Pest Megyi Hírlap, 1972. május (16. évfolyam, 102-126. szám)
1972-05-14 / 112. szám
6 ‘‘‘^íívBap 1972. MÁJUS 14., VASÁRNAP VERŐCE Nyelvünk, s írógépbilíen tyűket ütögető ujjunk is rájár még régebbről szokott nevére: Nógrád verőce, ámbár a Pest megyéhez tartozás a helységnév első részét ismét leválasztotta, és maradt úgy, ahogy a múlt század végi leírásokban is emlegették, ahogy a század eleji nyaralóvendégek megszokták: Verőce. A „kies Verőce”, a „fővárosi közönség kedvelt üdülőhelye” — így szerepelt az Osztrák —Magyar Monarchia írásban és Képben hasábjain, mert a partjait mosó Duna, a változatos hegyvidék rendkívül nagy vonzást gyakorolt a közeli városlakókra, különösen a jobbmódú budapesti polgárságra. Pedig nem is olyan régen — negyedszázada sincsen — kiadós eső után feltűrt nadrággal, sártengert és pocsolyákat kerülgetve, nyakig szutyko- san ugráltak-bal- lagtak ki a vendégek az esti vonathoz — s mégis tavasztól őszig majd minden verőcei bennszülött családostul kiköltözött a nyári konyhába és ami lakható szobája volt, ellátással vagy ellátás nélkül bérbe adta „a városi uraknak”. Olyan táblát nem láttam Verőcén: hogy szoba kiadó. Ki adna ki szobát, amikor nincs rá szüksége, hogy nyugalmát feleslegesen zavartassa. Aki nyaralni akar, az némi szerencsével helyet kaphat az Express Utazási Iroda kempingtelepén vagy talán nem is sokára a készülő 60 személyes szállodában. Az ország különböző részéből évente 600 gyerek táborozik a két kilométerre levő Magyarkút kirándulóhelyén, s én erősen bízom benne, hogy az illetékesek rájönnek: helyes, érdemes, kifizetődő befektetés lenne egy jelentősebb befogadó képességű motel vagy akár turistaszálló építése, szép, Dunára néző fronttal, úszómedencével, csónakházzal, pecázó- teleppel. A SZOT téli-nyári, néhány vállalat csak nyáron üzemelő üdülője, s különösen a tízes-húszas évek híres komikusának: Huszár Kárőlynak, a kedvelt kövér „Puíi”-nak hajdani kastélyában — a verőceiek ma is Pufi-kastélynak nevezik — elhelyezett Csepeli Vas- és Fémmunkás üdülő jelzik a dolgozó emberek igényét és vonzódásukat Verőce kellemes, megnyugtató tájaihoz és mind kulturáltabb környezetéhez. Mária Terézia korában hajórakományszámra szállították Kismaros, Nagymaros, Verőce vidékéről a szőlőt meg a bort messze vidékekre, külországba is. Mikor a filoxéra kipusztította a régi szőlőket, kezdetben direkttermőket ültetett a lakosság — „novázni kezdett”. A lassan feltámadó szőlőkultúra, több száz hektós verőcei borhozamával, a legutóbbi években szinte megszűnt. Amilyen mértékben a régi tőkéket kivágták, olyan mértékben telepítettek a verőceiek málnát, s egyideje barátkoznak a fekete ribiszkefélékkel is. Jó termés jól fizet — évente 40 vagon málnát is elszállítottak Verőcéről. Az ötvenes évek balkezes árpolitikája megakasztotta és súlyosan visszavetette ezt az egészséges irányzatot. Az új gazdasági mechanizmus bevezetése óta érezhető újra a termelési kedv és tapasztalható a fejlődés. A Nagymarosi Léüzem, a Budakeszi Hűtőipari Vállalat, a Dunakeszi és Budapesti Konzervgyár minden tételt felvásárol. Jószerint ez az egyetlen emelkedő tendenciát mutató mezőgazdasági tevékenység Verőcén. Mert a lakosság 70%-a a közelség szívóhatása folytán Vác és Budapest ipari üzemeiben dolgozik. A fennmaradó 30% — a gyerekeken, nyugdíjasokon kívül — a Kőbányai Porcelángyár helyi részlegében, a Balassagyarmati Erdőgazdaság faipari üzemében, a szövetkezeti ipar- : ban talál munkát, a mezőgazdasági szakszövetkezet csekély tagsága félig magán-, félig ! közös tevékenységet folytat. Dombra húzódó pompás kertben emelkedik a világhírű keramikusművész: Gorka Géza háza. Halála után, 1971- ben, az állam megvásárolta a házat, amelyben a művész félévszázadon át élt és alkotott — és múzeumnak rendezte be. Verőce kincse, csodája, nevezetessége ez a néhány hete megnyílt múzeum, hiszen Gorka Géza gyönyörű munkáinak egy-egy példányát, amit magának őrzött meg, a magyar államnak hagyományozta. A földszinten a művész népművészeti gyűjteménye, feljebb változatos remekeinek lebüincselő sora, a legfelső szinten kiállítóhelyiség, amelynek első vendége a mester kiváló keramikusművész leánya: Gorka Lívia. A Gorka-mú- zeum egyedülálló a világon. És itt van a szomszédban, Verőcén. Békés István A Pufi-kastély — a Csepeli Vas- és Fémművek üdülője. , Czeizing Lajos felvétele Élt 17 évet Május 9-én, kedden délután négy órakor Nagy tárcsán, a Szilas-patak melletti rét irányából dörrenést hallottak a környékbeliek. Az emberek felfigyeltek a hangra, de nem ment oda senki. Ezekben a percekben a réten meghalt Kabány József 17 éves segédmunkás. Kezében felrobbant egy talált gránát. Menj le a gyerekedért Az apa, Kabány István megpróbál száraz szemmel emlékezni a történtekre: — Délután jöttem haza, a fiamat nem láttam sehol. Mondták, hogy hallgatta egy kicsit a magnót, aztán elment valahova. Gondoltam, Cin- kotára ment moziba vagy egyik barátjához, estére csak megérkezik. Eljött a tíz óra, az éjfél, a gyerek nincs sehol. Reggel mondtam a lányomnak — együtt dolgozott a fiúval az Ikarus gyárban —, ha a műhelyben sem látja, ké- rezkedjen el és azonnal jöjjön haza. A fiamat a műhelyben sem találták. Egy kisgyerek később elmesélte: kedden délután látta a fiút, amikor a rét felé sétált. „Egy ilyen nagy bomba volt nála...” — mutatta széttárt karokkal a kisgyerek. Kabány József a gránáttal a rétre ment. Többen látták, hogy rozsét vitt magával. A rendőrség helyszíni vizsgálata szerint valószínűleg tüzet rakhatott, felmelegítette a lövedéket. Amikor a gránát felrobbant, a szilánkok testébe, arcába vágódtak. Az anya szerda délelőtt óta fekete fejkendőt visel. — Délelőtt tíz óra előtt szaladt be hozzám a szomszéd utcából egy asszony, de alig mert beszélni. Csak kérdezgette: megvan-e minden gyereked, otthon aludt-e mindegyikük? Aztán elsírta magát: menj le a gyerekedért, ott fekszik meghalva a bokorban ... Nagytarcsán, a Fasor utca 1. számú ház háromszobás. A harmadik szobát 1968-ban építették. A tanács cementet adott, sódert és szarufát, Kabány István az ablakot vette hozzá. Egy alakulattól katonák jöttek építkezni, betont hoztak és ajtót, s az új szobába bevezették a villanyt. A laktanyából kihozták ebédjüket és a gyerekeknek adták. Kabány Istvánék tizenkét gyerekének. — A legidősebb gyerek húsz-, a legkisebb ötéves — mondja az apa. — Hat lány van, hat fiú volt, most már csak öt maradt. Engem a szívós tüdőbetegségemmel leszázalékoltak, nyugdíjaztak, Jóska volt a családban a harmadik kereső, öt általánost járt ki, tsz-ben dolgozott, februárban átment az Ikarushoz. Itthon senkinek sem szólt a gránátról. Azt se tudom, hol találhatta, nem értem, hogy lehetett ilyen meggondolatlan. A szerencsétlenség után megnéztem az itthon hagyott kabátját, géppuskatöltény volt benne... Ismert veszély? A községben azt mondják, Nagytarcsa környékén még sok fel nem robbant lövedéket lehet találni, a második világháború veszélyes örökségét még sok helyütt rejti a föld. A tanácsházán Szirmai Ró- bertné vb-titkár ezt mondja: — Köztudomású itt a községben, hogy néha előkerülnek régi lövedékek, lőszerek, erre már magunk is nemegyszer figyelmeztettük a lakosságot. A veszély annál inkább ismert, mivel régebben is történtek balesetek. Itt a községben és Kistarcsán is többen megsebesültek felrobbant lövedékektől, sérüléseik nyomát viselik ma is. Van, aki fél szemét vagy fél karját vesztette el. A tűzszerészeket minden esetben értesítettük, ők kijöttek és a felkutatott lövedékeket elszállították. A gyerekek és a felnőttek azonban mindig újabbakat találnak, de erről nem mindenki tesz bejelentést. ( Az általános iskolában Tóth Erzsébet igazgató mondja: — Az egyik elsőosztályos kislány édesapja hasonló szerencsétlenség következtében sérült meg. Amikor a háborúból visszamaradt lövedékek veszélyeiről beszéltünk az egyik órán, megkérdeztük a kislányt, tudja-e mi történt réKoccintottak a mozdonnyal Öreg /a a vaspálya mentén Ez a riport abból az alkalomból készült, hogy 125 évvel ezelőtt indult el az első vonat Budapestről Szolnokra, végighaladva az országban másodiknak elkészült vaspályán. (A Budapest és Vác közötti szakasz egy esztendővel előbb, 1816-ban készült el.) A teherszerelvény csikorogva mégis megáll. Lök egyet hátra, egy darabig imbolyog, titkos eresztékei visítanak. A szomszédos sínpár árnyékba borul. Az irodából vasutas siet elő, hóna alatt vastag dossziét szorongat. Elhalad a pirosra festett pad mellett, aztán elhagyja a fát is, melynek törzsmérete egy hirdetőoszlopéhoz hasonlítható. Vajon tudja-e a vasutas miféle fa az? Az abonyi állomásfőnök nincs a helyén, csak a helyettese. — Ez a hatalmas platán? Régen itt van az már, legalább százéves, de meglehet talán több is. Nem tudjuk mi azt. Megmondom pontosan, mennyi idős az a platán: kereken 125 esztendős. Egyidős az állomásépülettel, a vasúttal. — Győré Pál tanácstitkárt, vagy dr. Keszelyi Gyulát, a járási főállatorvost kell erről megkérdezni. Ök tudnak Abonyról legtöbbet. Magyarul szólt a nádor Élt Abonymak egy méltatlanul feledésbe merült írója Abonyi Lajos. Ez ugyan csak álnév, valódi neve Márton Ferenc volt, de ez a történet szempontjából érdektelen. Nos, ő fiatal korában szorgalmasan leirogatta a mezőváros jelentős eseményeit, míg az évek során több száz oldalas kézírásos helytörténeti könyvecske nem kerekedett belőle. Rengeteg érdekesség olvasható benne, s mivel Abonyi 1848-ban többek között a szolnoki csatánál is ott volt, soksok hiteles részletet ismerhetünk meg leírásábóL De mit ír a vasútról? A könyvecske egyik, ugyancsak kézírásos, a múlt században lemásolt példánya Balogh Sándor református lelkésznél található meg. Ebből idézünk: „Pontban déli 12 órakor robogott be a felzásziózott, felkendőzött, s szalagokkal fel- cicomázott gőzmozdony, magával hozván egy királyi koronás aranyos kocsit”, Az aranyos kocsiban utazott gróf Széchenyi István, Habsgebben az édesapjával. Nem tudta, mert nem mondták el otthon. Itt az iskolában is van olyan gyerek, akinek a kezében felrobbant a talált lőszer, de ő, szerencséjére, csak könnyebben sérült meg. A honvédelmi és a környezetismereti órán többször elmondtuk, mire kell vigyázni, az Iskolatelevízió külön adásban foglalkozott a balesetekkel, és mégis ... A tanári szobában a pedagógusok arról beszélgetnek: a gyerekekből hiányzik a veszélyérzék. A háború szó izgalmas olvasmányokat idéz fel bennük, közös mozilátogatásokon a háborús filmeket is szórakoztatónak tekintik ... Tábla a szakadéknál Nagytarcsától alig három kilométerre, az isaszegi út mellett mély szakadék húzódik. A második világháborúban három hétig állt errefelé a front, a németek itt nagyobb mennyiségű lőszert rejtettek el — ez a hír járja a faluban. Kabány Istvánnal leereszkedünk a szakadékba, az esőzés nyomán iszapos víz ömlik a dombról, egyre mélyebb utat vág az agyagos földbe. A sárga iszapból itt is, ott is rozsdás lövedékek bukkannak elő: a tüzérségi gránátok mellett géppuskagolyók hevernek. Az apa azt mondja: fia innen hozhatta magával halált okozó játékát. A szakadék szélén most egy frissen odahelyezett tábla figyelmeztet : „Robbanásveszély”. Nagytarcsára ismét ki. hívták a tűzszerészeket. Sz. J. burg István nádor, továbbá József főherceg és az olasz Pallachini vasútmérnök. Dr. Készéi Gyula állatorvos a következőket tudja még: — A fogadóbizottság élén Moravecz István városi főbíró és gróf Andrássy János apát állt Az üdvözlő beszédet az akkor már nagyon öreg Andrássy mondta, melyre a nádor magyar nyelven válaszolt Ez annyira tetszett az Abonyiak- nak, hogy „vivát Palatínus” j felkiáltásban törtek ki. Andrássy rosszul lett, a nádor egy pádhoz támogatta, s maga is leült mellé beszélgetni. Amikor a jelen vendégek tovább indultak Szolnok felé, taracktűz köszöntötte a távozó vonatot Bort iszik a remete Dr. Készéi Gyula állatorvos kedvtelése a téglagyűjtés. Immár 600 darabot szedett össze, szerinte ezekben a monogra- mos, címeres, jelzett téglákban benne van a település egész története, ö állapította meg, hogy még a Fejes Gábor városi főbíró idejében készült állomásépületet is Abonyban égetett téglákból építették. De ismerjük meg az öreg platán fiatalságát! — Az a fa valóban egyidős a vasúttal. Abban az időben állt az állomás közelében egy kúria. Harminc szoba volt benne, kis Versailles-nek is hívták. A tulajdonosa Ruttkay József volt, ő pedig nem más, mint Kossuth Lujza apósa. (Máskülönben a kúria emeletén lakott az első állomásfőnök is.) Ruttkayék nagyon szerették a kis kastélyhoz tartozó kertet, óvták és lelkesen gondoztatták. 1847-ben, amikor elkészült az állomásépület, az állomásfőnök és Fejes Gábor főbíró két facsemetét lopatott a hajdúkkal a Rutt- kay-kertből. Ezeket aztán elültették az állomás elé. Tudták, hogy a platán hosszú életű. Lehet, hogy a másik fa is hasonló fajta volt, ezt nem tudhatjuk, mert régen elpusztult. Azt viszont tudjuk, hogy a hajdúkat meghurcolták tettükért. Az persze már közhely, hogy a lakosság félt a vonattól. Azt beszélték — honnan vehették? —, hogy a mozdonyban egy öreg remete ül és bort iszik. S ez nem jó jel. Az sem, hogy a mezőn lézengő bika csaknem nekirontott a dohogó mozdonynak. A csorba kancsó Az abonyi falumúzeum azelőtt magtár volt. Faláról kopik a vakolat, odabenn hűvös van, a fagerendák pattognak a mennyezeten. Amit keresünk, a padlástérben található. Hatalmas kancsó — tulajdonképpen amfora is lehetne. Kopott-barna rajta a máz. Régi darab, látszik rajta. Győré Pál tanácstitkár, a lelkes helytörténész ezt mondja róla: — Amikor aiz első vonat érkezésekor a városi elöljáróság elmondta az üdvözlő beszédet, ebből kínálták a nádort, meg Széchenyit. Először Moravecz bíró uram emelte fel a kancsót, ivás után fehér kendővel törölte meg a kanosó 6záját, úgy nyújtotta tovább. A hagyomány azt tartja, hogy a mozdony kerekével is koccintottak, akkor meg is csorbult a kancsó. — Mikor került ez az értékes darab a múzeumba? — 1968-ban. Gáspár Jánosáé Czigony Mária tulajdonán ban volt. ö őrizte meg nagy szeretettel, Czigony Mária háza csöndes zsákutca végében áll, ott éldegél egyedül, már csak az emlékek maradtak szamara, a két öreg kéz már az udvart sem tudja rendben tartani. — Amikor befutott az első vonat az állomásra, ott volt a dédnagyapám is, bizonyos Méry Mihály. Később őhozzá került az agyagkorsó. A szája, tudom, kicsorbult, a nagyapám, Méry József vágta le egyenesre. Szép és értékes ez a kancsó, annak idején Pestről is kérték tőlem, de nem adtam. Aztán a fiam is szerette volna elvinni Ajkára a múzeumnak, de neki sem adtam. Ma már ő is azt mondja, jobb így, jobb, hogy Abonyban maradt. — Végül, hogyan került a múzeumba? — A Győré Palinak adtam. Így van ez a legjobban* Persze, nem ártana a vitrinben álló kancsó mellé egy cédulát tenni és ráírni, miért is nevezetes. Végöl mikor történt? Ez a kérdés még tisztázatlan. Idézünk Zelovich Kornélnak, A magyar vasutak története című, 1925-ben megjelent könyvéből. „1847. szeptember 1-én ünnepélyesen nyitották meg a pest—Cegléd —szolnoki 98,1 kilométeres szakaszt nagy néptömeg jelenlétében. Reggel negyed 8- kor indult el az István és Monok lokomotívok vontatta, tizenhat vagonból álló vonat István és József főhercegekkel, valamint a polgári és katonai notabilitásokkal. Két és fél óra alatt ért a megnyitó vonat Szolnokra ...” A mai Nyugati pályaudvar helyéről, az akkori Magyar Középponti Vasút pesti indó- házából 1847. szeptember 1-én Indult el a vonat. Az abonyi krónikák szerint viszont a helyi állomás átadása és az ünnepi vonat érkezése szeptember 26-án történt. Sőt, Abonyi Lajos szemtanúi feljegyzése szerint is az utóbbi dátum a helyes. Ennyit tudunk. Nem ártana egyszer tisztázni, végül is melyik volt az igazi dátum, s ezt helytörténeti szempontból is érdemes lenne megtenni. Végül pedig emlékezzünk meg az első állomásfőnökről, Pro- hászka Adolfról, aki hivatali szobája elé ültettette a platánfát 125 esztendővel ezelőtt, s ezzel a mai napig is maradandó emléket állított a második magyar vasútvonalnak. Fehér Béla k t 4 í Peát megyei Lara n cjofááoL j “ 21. ■
