Pest Megyi Hírlap, 1972. június (16. évfolyam, 127-152. szám)

1972-06-25 / 148. szám

1972. JŰWPS 25.. VASÁRNAP fÉ.'* I ftfEC K/ÍWÍíiP Zelk Zoltán: IPEST MEGYEI ALKOTÁSOK Nincs Megteremtette a világot, aztán öngyilkos lett az isten, ezért születünk árvaságra, ezért taposnak be a földbe, mint füvet a csorda, az évek. Nincs aki körmünkre koppintson, kezünkből a kést kicsavarja,, ajkunkról a vért letörölje, és lelkűnkről a verejtéket. Holnap meghalok, hát fennhangon elmondom utolsó imámat, fejem a lelakatolt égbe és a földi kövekbe verve, égtől földig hajlongva mondom, hogy Nincsen, nincsen, nincsen, és nincs és nincs és nincs és nincsen! Ámen! ■fSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSS/SSSSSSSSSSSSSSSSSSSSsSS* ///////////// N. Sztanyilovszkij: Szokványos történet E gyik szokványos hétköz­napon felültem a szok­ványos kék autóbuszra, és a szokott módon elindultam munkahelyemre. Minden ment a maga rendjén: ahogy felül­tem a busz is indult. Ám egy- szercsak hirtelen megállt. Lá­tom: szemben velünk tejcsár­da. A vezetőnk, aki igen szim­patikus fiatalember, beszól a mikrofonba: — Elnézésüket kérem, csak pár pillanat! Megitta a tejfejadagját. — No, most már el is indul­hatunk ... Megyünk is tovább. Ám egyszercsak újra megállunk. Látom: velünk szemben egy telefonautomata, előtte néhány sorjára váró ember. Vezetőnk, aki igen szimpa­tikus fiatalember, beszólt a mikrofonba: — Elnézésüket kérem, csak pár pillanat! Beállt a sorba. Felhívott va­lakit telefonon. Visszaakasz­totta a kagylót. Beült a volán mögé. — No, máris mehetünk to­vább! És megyünk is. Ám egyszer­csak hirtelen megállunk. Lá­tom: szemben velünk egy jeles hirdetőoszlop, tetején órával. Az óra körül fiatalok, randira váró szerelmesek ácsorognak, idegeskednek, járnak le-fel. Vezetőnk, aki szimpatikus fia­talember beszól a mikrofon­ba: — Elnézésüket kérem, csak pár pillanat! Odament az óra alá. Várt. Idegeskedett. Végre megjött a kislány. összecsókolództak. Beszélgettek. Szorongatták egymás kezét. Ismét összecsó­kolództak. Búcsúztak. Pilótánk megint a volánnál. — No, mehetünk tovább! Es valóban tovább megyünk. Ám hirtelen megállunk. Lá­tom: szemben velünk egy fel­pántlikázott új ház. Kihallat- szik a zene, az ének, az ablak­ban vidám emberek láthatók. Vezetőnk, aki igen szimpatikus fiatalember, beszól a mikro­fonba: — Elnézésüket kérem, csak pár pillanat! Bement a házba. Ott énekel­nek, zajongnak, táncolnak. Ké­sőbb összeverekszenek, rendőrt hívnak. Helyre áll a rend. Fo­lyik tovább a házibuli. Veze­tőnk kijön és beül a volán mö­gé: — No, mehetünk tovább! Megyünk tovább. Hirtelen megállunk. Látom itt a pálya­udvar. Vezetőnk az igen-igen szimpatikus fiatalember, be­szól a mikrofonba: — Elnézésüket, csak pár pil­lanat ... Szabadságra me­gyek. Ezzel felült a vonatra és el­húzott Szocsiba. Lesülve még egészségesebben, még szimpa- tikusabban érkezett vissza. — No mehetünk tovább! Munkahelyemről természe­tesen elkéstem, de ezt az ég egyvilágon senki sem vette észre. Fordította: Sigér Imre Hock Ferenc: Sziklafal I Labancz Gyula: Nyár Vakulok a nyárba a forróság feldönt hű mankó az árnyék átsegít az erdőn Fához szorít e nyár belülről is látom — szégyellős cseresznye pirul fönt az ágon Arca helyén tócsa nő eső a gödrök ránca — tükör a sztaniol levegő fésűjét