Pest Megyi Hírlap, 1972. április (16. évfolyam, 78-101. szám)
1972-04-30 / 101. szám
4 1972. ÁPRILIS 30., VASÁRNAP Jegyzet — a magyar nyelv hetének zárónapján Nyelvünk és népünk TOK Két kilométer lehet a távolság Zsámbék és Tök között. Aki az utolsó zsámbéki háznál megáll, ha jó szeme van, ellát a másik község első portájáig. Valaki tréfásan azt mondta nekem: Zsámbék és Tök — tejtestvérek. Értsük alatta, hogy a szövetkezeti tejüzem központja Tökön, fiókja Zsám- békon van, a két községben egyféle tejet isznak ... A Páty felé vezető országúton nagyobb kiterjedésű római települést rejt a föld mélye, a község területén is előbukkantak római kőemlékek, s az északkeleti határban, Töktől ugyanannyira, mint amennyire délnyugatnak Zsámbék fekszik, egy szabad fenn- f síkon, románkori templom romjai emelkednek öt-hat méter magasságra a föld fölé. Az élet nyomai több ezer évesek, ám a hajdani „Thewk” neve csak harmadfél századdal a szomszédos „Samboch” — Zsámbék után, 1490-ben bukkan fel először okleveleinkben. Korábbi históriájáról egyetlen nemleges Tök adat, hogy 1401- ben még nem létezett. Tény, hogy a község a XV. században keletkezett, s azt is tudjuk, hogy később — természeti adottságoknál fogva — Zsámbék sorsát osztotta. A budai dombvidék nyugati oldalán, részben dombra kúszó, keresztutcákkal átszelt település valahogyan átvészelte a török hódoltság másfél szászadét, s utóbb a Zichy-fami- lia birtokába került. A kisparaszti és zsellér lakosság valójában a felszabadulás után emelkedett fel szegénységből, s a számára a mind jobban szerveződő közös gazdálkodás létbiztonságot, növekedő jómódot, színesedő kultúrát teremt. Az a 30 hold, amit a nyáron majd 200—250 négyszögöles házhelyeknek fognak felparcellázni, igencsak hamarosan gazdára lel. S ahogy máris büszkék lehetnek kulA fenyőtáblák középső mezejének cirádái közé iktatott szövegből kitűnik, hogy a pompás díszmennyezetet az 1740. év szeptember havában készítették el Révkomáromi Asztalos Szabó István, valamint legényei: István és János. Az ácsmunka mestere Pátyi A. Mihály volt. S ahogy ez a hímes famennyezet a régi magyar festő-asztalosok tevékenységének becses emléke — Szabó István részt vett a híres mezőcsáti mennyezet és karzat kifestésé- a református templom Gábor Viktor felvétele ben is —, úgy a templom szinte teljes számban fennmaradt kegytárgyai a hajdani magyar kézművesek csiszolt ízléséről, szakmai felkészültségéről tanúskodnak. Az aranyozott vörösrézkelyhek, az ónkannák és kancsók mind hazai mesteremberek készítményei. A XVIII. század második felében működő Vas János egy szép formájú kehelyre, kortársa: Kemény Márton egy ónkanna oldalára mesterjegyét is bevéste. Ha a többin nincs is név jelzés, kétségkívül megállapítható, hogy valamennyi magyar munka. A református egyház kéziratos jegyzőkönyvének aranyozott barna borjúbőr kötéstábláját kinyitva, kézifestésű belső címlapot találunk. Kehely- ből kinövő leveles ágakon jellegzetes magyar virágok díszlenek, fent oroszlános címer. A keret alatt művészjelzés: „Sculpsit — Alex Takács’’. A mintázat, az 1784-es évszám alapján arra kell következtetni, hogy a címlap illuminátora alighanem egy eddig ismeretlen festő-asztalos lehetett, aki a templom famennyezetének vagy karzatának kipingálásán dolgozott. A „némely nevezetesb dolgoknak feljegyzése” kezdetű krónikának híradása szerint a templomot 1784-ben megnagyobbították és e kényes felújításnál hazai mesteremberek, sőt többnyire idevalósiak és szomszéd községbeliek jeleskedtek. Az asztalosmunkákat — így meséli az írás: „a helységnek akkori betsületes lakosai Ba- boltsai Sámuel, Miklós, Szabó János és Kalmáry György’’ végezték. Kőművesek pedig voltak „zsámbéki betsületes lakosok Czukor Josef, Jakab és György testvérek, akkori Harangozó Győri Györggyel és Istvánnal együtt...” Húsz esztendővel később a toronyépítéshez a Komárom megyei Szomorról hívatnak kőfaragókat, Esztergomból ácsot és „két sorszéket az asz- szonyok részére az eklézsia deszkájából, bicskei asztálos- ffiestéY, Kövéndi János” készít. Parasztország néven emlegették hajdan Magyarországot és gyakorta megfeledkeztek a kézművesség gazdag hagyományairól. Pedig lám egy szerény község szerény kis templomához is a XVIII— XIX. századi magyar ipar, s jelesül: magyar műipar milyen ritkaszép, értékes hagyományai fűződnek. Békés István HATODSZOR ÜLTÜK MEG az idén a magyar nyelv hetét, ünnepi szavakkal, érdekes előadásokkal és tüzesérzékeny vitákkal — nyelvünk ügyéért. Mindennek a visszhangját és hatását fölerősítette, s megsokszorozta 'a rádió és a sajtó. De ennél is fontosabb: a tavalyi kezdeményezés, hogy a nyelvhét országos mozgalom legyen, az idén továbbterjedt. A budapesti Kossuth Klub mellett most Szeged vállalta a központi rendezvényeket. Az előadások témái: nyelvünk szépsége és gazdagsága, 'az élőszóval elhangzó írott szövegek kérdése, a magyar észjárás nyelvi formái, nyelvtantanításunk új útjai, a nyelvészeti irányok, nyelvünk muzsikája, a magyar nyelv bölcsője, Juhász Gyula nyelvművészete. Az eseménysort mindkét helyen az immár hagyományos és népszerű nyelvművelő ankét zárja be, s ennek külön súlyt adott az, hogy a mostani nyelvhét összekapcsolódott nyelvművelésünk százéves folyóiratának, a Magyar Nyelvőrnek jubileumával. E két rendezvénysorozattal párhuzamosan — illetve azt megelőzően — több vidéki város szervezett nyelvi előadássorozatokat, így Győr — a Kazinczy-verseny döntőjével egybekötve —, Csorna, Kapuvár, Sopron, Kaposvár, Pécs, Székesfehérvár, Békéscsaba, Szarvas, Nyíregyháza. A Tudományos Ismeretterjesztő Társulathoz befutó jelentések azonban bizonyára újabb helyekről is hoznak majd hírt. A tömeges aktivitásnak pedig örvendetes jelei a diákok számára rendezett próza- és versmondó versenyek, szónoki és nyelvismereti vetélkedők. NEM MINDENÜTT SIKERÜLT — nyilván. — egyforma érdeklődést kelteni a nyelvhét előadásai iránt, akár a kezdemény újdonsága, akár a témák kiválasztása miatt. Nem hisszük azonban, hogy olyan egyetemes érdekű, mindennapi életünket és egész Közművelődésünk kincsei túrházukra, nem álom, hanem reális távlati terv az új tanácsháza építése, a faluközpont kialakítása, s mind az a mélyreható változás, amely a hagyományos életmódot erjeszti, éleszti, alakítja, s a következő nemzedékeknek fejlettebb, korszerűbb 'környezetben, kellemesebb, egészségesebb, tartalmasab jövőt biztosít. Aki a falu legfőbb nevezetességét kívánja látni, annak el kell látogatni Budapesten az Iparművészeti Múzeumba, Ugyanis a község középpontjában, szabálytalan sokszög alakú kőfallal kerített dombon épült, XVIII. századi református templomba hiába kapaszkodtunk fel a mellvé- des lépcsősoron — a belsejéből hiányzik, ami egykor kiemelkedő ékessége volt. A régi templom festett famennyezete — a népiesedé reneszánsz ornamentika mesterműve — adás-vétel útján került az Iparművészeti Múzeumba. Igen: mestermű a szó értékelő-dicsérő értelmében, és mestermű eredetét illetően is, hiszen a díszmennyezet több színű temperafestése, ez a nemes ízlésű, dús virág- és levélkompozíció — teljes egészében magyar mesteremberek alkotása. A Széchenyi-követő Török János birtokai eladásából valósította meg a pozsonyi diétán felvetett-elutasított gazdaképzőt, telkes jobbágyok fiainak oktatására. Igaz, a ceglédi Szőkehalmapuszta kétszáz holdján alapított jobbágyiskola később részvénytársasági tulajdonba került, de aztán sem fajult üzleti vállalkozássá. A bentlakásos intézetben a növendékeket „előadással, könyvekkel és jó példával” oktatták a mezei gazdálkodás különféle ágazataira. De „nem abstract leckét”, hanem gyakorlati tudást, szemléletet és egész életre szóló művelődési készséget sajátítottak el itt az ifjak. A költőből, tanárból, kereskedőből, gazdából, katonából gyúrt Török János, a reformkori Magyar Gazdasági Egyesület „titoknoka”, majd iskolaalapító, majd honvéd alezredes, majd várbörtön foglya, majd Széchenyi műveinek kiadója, e nagy realista, szinte minden vállalkozásán rajtavesztett. Vereségei mégis felemelőek. A jobbágyiskola sem élte túl a forradalom és szabadságharc dagályát, a bukás apályát, mindössze hat évig működött — de felszámolásakor törzsgyümölcsöséből tizennyolcezer nemes facsemete indul a környező homok hódítására. S mivel mérhető: az itt plántált műveltség hogyan termékenyített? Szinte elsőnek A Nagykőrösi Arany János Társaságot, egy városi földrajzi társaságot, egy városi dalegyesületet, egy „tehetségeket védő egyesületet”, a Széchenyi kezdeményezésére létrejött Olvasó Társaságból alakult városi Kaszinót, és a Kereskedelmi Kaszinót, az Iparos Kört, a legényegyleteket, ifjúsági egyesületeket, a gimnázium hatezer (!) tagot számláló diákszövetségét, és más egyleteket nem számítva, kifejezetten önképző céllal a múlt század hatvanas éveitől kezdve a következő százötszáz tagot számláló egyesületek, körök alakultak meg, s maradtak fenn 1927-ig, a forrásunknak szolgáló felmérés idejéig Nagykőrösön: Központi Gazdász Olvasó Egylet, Alszegi Gazdász Olvasó Egylet, Homokoldali Gazdász Olvasó Egylet, Temetőoldali Gazdász Olvasó Egylet, Felszegi Gazdász Olvasó Egylet, Szalay-féle Gazdász Olvasó Egylet, Tormásközi Gazdász Olvasó Egylet, Somodi- féle Gazdász Olvasó Egylet, Belső Bokrosi Gazdász Olvasó Egylet, Első Bokrosi Gazdász Olvasó Kör, Nagykőrösi Első Vízállási Olvasó Egylet, Mezei Munkás Önképző és Olvasókör, Nagykőrösi Iparos Ifjak Önképző Köre, Nagykőrösi Építő Munkások Önképző Egyesülete. 1924-ben a városban tanárokból, tanítókból, lelkészekből, az országban szinte elsőnek, Iskolánkívüli Népművelési Bizottság alakult, amely működését analfabéta-tanfolyamok indításával kezdte meg. A bizottság fennállásának első két évében, tagjai és alkalmazott előadói közel kétszáz-kétszáz népművelő felolvasást és előadást tartottak. Marxtól Veres Péterig Az abonyi, 85 éves Nagy Béla, mozgalmi veterán, a fel- szabadulás után az első községi bíró, ma is aktív munkásőr, így emlékezik a földmunkás-szakszervezet helyi Általános Munkásképző Egyesületére : — 1895 körül alakult meg az egyesület, amelynek már apám is tagja volt. Tagsága a két világháború között négyszázötszáz földmunkásból, kubikosból állt. Két holdtól fölfelé már a katolikus olvasóegyletbe jártak az emberek, őket már gazdáknak nevezték ... A mi egyesületünk székházának volt egy gondnoka, aki bort is mért. Az italból befolyt pénzből, meg a tagdíjakból évente ötszáz pengőért újságokat járattunk, könyvet vásároltunk. Babel, Jack London, Marx, Várnai Zseni, később Veres Péter műveit. Karácsonykor a legszeszellemi tevékenységünket átható, műveltségünket alakító jelenség, mint a nyelv, ne érdekelné az embereket. Hiszen nélkülözhetetlen közege életünknek, akárcsak a levegő. Oly ösztönösen is élünk vele, mint ahogy lélegzőnk. De a légzésnek is van helyes technikája, s nem közömbös számunkra, hogy a levegő, amelyet beszívunk, egészséges, tiszta-e. A nyelv ügye éppúgy közügy kell hogy legyen, mint a környezetvédelem. Közel férkőzhetünk az emberekhez, ha ráirányítjuk a figyelmünket a nyelv szerepére, és tudatos használatára. A szorosan vett nyelvhelyességi kérdéseken kívül bőven akad ilyen téma. Csak néhány ötlet, javaslat: nyelvünk eredete, rokonai, fejlődésének főbb állomásai; szavaink származása, élete; a szólások és a művelődéstörténet; a nyelv életfolyamatai; a nyelvtani szerkezet és a gondolkodás kapcsolata; nyelvünk „magyarsága”; az írás szerepe és története; társadalmi és nyelvi fejlődés; a nevek élete és divatja; nyelvművészeink alkotásai, olyan szemléltetéssel, minit Bánffy György előadóestjén, a Kossuth Klubban stb. A vidéki hallgatókat és olvasókat természetesen közelebbről érdeklik olyan témák, amelyek életükkel szorosabb kapcsolatban vannak, mint pl.: nyelvjárásaink jellemzői és viszonya; a helynevek vallomása; a korszerű mezőgazdaság és a falu nyelvének változása. Ez utóbbi téma egyik fő tárgya lehetne a nyelvszociológiái vizsgálatoknak és a vidéki nyelvi ismeretterjesztésnek, nyelvművelésnek. Érdemes volna felmérni a nyelvjárások kopását, elhalványulását. Ennek egyik oka a városiasodás, a városok szívóhatása. A másik: Budapest uralkodó kisugárzása, a köznyelvek, illetve a közélet, a sajtó és a hivatal nyelvének hódítása vidéken, főként a tévé, a rádió és a film útján. Nagy szerepe van ebben az gényebb tagtársaknak ruhát, új kabátot vettünk, új cipőt. Tavasztól őszig csak szombaton, vasárnap látogattuk az egyesületet, de télen a legtöbb estét ott töltöttük. Évente ötször bált is rendeztünk. Az ,,iskolánkívüli ** Könyvritkaságokból, kurióz kiadványokból, könyvtárak, gyűjtők féltve őrzött példányaiból, helytörténeti füzetekből, községi krónikákból, öregedő emlékeztetőkből — szórványokból, szórványosan értesülhetünk csupán a fel- szabadulás előtti közműveiő- *dési formákról, népművelési mozgalmakról, törekvésekről. S mindeddig viszonylag kevés nyomát lelhetjük fel a szándéknak, hogy végre össze- gyűjtsék, rendszerezzék, áttekintésre alkalmasan feldolgozzák a felszabadulás előtt alakult, működött, sokszor fél évszázadnál nagyobb múltra visszatekintő olvasóköröket, dalosköröket, önképző és színjátszó csoportokat — köz- művelődésünk, népművelésünk távolabbi múltját, történelmét. A húszas évek végén alakult meg Pestvármegyé Iskolánkívüli Népművelési Bizottsága. Ügykörébe többek között a különböző tanfolyamok. a népfőiskolák, szabad- egyetemek tartoztak, a munkásegyetemek, munkásgimnáziumok, az analfabétaoktatás', az ifjúsági és legény- egyletek, a népkönyvtárak és olvasókörök. A megyei bizottság helyi népművelési bizottságok szervezését szorgalmazta a községekben is: ez a hálózat lehetővé tette a terveegységesülésben az ifjúság általánossá vált, „divatos” nyelvhasználatának és 'a különféle szakmák sajátos szókincsének, kifejezéseinek, amelyek egyre jobban beolvadnak a falu nyelvébe. SZÜKSÉGSZERŰ VELEJÁRÓJA ez a gazdaságitársadalmi fejlődésnek, a nyelvész azonban nem tudja, örüljön-e neki. A nép nyelvét tekintették régebben annak a tiszta forrásnak, amelyből a ma már főként városi jellegű, sokfelől fertőződő és mindúntalan megzavart köznyelv megújul, gazdagodik. Ez a folyamat azonban jórészt megfordult: a város nyelve árasztja el a vidéket, a falut. A nyelvjárások lassanként afféle nyelvi múzeumokká, rezervátumokká szűkülnek, a legtöbb vidéki ember, főként az életben többet forgó férfiak, szinte két nyelvet beszélnek már: a maguk természetes nyelvjárását — házi használatra —, és a hivatalos, közéleti, vagy szakmai zsargont. Sem a felemás kettősség, sem a további egyensúlybomlás nem örvendetes. Lassanként fölfedezésszámba megy, ha a rádió, vagy a tévé egy természetes, eredeti ízzel, hiteles nyelvjárási jelleggel beszélő riportalanyt szólaltat meg. TÖBB ÖRVENDETES és bíztató jele van annak, hogy a szomszéd országokban élő és a nyugaton szétszóródott magyarság egyre nagyobb gondot fordít anyanyelvi kultúrájára, mind féltőbb gonddal őrzi. A nyelvi öntudatnak és lelkiismeretnek ez a föl- éledébe ösztönző, sőt kötelező példa kell, hogy legyen számunkra: vidéki művelődési központjaink, az iskolák, a helyi sajtó és a rádió versenyezzenek egymással a táj nyelvi jellegzetességeinek, értékeinek föltárásában és megőrzésében. Dr. Kovalovszky Miklós, a Magyar Tudományos Akadémia Nyelvtudományi Intézetének főmunkatánsa zést, megkönnyítette a felügyeletet. A megyei és községi népművelési bizottságokon keresztül a helyi közművelődés bizonyos anyagi támogatást is élvezett. Apáról — fiúra A vecsési könyvtár hetven- esztendős, dalkörük hat évtizedet ért meg, fúvószenekarukban a hangszerek apáról- fiúra öröklődtek, sportegyesületük is több mint fél évszázados, akár a helyi színjátszás: a felszabadulás előtt négy műkedvelő társulat játszott a községben. Kultúrhá- zuk elődjét, a munkásotthont, 1925-ben kezdték építeni, „a falu munkáslakosságának adakozásából”. Sokáig tartott, amíg befejezték, mert közben mindig elfogyott a pénz. Az 1930-as avatásnál a zenekara budapesti munkásküldöttség fogadásakor, az állomáson kétszer, majd az otthoniban még négyszer játszotta el a Marseillai'se-t, amelyet a környékbeli nagyságok is állva voltak kénytelenek végighallgatni. .. el ne veszítse komolyságát... “ A felszabadulás előtti népfőiskolának — az iskolánkívüli népművelés iskolaszerű változatának — két iskolatípusa alakult ki. Bentlakásos, központi jellegű intézetek tartoztak az egyikbe: ide egy községből csak kevesen kerültek. A népfőiskolák második csoportja a helyben való tömeges képzést szolgálta. Ez utóbbiakra ad példát a hazánkban tulajdonképpen legrégebben, ♦ I »
