Pest Megyi Hírlap, 1972. június (16. évfolyam, 127-152. szám)
1972-06-11 / 136. szám
1972. JÜN1US 11., VASÄRNAP rt.3» ^CérSap 5 mmmam Tököl, Vác, Zebegény levegője szennyezett KÖRNYEZETVÉDELEM A Közegészségügyi és Járványügyi Állomások feladata annak megállapítása is: hol, milyen eszközök, intézkedések szükségesek a levegő és a víz tisztaságának megóvására. Nemrég számoltunk be arról, hogy a Pest megyei KÖJÁL vízmintát vett a Dunakanyar kijelölt folyami strandjaiból és ! megállapította: ezeknek a j fürdőhelyeknek a vize nagyon sok helyen az ember egészségét veszélyeztető mértékben szennyezett. Most pedig a levegőszeiunye- zettség elhárítása érdekében Tökölön tartott értekezletről számolhatunk be. Az értekezletet a megyei tanács mezőgazdasági és élelmezésügyi osztálya hívta egybe, részt vett többi között a megyei KÖJÁL és az Állategészségügyi Állomás, valamint az Állati Fehérjetakarmányokat Előállító Vállalat, amelynek tököli üzemével többször is kellett foglalkoznunk. Ez az új, hús- és csontliszitet gyártó üzem ugyanis eleinte nagy távolságban érezhető bűzt terjesztett. Erélyes intézkedések következtében azóta ugyan csökkent a bűz határa, de még mindig mintegy félkilométe- res körzetben érzékelhető. A megejtett vizsgálatok megállapítása szerint a bűzt főként a osontlisztörlés okozza. A vállalat kötelező ígéretet tett, hogy a jelenlegi üzemmel párhuzamosan működő csontőrlőt állít fel, olyan berendezéssel, amely a kellemetlen szagok képződését úgyszólván lehetetlenné teszi. Kötelezte magát arra is, hogy a Pest megyei tsz-hús- feldolgozók hulladékát ezentúl rendszeresen elszállítja. Az értekezlet után beszéltünk a KÖJÁL-t képviselő dr. Lapin,g Miklós főorvossal: — A tököli üzem — mondotta — a levegőszennyeződés egyik fő forrása megyénkben. Az üzem kétszáz méteres körzetéből a nagyon kellemetlen illatokat száműzni nem lehet, de félküométeres távolságban . nem szabadna érezni. Az undort keltő bűz rossz hatással van az emésztésre, émelygést okoz, hat az idegekre is„ tehát dobén 20 millió, az idén 50 lesz! MUNKATERÁPIA: Bizonyos megbetegedések esetén a beteg állapotának megfelelő, rendszeres munka végeztetése gyógyító szándékkal. .. Főleg hosszadalmas betegségekben szenvedő, elsősorban ideg- és elmebetegeken szokás alkalmazni. Célja, hogy ne engedje a beteget a maga külön lelkivilágába elmerülni, csökkentse a betegségtudatot és helyreállítsa a beteg önbizalmát. (l. j Magyar Lexikon.) Az 1966-os elmetörvény abból- indult ki, hogy az elme- betegség gyógyítható, tehát a , beteget nem őrizni kell, hanem gyógykezelni, hogy mielőbb visszatérhessen az egészségesek társadalmába. A .gyógyítómunka rendkívül ösz- szetett: a gyógyszeres kezelésen, az elektrosokkon és a pszichoterápián kívül munka-, sport-, zenei- és képzőművészeti terápiát is alkalmaz. Dr. Kasza Ida neurológus szerint a munka a legfontosabb lépcsőfoka a rehabilitált beteg visszatérésének az életbe, a társadalomba. A betegek azelőtt évtizedeket töltöttek elmegyógyintézetben, kórházi elmeosztályokon, a reménytelenségben. — Magam is láttam betegeket hónapokon át guggolni vagy a falat bámulni a folyosón. Nálunk minden más: a beteg dolgozik, elfoglalja magát, s munkája révén lassanként visszatér az önbizalma. Igaz, hozzánk azok a betegek kerülnek, akik alkalmasnak látszanak munkaterápiára. Az életüket igyekszünk mozgalmassá tenni: hét végén eltávozásra mehetnek, moziba járhatnak, farsangi bált rendezünk, a művész hajlamúak kiélhetik tehetségüket. az egészségre feltétlenül káros. Másik hiba. hogy még mindig — és a vállalat közlése szerint a mostam ötéves terv végéig — nyitott teherautón szállítják az üzembe az egész útvonalon kellemetlen szagot terjesztő nyersanyagot. — Az égési termékek, gázok, korom szennyező hatása nem jelentős megyénkben. Talán egyedül Százhalombatta jöhetne számításba, ha nem gondoskodtak volna több száz méter magas kéményről. Annál nagyobb forrása Pest megyében a levegő szennyezésének a váci DCM. Az üzem megindulása óta nagy mennyiségű, szilikózist előidéző cementport ont a levegőbe. A szél irányától függően egykét kilométer sugarú körben terjed a por. Szerencsére a széljárás nagyon ritkán viszi a város felé, leginkább még az északkeleti részen levő új lakótelepet és az új kórházat éri el a cemenitporfelhő. A DCM vezetősége eddig is próbálkozott a nem megfelelő porleválasztó berendezés javításával — sikertelenül. Megígérte azonban, hogy a gyár közeli rekonstrukciója során feltétlenül gondoskodik új és tökéletes berendezésről, amelynek tervei már készülnek. — Szintén jelentős légiszeny- nyeződést okozott a zebegényi ásványbánya őrlőüzeme. Itt, amióta beszerezték az új berendezést, sokat javult a helyzet, kevesebb mészpor kerül a levegőbe. A szobi kőbánya kotoró üzeme, bár viszonylag sok kőport juttait a levegőbe, mégsem annyit, ami komoly veszélyt jelentene. — És máshol? — Máshol Pest megyében *•“ tiszta, vagy legalábbis csak a megengedhető fokon belül szennyezett a levegő. Igyekszünk mindenütt fenntartani a jelenlegi állapotot. Állandóan vizsgáljuk a levegőt, csakhogy saját laboratórium hiányában igen hosszadalmas a minták vegyelem- zése. Sz. E. Nincs pontos adat az ideges elmebetegek számáról. Becslések vannak csupán, s ezek szerint az elmebetegek száma országosan százezerre, az epilepsziásoké huszonöt- ezerre tehető. Hivatalosan 75 ezer gondozottat tartanak nyilván. Milyen aggasztóan kevés ezekhez képest az elmeosztályok ágyszáma: országosan mindössze 7800, tízezer lakosra 7,8! Az ENSZ egészségügyi világszervezete — a WHO — tízmillió lakosra 40 ezer „elmeágyat” javasol. Egészségügyi kormányzatunk 1985-re ennek legalább a felét, 20 ezret Igyekszik biztosítani. A zsúfoltság országos tünet. A pomázi intézet három terápiás osztálya és 30 ágyas központi fektetője nem képes befogadni minden rászorulót. Darvas Károly főkönyvelő szobája olyan, mint egy kis kiállítóterem. A falakat subaszőnyegek, mesteri kézre valló akvarellek díszítik. A szekrény tetején két kerámia: egy mesekönyv-illusztrációra emlékeztető zsiráf és egy cseppet sem félelmes orrszarvú- szörny. A betegek munkái. — A képzőművészeti terápia során készült munkákból — kerámiákból, rajzokból, festményekből, faragványok- ból, kézimunkákból — évente kiállítást rendezünk Budapesten. Voltak, akik elítélően nyilatkoztak e vásárlással egybekötött tárlatokról, burkolt koldulásnak nevezték. Az ilyen emberek nem értik, mit jelenthet a sikerélmény, egy-egy darab gazdára találása a betegeknek. Ablakából piros futórózsákra látni, egész kis erdő nyújtózik belőlük az ég felé. Az Tízezerszeres erősítés A gyógyászatban nagy szükség van az igen kicsi bioáramok mérésére: ehhez készítenek tízezerszeresen erősítő alkatrészeket Szobon, a Vas- és Műszeripari Ktsz telepén. Urbán Tamás felvétele KGST-szakemberek Vison-án Szombaton Heves megyébe látogattak a KGST építésügyi állandó bizottságának budapesti ülésén résztvevő szakemberek. Elkísérte őket vidéki útjukra Bondor József építésügyi és városfejlesztési miniszter. Először Visontára látogattak, ahol megtekintették az épülő Gagarin Hőerőművet. Azután Egerben, a Technika Házában, Oláh György, a Heves megyei pártbizottság első titkára köszöntötte őket, majd Fekete^ Epeire, a jegyei tánacs. elnöke. HéVéSLÖtégye és Eger váras<-'ttelyzetéref,-fejlődéséről, valamint a megye területén folyó kiemelt beruházásokról tartott ismertetőt. A KGST-országok építésügyi delegációi szombaton délután érkeztek vissza Budapestre, s a csaknem egyhetes tárgyalások és szakmai program befejezéseként este a Gellért Szálló márványtermében aláírták az állandó bizottság 33. ülésszakának jegyzőkönyvét. udvaron jönnek-mennek a betegek, kapával, locsolóval, aktatáskával, kék munkaruhában. A kórház folyosóján fiatal lány söpröget. Mozdulatai takarékosak, munkáját halk du- dolással kíséri: csendben, hogy ne zavarja a többi beteget. — Egy-egy beteg intézeti gondozása 35 ezer forintba kerül évente — mondja búcsúzáskor dr. Gálfi Béla. — Eny- nyibe kerülnek azok a rehabilitált betegek is, akiknek elhelyezését munkásszálláson vagy éjjeli szanatóriumban kellene biztosítani. Ilyennel sajnos, nem rendelkezünk. Pedig napközben már kijárhatnának dolgozni régi munkahelyükre, eltarthatnák önmagukat, s éjszakára megfelelő gondozást, felügyeletet gyakorolnánk felettük. Az állam terhei is csökkennének így, a helyet sem foglalnák el a friss betegek elől, s az önállóság, a kenyérkereset tudata biztonságérzetüket is fokozná. így viszont fennáll náluk az ön- állótlanság, a védettség megszokásának — az úgynevezett hospitalizálódásnak — veszélye. Az országgyűlés szociális és egészségügyi bizottsága néhány hónap múlva napirendre tűzi az ideg- elmebetegekre, az alkoholistákra vonatkozó jogszabályok kérdését. Teszi ezt a segítség a helyzet javításának szándékával. Reméljük, az ország legnagyobb munkaterápiás intézetének gondjai sem kerülik el a képviselők figyelmét. Nyíri Éva A közélet — vidéken A szocialista demokrácia kereteinek bővítése, a társadalmi közgondolkodás fejlesztése kapcsán egyre többet beszélünk a közéletről. A tömegek cselekvő bekapcsolásáról az országos és a helyi ügyekbe. Természetesen nincsen olyan társadalom, amelyben ne volna valamilyen közélet. De a mi társadalmunk természeténél fogva követeli a tömeges közéletiséget. A párt, a népfront abból a helyes felismerésből indul ki, hogy a felülről jövő jószándékú akarat csak úgy ér sokat, ha az alulról jövő azonos és hasonló szándékokkal találkozik. Egyének sokasága közüggyé teszi azt, amit csak közügyként lehet jól megvalósítani. De vajon közüggyé teszi-e mindig? Vagy csak időnként? A kép vidéken, és azt hiszem nem csak ott, de másutt is eléggé vegyes. Változó. Megépül a kilométer járda, megássák az árkot a vízvezetékhez, meghordják a földet az új iskola alapjához. Azután vezetők és vezetettek úgy érzik, hogy ezzel valamiféle elkötelezettségnek tettek eleget. S a dolog be is van fejezve. Azt hiszem, ez, a csak társadalmi munkával jelzett közéletiség vidéken, falun, ma nagyon is jellemző. Vannak sokan, akiket ez teljesen kielégít, mások pedig nem sokra értékelik. Pedig a dolognak ez a része sem kis ügy. Szép is és hasznos is. De vajon ez hát a közélet? Aligha. A közélet valami egészen más. Szélesebb és több ennél. Nehéz volna pontos meghatározást adni róla. Nem is vállalkozom rá. Talán csak megközelítem, arról az oldalról, hogy mi nem a közélet. Az semmiesetre sem, amit ma vidéken nagyon sok helyütt tapasztalunk. A felülről jövő helyes akarat és szándék többnyire pasz- szív, vagy nem helyesen értelmezett befogadása. Olyan „közélet”, amelynek felszínén néhány funkcióval bőven ellátott ember tevékenykedik. Sok esetben nem is eredménytelenül. De tízezrek, százezrek mindezt passzívan, közönyösen szemlélik. Főleg akkor, ha az anyagi érdekeiket nem érinti közvetlenül. Ez pedig nem kevesebbet jelent, mint azt, hogy az emberek túlnyomóan nagy többsége túlteszi magát a politika, a kultúra, a tudomány iránti érdeklődés körén. Végső soron a munkamegosztás valamilyen fokán a megélhetéséért dolgozik. S ezen kívül többnyire önmagának és legtágabban a családjának él. Ha van is véleménye a dolgokról, az nem aktív vélemény, amivel javítani akar ezen vagy azon a közös dolgunkon. Ami ebben az eléggé általános képben az aggasztó, az éppen az, hogy nagy tömegek kívül kerülnek, kirekesztődnek a szellemi javak befogadásából. Kevés ilyen tulajdonnal rendelkeznek. Befelé fordulás, valamiféle passzív rezisztencia, kizárólagosan anyagiasság lenne ez? Vagy éppen valami általános igénytelenség? Kétségkívül ,ilyen elemei, is vannak, főleg ami az anyagi javák mitizálásót jelenti napjainkban. De van — s azt hiszem, ez az egyik alapok — olyan is benne, amit a magyar társadalom közéleti gyakortalanságának nevezhetnénk. Nem tanultunk meg eléggé közéletet élni. Főleg vidéken, falun nem. Nem a helyes elvekről van itt szó, hanem a megvalósítás gyakorlatáról. S okan leírták és elmondották már, hogy történelmünk 1945-ig milyen ellentmondásosan, sőt tragikusan alakult. Levert szabadságharcok, elvetélt vagy meg sem született forradalmak mutatják ezt az utat. A politika, a közélet, az urak dolga volt évszázadokon át. Ok csinálták saját osztályérdekeiknek megfelelően. A demokratikus gondolkodás- és cselekvésmódot (még a polgárit is) sem volt a népnek alkalma megtanulni. Már pedig a közélet tulajdonképpen a demokrácia gyakorlata. Huszonhét év sem elegendő — bármennyit is tettünk érte —, ennek a tökéletes sőt tömeges elsajátítására. A feudál-kapitalista múltból atavisztikusan öröklődik a közéleti passzivitás nemzedékeken át. Ami dolgaink anyagi, gazdasági oldalát illeti (s bárki is bármit mond, ezzel kellett kezdeni), a helyes úton kezdünk járni. A közéletiség itt erőteljesebb is. De ami dolgaink érdeklődésbeli, szellemi, politikai oldalát illeti, nem hihetjük azt, hogy a vidék e téren lényegesen nagyobb közéleti passzivitása valamiféle törvényszerűség. Amit elkeli fogadnunk. S amit majd megold az idő. Nem is hisszük. Főleg a párt nem hiszi ezt. Nem is hiheti és nem is vallhatja. Éppen azért, mert olyan valóságos problémával állunk szemben, amit a szocializmus érdekében meg kell változtatnunk. A vidék, a falu és a kisváros közéleti képe ma ellentmondásos. A régiók, amelyekben mozogni tudunk, csak némileg és nem a kívánatos módon bővültek. Szervezési, szám- szerűségi adatokkal nem szabad magunkat félrevezetni. Még akkor sem, ha ezek a számok egy járás vagy éppen egy megye vonatkozásában olykor imponálóak is. P ersze, a megoldás és a kibontakozás módjait elsősorban nem itt keressük. Szerencsére ma már van néhány nagyon komoly fogódzó számunkra. Kongresszusi határozatok, jó törvények, ezek megfelelőbb és jobb gyakorlati alkalmazása. A pártmunka gyakorlata is szinte frontálisan a tömegkapcsolatok erősítése és javítása felé fordul. S ez erősen a közéletiség irányába hat. De afelé hat a közigazgatási autonómia, a hatáskörök decentralizálása, a választójogi törvény, az új, módosított alkotmány. Mindezek és még más lehetőségek kell hogy oldják a vidék ma még kétségkívül meglévő közéleti passzivitását. Főleg ami annak tömeges voltát illeti. Persze, vannak, talán kevésbé ismert hátráltató okok is. Amikkel szembe kell nézni. Egy neves szociológusunk a hatvanas években arról panaszkodott, hogy bizonyos funkciók csak bizonyos központi helyeken láthatók el. S hogy az egyébként törvényszerű vertikális munkamegosztás nálunk túlságosan és egyoldalúan érvényesül. A kultúrközpontok, főleg Budapest, rendkívül nagy mértékben szívják el a szellemi erőket vidékről. S az ő munkásságuk eredményeiből vajmi keveset juttatnak visz- sza: Ennek következtében elsorvad (az idézett szociológus kifejezését használva ), a „vidék minimális közéleti autonómiája Hiányzik a tudományos, művészet', politikai önellátás azon minimuma is, ami pedig meglehetne nagyobb erőfeszítés nélkül. Ez a megállapítás, főleg még a hatvanas években, nem volt bizonyos igazságok nélkül való. De ma már nem egészen az a helyzet, habár a megállapításnak ma is van bizonyos valóságmag- va. M a már inkább ott van a dolog lényege, hogy hogyan és miként tudunk lent élni a lefelé adott önállósággal? Mit tudnak vele kezdeni a közéletet illetően is. Vidéken ma sokszor tapasztalunk olyan beidegzettséget, hogy az ott élő emberek sokasága, a változó háttér ellenére Is, megszokta és természetesnek tekinti azt, hogy mindent felülről várjon. Még mindig magától értetődő, hogy a szellemi termelés, a termelés irányítása és ellenőrzése a különböző lépcsőfokokról halad felülről lefelé. Jó néhány falusi politikai és állami vezető is így van ezzel. S nem dönt és nem javasol döntéseket olyan kérdésekben, amelyeknek a döntési joga már ott lent van, nála van. Felülről várja azt, ami már nem jön onnan. Nem fordul tanácsért a falu közvéleményéhez. Tehát nem is inspirál a közéletiségre. De a különböző testületek is így vannak ezzel, pedig tagjaik választott helyzetüknél fogva, eleve közéleti emberek. Még nem tisztázott sokak előtt a közéletiség megteremtésének egyik nagyon fontos momentuma. Minden közügyet úgy kell megközelíteni, hogy az felkeltse a lakóhely közönségének érdeklődését. Az egyének sokasága, annak tudatában, hogy véleményét meghallgatják, esetleg elfogadják, vagy éppen elvetik, lássa értelmét annak, hogy az ügyekbe beleszóljon. A közéletiség a helyes ítéletalkotás iskolája. Amely megtanítja a tömegeket a köz ügyeinek ellenőrzésére. , A kérdést úgy is fel lehet tenni, hogy lehet-e vidéken közéletet élni? Fel is teszik. Mit lehet erre válaszolni? Azt, hogy lehet, kell is, csak meg kell tanulni és akarni kell. Ami a legfontosabb: a politikai feltételek ehhez adottak. D e azt talán meg kellene fogalmazni, hogy a meglévő kereteken belül, illetve azokat szélesítve, rajtuk túl, milyen további formák és lehetőségek között lehet vidéken közéletet élni? Mennyi várható el például a vidéki értelmiségtől, amelynek mégis csak a helyi falusi vagy tá- gabb értelemben egy táj közéleti formálásában oroszlánrésze kell, vagy kellene, hogy legyen. Egy falusi orvos, egy kisvárosi gimnázium irodalomszakos tanára, a tsz magasan képzett szakmérnöke, vagy egy nagyközségi párttitkár, napi kötelességszerű munkáján kívül még mit tehet? Van-e módja és ideje az orvosnak esetleg kutató munkát végezni? A tanárnak jó íróvá lenni? A párttitkár lehet-e a falu határán túl tekintő alkotó politikus? A jelenlegi vidéki társadalmi és közéletünket tekintve erre már inkább van mód. Ismerünk jó tollú vidéki pedagógusokat. Nívósán alkotó helyi képzőművészeket. Népi együtteseket jól formáló művelődési központ igazgatókat. Irodalmi esteket rendező könyvtárosokat. Szak- tanfolyamokat, politikai előadásokat tartó tsz-agronómusokat. Csak ma még az a jellemző, hogy elszigetelten, nem kellően szervezetten élik ezt a fajtáját a közéletiségnek. Sokszor még saját lakóhelyükön is. Nem alkotnak ma még a vidék értelmiségei olyan közös magot, olyan helyi közéleti fórumot, amely széles és általános hatást gyakorolna a falu vagy a kisváros népének gondolkodás- módjára. Amely bizonyos tájkultúrát és táj- közéletiséget teremtene. Természetesen any- nyit és olyan fokon, amennyire ez vidéken lehetséges. Azt a bizonyos minimumot, ami a vidék közéletét javítaná, a közgondolkodást jobban formálná. C sak a párttól, a népfronttól, vagy éppen valamely állami intézménytől kell-e vajon elvárni, hogy ehhez jobb talajt teremtsen? Nemcsak tőlük. A közélet minden értelmiségi számára intellektuális és társadalmi elkötelezettséget kell, hogy jelentsen. Nem felhívásra kell és lehet csak közéletet élni és formálni. Persze, a közélet élése nemcsak az értelmiségi dolga. Az okos és józan gondolkodású tsz-tag, a vidéki gyáregység munkása, a helyi ÁFÉSZ alkalmazottja, éppúgy lehet és legyen közéleti ember, mint az értelmiségi. Mert nemcsak az a közélet munkása, akit tanácstaggá vagy pártbizotl- sági taggá választanak, hanem mindenki, akinek a köz ügye, falujának, üzemének, országának élete, tehát a szocializmus: szívügye. Ismétlem, meg kell egymást találniok azon a platformon, amit a mi politikánk fejez ki. Ez a feltétel megvan. Minden más feltételnél fontosabb ez. A közélet nem mindig és nem minden körülmények között „beruházásigényes”. Sokkal inkább szellemi tőkebefektetések kellenek ho-zá. Széles szellemi szövetkezeti alapon. A politikai közömbösség, a közéleti érzéktelenség, a sokat emlegetett anyagiasság ellen nemcsak nagy és kis beruházásokkal lehet harcolni. Mert ezt nagyon sokan elfogadják, természetesne-, veszik Túl gyorsan is napirendre térnek felette. De e negatívumok ellen sokkal inkább lehet harcolni, egy, a közéleti munka által megteremtett olyan közgondolkodással, amely mindezt állandóan és folyamatosan elítéli, bírálja. S közben tanítja az embereket vidéken is arra, hogyan lehet és kell közélete, élni. Antalfia Jenő
