajos nadrágodat. Ma már tudom, a tisztaság nem azok erénye, akik kék csempés fürdőkádban lubickolnak, terpeszkednek minden este. A gyerekkor más volt. Kö­lyökkutyaként szerettelek. Levágott or­rú cipőimben minden este szaladtam eléd egész a kisállomásig. Boldogan sza­golgattam biztonságot jelentő karjaid­ban az idegen világot jelentő benzin­szagot, bőröd izzadtságát. Mámorosán botladoztam melletted. Szorítottam fe­jem fölé nyújtott mutatóujjadat. Haza- ielé menve előre elmeséltem neked az egész nap elkövetett bűneimet, és te megbocsátottad mindet. Cipeltem tás­kádat, zsebeidbe nyúlkáltam, és ott kin­cseket találtam: kiégett kis villanykör­tét, használt autógyertyát, rugút, ellen­állásokat, anyacsavarokat. Valódi gyűj­teményem volt már ezekből az értékes darabokból. Azt mondtad: ne dobáljam el a csavarokat, mert azok még kelle­nek az autóba. Szükség van rájuk. Az egész motor ilyen kisebb és nagyobb csavarokból áll. És a csavaroknak na­gyon rosszul esne, ha eldobnám őket. Fájna, ha szétszórnám őket. A csavar­fejeknek is van gondolatuk. Örömük. Bánatuk. Dehogyis dobáltam volna el őket. Nem a búcsúk, a húsvétok, az volt az igazi ünnep, amikor öledbe ültettél, és én is foghattam pár percig a kor­mányt Istenem, hogy dobogott a szívem. Térdeid közt kalimpáló cingár lábaim­mal rugdostalak; ..gyerünk, gyorsab­ban!” Boldog idők. Visszahozhatatlanul elmúltak már. Xj1 mfékszem, amikor a fájdalom étf öröm hat napja után végre haza' jöttél és otthon maradtál. Rózsaszín, fe* kete bánatszínű ködfüggönyön át nézted a repedezett mennyezetet. Lehunyt sze* med mögött láttad magad a vizes bá* dogpultok mellett, szombat estéken! Szempilláid résén akartad elhessegetni — Megpróbáljuk — suttog­ta. Ne nyugtalankodjék. — És újra rámkacsintott. Kacsintása elárulta, hogy a borscs csuda nagy ritkaság. A szakácsok már nem is főzik, mert a man­dolinozás sokkal előbbrevaló. Persze, van egy poltavai borscsspecialistájuk, egy vén­séges öregasszony, akiért — csakis MIATTAM — különre- pülőgépet küldenek, hogy megehessem a tányér borsoso­mat. — Másodiknak bifszteket kérek — kockáztattam meg. — Hagymásán. A pincér fogait csikorgatva visszakérdezett: — Húsból legyen? — Igen. A hagyma pedig hagymából. Hosszan elgondolkozott, só­hajtott, majd így szólt: — Megpróbáljuk. De csak magáért! — És csettintett hoz­zá. Ezzel a csettintéssel érté­semre adta, hogy mekkora ál­dozatsorozatra kész értem, s hogy a bifszteket már ember- emlékezet óta nem rendelik, ígv ahhoz, hogy én most bifsz­teket ehessek, konzultálniuk kell a Tudományos Akadémiá­val, a légierővel, nemkülön­ben a Moszfilmstúdióval. De hát ÉRTEM bármit meg­tesznek. — Mást nem kér? — Nem. — Rendben, öt perc múlva itt leszek — mondta, s olyan ünnepélyes tekintettel nézett rám, amelyből kiviláglott: hi­hetetlen vállalkozásra képes értem, mivel a többiek órákon át ücsörögnek itt, várnak éhe­sen, szomjasan, mert ugye ebédidőben az embernek any- nyi ideje van, hogy nyugodtan szerelemre gerjedhet, házasod­hat, sőt itt helyben az utód ér­kezését is megvárhatja. Mindennek tudatában köl­töttem el ebédemet, s mikor felálltam, azt mondtam a pin­cérnek : — Nem is tudom, hogyan háláljam meg ... Amit értem tett, azt halálomig nem felej­tem el. Mennyivel tartozom? — Egy rubel huszonegy ko­pek. — Értem, kacsintottam rá. — Maginak kifizetem. Azzal markába pottyantot- tam a kért összeget és kezet ráztam vele. Semmi több. Ez­zel a kézfogással adtam érté­sére, hogy nem akárhogyan bánok én vele, hiszen a pénz