a fa belevágja ^ A váci zeneiskola nemes ^ hagyományt ápol, a muzsika 8 klasszikus értékeit juttatja el $ a hallgatók növekvő táborá- ^ hoz. E zeneébresztő törekvé- ^ seben segíti a belső építészet ^ méltó harmóniája és három ^ festmény, Cs. Nagy András, i Hock Ferenc, Kristóf János § alkotása. | A világ zenei átalakulása ^jelenik meg Cs. Nagy András ^ zongorájának hátterében, a ^dallam itt valóban „kardot ^ ránt”, ahogy Szabó Lőrinc jel- i lemezte — apró kristályokká $ szóródik, emberi formákban ^ is otthont talál a ritmus zak- ^ látott íve. A kéz villamos fe- ^ szültséggel ragadja meg a ze- nenyitó hangszert, föltámaszt- | ja az alvó zenét, s ez szétárad S a festői környezetben. $ Hock Ferenc dunabogdányi ^ látvánnyal gazdálkodó tájké- ^ pe a panorámát szűkíti, és ^ szuperplán beállítással a csá- ^ kánnyal lehántott sziklafalat 8 idézd, mely nem más, mint a § munkaterepnek átalakított $ természet. A domborzati kép ^ teljessége helyett a festő erő- ^ vonalak hálózatát kutatja, a ^hegyek, vulkán, szél, idő, em- ^ bér módosította plasztikáját. 8 A váci zeneiskola belső fo- 8 lyosójának harmadik festmé- ^ nye Kristóf János műve Be­havazott falut ábrázol. A táj íelhő-dombhát-házsor-kert ta­golásokkal jelenik meg — min­denütt a hideg évszak fehér nyoma. Föld-növény-ember osztásban tárulkozik fel a lét —. differenciált üzenete az összetett motívum. Minden hósubás, téLfoltos, nagy fehér búrában telepszik meg a he­gyek és a házak csöndje nyi­tányként Vivaldi, Haydn év- szakzenéjéhez. A váci intézmény zeneáram­lásának szolgálattevő mellék- szereplője a képzőművészet, mely sajátos eszközeivel az élményt sokszorozza és kezde­ményezi, különösen akkor, ha it’. Pál Mihály és Csikszent- mihályi Róbert fadomborításai is elkészülnek, és megkezdik a falak között a szobrászi szépség ügyeletét. Losonci Miklós Kristóf János: Téli táj /y//////y/Áy////y///////////w//////////////////>y///////////y^^^ ORAVECZJANOS: Az öreg bacsó négy báránya —------------- nem sokat I Éjszaka I aludt. Hajnal- —----------- ban kelt. A fal­ra akasztott órát nem nézte meg, az asztalra készített ételt nem ette meg. Míg fejte a ju­hok langyos, fehér tejét, egy nagy bádogcsuporból hideg, vörös bort kortyolgatott. Aztán szólította a két pulit. Bogárt és Fickót — eredj amoda ér­tük! —, és megindult a hul­lámzó nyáj nyomában. önkéntelenül is az járt az eszében, amit majd hetven esztendeje pásztorember apjá­tól hallott: „A harmatot, a napfény és az ember lopja. Sokszor az ember megelőzi a napfényt, sötéttel ébred, hogy mire felkél a nap, már ott le­gyen, ahová a munkája paran­csolja.” Az apjának egyszerre telt ki a munka és az élet. Bi­ka taposta halálra. Most neki csak a munka telik ki, még­hozzá a mai nappal, mert a szövetkezet nyugdíjba küldi, az élete azonban tovább fo­lyik.------------­- a harmatos ffl­I Ballag I ben, a nyáj nyo­-------------- mában, szemben a kelő nap fényével. Aztán az Alsómező lassan emelkedő dombján, az út és a vasúti töl­tés szomszédságában megcsil­lapodik, megcsendesedik a nyáj. Az öreg bacsó megáll. Testsúlyát jobb lábára és a botra támaszkodó bal könyö­kére bízza. Jól látja a távol­ban a folyó csillogását, köze­lebb a falu házait, tornyait, az előtte legelő állatokat — amely a közösé, de köztük van a saját kis nyája is —, és a gumicsizmája közelében feke- téllő két pulit. A bot végével tapogatja a földet, mintha val­latná, kérdezné a rögöt, amely gyerekkorában az úré volt, a rajta élő lelkekkel és állatok­kal együtt. Később megfordítja a nyá­jat és ő is hátat mutat a falu­nak. Legközelebb csak ott áll meg, ahol a műút mellett csa­tornát ásnak a kubikosok. Ta­lálkozik a vele egyidős éjjeli­őrrel, akinek esőköpenyére gombolt csuklyájába felébe vá­gott kilós kenyér van bújtatva — pont odaillik. Beszélgetnek egy darabig, aztán az éjjeliőr elballag a falu felé. Neki már nincs dolga, felkélt a nap. Az öreg bacsó meg nézi a kubi­kosok munkáját, amely olyan nehéz, mint a föld, amellyel dolgoznak. A mély figyelőakna aljában egy idősebb ember áll térdig érő vízben. Nagy erővel lendít fel egy ásónyom vizes, tapadós agyagot, a fölötte le­vő deszkaállásra. De itt a föl­dön már szétesik és két lapát­ra való lesz belőle. Az álláson egy fiatalabb kubikos várja. Ez is továbbítja a következő állásnak és közben behúzza a nyakát, mert visszapereg né­hány rög. A legfelső állásról meg egy szinte még gyerekle­gény lapátjáról kerül fel a föld a napra. Az öreg bacsó csak nézi, hogyan vándorol szinte az emberek tenyerén egy la­pát föld soha meg nem boly­gatott helyéről a napvilágra. Aztán megkerüli az aknát, kö­szön a brigádvezetőnek, aki a gépeknek és az embereknek a parancsnoka. Míg beszélget­nek, az öreg az aknában dol­gozó embereket nézi és tenye­rén szétmorzsol egy agyagrö­göt, amely olyan, mint a szap­pan és az ólom keveréke. ■------­-—- komótosan oda­I Aztán I ballag a nyájhoz,---------------- kampós botjával me gakasztja a sajátja közül az egyik birka hátsó lábát. A fel­vonulási épület szürke falá­nál nyúzzák meg a brigádve­zetővel, de ott vannak már körülöttük a kubikosok is. Tudják, hogy pihenőre tér az öreg bacsó. Ezért az ajándék. Kékzománcos kannából vizet öntenek a kezére, az egyik ku­bikos neki ajándékozza a pi­páját, amely arról híres, hogy akkor sem tört el, amikor egy szekér kereke gurult át rajta. Az öreg lekezel mindegyikük­kel és elindul a nyáj nyomá­ban. a nap útját követve. Délben a folyónál itat. Pi­hen a nyáj. Nem messze, ahol a völgy ölelkezésre készteti az utat, a vasutat és a folyót, a vadásztársaság hálóz. A szür­késbarna tollú fogolymadarak békésen, sorsukba beletörődve hagyják, hogy a vadászok ösz- szeszedjék őket. Az egyik ma­dárnak vérzik a lába, eltört. A vadász kiemeli a háló aljából, nézi és csóválja a fejét. Lát­szik az arcán, hogy sajnálja a madarat. Aztán óvatosan ki­ránt egy tollat a fogoly szár­nyából és a madár nyakcsigo­lyája mögé szúr vele. — A saját tollával... — mondja az öreg. I— ----—-----j ránéz, és felé­I A vadasz I je nyújtja a------------------ madarat. Az ör eg elfogadja és leteszi a fű­be. Aztán amíg az egészséges élő madarak bekerülnek a kerek, font kosarakba, s össze­varrják felettük a világot, az öreg már hozza is a sajátjai közül az egyik bárányt, ölé­ből nyújtja a vadásznak, és csak ennyit mond: — Cserébe ... Köréjük gyűlnek a vadászok és a hajtők, itt is lekezel az öreg mindegyikükkel, aztán lábánál fogva felemeli a ma­darat a fűből, és mérgesen szólítja a pulikat. t—------—; alján, ahová I AZ CrdÖ | felkaptatott a--------------- nyájjal, három ke mence mellett három ember sürgölődik. Mészégetők. Az öreg jól ismeri őket, hiszen mindennap itt szokott pihenni. A kemencékben úgy lélegzik, levegőt vesz, levegőt fúj a tűz, mint az ember. A mészégetők kevés beszédű emberek. Ami­kor az öreg felérkezik hozzá­juk, megállnak, vagy leülnek a sajátmaguk épített kis ház előtt, nézik, hogyan futnak tova surranó gumikerekeiken a gépkocsik lenn a völgyben, s ilyenkor megszólal az egyik: — Hová siet ez a sok em­ber? ... A kérdésre senki nem vála­szol. A kemencékben ég és dolgozik a tűz. A kemencék fölött remeg a levegő, úgy hul­lámzik, csillog a napfényben, hogy az ember azt érzi, meg is foghatná, kimarkolhatna be­lőle, és haza is vihetné a ta­risznyájában. Ahogy kiszusz- szantotta magát az öreg, az egyik mészégető már hozza is a demizsont. Pálinka van ben­ne. Ügy kortyolgatják, mint a vizet. A demizson többször is körbejár. Az öreg eldicsekszik a kubikosoktól kapott pipájá­val, a vadászoktól kapott fo­golymadarával, és itt is el­ajándékoz egy bárányt. — Hát mi mit adjunk, mit adhatunk, Mihály bátyám? — kérdezi a legidősebb mészége­tő. — Semmit — mondja az öreg. — Megkaptam én ma­guktól mindennap azt a kis pihenést, ezt a néhány korty pálinkát, hűvös időben a ke­mencék melegét, meg a ke­mencék fölött remegő levegőt, aminek a csillogásából mindig szerettem volna hazavinni. Délután már hazafelé keríti a nyájat. A temető mellett, ahol a kopjafaragó ember él, az öreg ismét letanyázik. Né­zi a temetőt. A kopjafák össze­csapott bokával, magasra emelt fejjel állnak emléket gazdáiknak, akik közül az öreg bacsó sokat ismert. A kopjafák mozdulatlanok. Sze­mük — a két körbezárt hat­szirmú virág — örökké nyit­va van. Az öreg bacsó érti a kopjafákat. Ügy olvas a teme­tőből, mint egy könyvből. A faragott fa alakja, formája, cifrázata elmondja neki, ki fekszik alatta. r- .------—: a kisházba. A | Bekopog I vele egyidős---------------- ezermester, aki az apjától örökölte tehetségét, tudósát, csendesen ül az ab­laknál. — Hát letelt, Mihály? —. kérdezi, amint a bacsó belép. — Le — mondja az öreg és leül szembe vele. Leveszi a kalapját, igazít a haján, aztán ezt mondja a moccanatlan fél­homályban: — Körüljártam utoljára a falut, mindenütt a nap nyomában. Három bárá­nyomat áldoztam keletnek, délnek, és nyugatnak, a ku­bikosoknak, a vadászoknak, a mészégetőknek. Most itt ha­gyom, nálad a negyediket. Azért hagyom itt, hogy ne kelljen addig élelemért men­ned, amíg meg nem írod az én kopjafámat. Szépen írd meg. Már akkor írjad, amikor a földre döntőd a tölgyfát, már akkor írjad, amikor a rönkből kifűrészeled az oszlopot, már akkor írjad, amikor gyalulod, már akkor írjad, amikor vé­sed rá a cifrázatot, és szépen írd meg, amikor betűvágóval faragod rá a szöveget. — Ügy lesz — mondja az ezermester. — Becsülettel dol­goztad le az életedet, Mihály, s mivel így éltél, tisztességből faragom meg a kopjafádat. De ahogy elnézlek, sokáig itt fog még állni az a kopjafa a gya- lupadom mellett, és nem a te­metőben. j—­---------r eltűnt már az ég­| A nap I ről, szürke és hű­------------- vös lett a világ. Az öreg bacsó ballag lefelé a temetődombról. Előtte a nyáj, háta mögött a munkával teli élete. Arra gondol, hogy négy báránnyal szegényebb lett, hogy négy báránnyal gazda­gabb lett. ( i A zene szolgálatában

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom