Pest Megyi Hírlap, 1972. május (16. évfolyam, 102-126. szám)
1972-05-28 / 124. szám
1972. MÁJUS 28., VASÁRNAP í't.A * if £6 Wtú'fap 9 VEST MEGYEI ALKOTÁSOK Nagykőrösi szobrok Dózsa György az irodalomban MAKAY IDA: 1514 Gyalázat-trónon parasztfenség! Seregeidtől elhagyottan. Éppúgy, mint akkor, másfélezer éve, hogy föld megindult, szikla roppant, s kiszenvedett a rabszolgák vezére s országba, földbe beledobbant a vád és szégyen ikerlüktetése § Már tudták mind: Te nem haltál meg. Roppant ^ trónusod lába gyökeret eresztett, ^ sötét egekre fehér neved lobbant. A toronnyá nőtt törött kardokat újraöntöíték késő forradalmak. Az idő lávájába mélyrenyomtad ? temethetetlen szén-tűz arcodat. 5 ? >SSS/SSS/SSSSSS/SSSSSSSSSSS/SSS///SSS/SSS/SSS/SSSSSSSS//S/SSSSSSSSSSS/SS/SSSSSSSSSSSSSJ. Gyönyörű szavakkal szól a Dózsa-forradalom feledhetetlen mámoráról, amely átsugár- zik az évszázadokon, s erőt ad értelmes, új életéhez a már szabadon élő népnek: „Szabadság, Te egyetlen isten, az ész tartománya, te legvadabb mámor; mi alázott szívünket felemelő, mi perzselő vágyakozásunk, kivont szablyánk tűz-érce, te mi húsunkba eddig befelé nőtt szárnyunk.. S ezután — nem mint a felszabadulást követő évek utolsó Dózsa-emlék- műve, hanem mint e kurta beszámoló egyik fontos témája: Illyés Gyula Dózsa-drá- májáról néhány szót. 1955-ben jelent meg Illyés drámája nyomtatásban, s rövid néhány hónap múlva már bemutatta a Nemzeti Színház Gellért Endre rendezésében. Illyés Dózsa- drámája lenyűgözte a nézőket: lírikus szépségével, költői nyelvének áradó gazdagságával, s főleg szövegének robusztus erejével, amelyből a nép ügye iránti szeretet sugárzik. A színművet több bírálat érte bemutatásának idején — jogos is, méltánytalan is —, de ez nem változtat azon a bennünket most elsősorban érdeklő tényen, hogy a Dózsa-ábrázo- lás folyama nem szakadt meg. Nem volna teljes Dózsa György irodalmi ábrázolásának e vázlatos képe sem, ha nem számolnánk be röviden arról, hogy híre, példája nem rekedt meg az országhatárokon belül; a hősi példa más népek íróinak képzeletét is megragadta. Európai „mítosz- szá" vált. Az angol életrajzirodalom egyik nagy értékű alkotásában, James Boswell Johnson élete című munkájában olvashatunk arról, hogy Oliwer Goldschmith klasszikus Zeck testvérek című drámája tulajdonképpen a Dózsa- tragédiát eleveníti fel. A német Hans Mitterfelder 1807- ben — Napóleon-ellenes éllel — írt színművének, a ma már alig ismert „Székely hős”-nek szintén Dózsa György a főhőse: egy „messzi székelyföldről származó szegény nemesfi”, aki évszázadokkal ezelőtt „ugyanúgy megszenvedte népe elnyomatását, mint ma azok, akik Európa elrablójának rabigájában nyögnek”. Lelkesítő példa volt Dózsa György alakja: az ő megidézésével szólította honfitársait szabadság- küzdelemre a német író. A z irodalom — a líra, dráma és a regényírás s a művészet sok más műfaja — tündöklővé tette a Dózsa-képet. Születésének 500. évfordulójára készülve méltán tisztelgünk megha- tottan azok emléke előtt, akik művészetükkel közelebb hozták az olvasókhoz, nézőkhöz a parasztháború vezérének hősi alakját; mesterségük, tehetségük szuggesztív eszközeivel tették feledhetetlenné, a magyar nép örök élményévé Dózsa Györgyöt. Tamás István f látomásával párosul: négyszáz esztendővel a parasztháború után, a Dózsa-korabeli úri rendekéhez hasonló vaksággal or-, szágvesztő háborúra készülődő Tisza-kormány felé röppent a vers fenyegető végsora: „Vigyázzatok ... A nyár heves, s a kasza egyenes”. D e sokszor idézték 1919- ben, a Tanácsköztársaság fennállásának három hónapja alatt Ady látnoki sorait! A verset — Lukács György és Lengyel József feljegyzése szerint — 1919 nyári proletárünnepein a Margitszigeten, a Parlament előtt, vidéki városok főterein — legalább százszor szavalták el. Iskolás fiúk, egyetemisták, művészek, írók. A század húszas és harmincas éveiben, a Horthy-fasiz- mus kezdeti időszakában nem szívesen hallott a Dózsa-témá- ról a hivatalos Magyarország. A Hóman Bálint történetértelmezésének szellemében fogant tankönyvek látszólagos objektivitással, kelletlenségüket rosszul palástolva vették tudomásul, hogy a magyar népnek létezett egy Dózsa György nevű hőse; örökségét igyekeztek hazafias szólamokkal elhomályosítani, közömbösíteni — mintha csak egy magányos elégedetlenkedőről volna szó, aki a történelem „kiismerhetetlen szeszélye” folytán „szónoki szuggesztiyitásának” (Hóman) erejével maga mellé tudott állítani ezer meg ezer fegyelmezetlen jobbágyot. S most ugorjunk egy nagyot az időben. K itört a második világháború. Elkövetkezett — hatévi szenvedés után, a magyar nép legjobbjainak, a partizánoknak és szabadságharcosoknak hősi részvétele, mártírhalála segítségével is — a felszabadulás. Már az első pillanatokban felmerült a Dózsa-kép (jelentős költőink verseiben, írók esszéiben, publicisztikai elmefuttatásaiban), s azóta hat, azóta szabadon gyönyörködhetünk benne okulásul és épülésül. 1954-ben jelent meg egy verses kötet, Juhász Ferenc írta, Tékozló ország volt a címe. Ez már a felszabadult ország új költőjének tisztelgése Dózsa György emléke előtt. A Dózsa- éposz — terjedelmét és epikai témáját tekintve — elbeszélő költemény; „egy ismeretlen vándor-költő krónikája 1514- ből”. Juhász szinte teljesen szétzilálja a hagyományos his- tóriás ének kereteit, s művét hatalmas lírai monológgá duzzasztja. Nem a történelem-el- rendezte sorrend és összefüggés szerint idézi fel a Dózsa- forradalom képét, hanem úgy, ahogyan az ő lelkében, fantáziájában, a feltornyosuló mondanivaló elébe varázsolja. A Tékozló ország-ban a forradalom varázsa, a nép hite, ereje szólal meg — az az örökség, szellemi hagyaték, amely képes a Dózsa-élményt teljes értékében átadni a felszabadult utókornak. „De most a fizetség Budáig ellátszik A paraszt kaszája holdfényben szikrázik Kő-lándsáink árnya, a kastélyok lángja el — Budáig látszik; el Budáig látszik”. A magyar irodalom az elmúlt évszázadokban mélyen átélte a Dó- zsa-témát. Művek százai szólnak a parasztháborúról. Ezért az alkotások csekély töredékével sem foglalkozhatunk, s csupán futólag és vázlatosan beszélhetünk azokról is, amelyekhez a legtöbb magyar olvasónak — kortársunknak — személyes emléke-él- ménye tapad. Aligha tévedünk, ha úgy véljük, hogy Dózsa György irodalmi ábrázolására gondolva mindenkinek először Petőfi jut eszébe. A „Még kér a nép" Dó- zsa-emlékének — a kuruckor óta — ez volt az első nagyerejű, művészi felidézése. A vers a hasonló történelmi helyzettől is kapta a hevét. Petőfi 1847-ben írta, csaknem háromszáznegyven évvel a Dózsa- tragédia után, a készülő forradalom sűrű levegőjében. A versnek roppant közéleti hatása volt — emlékezzünk: a Bach-korszak cenzori hivatalai az ötvenes években e költemény „minden eszközzel való törlésére és irtására” kapták az első parancsot. Vahot Imre, aki közölte, megjelenése után hetekig. reszketett félelmében, hogy lapját betiltják miatta. „Nem hallottátok Dózsa György hírét? Izzó vastrónon őt elégetétek, De szellemét a tűz nem égeté meg, Mert az maga tűz; úgy vigyázzatok: Ismét pusztíthat e láng rajtatok!” Láng és korbács minden sora; sötét fenyegetés, komor jövendölés. Akik 1847-ben olvasták, s értették belőle, tudták, hogy Dózsa veszélyes szellemének felidézése Petőfi költészetének sodró erejével milliók erejévé válhat. E * lete végéig izgatta Petőfit a forradalmi ős sorsa; prózájában is gyakran említi Dózsa Györgyöt, még útirajzában is keresi a nyomait. A fegyvertelen, ka- szával-kapával lázadó nép látomása Dózsát idézi emlékezetébe; alakját a legalkalmasabbnak tartja arra, hogy az ellenfelek emlékezetébe idézze. S a forradalmárokéba, „eszmetársakéba” is, lelkesítő példaként. A következő mű szinte a következő „kapcsolás”, Eötvös József: „Magyarország 1514- hen”. A központ: a szenvedő nép. Eötvös a lázadó magyar paraszt véres tragédiáját, iszonyú sorsát ábrázolta nagyerejű regényében. Az események elbeszélésében aggályosán objektív: regényének nehéz sodrása lassan görgeti előre a történetet. Sokáig nem értették — félreértették — Eötvös regényét. A történelmi érvek gondos mérlegelése a reakciós irodalomtörténet-írás szemében azt látszott bizonyítani, hogy a „Magyar 1514-ben” tulajdonképpen nem más, mint az uralkodó osztály viselkedésének védelme. Hosszú idő kellett, amíg a közönség és a haladó kritika felismerte Eötvös igazi mondanivalóját. Szerb Antal jegyzi meg a regényről: „Eötvösnél a felkelés csúfos elbukásának ábrázolása azt látszik bizonyítani, hogy Dózsa legyőzőinek volt igazuk. Csak valami, közelebbről meg nem határozható, belső rezdülés árulja el, hogy — ha átfogó, a dolgok két végét látó intellektusa ingadozik is —, a szíve Dózsa Györggyel szenved az égő trónuson.” A Dózsa-téma a század első évtizedeiben sem halkult el. Ekkor Ady tollán szólalt meg a legerőteljesebben. (Dózsa György unokája vagyok én — Népért síró hús, bocskoros nemes.) Ady izzó úrgyűlöletének ki más lehetett volna élő példája, mini a parasztvezér, aki a „grófi szérű” nyomorult jobbágyainak lázadó seregét vezette az „urak vad hordája” ellen? Adynál tudatos program lett Dózsa György. A „heves nyár” látomása nála 'a zsellérhad dühödt seregének PILINSZKY JÁNOS: Baleset \ Madarak vérzik be a mennyet, 5 cigányok és gyerekek léptei ! lyuggat ják át a szerenádnál szűzibb kemény havat. De ez a szép, ez a gyönyörűségben ejtett örökös baleset. ! Nagykörös 1969-ben ünnepelte fennállásának 600. évfordulóját. Méltó figyelmesség, hogy ezen alkalomra a város szülötte, Csikai Márta szobrászművész kőplasztikával ajándékozta meg a lassan ipari központtá fejlődő hajdani mezővárost. A Vetkőző nő a strandfürdő előtt áll. Lassú nyújtózással értelmezi Csikai Márta a szépségének delelőjére ért asszonytestet olyan méLtóságteljes nyugalommal, ahogy a tavasz előhívja a növényeket. Izgalmas szertartást jelöl e tömbös karcsúság, az ideális arány- rendszer, e nagy nekivetkő- zés; nyárnak, egészségnek, vágynak tiszta előzetese. A formai tökély találkozik az áhítattal, a vállizmok pontos szobrászi felépítése azonos intenzitású a szolgálattevő kar bensőségével, a hosszúkás arc visszafogott derűjével. Kucs Béla Virágárus lányát 1968-ban avatták. Ez a mű is kőszobor. A női hivatás belső motozásait mintázza a művész e szépen meghajló lányalakban, akinek lelki arányai is nemesek. A formák csöndje békét sugároz, ideális létezést. Telítődik a tér, szíve e szobor. Virágot tart kezében, de nemcsak a növény, ő is tavasz, ő is virágnyílás: rendezett kontya, rebbent arcának szemérme üzenet roppant készülődéséből, hiszen olyan gonddal fogja a virágot, mint holnap gyermekét. A körösi színház kertjében csönd van, csak madárszó hallatszik, szorgalmas éneklők lármáznak a lombok között. Mindez a lábadozók hatékony .gyógyszere, és a parkban elhelyezett Női figura is, Da- bóczi Mihály alkotása, aki nagy gonddal munkálta szobrának minden részletét, hogy % a sétálóknak öröme, távlata ^ lehessen a művészetté föltá- 4 madt kő szépsége. s A városkép hagyományait ( nem sértik, hanem gazdagít- ^ ják e szobrok. Gyerekek ug- $ rálnak Józsa Bálint Játszó- \ plasztikáján, galambok száll- ^ nak a talapzatra, gesztenyefák, $ bukszusok társulnak a kő- $ ben, betonban, bronzban tes- 5 tesülő emberi gondolathoz;! ők együtt visszhangozzák* Nagykőrös tiszta eszményeket $ vállaló történelmének még tar- $ talmasabb jövőbe lendülő fo- $ lyamatát. Losonci Miklós . . ! Vetkőző nő Virágárus lány A csokornyakkendős férfi semmit sem tudott a körülötte gyűrűző vitákról. Igaz, nem is figyelt oda túlságosan, bár egyszer feltűnt neki, amikor a cipészné előtt elment, az valamit acsargott a háta mögött. Moslék, vagy valami ilyesmit mondhatott, de a csokornyakkendős férfi meg volt győződve róla, hogy a titulus nem őt illeti. Miért mondana rá ilyet a cipészné? Hiszen csak látásból ismerté. Mint ahogy látásból ismert mindenkit a környéken és a házban is, ahol lakott. Jött, ment, járt, kelt továbbra is tehát pontosan úgy, mint a többiek, 'akik már régebben laktak az utcában. Ősszel szakállt növesztett, és a haját is nagyobbra hagyta nőni. — Na ugye, mondtam — ujjongott a trafi- kosné —, művész ez, már szakállt is növesztett A cipészné letorkolta. — Bűnöző — mondta —, ez nappal lóg, éjjel betör, amíg el nem kapják! Higgyen az én emberismeretemnek! & megtárgyalta az egyik házmesternével, aztán a másik házmesternével, és megtárgyalta a harmadik házmesternével az utcában, hogy ezt 'az embert fel kéne jelenteni, mert ennek nem lesz jó vége. — Miért? — vette pártfogásába az egyik. — Tud róla valamit? — Mindent! — hördült fel a cipészné. — Nyár óta figyelem, volt módom meggyőződni a disznóságairól. Ne akarja, hogy részletezzem! Kedveském, nekem elhiheti, az ilyenek teszik tönkre a szocializmust. Nem lepődnék meg — suttogta —, ha egyszer az is kiderülne róla, hogy háborús bűnös! Mert hogy sváb, az biztos! Hallottam, hogy németül telefonált! És egyik este, október végén lehetett, fölcsaptak az indulatok. A csokornyakkendős férfi gyanútlanul fordult be az utcába, gyanútlanul ment el a cipészné előtt, amikor egy üres konzervdoboz vágódott a hátának. A cipészné kamasz unokája dobta. A csokornyakkendős férfi tanácstalanul fordult meg, mint aki nem tudja, mi történt. — Te dobtál? — nézett a kamaszra. — Én. — Miért? A kamasz vigyorogva vállat vont. — Nem szeretem a csokornyakkendőjét! Olvan. mint eev selyemhernyó. A cipészné nem szólt. Állt az ajtóban, ésj figyelt. Kijött a cipész is. Aztán előkerült az! egyik házmesterné, a másik, a harmadik. Aj kisvendéglő üzletvezetője. Több törzsvendég.! A szódás, az órás, a kárpitos, a fodrász. Né-! mán állták körül a csokornyakkendőst. — Mit akarnak tőlem? — kérdezte egyikről! a másikra tekintve. Senki sem válaszolt. Ek-! kor a csokornyakkendős lassan megkerülte a! csoportot, és elindult, majd kis tétovázás után | belépett a telefonfülkébe. Maga sem tudta, j hogy miért nem haza ment, hiszen az lett; volna az ésszerűbb, de egyszerűen nem akart! hinni az eseményeknek. Leemelte a kagylót,! bedobta az érmét, közben hátrapillantott. ! A lófejű cipészné ott állt a fülke előtt, kö-: rülötte az emberek. — Mit akarnak tőlem?! — tépte fel az ajtót* a csokornyakkendős, és ekkor kapta az első« pofont, aztán gyorsan a másodikat. Aztán a cipészné felsivított, lófeje eltorzult! a gyűlölettől, letépte a csokornyakkendőt, és * beletaposta a sárba. — Mit követett el? — kérdezte valaki, nem! a környékről való. — Lopott — felelt neki egy asszony, mire! a másik lehurrogta. — Erőszakoskodott a cipészné unokájával!* Buzi! — Fúj! — mondták többen is. Egy drabális törzsvendég kirontott a kis- * vendéglőből. — Ki bántja a haveromat?! — üvöltött fel,: és csak úgy találomra beleöklözött a tumul- i tusba. — A legjobb haveromat! És akkor a férfi, akinek nem is régen még j csokornyakkendője volt, belezuhant a sárba, i és vére a telefonfülke oldalára freccsent. i És jött az URH, és jött a mentő, és aztán1 felvették a csokornyakkendős férfi adatait, aki: nem volt művész, nem volt kém, nem volt: bűnöző, aki nem volt stb ___ stb----- stb.... i ak i egyszerűen Dobozi Károly negyvenöt éves: biztosítási ügynök volt. Elvált. Két gyermek; apja. Büntetlen előéletű. | Másnap a telefonfülke előtt valaki egy ősz-; szetaposott, sáros, pettyes csokornyakkendőt; talált. Kis ideig forgatta, nézegette, aztán el- i dobta. Abban az utcában nem viselt ilyet: senki. 1