manapság nagy kincs, a pénz­verdéből a tatarozás miatt alig-alig kerül ki valami, így hát én fizetés nélkül is távoz­hatnék, dehát ŐÉRTE akkora áldozatra kész vagyok, hogy pontosan kifizetem az egy ru­bel huszonegy kopejkát. — Egy vassal se többet. Távozás­kor felnyársaló tekintete az ajtóig kísért. Lefogadom: so­káig nem felejt el! Fordította: Baraté Rozália GR. CORIN: | Mindent a vendégért^ hiánycikk, de NEKEM ő meg­szerzi ... — Ezenkívül kérek egy adag borscsot. Elfehéredett. De azért így felelt: , Ezúttal jobb szemével ka­csintott rám. — Tökéletesen értem. — Valóban borscsot paran­csol? — Valóban. — És melegen? — Szeretném ., , — Tányérban? — így szoktam __ — Tejföllel? — Ha lehetne ... A z étterem aránylag üres volt. Leültető az ablak mellé és vár­tam a pincért, öt perc múlva jött is, s átható pillantással végigmért, aztán megkérdezte: — Enni óhajt? — Igen. — Értem — bólintott. — Mindent megteszünk, amit csalc lehet. — Köszönöm — suttogtam meghatódva.! — Legyen szíves, hozzon egy üveg sört... — Hideget? j — Természetesen, j — Megpróbálom. Egy üveg- ! gél? ! — Egy üveggel. I — Talán sikerül — biztatott ! határozottan, és rám kacsin- ; tott. Kacsintása ravasz és ti- > tokzatos volt. Értésemre adta, > hogy a sor milyen ritka luxus. ! A sörgyárak a tatarozás miatt ! alig-alig termelnek, egy üveg ! sör aranyat ér, egyszerűen i ! 'SSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSS. — Hé, Karesz, gyertek ide! ^ Felrakjuk a zsákokat! ^ A fiúk tovább fociztak. $ — Gyertek, az anyátok, ^ halljátok-e, mert s-aladhattok utánam... Nyögve és sziszegve ránci- ^ gálta a millió tüskétől szőrös ^ zsákokat a kocsi felé. A há- ^ rom gyerek is segített már, Iá- ^ bukón csíkot karmolászott a^ tüske. & í — Gyorsan, gyorsan! Egyik zsák leesett, a geszte- ^ nyék szétgurultak. Vissza- ^ rugdalták a kiborult gubókat, ^ aztán egy perc múlva az égé- ^ szét kiöntötték a kocsi aljába. A másik két zsák belefért a ^ csomagtartóba, öcsi a fák fe- $ lé köpött. — Ezeket aztán jól lelom- ^ bozta, Vasadi bácsi. Focizha- i tunk? ^ — A nyavalyát! Indulás'... $ — Vasadi bácsi, csak egyfc kicsit... ^ — Nem lehet. Ebédre otthon $ kell lennünk. Na, ugrás! S A fiúk nyakukba húzott ^ térddel kucorogtak a hátsó ^ ülésen, a kocsi pedig vissza- $ farolt a műútra. Csak ültek, ültek, aztán ^ Jóska bicskát kotort elő, és s felvágott egy tüskés burkot. A s fiúk összedugták a fejüket. ^ Két kis barna, kukacforma ^ gesztenye kuksolt a vastag^ héjban. Felvágtak egy mási-^ kát, egy harmadikat, de^ azokkal sem volt több szeren- ^ cséjük. A sokadikat Jóska to- ^ vábbadta Karesznek, az megs előrenyújtotta. — Apu, tessék nézni, milyen $ vacak. | — Mi? — Kár volt a benzinért... ^ Vasadi oldalt pillantott a $ csenevész kis barnaságra és $ visszakézből fülönvágta a $ fiát. Az autó rándult egyet a $ padka felé, de egy pillanat $ múlva megint egyenesen fu- $ tott az úton. Karesz feljaj- $ dúlt, a fejét fogta és a szája $ elé kapta a kezét. Falfehér í volt. Öcsi bőgni kezdett. Jós- $ ka a Vasadi hátát böködte. $ $ — Vasadi bácsi, Vasadi bá- 5 esi, álljon meg! A Karesznek $ hányni kell... — Mi? ■— Álljon meg! A Karesznek i baja van. — Micsoda? Majd adok j nektek máskor focit. Betegre J ugráljátok magatokat! — Tessék már megállni, i Agyrázkódása van ...----------------- a padkára! I A kocsi | döccent, ai---------------- fiúk kitámo- i ga tták Kareszt. A gyerek a: fejét fogta, és összegörnyedt a i fűben. Az ülésből néhányj gesztenye gurult az árokpart- j ra. ! rúgása elakadt, öcsi és Jóska újra a labdát hajkurászták, nekik nem parancsolt senki. Vasadi furkói és a kövek rit­mikusan reccsentek fenn az ágakon, a kirádulók vonultak, az erdő minden pontján fel­szárnyalt a búbánatos üvöltés: Aranyhajú Iáhány ... elvitt egy ezüsthajú úúúr... Vasadi szünetet tartott a do- bálásban, és felkapott néhány gesztenyét. Karesz meg-meg- torpant, és a focizókat figyel­te. A sokasodó lombban egyre tovább tartott a keresgélés. Az idő csak múlott, és Vasadi új­ra meglendítette a követ. — Szemtelenek a haverja­id. Leshetik, hogy én még egyszer elhozom őket kirán­dulni. Na... Zumm. Reccs. Csatt. — Vigyá ... Karesz behúzta a nyakát, abban a pillanatban a fejére esett a kő. Nem volt nagy az a kő, egy ág a sebességét is levette, a gyerek mégis le­huppant a levelek közé, és bömbölni kezdett. Vasadi megnézte az ütést, megtapo­gatta a púpot. Karesz még jobban üvöltött. — Rá se ránts! Nem is vér­zik. — Ahagyráházkóhádáhást kaptam ... hühühü ... — Még mit nem! — De ihigenis... szédü­lök ... — Feküdj le oda a bokor­hoz ...---------------- négykézláb a I Karesz | bokor alá má­---------------- szott, míg Va­sadi tovább működött. Re­csegtek az ágak, hullott a lomb. A kirándulók megtor­pantak a kopaszodó fák lát­tán, némelyikük közelebb ol- dalgott, felemelt egy-egy zöld burkot, megszagolta, vissza­dobta. — Ez mi? Vasadi egyiküknek sem vá­laszolt. Karesz már régen fel­pattant, mint a futball-pri- madonnák, és a Labda után vetette magát. Jóska beállt Vasadi mellé segíteni, duzzadt a második zsák is. A táskarádiókban már a ci­gány húzta, deleién állt a nap, lekerültek a melegítők, pulóverek. Vasadi még az in­gét is levetette. Szőrös felső­testén hájredők és izomhur- kák rándultak minden dobás­ra. Mikor a harmadik zsákra került a sor, egy zöldkalapos öregember állt meg a tisztá­son. Közelebb lépett, és csak nézte-nézte a kopasz ágakat, a letört hajtásokat. Jelvények­kel kivert botjával megbökte a három szúrós zsákot, köz­ben maga elé beszélt. De Va­sadi minden szavát megért­hette. — Nincs itt egy erdész, vagy egy rendőr ebben az egész nagy erdőben? így tönk­retenni ezeket a gyönyörű fá­kat ... Nem jó ez a gesztenye semmire, nem tud ez beér­ni... hideg van itt rá ... — Aztán magának mi köze hozzá? Zamek. A felröppenő bun­kó egy egész fürtöt levert, Va­sadi gyorsan a zsákba dugta. — Semmi. Csak ezek a gyö­nyörű fák nem azért vannak, hogy összetörjék őket. — Majd kihajtanak tavasz­ra. Vasadi egy követ vágott a magasba. Az öreg csak szívós- kodott. — Ha nem hagyja abba, rendőrt hívok ... — Menjen csak, faterkám sürgősen! — Díszfák ezek, tönkreteszi őket, közben meg... — Bízza csak rám. Na, nyo­más!---------------------------- a fúr | M eglendítette | kőt, é------ letört egy csomó levelet. Az öreg ember sietősen elindult. Vasa- ái még felsuhintott néhánj követ, aztán felkapkodta ; zsákmányt. • ---------------------------- hirtelen | A piros Skoda | letért a---------------------------- műútról, né hány métert még ugrált az erdőgazdasági ösvény hepehu­páin, aztán végre leállt. — Itt volnánk, fiúk, nyomás, kifelél Vasadi kimászott a kormány mellől, öcsi is a túlsó oldalon, aztán a másik kettő. Karesz hozta a focilabdát, Jóska el­rúgta előle, és végigrohantak a kis réten. Sötét kérgű fák álltak a tisz­tás szóién, ezüstbükkök karé­jában. Agaik tekervényességé- vel, mélyzöld lombozatukkal, mintha csak idegenből érkez­tek volna vendégségbe a Tün- dérszikla környékére. A fiúk talán meg se látták a különös fákat, de Vasadi, néhány zsák­kal a hóna alatt, egyenesen odaindult. Körüljárt alattuk, a füvet tapodta, bámészkodott. Nyújtózkodva sem érte el a- legalsó ágat, beljebbgázolt hát. Most már nem a fák he­lyét nézte, inkább a bokrok alját, és felemelt egy vastag gallyat. Lenyeste róla a fölös­leges hajtásokat, kibújt egy tisztásra, és a fülyköst a lom­bok közé vágta Levelek hul­lottak elé, és ágról ágra pat­tanva, nagy puffanással visz- szaérkezett a hajítófa. Zamek! Ezúttal jobban célzott, egy nagyobb fürtből néhány tüs­kés gombóc vált le. Karesz a kocsi alá gurította a labdát, és a mulatságra a fiúk is a fa köré gyűltek. — Mit tetszik csinálni? — Gyerünk, srácok, munká­ra! Később majd focizhattok. A fütykös nekilendült, és fenn is akadt. Vasadi nehéz­kesen, mintha nem hinne a szemének, megfordult, aztán kivette Karesz kezéből a félig kész farkót, és a lombok közé célzott vele. Mikor a hatodik bot se jött vissza a magasból, köveket kezdtek gyűjteni. A foci a Skoda alatt hűsölt, a fiúk va- dfiszlázban célozgatták a bun­kókat. — Ne azt, süketek, egyene­sen a gesztenyét! Zamek! A' sötétzöld lomb lassan gyűlt a fák tövében, hajtások reccsentek a visszahulló kövek súlya alatt, s néha az élette­len tárgyak bakugrásaival egy- egy fütykös is visszatért a magasból. Vasadi ilyenkor megcsóválta, hogy diadalkiál­tással felröpíthesse az égbe. A szelíd gesztenye fürtjei egyre védtelenebbül himbálóztak az ágak végén. A fiúk a fák alá rohantak minden találat után, és fekapkodták a ids zöld sü­nöket.--------------------- a rét szélén, I Távolabb, I ritkás lánc­• ------------------ban vonul­ta k a kirándulók. Há­rom fiú kámzsanyakú pul­csiban, egy idős fér­fi vizslával, házaspárok kis­gyerekekkel, oreglányok lasz- texben, velük húzódott a tisz­táson át Engelbert Humper­dinck, Korda György és Tom Jones panaszos kántálása. A kutyák és a kisgyerekek elfu­tottak a fákig, de a kőzápor elől, visszafordultak. Egyszer csak Öcsi a szájába kapta az ujját, és lenyalta ró­la a piszkot, Ujjahegyén fi­nom kis sebek láthatatlan re­pedésein át szivárgott a vér. öcsi sziszegett, rázta a kezét. Karesz és Jóska is a tenyerü­ket vizsgálgatták. — Nyomás, srácok, kapkod­játok azt a gesztenyét! — Szúrós ám ez a hülyeség. Inkább fociznánk egyet... — Hohó! Hát a kocsikázás jó volt? Segíthetnétek egy ki­csit. — Vérzik a kezünk! — Gyerünk, Karesz azzal a szürettel. Te itt maradsz! Karesz a fa alá oldalgott, és néhány gesztenyét a zsák felé rugdalt. De már olyan vasta­gon állt a lomb, hogy minden DESSEWFFY LÁSZLÓ: Vasárnap délelőtt ~YT alakban szűkül az út. Fut velünk ™ az autóbusz. Megkörnyékez a csend. Ha odaérünk,. ahol a kilométer­kövek egy pontban találkoznak, annál a fánál megszólítalak, apám, gondolom. Ügy teszek, mintha góndolkoznék. Apámnak az arcizma se rándul. Nézi az utat. Jobboldalt az ablakon át látni az eperfákat összefüggő kerítéssé varázsló sebességet. Odébb a domb. Mozdulat­lan. Fölötte felhő úszik lomhán. Mind­járt odaér a domb tetején ágaskodó szil­vafához. Még egy perc, és a fa kése tor­kon szúrja. Közelebb a mezőn sasfiókák tanulják a repülést. Az öreg sas kife­szített szárnyával alájuk száll. Lebegve vigyázza a kicsinyek repülését. Tyíár túljutottunk azon a ponton, el- hagytuk azt a fát, ahol meg kel­lett volna szólítsalak, apám. Szétszóró­dott gondolataim közt tüntetést rende­zek magam ellen. Nehezebb lenne ve­led beszélgetést kezdeni most, mint egy szál gyufával lángba borítani egy jég­VARGA RUDOLF:

Next

/
Oldalképek
Tartalom