Pest Megyi Hírlap, 1972. július (16. évfolyam, 153-178. szám)

1972-07-16 / 166. szám

1972. JŰLIUS 16., VASÁRNAP i'A.Ói It torn Kftírlap TÍMÁR ftíÁ TÉ : Az első kakasszó VÁCI MIHÁLY EMLÉKÉNEK SSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSS& sarokházra gürcöl, csak akkor tette nyugdíjba a szerszámot, amikor a látóhegyi fenyvesből elő-felé lopakodtak már az al- konyi árnyak, s még akkor sem hazafelé szegezte nagyra nőtt orrának iránytűjét, ha­nem Ilonához. És ezt sem in­gyen. A 65-ös buszon a lábá­ra léptek, a 6-oson ő nyomta ki valakinek a tyúkszemét, a metrón az ölébe tántorodott egy másfél mázsás anyus, s így vigasztalta: Vegye megtisztel­tetésnek, 'apuskám; úgy, hogy mire a Fehér úti végállomás­nál kiszállott a világszínvonal lú gőzfürdőből, már inkább pihegett, mintsem lélegzett. De még mindig uralkodott önma­ga fölött. Rágyújtott, gyalog sétált Ilonáékig — a Hahát elsőjében laknak —, hogy az újabb karambolokat elkerülje, és közben így fogadkozott: Megnézem a Forsyte Saga so­ros, százegyedik folytatását, és hazamegyek. Pedig tudhatta volna, ez sem ilyen egyszerű, mert ha az ötvenes agglegény tizen-nehány esztendeje jár va­lahová, akkor is családtagnak számít, ha nincsen papiroda róla. ti esi, az első gimnazista f ^ — 'akit szinte beszélni y J is ő tanított —, azzal nyúzta, miként juthat­na Angliába csereüdülésre. Ilo­na Andris végett idegeskedett. Még szombaton kirándult az autószerelő-tanuló nagyfiú, és vasárnap délben haza kellett volna érkeznie. Mi lehet vele? Elütötte a villamos? S közben a képernyőn diadalmasan visz- szavonult az üzleti élettől Soames Forsyte, megszülte Kit fiát Fleur, összeveszett-kibé- kült féltékeny urával a . szép modell, s míg mindezeket szemlélte, a két halántékába úgy mélyült a fájás, szokatla­nul és váratlanul, mint vala­mi láthatatlan nagy madár .kétszer öt körme. De azért még Harangozó Téri és Korda György műsorába is belelesett, mielőtt búcsút vett volna, ott­hon az ágyban élolvasta a Hétfői Híreket, s mégsem tu­dott elaludni Sevenaletta nél­kül. N evesincsen bizonytalan­ság ömlött el a belse­jében, nem fájt sem­mije, csak érezte, nem hajlandók elemyedni az izmai, van gyomra, tüdeje, agya, ideg- rendszere, s mindezekkel együtt túlterhelt hajó a teste, mely mégsem merül mélyre az álom tengerébe, hanem hely­ben imbolyog inkább. Komisz kutya állapot volt. * Kettő előtt tíz perccel még szemébe foszforeszkáltak az óramutatók, fülébe kísérteties- kedték borzalmas nászdalukat a sortatarozásra váró szomszé­dos ház állványzatán szerel­meskedő macskák, hogy az­után hétkor úgy riadjon fel a kába léttelenségből a telefon konok berregésére, mint aki-j nek zsarátló mestergerenda $ zuhan a paplanára. Nem is$ udvariaskodott, majdnemhogy 5 káromkodós hangsúlyt nyert 5 a membránba morgott: Halló, $ ki beszél? Pedig a főnöke volt, $ Herzkovics, aki már egy esz- $ tendeje kimentette a szabad- $ úszó művészélet hínárjából, a $ létbizonytalanságtól, egy válla- $ lati lapocska, a GÁTÉP HÍR- $ ADÓ szerkesztésének ürügyén. 