Pest Megyi Hírlap, 1972. április (16. évfolyam, 78-101. szám)

1972-04-30 / 101. szám

1972. ÁPRILIS 30., VASÁRNAP rem he erei 11 PEST MEGYÉÉRT EMLÉKÉRMESEK (4.) A falu krónikása ———;-------—- „a vérségi I Úgy ismerik; | krónikásasz­---------------------- szony”. így is merik már sokan a megyé­ben, az országban Marton Pál- nét, két könyv írójaként is használt leánykori nevén Ho­mok Erzsébetet. Alábbi, vallo- másos szavai és itt látható fényképe hűen tanúskodnak róla: közéleti szereplése mit sem változtatott életformáján, külsőre semmiben sem külön­bözik faluja hasonló korú pa­rasztasszonyaitól. Ma is olyan az öltözéke, mint a többieké, abban a nyelvjárásban beszél, éppen úgy szegi meg nekünk ebédhez a pompás ízű, fehér kenyeret, mint bárki más a fa­luban. Az új, szép nagy csalá­di házban fia családja mellett neki jutott kis, kétszobás lak­rész berendezése sem üt el a mai falusi daliások legtöbbjé­től. Mégis elárulja őt otthona: mert íróasztal áll a kisebbik szobában, megrakva könyvek­kel, újságokkal, levélkötegek- kel. S ott várakozik rá az asz­tal közepén a kékfedelű füzet, abba írja új könyvét. S a má­sik szobában, ágya fölött kis lámpa, éjjeliszekrényén is könyvek és füzetek, írószerszá­mok. Mert sokszor éjszaka, hajnalban is ír. S még valami van Homok Erzsébetben, ami nincs meg falusi asszonytársaiban: az írásra szóló, s rettenetesen kemény-gyötrelmes életében megedzett, beérlelt tehetsége. Nemes veretűvé finomodott- fényesedett lelke-szelleme más, amely most, nyugalma­sabb évei meg jöttével egymás után kigyöngyözi könyveit, a gyorsan megváltozó magyar falu, a magyar parasztság hite­les krónikáját.------------------------ aztán író­I — Kaptam én | gépet is,-------------------------amikor 1960-ban megjelent első köny­vem, az Igaz mesék, de keres­nem kellett rajta a betűket, közben meg az én gondolataim már messzi előrefutottak... Nem tudta a gép követni gon­dolataimat, visszatértem hát a tollhoz, füzethez ... Tudom én azt is már, hogy nincs ne­kem annyi időm, amennyi el­mondandó gondolatom, hiszen más is vár énrám, úgy be va­gyok fogva... Megszoktam egész életemben, hogy mindig tennem kell valamit... Sok le­velet kapok, meghívásokat is, azokra is válaszolnom illik. Marad a levélírás vacsora utánra, éjszakára, alvásra meg ha négy-öt óra. Azt is meg­szoktam én fiatal koromtól, megszokta a testem, hogy any- nyival beérje...----------------------asszony let­| — Hát iiyen I tem én. Vá­------------------------ rom a har­madik könyvem megjelenését, és írom a következőt, amikor időt szakíthatok rá ... Vála­szolok a levelekre, gyűlésekre járok, meghívnak Budapestre is, nagy konferenciákra, és mikrofonba beszélek... Olyan nehéz volt nekem ez az is­do tt, akár tulajdon magától!... El lehet képzelni, milyen csa­lódás volt az nekem, amikor annyira más volt az én álta­lam elképzelt világ... Az a kemény ridégség körülöttem, hogy megdermedtem tőle, ami­kor én közben a nagy szere- tetre vágytam... Mint arra vágyom most is... Egyre csak dolgoztunk, hajtottuk magun­kat, és közben elfelejtettünk élni. Olyan voltam én itt köz­tük, mint egy idegen, pedig az uram szeretett. Nem tudtam itt magam otthon érezni... így éltünk mi harminc évig, a téesz megalakulásáig... I - Mikor kezdtem I ni? . !r.------------------------------ 1956-ban gy omorfekélyben megbeteged­tem, nagy fájdalmaim voltak. Az orvos szerint kórházba kel­lett volna mennem, műtétre, de akkor éppen egyéniek vol­tunk ismét, kórházra nem volt pénzünk, ráment volna három­négy hold is ... A lányom, aki katonatiszthez ment férjhez, meghívott magukhoz, Tapolcá­ra. Ott operáltak meg aztán, ott voltam két hónapig... Ez már 1959 tavaszán történt, mi­kor hazajöttem, megalakult nálunk is a téesz, belépett a férjem is... Sokáig nem bír­tam dolgozni, olyan gyenge voltam, pedig nehezemre esett a tétlenség ... Akkor már erő­sen reméltem, hogy más lesz ez a téesz, mint a régi, ami­ből kiléptünk, hogy más lesz az életünk, mint ahogy addig éltünk... Nagyon bántott, hogy nem bírok együtt dolgoz­ni a többiekkel... Pali fiam meg az apja jöttek haza estén­ként a munkából, aztán me­sélték, mi van a téeszben. Az a fejetlenség, zűrzavar, ami akkor, a kezdet kezdetén volt; senki sem tudta, hogy lesz hol­nap ... Mesélték, hogy az em­berek nem dolgoznak úgy, mint kellene, mint a maguké­ban, pedig a munkájukra nagy szükség lett volna... Akkor jutott nekem eszembe igazán komolyan: ha a kapát nem bí­rom még el, de a ceruzát igen! Es azt gondoltam, ha szépen és őszintén leírok mindent, azzal is segíthetek a falunak, a téesznek... De nem ment az se kötényen ... Bele kellett ta­nulnom abba is, hogy hogyan lesz az ember gondolataiból írás. Olyan, amit mások is el­olvashatnak ... p—­--------— -----—------ harma­I Homok Erzsébet | dik------------------------------ könyvé­nek megjelenését erre az évre ígérte a kiadó, s most írja ne­gyedik könyvét. Ha megírhatja a tizediket, tudom, akkor is ebben a vérségi házban lakik majd, és a huszadiknál sem öl­tözködne másként, mint egy­kori osztályos társai, éppen úgy ejti majd a szavakat, ha megérheti azt a kort, s a ke­nyeret is a parasztasszony ke­zének ezzel a jellegzetes moz­dulatával szegi meg, akkori látogatóit megvendégelve. Mert a küldetéses, az elhiva­tott emberek közül való ő. Az általa elvégzendő feladat vonzza-izgatja, s nem az azzal együtt eljátszható szerep. G . M. Fotók: Gábor V. 1W találnom, mit játsszunk, mivel játsszunk... Magam gondol­tam ki a babáimat, magam varrtam meg... És a magam meséivel altattam el őket...---------------- délre harangoz­I — Igen, I nak; hogy elsza- ----------------ladt az idő a be­szélgetésben! Annyi a munka, kevesen vagyunk, a vérségi határ meg nagy. Hát ezért kell nekem is megpótolnom a napot az éjszakából, hogy jus­so n idő az írásra is ... Szor­galmas ez a vérségi nép, is­merhetem, hiszen 1931 óta élek itt, amikor ide hozott feleség­nek Karfáiról a férjem ... Bennem volt már akkor is ez a sok minden. Ez a lázodó ter­mészetem ... Már gyermekko­romban is magam gondoltam ki a meséket. Egy olyan világ­ról szóltak az én meséim, ahol nem éheznek a gyerekek, jut­na cipő mindegyiknek, iskolá­ba járhatnék tehetségem sze­rint ... Tudja a csoda, honnan jöttek azok a mesék ... Azt gondoltam akkor, hogy az én mesevilágom talán a falum határán túl van... Amikor felcseperedtem, nagylány let­tem, egyszer csak beállít hoz­zánk egy idegen legény. Va­laki ajánlott neki... Nagyon szép beszédű legény volt, más, mint a falumbeliek, nem olyan durva. Csiszoltabb volt a be­széde, le tudott vele kötni. A külseje olyan volt, mint a töb­bié ... Eljött hozzánk kétszer- háromszor, aztán megkérte a kezemet. Olyan szépen beszélt akkor is, hogy; én igent mond- thiíl" és azt gondoltam, mégis csak lesz valami abból az én megálmodott világomból, talán őmellette... Dehát nem talál­hattam meg mellette sem. Benne nem csalódtam én, de a szülei, kiváltképp anyósom ... neki csak a föld volt a min- ne... össze is szereztek tizen­hat holdat, külsőre mutatták ők is, mint a hasonló módúak, hogy gazdák, tekintélyes pa­rasztok, és közben üres volt a kamra, a padlás, mert még az étekkel is spóroltunk, hogy több maradjon a földre, va­gyonra ... És hát még beljebb, legbelül: milyen lehetett az ilyen földimádó emberek lel­ke! Talán már az öregebb je is elfeledte, a fiatalabbja meg honnan tudhatná!... Az én anyósomnak a föld volt a min­den, hogy legalább húsz holdja legyen a családnak! Mert az már rangot ad!... Igaz, nem kímélte ő magát sem, dolgozni nagyon tudott, velünk csinált mindent, de hiába voltam én fiatal az urammal, hiába vágytunk mi másra Is, többre, tőlünk is mindent megtaga­jek, vagy más olyan helyre, ahol megtanul­hatom a szabás-varrás művészetét. Az egyik ősz eleji napon elmentünk hát Aszódra, ahol volt egy ilyen varrodaféle. Zakatoló szívvel és pirosodó orcával léptem a nagy hatalmú főnök elébe, édesszülém meg előadta jövetelünk célját. És amíg anyám ecsetelte, hogy máris kész varrónő vagyok, mert a faluban senki sem tud olyan szépen varrni meg hímezni, mint én, a főnök csak nézett rám szúrós1, hideg szemmel. Hirtelen nőtt, kissé esetlen terme­temet mustrálgatta. Talán még az arcomon virító néhány szeplőt is megolvassa, ha hirte­len le nem szegem a fejemet... Végül a kezemen kötött ki ez a szigorú tekintet. Amúgy is meglehetősen nagyra sikerült kezem volt, és a tavaszi meg az egész nyári munkától, bi­zony, nem lett finomabb, fehérebb. — Mutasd csak! — ripakodott rám, és hir­telen a kezem után nyúlt. Alig vetett rá egy pillantást, s máris kacagni kezdett. — Ha-ha-ha... Nahát! Ilyen kézzel akarsz te varrónő lenni? Ha-ha-ha... Maradj csak te az, ami eddig voltál. Summás meg marok­szedőlány. A kapa és a sarló való a te kezed­be. nem a varrótű. Ha-ha-ha ... Leforrázva mentünk ki az épületből. Máig is, annyi év után a fülembe cseng a csúfon- dáros nevetés. Néhány évvel később hasonló megaláztatás ért. Egy úri házhoz jártam be takarítani. Egy Idős és egy fiatal házaspárhoz. A fiatal úrnő gyermeket várt. Nosza, kez­dődött erre olyan szabás-varrás, hogy még a fülük sem látszott ki belőle. A fiatal úrnő egy gyönyörű, habfehér se­lyemanyagra apró árvácskacsokrokat hím­zett, babakocsi-takarónak szánta. Szinte rosszul lettem, amikor megláttam a hímzett virágcsokrot. Micsoda rikító színű virágok! Nem árvácska ez egy sem! — Nagyságos asszony, engedje meg, hogy csak egy csokrot kivarrhassak ezen a taka­rón ! Az asszony meglepődve nézett rám, majd a kezemre pillantott, és kacagni kezdett. Ha nem nevetett is oly csúfondárosan, mint a varroda főnöke, ez a nevetés is a szívemet hasogatta. — Erzsi, Erzsi! Nem tű való a maga kezé­be, hanem súrolókefe meg felmosórongy! így hangzott a kezemről alkotott ítélet. Azóta sok-sok év telt el. Mit tagadjam, az évek múltával a tenyerem cseppet sem lett kisebb, sem finomabb ... Most is például, amikor e sorokat írom, látom, hogy olyan durva és repedezett, akár egy kiszolgált öreg bocskor... És mégis tudok vele írni!' Nem esik ki belőle a toll... Ha ti, akik olvassátok a meséim, most itt lehetnétek körülöttem, ha itt volnátok, tu­dom, nem azt néznétek, hogy milyen nagy és milyen kérges a kezem... Ti arra figyelné­tek, hogy miről mesélnek az egyre szaporo­dó, apró betűs sorok nektek, mai gyerekek­nek .., KASSÁK LAJOS: Mesteremberek Mi nem vagyunk tudósok, se méla, aranyszájú papok és hősök sem vagyunk, kiket vad csinadratta kísért a csatába s akik most ájultan hevernek a tengerek fenekén, napos hegyeken, és a ménkővert mezőkön szerte, szerte az egész világban. A kék firmamentum alatt most bitang vérben fürdenek az órák ... De mi már távol vagyunk mindentől. Ülünk a sötét bérkaszárnyák alján: szótlanul és teljesen, mint maga a megbontatían anyag. Tegnap még sírtunk s holnap, holnap talán a mi dolgunkat csodálja a század. Igen! Mert a mi csúnya tömpe áljainkból már zendül a friss erő, s holnap már áldomást tartunk az új falakon. Holnap azbesztből, vasból és roppant gránitból életet dobunk a romokra s félre az államdekorációkkal! a holdvilággal! és az orfeumokkal! Hatalmas felhőkarcolókat építünk majd és játéknak az Eiffel-torony mását. Bazalt talpú hidakat. A terekre új jeleket, zengő acélból s a döglött sínekre üvöltő, tüzes lokomotivokat lökünk, hogy ragyogjanak és fussák be a pályát, mint az ég szédületes meteorjai. Üj színeket keverünk s a tenger alá új kábeleket húzunk és megejtjük az érett, páratlan asszonyokat, hogy új fajtát dajkáljon a föld, s örüljenek az új költők, akik az idők új arcát éneklik előttünk: ROMÁBAN, PARISBAN, MOSZKVÁBAN, BERLINBEN, LONDONBAN ÉS BUDAPESTEN. Czinder Antal rajza: MUNKÁSOK Dokumentumok Ceglédi májusok Dokumentumok Sztrájk, 1922 Váci Hírlap, 1922. április 9-i szám. Szalagcím az első olda­lon: „Nagy sztrájk a Hirmann- ipartelepen”. „Hétfőn reggel mintegy két­százhatvanán nem álltak mun­kába a Hirmann-ipartelepen. Erre Hirmann rendeletére a munkakönyveket előkészítet­ték és a városházán tették le, hogy osszák ki a jelent­kezők között. Beszéltünk Hir­mann Istvánnal, aki a követ­kező felvilágosítást adta: a sztrájk tart, ennek dacára egyes osztályokon, így például a famegmunkálóban rendben folyik a munka, mert napról napra jelentkeznek új munká­sok, akik örülnek, ha kereset­hez jutnak.” Tudósítás a Népszava 1899. május 5-i számában: „Mivel tudomásunkra jutott, hogy a belügyminiszter a fővárosban engedélyezte a május 1-i tün­tető felvonulást, mi is elmen­tünk a czeglédi rendőrkapi­tányhoz, de ő kérésünket meg­tagadta. Mikor kértük, hogy engedje meg legalább, hogy egy zászlót tűzzünk ki, még azt is betiltotta.” A Népszava 1905. május 4-i számában írta: „A czeglédi szervezett ipari és földművelő munkások is ünnepeltek. A gyülekezés az Árpád téren tör­tént, ahonnan megindult a több mint 2500 fős tömeg és kivonult a város mellett elte­rülő mezőre...” A Népakarat című újság 1919. május 1-i számának be­számolója egy előző napi ese­ményről: „Czegléden a város­háza erkélyéről Vágó és Sza­muely népbiztosok beszédet intéztek a Czeglédröl elvonuló vöröskatonákhoz. Vágó Béla többek között kijelentette, hogy az egész világ munkássá­ga a magyarországi proletariá­tus harcát figyeli, mert forra­dalmi tapasztalatot innen és az orosz testvéreitől vehet.” Szalagcímek a Népakarat 1919. május 1-i számának be- oldalán: „A czeglédi proleta­riátus májusi ünnepélye — Nagygyűlés 14 000 munkás részvételével — A vöröskato­nák májusi ünnepélye”. Részlet a tudósításból: „A májusi ünnepély reggel 6 óra­kor azzal vette kezdetét, hogy hat cigányzenekar egy időben megindult a Marseillaise-t és az Internacionálét játszva. Minden házon piros zászló lengett és az ablakokban a vi­lág proletárjainak egyesülésére hívó plakátok díszelegtek... Soha talán még olyan hatal­mas tömeg nem gyűlt egybe az Árpád téren... A kato­nák ünnepélyén a várospa­rancsnok elvtárs mondotta a következő beszédet: „Május elseje a természet ünnepe most a harc útját mutatja. Es mielőtt elhagynátok Czeglédet, szeretném odavésni minden egyes proletár leikébe azt az egy szót, amelyen kívül ne is­merjen mást: Előre! Vöröska­tonák! Előre!... A rendőrfőkapitány 1920. áp­rilisi parancsa: „Mindazok, akik a bolsevizmus szempont­jából rendőri felügyelet alatt állnak, április 29-én, 30-án, május 1-én és 2-án lakásukon kötelesek tartózkodni.” t I kola, hogy ezt is meg kellett tanulnom. Rengeteget tanulok ebben is, mert olyan emberek közt járok, akiktől még az íráshoz is sokat elleshettem... Megismerem a vezető embere­ket más oldalukról is ... j------r- ,—T7-----, volt az idei, I — Jo husvetom | mert akkor kaptam meg a levelet a könyvkiadótól, hogy menjek megkötni a szer­ződést. Es akkor írt Nagy Má­ria, a Magyar—Szovjet Baráti Társaság főtitkára is, azt kér­dezte, nem volna-e kedvem kimenni Ukrajnába, legalább három hónapos tanulmányút­ra. Tudtam én, hogy igazat ír, hogy olyan nagy élmény lesz az nekem, meg újabb erőt adó hit... Tudom, milyen nagy költség az ilyen út az állam­nak, igazán kitüntetés az, ha valakire ráesik a választásuk... Termelőszövetkezetekbe men­nék, ahol sokat tanulhatnék. Ennek örülök, mert ott lehet igazán megismerni az embe­reket, a munkában, azok közt, akikéhez hasonló az én éle­tem, munkám, egész természe­tünk rokon, mert ugyanúgy dolgozunk ... Voltam én már agyszer Moszkvában, elvittek fogadásokra is, dehát olyan az, mintha az ember felülről néz­né az életet... A fogadások nem az én természetemnek va- ók... [ — Annyit megéltem | én máig, annyi a mondaniva­lóm, hogy meg nem írhatnám, ha száz évig élnék is... Első könyvembe is éppen csak a gyerekkori élmények fértek el, az se mind... Miből jutott volna az én szüleimnek játék­ra?! Azt is nekem kellett ki-

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom