Pest Megyi Hírlap, 1972. június (16. évfolyam, 127-152. szám)

1972-06-25 / 148. szám

8 1972. JÚNIUS 25., VASÁRNAP Kr/k tf* Peil meauel oarcmgoíáóoL 27. építették újjá, közeljövőben Az ócsai láp tudósa Szentendre I. Ülök a Görög Kancsó sa­rokteraszán, iszom a feketé­met. Gyorsán szoktam lehör- pinteni, de most kihűl, mire észreveszem magam, any- nyira belefeled­keztem a Somo­gyi—Bacsó part forgatagába. Pe­dig annyiszor lát­tam már az autók suhanását, a par­kolók gyors be- fordulásátaz eszp­resszó és az Ide­genforgalmi Hiva­tal elé, láttam a parti védmű sétá­nyának padjain sütkérező kirán­dulókat, csivltelő, csacsogó — uram bocsáss! — csóko- lózó fiatalokat, s a védmű hosszú íve mögött a kagyló­szín fényben höm­pölygő Dunát, hogy akár csodál­koznom is lehetne, hogy mit bámulok még rajta. Csak­hogy nem csodál­kozom, nagyon is értem magamat, és értettem, értek mindenkit, akit először és mindig újra meg újra elbűvöl Szent­endre varázsa. Sokszor kísér­tem messzi országokból jött vendégeket Szentendrére, gyö­nyörű, dús kultúrájú városok ieányait-fiait, lappangott is bennem néha egy kis szoron­gás: nem vagyok-e elfogult, nem ragadt-e rám valamiféle szentendrei lokálpatriotizmus? De még sosem sültem fel, nem vallottam szégyent a „Du­nakanyar ékszerdobozával”, s hadd áruljam el, hogy bár a nemesmívű „ékszerdoboz” el­helyezése a Dunakanyar nagy szabadtáji panorámájában a megismerkedés első pillanatá­tól kezdve, lépésről lépésre ienyűgöz, vonzásának legfrap­pánsabb, legritkább elemei azok. amiket a mai élet, a mai emberek telepítettek az ódon barokk városka falai és házai közé. Ügy érzem, erről kell most először beszélnem. Erről a sok múltba gyökeresített má­ról, amit a jól kiérlelt törté­nelmi érzékenység, a cselek­vésre indító képzelet teremtett, s ami Szentendre jelenének és jövőjének ritka szerencséje. Hiszen hány, hagyományokban és hagyatékokban százszor gazdagabb városa a világnak maradt emlékeiben vagy rom­jaiban megkövesedve, anélkül, hogy életét a változó korral és önmagával összhangban folytatni tudta volna...! A műemlékrestaurálás remekei­vel mind gyakrabban találkoz­hatunk világszerte, a hagyo­mányrestaurálás és a hagyo- mányutánképzés elég ritkán jár sikerrel. A hely géniusza vagy az emberi géniusz teszi-e, ki tudja, Szentendre hagyomá­nyossá váló új sajátosságai manapság szinte túlnőttek már régi hagyományain. Nevezzük múzeumok váro­sának? Bízvást nevezhetjük, aminthogy nevezhetjük a mű­vészetek városának is, hiszen a konzervált és az eleven mű­vészet egy rangon, egy szinten foglal helyet benne. A hajdani „rác” Szentendre arannyal ékes, színpompás pravoszláv templomi kincseit őrzi a múltba visszamutató Szerb Egyházművészeti Gyűj­temény. Négy termet töltenek már a páratlanul szép, s euró­pai hírnévre jutott ötvösmű­vészeti munkák, ikonok, hím­zett miseköntösök, bőrkötéses óhitű misszálék, régi török fermánok — a XVI—XIX. szá­zadi képzőművészet és műipar remekei. Ez a múzeum 1964- ben nyílt meg, tizenhárom év­vel a már két világháború kö­zött tervezgetett, de csak a fel- szabadulás után megvalósult Ferenczy Károly Múzeum 1951. (évi felavatása után. A Feren- ‘czy Múzeumot most bővítették, adják át, és hamarosan a lá­togatók elé tárják nemcsak Szentendre történetét bemuta­tó állandó kiállítását, hanem képtárának rendkívül értékes, friss szerzeményeit is. Pest megye tanácsa ugyanis megvá­sárolta a Ferenczy-család ha­gyatékát — Ferenczy Károly nagynevű festőnk éveken át élt és alkotott Szentendrén, művész ikergyermekei: Noémi és Béni itt születtek — s így a múzeum régészeti anyagához a jövőben a Ferenczy-család műveinek kiállítása és a szent­endrei festők rendszeres tár­lata is csatlakozik. A város egyik legszebb copf stílusú műemlék épületében megújuló múzeummal teljesen ellentétes jellegű az 1928-ban alapított Szentendrei Festők Társaságá­nak hagyományait korszerű­sítő művésztelep. Tizenkét modem szerkezetű, világos műteremotthonba költözhetnek be Szentendre meghonosodott vagy meghonosodó művészla­Diósí András a DCM-ben’ dolgozik, általános mérnök és váci lakos. Előző munkahelye a Public Works Department és előző lakhelye a Ghánái Köz­társaság fővárosa, Accra volt. öt évet töltött itt családjával, mint a ghanai állami tervező intézet hidrológiai központjá­nak tervező mérnöke. — Gyermekkorom álmai váltak valóra, amikor 1965-ben a TESCO Nemzetközi Műszaki Tudományos Együttműködési Iroda révén repülőgépre száll­tunk feleségemmel és elindul­tunk egy távoli országba, az ismeretlenbe. Mindig vágytam délre és ezerszer is elképzel­tem utazásaimat, kalandjai­mat. Éreztem, ennek sikerül­nie kell. Ezért is tanultam szorgalmasan és nagy-nagy kedvvel nyelveket, úgy is fo­galmazhatnék: ez volt a hob­bym. Indiai, lengyel, ceyloni — A nyelvtanulás előnyeit Ghánában is éreztem, ugyanis egy nemzetközi társaságba ke­rültem, lengyel, indiai, Fülöp- szigeti kollégákkal dolgoztam együtt, a főnököm pedig cey­loni vollt. Ghana szakember- hiánnyal küzd. Annak ellené­re, hogy sok az ásványi kin­cse, — köztük nemesfémek is — szegény ország. 1957-ben nyerte el nemzeti függetlensé­gét, de továbbra is a Brit Nemzetközösség tagja maradt. Kinntartózkodásom alatt a szennyvíztisztítás megoldásá­val foglalkoztam. Ez a legna­vésztelepi galéria, amely va­lamennyi szentendrei képző­művésznek rendelkezésre áll, a közeljövőben a Szentendrei Festők retrospektív kiállításá­val nyitja meg kapuit. S alig néhány lépést kell tennünk az alkotók házától, máris az alko­tások kertjébe: a Szentendrei Parkmúzeumba jutunk. Hét- esztendös kezdeményezés eredménye az a mintegy fél­száz szoborból álló gyűjte­mény, amely a szépen ápolt park sajátos hangulatú kör­nyezetében az utóbbi évtizedek magyar szobrászművészetének keresztmetszetét mutatja be. S hogy sem a régi emlékek, sem az új műalkotások nem vélet­lenül kerülnek Szentendre ha­gyományt teremtő környezeté- De, azt még két példa igazol­ja. Készül a már-már eltűnő, hajdan-volt magyar paraszti élet jellegzetes építkezési for­máit megőrző szentendrei skanzen, s a Görög utca egyik műemlék házában néhány hó­nap múlva Kovács Margit ke­ramikusművésznőnk világszer­te megcsodált és magasra ér­tékelt alkotásainak gyűjtemé­nyes múzeuma kap állandó otthont. S mi még a mai Szent­endre? Az üdülés, pihenés vá­rosa, a papszigeti kempingjé­vel, bungalóival és strandfür­dőjével, vagy a horgászok vá­rosa, akik a Duna teljes vá­rosi szakaszát teletűzdelik pe- cáikkal. A híres lángos, a jó vendéglők, borozók városa, ahol ízes falatok, zamatos italok derítenek jókedvre, vagy a Szentendrei Teát­rumé, amely csak az idén lesz négyesztendős, de mint­ha máris ősi hagyomány lenne. Lehet, hogy a Szentend­rei nyár művészeti, tudomá­nyos, kulturális és zenei ese­ménysorozata formálja jelleg­zetessé arculatát. Szentendre nem csendes már. Zsong, zubog benne az élet — s ez a zsongás, ez a zu- bogás, ez a cselekvés, ez a mozgás a város legigazibb ha­gyománya. És ennek az alkotó hagyo­mánynak folytatásáról is kell majd beszélnünk. gyobb gondja az országnak, ugyanis még a főváros csator­názása sem teljes. A közleke­dés is sok gondot okoz Accra kétszázezer lakójának: villa­mos nincs, az autóbuszjáratok­ra pedig aligha számíthatnak a munkába sietők, kétórán- ként járnak a buszok. Maszek fuvarosok járják teherautóval az utcákat és mindenütt, min­den initegetőnek megállnak. Modern törzsfő~ö’(ök — A trópusi éghajlatot nem volt túlságosan nehéz meg­szokni. A legnagyobb hőség novemberben kezdődik és március—áprilisig tart. Aztán jön az esős évszak, de az évi középhőmérséklet ezzel együtt is 26 fok. — A ghanaiak szeretetre méltó emberek. Vidámak, köz­vetlenek, barátságosak. Csak egyetlen példát említenék: egyszer egy kisebb közlekedé­si szabálysértést követtem el, az útkereszteződésnél megállí­tott egy rendőr. Nem bünte­tett meg, beszélgetni kezdtünk. Attól kezdve mindig leállítot­ta a forgalmat, ha meglátta a kis Fiatomat és magához in­tett. Érdeklődött családom, Magyarország iránt. Később kisebb ajándékokat is cserél­tünk az utcán, anélkül, hogy egyszer is leültünk volna be­szélgetni. Azt hiszem, másutt ez el sem képzelhető. Az acc- rai utcát pedig látni kell! Az emberek kedvelik a vidám szí­neket és a fiatalok is őrzik a népi öltözék tekintélyét. Unne­Budán, a Rózsadomb eny­hén lejtő oldalán, az Áldás ut­cában, a villa beüvegezett ve­randáján ülünk az emeleten, és az ócsai lápról beszélge­tünk. A Nagyerdőről meg az öregturjánról. — Turjány — javít ki házi­gazdám, és megcseréli a pá­paszemét. Nyakán függő lánc fűzi egybe a kettőt, az olva­sáshoz valót meg a másikat, amit most, félretolva maga elől egy könyvet, orra nyergé­re tesz. — Turjány — ismétli meg a szót. — Így ejtik ki ezen a vidéken, ahol a lápot nevezik ekként. Először 53 éve Sűrű, ősz haj, ősz szakáll keretezi arcát, szeme az üveg mögül fiatalos hévvel ragyog, mialatt a lápról, a lápi növé­nyekről és általában fákról, bokrokról, füvekről, virágok­ról beszél. Akik minap Öcsán jártak a láp dolgában, tőlük hallottam, hogy meghívott tag­ja volt a bizottságnak dr. Bo­ros Adám, a biológiai tudomá­nyok doktora, az ócsai turjány legjobb ismerője. Ezért keres­tem fel, és elsőnek azt tuda­kolom tőle, ugyan mikor járt először ezen a tájon? — Régen, nagyon régen — és számol magában: — 1919- ben, tehát 53 éve. Csakhogy akkor még hatalmas volt a turjány. Alsónémedi alatt kez­dődött, és megszakítás nélkül lenyúlt a kecskeméti vasútvo­nal mentén Ócsa, Felső- és Alsóbabád, Sári, Felső- és Al- só-Dabas meg Gyón határába, egészen Pusztapeszérig, a mai Kunpeszér bácskai községig. De fellelhető volt Sarlósámál, Tatárszentgyörgynél és ör- kénytábornál is. A peszéri ho­mokháton megszakadt, utána azonban néhol Kecskemétig jelentkezett. Ifjú fővel bejárta a nagy lá­pot, gyűjtött és rendszerezett növényeket, azután a harmin­cas években kiadta az ócsai— dabasi lápon otthonos növé­nyek felsorolását a Botanikai Közleményekben. „A Duna— Tisza köze kőriserdői és zsom- békosai” — ez volt a dolgoza­ta címe. — Én még lényegében érin­tetlen, ősi állapotában láttam. Meg tudtam közelíteni keresz- tül-kasul. Vigyázva, persze, mert nagyon süppedékes a ta­laj, még ahol járható, ott is több helyen csizmaszárig me­rül a láb. pélyes alkalmakon kizárólag kézzel szövött népviseletben jelennek meg. A nők hétköz­nap hat yardnyi színes anya­got tekernek magukra, a kis­lányok haját pedig felparcel­lázzák és a sok-sok kis fonás ba színes szalagokat kötnek. — A ghanaiak egyébként is kedvelik a pompát. Kinntar­tózkodásom alatt rendezték meg az accrai nemzetközi ipa­ri vásárt. Rendkívül nagy él­mény volt számomra az ashanti törzs azóta elhunyt ki­rályának bevonulását látni. Aranyozott hordszéken, se­lyembe burkolva, aranykoro­nával, aranyjogarral érkezett. Az ashanti egyébként a leg­erősebb törzs Ghánában; ná­luk ma is uralkodik a törzsi hierarchia. — Érdekes a kisebb-na- gyobb, s az egészen kis tör­zsek főnökeinek tevékenységét megvizsgálni. Munkájuk a kis településeken legjobban egy tanácsi kirendeltség szerepé­hez hasonlítható. Érdekes, hogy a törzsfőnökség nem öröklődik, legalábbis nem egyenes ágon. Sok helyütt mű­velt, külföldön tanult embert választanak meg törzsfőnök­nek. Az új ashanti király pél­dául Angliában tanult ügyvéd. Magam is beszélgettem mo­dern törzsfőnökökkel. A kibi törzsfőnök például alapos mű­szaki felkészültségről tett ta­núságot beszélgetésünk során. — Ghánában még engedé­lyezett a többnejűség. Egy — tekintélyére valamit adó — férfinak két-három felesége | Elmagyarázza, hogy a Du­na réges-régen sok ágon foly- dogált, ez a lápvilág is egyik, ki tudja, hány ezer esztendeje feltöltődött ága volt, és meg­honosodtak rajta a vizenyős talajhoz alkalmazkodó fák, az éger meg a kőris. Mégpedig a magyar kőris, egykor az Al­föld hatalmas lápjain óriási erdőket alkotó, speciális faj­tája a kőrisnek. Folyók, más apróbb lápok mentén az or­szágban néhol magányosan, vagy kisebb csoportokban még ma is nő, de ilyen nagy erdőt, mint Öcsa mellett, már sehol nem képez. S hogy itt megmaradt, az is talán csu­pán a véletlen műve. Mert 1928-ban megkezdték a vidék lecsapolását. Akkortól fogva rohamosan tűntek el a zsombékosok, nö­vényzetükkel együtt. Ezt na­gyon sajnálja. Mintha csak azt szeretné, hogy a mostani szán­tók helyén mindenütt megma­radt volna a turján. Szóba ho­zom, hogy az inárcsi szőlők mellett, aztán Ócsa meg Da- bas 'alatt, az egykori láp he­lyén most tőzeget bányásznak. — Kell is! A tőzeg kitűnő talajjavító — mondja lelken­dezve, és hogy így szól, azon sem kell eltűnődni, hiszen a mezőgazdasági kultúrnövé­nyek szintén a botanikai tudo­mány körébe tartoznak, és dr. Boros hivatásszerűen foglalko­zott velük hosszú esztendőkön át az Agrobotanikai Intézet­ben, Tápiószelén. Hétfőn haj­nalban indult otthonából, és szombat este tért meg Szeléről hatvanéves koráig, 1960-ig, amikor nyugalomba vonult. — De most is kapcsolatban vagyok az intézettel, dolgozga­tom tovább. Tegnapelőtt is ve­lük voltam Bugacon, és egy olyan helyet láttam, amiről ad­dig csak hallottam. Pedig ami természeti emlék csak van az országban, azt úgyszólván egy­től egyig mind személyesen is­merem. Egyedül csak Pest megyében Hogy mi van még Pest me­gyében ritkaságszámba menő természeti emlék? Hát például Csévharaszt mellett a pótha­raszti erdő. „Érdekes homok­erdő” — azt mondja. Egykor jellemző erdeje volt a Duna— Tisza közi tájnak, ma már ilyen tömegben egyedül itt ta­lálható Pest megyében a fe­hér nyárfa. van. Az ősi törvények értel­mében, ha meghal a férj, ak­kor a férj fivére köteles fele­ségül venni az özvegyet. Ez a törvény még ma is a nők és a gyermekeit érdekeit hivatott védeni. Ghánában ugyanis nagy a munkanélküliség, s a nőket nem szívesen alkalmaz­zák az iparban. No nem azért, mert meg altarják őket kímél­ni, hiszen rájuk vár a földmű­velés. Ebben legfeljebb csak a gyerekek segítenek nekik, akik már 4—5 éves korukban meg­kezdik a munkát. Természete­sen akadnak felvilágosult, mo­dern nők is. Gépírónőnk pél­dául, férje halála után nem ment férjhez, maga neveli gyermekét. Sok-sok előítélet­tel kell megküzdenie. — Kisfiam és kislányom Accrában született. Fiamnak a Tamás nevet adtuk, s a ghanai szokások szerint a Kodzso nevet is bejegyezték anyakönyvébe. Ez azt jelenti, hétfőn született. Ghánában ugyanis elvileg hét férfi és hét női név használatos, a hét napjainak megfelelően. így a vezetéknévből — amely a törzsre utal — és a kereszt­névből mindenki megtudja, hogy melyik törzsnek, milyen napon született fiával áll szemben. „Visszamennék" — Fiam és lányom óvodába jártak. Mindketten folyéko­nyan beszéltek angolul és sok­sok kis barátjuk volt az acc- raiak között. Remélik, még ta­lálkoznak. Magam is szívesen visszamennék Ghánába még néhány évre, és bízom benne, hogy ez a tervem is valóra válik. Árokszállási Éva — Növénytani és talajtani szempontból állandóan tanul­mányozzák. Tüneményes szép­sége megragadja, aki ilyen er­dőt még nem látott és ezt mondhatom az ócsai láperdőre is. Szerencsére mind a kettő védett. Azt viszont elhallgatja, sze­repe volt abban, hogy az ócsai erdő védett terület lett és most a Természetvédelmi Hivatal az eddiginél nagyobb gondot akar fordítani rá. — Ősi eredetiségében fenn kell tartani egy-egy darabját az átalakuló tájnak. Meg kell óvni szépségét, jellegzetessé­gét annak, ami évezredeken át változatlan maradt. Ne pusz­tuljon ki véglegesen semmi a növény- és az állatvilágból. A szikes földet persze meg kell javítani, termővé kell tenni, de valahol meg kellene véde­ni annak is egy darabját, kü­lönleges növényeit. A turján virágai Magyar növényi ritkaságok­ról beszél. Pest megyében Pl- lisszentiván felett, a Kisszéná­son van a dolomitlakó len egyetlen termőhelye a világon, aztán a Keszthelyi hegység­től kezdve a budai hegyeken át a váci Naszályig dolomit sziklák füves lejtőin a föld­kerekségen egyedül található a magyar burgolya. A Budai hegységben másik hasonlóan magyar unikum egy berkenye­fajta. Sorbus semiincisa, mondja a tudományos nevét. Magyarul hogyan hívják, azt viszont könyvben keresgéli. Meglátom közben és rábökök két berkenyeféle nevére: Sorbus borosina és Sorbus adamiana. — Igen, a rendszerezőik en­gem tiszteltek meg — jegyzi meg mosolyogva, tudniillik dr. Boros írta le először ezt a két növényt. Ami a Budai hegy­ségben termő, annyira ritka berkenyét illeti, nincs magyar neve. Félig bevágott berke­nyének mondhatnánk szósze­rinti fordításban. Levelét mintha késsel félig metszették volna be. Az ócsai erdő növényi ritka­ságai közül említ néhányat. A lápi csalánt például. Tudomá­nyos neve: Urtica kiovensis, vagyis, kievi csalán, mert ott fedezték fel először. Minálunk most már jóformán csak Ócsán fordul elő, tőlünk nyu­gatra pedig sehol. Azután itt és még legfeljebb két-három helyen virít az országban a harangvirág unokatestvére, a kék csengetyűvirág. S a víz­ben élő békakorsó, amely jú­niusban csak hófehér virág­ját dugja ki a víz fölé. — Kevés helyen lelhető má­sutt és az ócsai erdőben is ke­vés a halvány rózsaszínű bug- lyos szegfű. Micsoda bájos il­lata van! — szavai nyomán minha virágillat lengene a ve­randán. Elárul egy titkot: — Aki halványkék enciánt vásá­rol a virágüzletben, nem is tudja, hogy a gyönyörű tár­nics az ócsai láperdő tisztá­sain terem, ott szedik, onnan viszik az üzletekbe. A villa kapuján, a lakás ajtaján pecsétes írás hirdeti, hogy értékes növénygyűjte­mény van a házban. Az egyik szobában körös-körül meny- nyezetig érő polcokon nem élükre, hanem lapjukra fekte­tett nagy fóliák halmozódnak. Elővesz egy vaskos köteget. Kibont három borítékot, le­préselt, zöld színű moszat van bennük. Az ócsai turján ví­zéből szedte a huszas, meg a harmincas években. — Ugyan, mennyi növény­múmiát tartalmaz gyűjtemé­nye? — Legalább kétszázezret — feleli és összezsinegezi, helyé­re csúsztatja a moszatos köte­get. Mire e sorok megjelennek, Erdélyben jár, az Erdős-Kár­pátokban botanizál. Hajladoz­va, görnyedezve keres és gyűjt növényeket, 72 évesen. Csodá­latos a szép természet, de aki szerelemmel szereti, az ember is az. S fiatal marad. Szokoly Endre Kis Kovács Gyula: Éneklők. Szoborcsoport a Parkmúzeumban. Dollinger Erhard felvétele kói, s a Ferenczy Múzeum gondozásában működő mű­Békés István ÖT ÉV GHÁNÁBAN Kodzso: hétfőn született » A i

Next

/
Oldalképek
Tartalom