5 Csakhogy Herzkovicsnak — $ egymás között Szívkovácsra $ magyarosították a bérelszá- ^ molóleányok —, a morgása 5 sem vette el a kedvét. Üde? volt az, mint a májusi harmat, $ éppen nem főkönyvelői. „Ne- $ gyed óra múlva ott vagyok § érted — mondta, és közben a$ hangja is mosolygott —, főz- $ zél addig egy kávét, mert $ messze van Kalocsa.” „Miért $ éppen Kalocsa? — értetlenke- $ dett. — Nem akarok én az ér- $ seknél gyónni!” „Onnan tér-^ vezzük a júniusi riportot, nem ? emlékszel?” „De igen!” „Hát^ akkor szervusz.” A távbeszélő-? készülék apró lecsendítéssel $ űzte a felidézett ördögöt, mi-| közben ő fordítva felhúzta a ? papucsát, s olyan vánszorgóan, $ mintha nem kezdené, hanem $ zárná a hetet, teendőihez Iá- $ tott. Rágyújtott, feltette a ká- $ vét, beágyazta szamárfészkét, $ felöltözött és meg is reggeli­zett volna, ha a kiskanállal összekutyult aludttejen kívül morzsácska is hajlandó lett volna lemenni a torkán. S hogy ez a balog napkezdés még inkább visszakézből in­duljon, mint a zsidóbiblia, fel­öltözve jutott eszébe, hogy még nem is mosakodott. És ez segített is rajta. Mert amikor a csap alá dugta bozontos üstö­két, és a hűs víz végigcsordult a nyakán, úgy megfrissebbe- dett tőle, hogy mire a Szívko­vács hosszú alakja beárnyékol­ta az előszoba függönyét, már úgy-ahogy üzemképesnek érez­te magát. így kezdődött az új hét. A kávé még inkább feldob­ta, főnöke pedig gondoskodott arról, hogy alá ne zuhanjon. Egész úton vicceket mesélt, Hacsekkel űzte Sajót, Grünnel Kohnt, elsodort egy hétre va­ló: az Örmény Rádió jelenti-t, s még akkor sem szorította gá­tak közé a nevettetés zöld áradatát, amikor Gabi, a gép­kocsivezető hátraszólt a vál­la fölött: Ne röhögtessen már, főnök, mert eperfának vezetem ezt a tragacsot! Sze­rencséjére az égalja éppen a látóhatár fölé emelte az iker- tornyú kalocsai székesegyhá­zat. I lyen kezdés után egész nap észre sem vette, hogy mennyi az elég, hiszen percre sem maradt egye­dül a fáradtságával. Különben is száz szennyezés után sem szokott le arról a csodálatosan tiszta italról, aminek közössé­gi élet a neve. Megfrissült tő­le, mint a huszárló a trombita­szóra, s minél többet ivott be­lőle, annál szomjasabb maradt az újra. Kortyolta hát a való­sághű nevű építésvezető, Mühnhausen Armand szárnyal­tató derűlátását („Az egyik baj megzabálja a másikat* kérlek, a jó viszont öntermékenyítő.”), s időnként visszafogta a tollát, nehogy tinta helyett lakkot ró­jon a papírra. Pedig nem me­sét mondott Mühnhausen. Ma­gyarázó szöveg nélkül elzson- gította a látvány Foktő és Úszód között, ahol egy nagy kukoricatábla közepén ezer köbméteres víztárolók gödrei kráterlettek a déli napsütés­ben, és százszor-száz csillogó rézcsapot, zománckádas jöven­dő fürdőszobát kápráztattak lelki szemei elé. Ügy ott is fe­ledte önmagát a partjukon a tarisznyából eszegető kubiko­sok között, ha nem küldenek érte, hogy ebédelni vigyék, ta­lán estig se hallja meg, milyen hangosan követeli jussát a gyomra. Hanem hazafelé már a kis­kőrösi kávé sem segített rajta, nemhogy a Szívkovács tréfái, és amikor napnyugtakor kocsi­ból szállót a Boráros téren, szinte nagyságosurazni kellett a lábait, bárha hazáig vinnék. És fürödhetett libabőröztetően hideg vízben, sósborszesszel dörzsölhette a tarkóját-halán- tékát, arra sem futotta belő­le, hogy megágyaljon. Csak úgy leereszkedett az ágya szé­lére, hátradűlt, és máris fekete posztóba burkolózott körülötte a világ. Háromelőnevű szomszéd- jáéknál — aki most elvtársi rangon árubeszerző —, a ti­zenegyet muzsikálta a zenélő­óra, melyet, volt, volt, hol nem volt Kossuth Lajos is hallgatott, amikor felriadt és úgy érezte, kibillen alóla az ágy. Valami megnevezhetet­lenül ismeretlen fájdalom szo­rította vasmarkába a szívét, szorította, s időnként engedett is rajta egyet-egyet, hogy a nyomorult kis húsdarab úgy vergődhessen benne, mint a léprement madárka. Dobogása olyan szabálytalan volt, mint­ha egy bolond poéta összeke­verné az összes verslábakat egyetlen versben. T eljes tehetetlenségében csak a két keze maradt tevékeny. Tíz ujjával úgy markolászta az ágy­sodrony vasát, mint a vízbe- fúló a fagallyat, amit keze- ügyébe sodor az ár. Az agy rendetlen vérellátása a gondo­latait is szilánkokra törte. Ilyenféle gondolatcserepekre: ... ez az első kakasszó... la­zítani, ha... nem lehet, hogy... jaj, megint markol... kirabol­tam önmagam ... jaj... pon­tosan ma egy éve... az édes­anyám ... neki is... megállóit a szíve... Egy óra volt, mire annyira összeszedte magát, hogy láb­ra tudott állani, sósborszesz- szel felfrissítette testét, és hi­degvizes borogatással a szív­gödrén, rendesen lefekült vég­re. Olyan fáradt volt, mintha mozsárban törték volna, s teli bágyadt szemrehányással ön­maga iránt. Elég a világmegváltásból, öregem! Hát van olyan irodal­mi mondanivaló, kőbe-vászon- ra, melódiába kívánkozó szép­séges igazság, amit nem alkot­tak meg előttünk, s nem hoz­nak létre nélkülünk? Minek lá­zasan égni a mindennapok harmincnyolc fokján, amikor mások lázmentesen élnek! Ügyis azok a túlélők mindig, akik lázrohamok nélkül elvi­selik, nem próbálják alakítani a kort, amelyben élnek! Az emberekért? Ugyan kinek hiá­nyoznál, te bolond?! Mielőtt — holtfáradtan, de most már nyugodtan — el­aludt volna, megfogadta ön­magának, hogy új életet kezd. Él, mint az átlag, legfeljebb annyival toldja, mint az ötszá­zért bejáró nyugdíjasok. F ogadalma azonban csak kedden reggelig tartott, amikoris fél liter fekete s három doboz cigaret­ta mellett papírra rótta új művének vázlatát, arról, hogy az ember csakis a közösség­ben lehet boldog. Lázas siet­séggel írta, hiszen a második kakasszó általában nem várat sokáig magára az első után ... 5» »étfőn is túlhajtotta ma- ^ hal gát, pedig a vasárnap- ^ ^ J, tói sem a pihenés mun­$ kára késztető egyenle­gét jussolta, mellyel lezárhatta $ volna az előző hetet, hogy ^ friss erővel gyűrkőzzön az új- J jal. Nem, nem ezt hozta, ha- § nem az életvitel tartozik-köve- ? tel mérlegének kibillent egyen- ^ súlyát, ahol a rendtévő akarat ? tartozott, és a megrövidített ^ tett követelt. S az egészben az $ volt 'a legfurcsább, hogy mind- ^ ezt tudta. Dehát a szépvölgyi $ kertbe is ki kellett mennie, ha ^ már adózik utána, felírja a di- ? esek vés táblájára, hogy a sa- 5 ját almáját eszi, olyan bort 5 itat vendégeivel — mégha oly- $ kor a termelői bormérésből $ pótolja is —, aminek maga ka- ^ pálta a tövét, metszette, kö- $ tözte, kacsolta, permetezte a ^ venyigéjét, mosolyával siettet- 5 te a bogyók színesedését, s ha 5 olyan rózsákkal udvarolja az J asszonyokat, amelyekről joggal felmondhatja: A szívem illato- f zik bennük, kedvesem! És ha f már kiment, nem állhatott meg f a mogyoróbokrok enyhelyén 5 karba tett kézzel, mert a kerí- f tések szegleteiben mérgeszöld f csalándzsungelek sarjadtak f kintjárta óta, a bab apró, idét- 5 len sziklevelei elvesztek a fo- 1 f lyófüvek, tarackpamacsok, bu- f ja parajok között, a földi ep- | rét benőtte a kanálfű, és az a ! vetetlen földdarabka is, amit S nagyképűen pázsitnak nevez, j úgy felburjánzott az is, mint- ' ! ha csúfolta volna a gazdát: : Csak szájad van, hórihorgas, ! nem kaszád! Kapált hát egész 1 ; vasárnap, kaszált, kalapált, j vaskos, zöldszagú rendeket vá- ! gott, s közben körmondatban [biztatta magát: Rád fér, kis- ! komám, akkora hasat eresztet- i I tél, mint a földreform előtti : | kanonokok, a reggeli tornától : ! pedig foghagymás az orrod, ; | amióta a medicinroller kitörte ■ i a hídtartó szemfogad! ! Hajtatta hát magát, mint aki • „AMERIKA, AMERIKA!” — Németh Endre rajza '////////////1////////1///////////////////////////W////1///1///1/////////1//////////// PARDI ANNA: Randevú egy csokor virág menhelyén az arc leszólít a csend a torokban benn s megpróbálja kibetűzni egy gyorsan száguldó autó rendszámát még a karambol még a cserbenhagyás előtt többi irodalmi pénzember jól számított. Mind a hét Golub- mű napok alatt elkelt. És azután később elfogyott a kö­vetkező, meg a harmadik ki­adás is. — Viszik, mint a Kama Szutrát! — jegyezte meg az egyik könyvterjesztő elégedet­ten. És Golub, aki féléves keze­lés után újabb ezer verssel a hóna alatt kijött az elmeosz- tályröl, ahol csalt meghízott, de nem sikerült kimutatni meztelenség! komplexusait, egy szőribe A GOLUB lett! — Tudtam, hogy úgyis fel­fedeznek — jelentette ki ba­rátai gyűrűjében (nagyon sok barátja lett!) — Végre győ­zött bennük a józan ész! Mert az irodalom Golub nélkül egyszerűen semmi! ' Felemelte a kezét, áldást osztott, majd sietett a tévébe, onnan a rádióba, onnan az ol­vasókkal találkozni, onnan a házasságkötő terembe, ahol fe­leségül vette idő előtt meg­szökött menyasszonyát, aki évek óta egy ortopéd sebésszel élt vadházasságban. De most végre rádöbbent, mégis csak Golub az igazi! Golub versei nyomán fel- bolydult az ország. Golub klu­bok és Golub-ellenes klubok alakultak, és úgy látszott, hogy a költészet annyi év után újra központi helyre került az em­berek tudatában. A Golub- utánzók gomba módra szapo­rodtak. Süldő költők elkesere­detten igyekeztek lehántani magukról a ruhát, csoportok­ba verődve meztelenül tüntet­tek az utcákon, de csak a rendőrséggel gyűlt meg a ba­juk. Különben sem tudta egyi­kük sem úgy megkötni a nyakkendőt, ahogy azt annak idején Golub tette.------------------------ a határo­| Golub híre | rokon túl ------------------------ is kiszi­várgott. Núdista klubok vá­lasztották tiszteletbeli elnö­kükké és harminckét ország adta kd a verseit. Amerikában is lábrakapott a Golub-kultusz. Ontották a különfajta Golub védjegyes árucikkeket. Külön párt is ala­kult, hívei azt tűzték ki célul, hogy hívják meg Golubot a legközelebbi elnökválasztásra és jelöljék őt az USA elnöké­nek, mint az igazság meztelen bajnokát, aki egyedül képes megoldani a problémákat. Felfigyelt a Svéd Királyi Akadémia is. Nem lehetett fi­gyelmen kívül hagyni egy ak­lr/wrt í-rw'yvi r, ,tv* lrXl + rtn/i Felicián. — Nem bábáskodom egy halott csecsemő világraho- za tálánál! — Halott csecsemő?! Ez egy kicsit erős! — szólalt meg Lengyel Aliz, a neve után ítél­ve nő. A hangja mint egy nagybőgő brummogott föl az általános zajból. — Vannak azért egészen elfogadható ver­sel is Golubnak. Nem remek­művek, de feltétlenül kiadha­tók! Ne nézzen mindent sötét szemüvegen keresztül, kedves Felicián. — Egyet..; csak egyet... — hebegte a dühtől akadozva Fóth —, csak egyet mondjon nekem! — Egyet? Szívesen. — Len­gyel Aliz lenyúlt a széke mel­lé és Hörg Árpád szakmai se­gítségét igénybe véve, ölébe emelte a Golub csomagot. — Itt van mindjárt... — emelt ki egy lapot felülről. — ... itt van mindjárt az „Ádámkosz- tümben” című verse. — Elég! — Fóth Felácián megmarkolta a fülét. — Én ezt nem hallgatom! Nekem már elegem van Golub pucér- ságábólü — Ne legyen őrült! — bo­gozott Lengyel Aliz. — A cím itt jelképesen a lélek mezte­lenségére utal az elgépiesedett társadalmakban. A kompju- ter-szívekre, a kéken elha­ló sóhajokra, a ráncokban megbújó ezüstös csillanásokra, a számjegy-tekintetekre ... Fóth Felicián kimenekült a füstből. Az ajtó becsapásával még egy utolsót tiltakozott, aztán nagymessziről újra meg­szólalt Feszt Álmos. — Ádámkosztümben! Ez le­hetne a cím is. — Sóhajtva vé- gigzongorázatt a levél-felhő­karcolón. —• Mi nem hátrá­lunk meg! Ha az olvasóknak Golub kell, ám legyen! Az ő bajuk! Böngésszétek át azt a csomagot és szelektáljatok ki ötven elfogadhatót...! Ezzel egyidőben, ebhez ha­sonlóan zajlottak le az érte­kezletek, másik hat kiadónál is. Még egy vallási kiadónál is, mert a hívők szembe akartak nézni a Sátán meztelen prófé­tájával! — --------- történhetett | És így | hogy alig öt--------------- hónapon belül, gy orsított kiadásban, majdnem egyszerre, hét Golub-verses- kötet látott napvilágot a kö­vetkező címekkel: „Ádám­kosztümben”, .Anyaszülten”, „Ahogy az Isten megterem­tett”, „Pucér strófák”, „Ru­hátlanul”, „Pőre sóhajok” és ,,Egyszál nyakkendőben”. Fercsák Kelemen meg a § dós berobbanását a világirodalom­ba. Nem egységesen bár, csak szótöbbséggel, de neki ítélték abban az évben az irodalmi Nobel-díjat. A magyar irodal­mi berkek ugyan hevesen til­takoztak a.Svéd Királyi Aka­démia döntőse ellen, hangoz- iatVarfj ' Högy '*,®aiwiáSÍ Írre á díjra sokkal öregebbek és al­kalmasabbak, de aztán kény­telen volt mindenki belátni, hogy hosszú idő után, sajátos módon bár, de egyedül Golub Dénesnek sikerült kitömi a nyelvi elszigeteltségből. Golub Dénest vesztére érte a kitüntetés! Mert amikor a nagy hírt megtudta (éppen zu­hanyozás közben vitte neki oda a Svéd Királyi Akadémia pecsétes levelét a felesége), szívszélhűdést kapott és meg­halt. Később alig tudták a le­velet kifejteni a kezéből. — Meztelenül érte a halál a nagy meztelent! Üjra felöltöz­het az irodalom, nincs, aki le­dobálja az avult göncöket! Golub elhunytával egy kor­szak zárult le! Golub Dénes a kályha, csak onnan lehet ezentúl elindulni! És ki tudná mindazt felso­rolni, hogy még miket mond­tak akkor azok, akiknek szív­ügyük volt az irodalom. Néhány év múlva a „Kék mackóban”, ahová sűrűn tér­tek be az irodalom művelői ihletet merítem, így beszélt az egyik költőkamasz (aki ráadá­sul még érthetően is írt!), tiszteletlen hányavetiséggel: — Aztán az a Golub! Egy­általán költő volt az?! Fóth Felicián felkapta a fe­jét. A fogpiszkálóra szúrt ringli visszapottyant a tányér­ra. — Több tiszteletet, fiatal barátom! — Ősz 6örónyét hát­radobta homlokáról. — Golub Dénes nem költő volt... GÉ­NIUSZ! És hogy az lett, az le­hetett, ebben egy kis részem nekem is volt. Mert néha az orruknál sem látnak tovább azok, akiknek pedig a csilla­gokig kéne látniuk!--------------------- senki Ezek után | sem le- “ pődött meg, hogy a Mester halálának tizedik évfordulóján Fóth Fe­licián tartotta a beszédet, szobrának leleplezésénél. És amikor lehullott a lepel, min­denki egy emberként tekintett a bronzba öntött Golub Dé- nesre, aki mint egy görög is­ten, délcegen állt a talapza­ton. Egy szál nyakkendőben. SZERELEM — László Lilla rajza

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom