Pest Megyi Hírlap, 1972. március (16. évfolyam, 51-77. szám)

1972-03-05 / 55. szám

8 '“^ölrtop 1972. MÁRCIUS 5., VASÄRNAP Til ásfél éve került Hódosi T” pálné, a szövetkezet élé­re. Kívülről érkezett, fürge te­kintetű szemmel nézett körül. Mindjárt első délben észrevet­te, hogy külön-külön asztalok­nál ebédelnek a munkások, a technikusok, az irodaiak. Osz- szetolatta az asztalokat, ettől fogva mindnyájan együtt ettek két hosszú sorban. Hódosi Pál­né azonnal tegeződni kezdett a nőkkel, a takarítónőkkel is, a tanulólányokkal is, ha elmúl­tak tizenhat évesek. Mint a népi állam megszilárdulásának hajnali szakaszán. Egyéb in­tézkedéseivel és szokásaival is arra törekedett, hogy családias levegőben éljen ez a kislétszá- mú üzem. Az elégedettek örömmel hajtogatták: Hódosi Pálné tudja, mi a demokrácia, s lám az egyszerű eszközökkel is megvalósítható. Mások, ke­vesebben, úgy vélekedtek, hogy hajkurássza a népszerű­séget és eszközei igen prak­tikusak, egy fillérbe se kerül­nek. Ez utóbbit egy éven belül megcáfolta az a nyomós tény, hogy Hódosiné segítségével a szövetkezetiek meghódították a szakmában elérhető legjobb fizetéseket és munkafeltétele­ket. I dén éppen nők napján ká­J- szálódtak ki a napsuga­rak a hetek óta vastagodó, már homlokszorító szürkeség mö­gül. Először próbálkozó tavasz- ígéretet is szállított a fény. Ettől eleve is derűsebbé vált mindenki. Az étkezőben pe­dig, meglepetésükre, két-két deci bor várta az ebédlőket. Hódosiné hozatta az italt. Tré­fás nőnapi felköszöntöket rög­tönöztek. Majd az egyik kar­bantartó előadta tudományát: hogyan lehet a mértékletes két decit egy literré fokozni. Ha az ember lassan-lassan csepeg­teti szájába a szeszt, hatása megsokszorozódik. Később nem is emlékeztek rá, ki volt az, valaki viccelő­dött: a hús, fájdalom, nem ké­pes ünnepi magaslatra emel­kedni, ma is mócsingos, mint közönségesen. Ekkor Hódosi Pálné felkiáltott: — Mindent meg lehet olda­ni. kellő leleménnyel! Nekem népes családom van, nem könnyű gondoskodnom róluk. Húsból mindig egy hétre valót veszek, eláll szépen a fridzsi- ben. Hetenként egyszer egy százassal megsértem a hentes öntudatát, mire színhúst mér. Nagyon hirtelen nagyon ke­mény csend lett. Hódosi Pálné, a csend legelső másodpercében kijózanodott. Hol felejthette az eszét?! összekócolódott. ítéle­te szerint: többek között, de talán elsősorban az különböz­teti meg a vezetésre alkalmas embert a vezetésre alkalmat­lantól, hogy sohasem lazul az önellenőrzése. Ez önkontroll- vesztés volt a javából! A hangtalan keménységben, feszességben megszólalt Tomer Ila, halkan bár, de fojtott in­dulattal: — Nem hittem volna, hogy ilyen beteg szellemet táplálsz a százasaiddal! És jogtalan előnyöket szerzel magadnak meg a családodnak! A hen­tes öntudatát legalább mi ne fogjuk fel cinikusan. Elég, ha ő így fogja fel... a hentes. — Bizony igaz — helyeselt gyorsan a kis Forbáthné. Hódosi Pálné igen haragu­dott magára, s hogy ettől sza­baduljon, a többiekre lökte a haragját: — Megmondanátok, ugyan kinek ártok vele?! LÁSZLÓ ANNA: A bátorság rései Ila megint a nőkben bízott. Egyik szabadszájú, erőskezű csoportvezetőnő legyintett: — Ünnepeltünk, viccelőd­tünk, az csak úgy mellesleg került elő ... Barátnője is volt Ilának az üzemben, ő a fülébe sugdo­sott: — Hagyd már abba az uszí­tást! Most azt hiszed: semmi következménye. Majd vár né­hány hónapot. Mielőtt súlyos hibát talál benned. Mielőtt el­küld, a munkakönyvedben be­jegyzéssel. Ezen a délutánon sokat be­széltek Iláról. Kialakult a né­zet, közvéleménnyé szilárdult, hogy Ha fitogtatja a bátorsá­gát. Igen, igen, magamutoga­tás az egész. Szereplési visz- ketegség. Akadt, aki dicsérte Hát. Nekimentek, mert önma­gukra haragudtak és rávetí­tették a haragjukat. Hódosi Pálné este otthon mérlegelte a történteket. Meg­becsüléssel gondolt Ilára. Tu­lajdonképpen imponált neki a lány. Igaza volt. Csakhogy egy üzemigazgató semmiképpen sem foglalkozhat annyit a háztartással, mint más asz- szony. Ez világos. A lesütött színhús napokig finom vacso- ^ ra, nincs vele semmi gond. ^ Mindamellett az elvek tiszta- | ságát őrizni kell; pontosabban \ tiszta elveket kell terjeszteni. ^ Moralisták, írók se mindig ké- § pesek elveikhez igazodni. Ak- ^ kor inkább fordítsanak hátat § a jó elveknek?! Következő nap Hódosi Pálné | felállt az étkezőben: — Kötelességemnek tartom, § hogy visszatérjek a tegnapiak- ^ ra. Nem szégyellem bevallani: ^ hibáztam. Torner lla vélemé- § nye volt a helyes. Kérem, hogy ^ ezentúl is mondja meg min- ^ denki a magáét bátran és sza- í badon. Számítok rá. Köszö- $ nőm. & § Megtapsolták. Hódosi Pálné ^ jólesően fogadta a tetszést. ^ Ügy érezte: jár is neki, az S efféle helyreigazításban van § valami hősies. Azt már nem $ hallotta meg, hogy a tenyerek \ kedvetlenül verődtek össze. S $ Nem kívánták tudatosítani % magukban sem, de rosszked- 5 vük támadt. Kevertnek-ka- ^ varinak, bizonytalannak mu- $ tatkoztak a dolgok. Ej, érdé- § mes annyit foglalkozni ezzel?! § És a sejtésükkel, hogy a hen- ^ tes továbbra sem nélkülözi § majd a heti százasát. i A z a hentes, akihez Hódosi v Pálné járt, reggelenként az üzlettől két saroknyira par­kolt kocsijával. Hogy ne le­gyen feltűnő. És mivel jóaka­rói óvták, villát egyáltalán nem építtetett. Hogy ne legyen feltűnő. egyáltalán B PARDI ANNA: Tudom hogy elveszítlek tudom hogy elveszítlek s nyílt pályán veszteglő vonat lesz simogató kezem s megszakad a kapcsolat a szél és a karod érintése között megszakad egy lágy dallam a szívverések szövegével megszakad tekintetünk dokumentumfilmje a boldogságról az általános és alapvető közhelyekkel minden ízemben érzem a veszélyt kivégzőfalam ez a tapéta szószékem megüresedő templomom a szám térfogata — Állítólag házat építtet a tóparton — mondta valaki. —« Garázzsal. — Ezeknek mindenre telik.: l — Ahány karmozdulat, annyi forint. Ki lehet számítani... De csak, egyszer legyen fagylaltmérgezés... lecsukják, hogy belefeketedik... — Piszkos adócsalók. Ügy játsszák ki az államot, ahogy akarják. A mérnök úr is megmondta. A mérnök úr a műút mellett építkezett, kétszintes nyaralót, saját kivitelben, teraszos kiképzésű kerttel. Ehhez kérte né­ha Kovács és Takács segítségét, kitűnő órabért fizetett, amellett nyájasan és értően társalgóit a világ dolgairól. — Maguknak — mondta, és a pipát, amit dísznek tartott a szájában, jobbról balra csúsztatta —, maguknak meg kell szakadni ahhoz, hogy a kenyérrevalót megkeressék ... Tudják, mennyi haszon van egy-egy tölcséren? És hány tölcsért adnak ki naponta ? — De hatan dolgoznak — mondta Takács, és jámboran lapátolta a sódert. — Tizenkét órát, egyhuzamban ... — Undorító... — a mérnök úr szippantott egyet a pipán. — Higgyék el, undorító. Nekem is van fiam. Mikor látták az én fiamat befogva? A mérnök úrnak se fiát, se lányát, se egyéb retyerutyáját nem látták, csak nőket, parókával, átutazóban, ezeket a mér­nök úr ügyintézőknek nevezte. — Ez az, amikor robot, öncélú robot lesz a munka! — Nem kéne megengedni — mondta Kovács Takácsnak —•, nekünk kéne fellépni az ilyen harácsolás ellen. Amíg egy szö­vőnőnek ezeröt... — Szerintem, mielőtt elpalántázná az új paprikatöveket, ki kéne a mélyből hajtani... — vélekedett Takács. — De, tulajdonképpen, mi a fene lehet? — Piszkálgatták az üreges földet, eső se esett, kánikula volt Szeremfia on­totta a pacnikat. — Pocok? Vagy ürge? — ... Mikor fürödnek ezek a szegény gyerekek? — A gyermekvédelmi is beleszólhat... A mérnök úron ke­resztül ... Kovácsoltvas kaput hoztak, kócsagmintával, azt kellett neki betonba rakni. — Tessék aláírni a doktor úr helyett — mondta a teherautó sofőrje —, lehetőleg olvashatatlanul. Bámultak utána. — Most doktor vagy mérnök? — kérdezte Takács. — Ahol én jogügyi szakértő vagyok — mondta másnap a férfiú —, annál a melléküzemágnál először végeznek patko- lást... Mindenütt dolgoznak. Mindenütt kemény munka folyik. A névtáblát nem engedte kitenni. — Szerénytelenség — mondta. Bezzeg a Szeremfia nyár végére újat festetett. A pesti cí­mével. S ráadásul ezen a napon kifogyott a közkedvelt őszi­barack! Az a jó, pikáns őszibarack. Kovács nem bírta. Bekiáltott az adagolón: — Maguk miatt néz ki így ez az ország... ez a rohadt ma­szekszemlélet ... Már amúgy is nyár vége volt, többen helyeseltek. — ... mert a dolgozónak akármi jó... minek a választék? Akármit megzabálunk ... Szeremfia nem akarta abbahagyni a mosolygást. ígérte más­napra az őszibarackot. Sőt. Banánt is ígért — Mi azt hittük, szeretnek minket — jött előre az asszony, a nylonköpeny rátapadt, a bikinipöttyök foltnak látszottak, egyszeriben. — Mert hogy jó az árunk, és dolgozupk látástól vakulásig... — Amíg egy szövőnő ezerötöt keres... Már úgyis őszre járt. Szeremfia lehúzta a redőnyt. És nem nyitott ki másnap sem. Később megvette a bódét a strand, pedikűr- és olajozófülkét nyitott a helyén. — Na ugye — mondta Kovács elégedetten, s egy kanna vízzel lesben állt az ürgelyuknál. — Ezt elintéztük... Ennek nem lesz, legalább itt, pofája ... A szomszéd Úr elhúzott a kert előtt, rájuk dudált, mint aki a tervet és a tevékenységet egyaránt helyesli. A nyaralójába már csak az olasz csempe hiányzott a zuhanyozó falára, azért ment éppen egy bizonyos helyre. A zöldségesnél megsúgták: művész. Tulajdonképpen művész. Nem szabad zavarni. — Mindenesetre — mondta Kovács, és tűnődve álldogált a locsolókannával a luk fölött —, biztos, hogy fontos ember. Na, öntsük a vizet. Most aztán kihajtjuk, az anyja jó istenit... Takács lesbe állt a kapával. Hogyha az a ronda dög megje­lenik, egybül hegyibe... — Nem hangyaboly ez, szaki? — kérdezte aztán csüggedten. — Amíg egy szövőnő ezerötöt... — mondta Kovács maka­csul, s csak öntötte a vizet. — És most? A helyzet változott? — kérdezte Takács. Nézte a kapát, a hiába csordogáló vizet, ahogy az ártatlan föld beisz- sza, és riadtan szaladgálnak szerteszét mindenfelé apró, fekete hátú, szánalmas kis bogarak. — Nyilvánvaló, hogy kinek — háborgott lla. — Azoknak, akik helyetted kénytelenek el­vinni a csontot, a mócsingot, a zsírt! Forbáthnéra nézett, hogy erősítse meg, de a fiatalasz- szony üres tányérját kapargat- ta. — Azok nem adnak száz fo­rintot — mérgesedett Hódosi Pálné — így lényegében azo­nos értéket kapnak, mint én a száz forint plusszal! Tudta, hogy ez elfogadha­tatlan érvelés. Eddig ismeret­len erőszakos vonás, vas-vo­nás került az arcára. Eddig is­meretlen parancshangon foly­tatta: — Az ebédidő ma sem hosz- szabb, mint máskor! Ha egy kis ünnepséget tartunk, nem ok a lógásra! Forbáthné ugrott fel első­ként és túlbuzgó sietséggel hagyta el az étkezőt. lla ismét válaszolni szere­tett volna, de mert ezt Hódosi Pálné hatalmi szóval elvágta, úgy érezte: alulmaradt, noha az igazához nem férhet két­ség. Forbáthné munkapadjá­hoz szaladt. A fiatalasszony nemrégen még küzdőkedvű, élénkindulatú lány volt. Meg­változása miatt haragudott magára, s hogy ettől szaba­duljon, llára lökte a harag­ját: — Megérthetnéd, hogy ne­kem a kicsim jóléte, még egyetlen mosolya is többet ér, mint a Hódosiné vacak száz forintja! Mi az a száz forint?! — Tudod te jól, hogy nem a száz forint a tét! — Az a tét, hogy egy szardí- niás' dobozban préselődünk, lakásra gyűjtünk, azért is jöt­tem vissza ilyen hamar a szü­lés után! Itt főleg az isteni, hogy egy műszakosak vagyunk, ha kitesznek, esetleg csak há­rom műszakosat tudok szerez­ni, akkor nincs hová tennem a gyereket, maradhatnék otthon. Tragédia. Itt a kereset is több, mint máshol. lla, te nem gon­dolkozol! A vitát távolabbról hallotta egy ötgyermekes anya. Miután lla sarkonfordult, ellenszenv­vel beszélt róla. — Van is neki mit veszte­nie! Magányos! Tudja is az ilyen, mi az élet! Egyébként se tudja! Elkörmölget az irodán, azután hazasétál a csinos gar- szónjába, regényt olvasni! lla nem nyugodott. Férfiak­hoz fordult, hátha azoknak egyenesebb a gerincük. Egy középkorú művezető mosoly­gott az igyekezetén: — Meg akarná váltani a vi­lágot? — Csak azt akarnám tudni, igazam volt-e. S ha igen: nem kellett volna-e mellém áil- niok? — Lehet — bólintott a mű­vezető és látványosan merült belé munkájába. Az öreg portás idegeiben még ott lapult az úr- és rang­tisztelet: — Igen szép volt az elnök­asszonyunktól, hogy bort hoza­tott. Meg az a kedves modora is! Minek kákán csomót ke­resni! rSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSS Állandóan öntöztem. Reggel-este. Mégis hervadnak. Egy­szerűen lekonyul a fejük... Gondterhelten álldogáltak a nárciszok között. Nem illett ez a különös hervadás a tavaszi képbe. A gyümölcsfák már el- virágzottak, a levelek húsosán és tömötten óvták a fejlődő termést, a fű az ágyások szélén szemfájdítóan zöldellt. — ... mert a gyom az természetes — mondta Kovács. Lom­hán mozgott a kék tréninggatyában. — Azt az ember időnként kihuzigálja. De kérdezem én: lát itt valamit? Takács közelebb hajolt a földhöz. Ä fekete rögök egyen­letesen borultak egymásra, a töveknél gyengéd emberi ujjak még kis peremet is vájtak az esőnek. — Nem égette le, túl sok trágyával, talán? Kovács legyintett. Annyit bailódott a virághagymákkal. Ládában cipelte, a hóna alatt. És most tessék. Amikor éppen virágba szökkent. Haldoklik az egész. — Hát nem tudom — sóhajtott Takács. — Érzékeny nö­vény. És túl korán bontja szirmait. Túl korán. — Ok nélkül semmi sincs — Kovács rágyújtott, vigyázott, ne hulljon .az ágyásba a parázs. — Mindennek oka van. Takács hallgatott. Bár mindketten magányosak voltak, más és más mélységben lakták a magányosság kútgyűrűit. Takács­nak meghalt a felesége, Kovács pedig önszántából elvált. Ta­kács jobban szerette magát a munkát, Kovács inkább az ered­ményt becsülte. — Az ember nyissa ki a szemét — folytatta Kovács. Kimen­tek a tóhoz, szívták a friss levegőt. Takácsnak csak a mell­kasa emelkedett, Kovács végzett egy-két határozott tornamoz­dulatot. — Ez a dög már itt van... — s a fagylaltosbódéra mutatott. Odamentek, megkopogtatták a hullámlemezt. — Lakásnak elfogadnám... és belül... tapéta. Érti? Mos­ható, ragasztott tapéta. És az a kocsi. Az a szép nagy. Meny­nyit keres maga egy hónapban? Mennyit, szaki? Kérdezem? — Kettőt — mondta Tákács —, vagy kettőhármat. — És a kedves felesége? Illetve, bocsánat, mennyit kapott a szegény Magduska, amíg élt? A szövőgépnél? — Ezerhárom. Ezeröt... — Na. Ennek, testvérek között is tíz darab ezres a nettó bevétele, havonta... Hát lehet ezt tűrni? — Az anyjukj óistenit... — hagyta rá Kovács. Két hónap múlva, amikor a tövek maguktól kifordultak a földből, le is vágott az ásóval, jó mélyen. — Hé — kiáltott át Takácsnak, aki most töltötte az évi ren­des szabadságát, mind a tizenhárom napot. — Ezt valami tényleg megzabálta. Gyökerestül... — Nálam a napraforgót Nem is lesz télre szotyolamagom... — Maga szotyolamagot csemegézik. Amíg egyesek... Nyalták a fagylaltot. Ez a maszek fagylalt istenien jó volt. Könnyű, krémes, az ostyája is illatos. Szeremfia Ágoston fehér sipkát viselt, négy gyereke szintén, az asszony átlátszó fehér nylonköpenyt, alatta piros pettyes bikinit. Már ötkor ott nyü­zsögtek a bódéban. Kovács nem tudott aludni, gyakran megleste őket, hogyan érkeznek a nagy kocsin, hogyan cipelik be a nehéz kannákat. A mozdulataik harmonikusak, összeműködnek, nem beszélnek. Figyelmes arcukon hét óra öt perckor jelenik meg az első mosoly, az első vendéggel együtt, vezényszóra. Ez külön ingerelte. — Hát nem embertelen? — okította Takácsot, miközben ácsorogtak a sor végén. — A rohadt, büdös pénzéért furton-furt vigyorogni. Délutánra a mosoly kissé megereszkedett, este nyolckor épphogy csak lógott a szürke száj szegletekben. A négy gyerek közül — úgy hírlett — három középiskolás, egy még az ál­talánost végzi. — Baromi munka... — kockáztatta meg Takács. Nézte a legkisebb fiút, folyik róla a verejték, s néhány másodpercre, kezében a gombócnyomóval, hátra-hátrarándítja a vállát. — Legalább negyven fok... a hullámpala alatt. Baromi meló... — És a magáé? Vagy az enyém? A sorbanállók helyeslőén zúgtak. Minél jobb volt a fagylalt, minél szélesebben mosolygott Szeremfia, minél buzgóbban ugrándoztak a fiai, annál jobban nőtt a fogyasztók ellenszenve.

Next

/
Oldalképek
Tartalom