Pest Megyi Hírlap, 1972. március (16. évfolyam, 51-77. szám)

1972-03-12 / 61. szám

i*rrr//,s*fsss*rs/’ssssss///ssssfssssssss/vs/sssss/sfsssssssssssssssssssfss/sssssssss‘

‘\Miriajp

1972. MÁRCIUS 12» VASARWAP

8

Kertész László: Bérház

^ — Nekünk se volt könnyű,

^elhiheted. Két gyereket nevel- ^ tünk, mi maradt belőlük. Elő- ^ szőr Totyó ment ki, a fiam. ^ Mindent megkapott itthon. Ve- $ gyészmérnöki diplomát, sza- ^ bad mozgást, külön zsebpénzt, § külföldre is. Megbecsült állást § talpaltam ki egyik vegyigyár- § ban. Jó gyerek volt, talán ki- § csit önző. Melyik fiatal nem ^ az? Többet is neveltél, hát ^ tudod. Később Saci is disszi- ^ dált, a lányunk. Egyik orvos- ^ szigorlóval ment el, szereti, | így mondta. Próbáltuk meg- | magyarázni: itt is lehetnek $ boldogok. Lakást is szoríta- $ nánk otthonunkban, tágasan | lakunk, te is tudod. Nem, nem, ^ kint Franciaországban más. ^ Mihelyt kiértek Strassburgba, ^ széjjelváltak. Ezért hagyott itt ^ minket, hogy csalódjon? Nem S ezért. Képzelj csak el egy

smMAmrwfsssfssssMSMSMrssssssssssssssss/rsssssssssssssfsssssssssstssssss,

Kezed, kezem

Hová rejtsem kezeimet?

Anya, a te kezedet örököltem, de királyságom, tudom, nem kívánod.

Lemondok hát, leköszönök a trónról, odahagyom a kéretlen hatalmat.

Itt a kezed. Ki vagyok fosztva, í jra semmim sincs, édesanyám.

GYORFFY LÁSZLÓ:

HAZAM ÉVFORDULÓ

PORTRÉ

Várhelyi Kálmán felvétele

T

izenhat évvel ezelőtt lettem a feleséged. Ma csak azt mondhatom, köszönöm. Köszönöm, hogy szerettél, hogy dolgoztál értem, hisz mindig azt mondtad, értem dolgozol (ma már tudom, nem értem dolgoztál!); köszönöm, hogy őszinte voltál, hogy semmit, vagy majdnem semmit nem tagadtál előttem. Köszönöm, hogy megvallottad (bár nehezen!), amikor ott a folyóparton, a barátod nyaralójában összevesztünk, és te elkóboroltál, egész délután nem láttalak, este pedig enyhén illuminált állapotban az ágyamhoz lo- pództál, megvallottad, hogy nőkkel kószáltál a füllesztő délutáni hőségben, végig a folyóparti halászkunyhók mellett, és a nők közül az egyik hajlandó is lett volna veled lefeküdni. Megvallottad, hogy a testem már nem ingerel, már csak tisztaságot és józan szeretetet adok neked, de megvallottad azt is, hogy neked erre, és csakis erre van szükséged, hisz negyven felé már az ember nem átdorbézolt éjszakákra, de kiegyensúlyozott, józan, tiszta munkára vágyódik. És tőlem ezt kapod, vagy ahogy te gondolod, csakis ezt. Hogy úgy gondoltad, a testem már nem azt a testet jelenti számodra, melyet tiszteltél, be- cézgettél és szerettél, amelytől nemcsak a folyóparti veszekedésünk alkalmával, de máskor is elfordultál már. (Hisz erről is tudok, bár te ezt már nem vallottad meg!) Gondolom, talán egy harmincöt éves asszonytestnek is vannak szépségei, erről persze ostobaság beszélni, és főleg kettőnknek. Túl aljasnak kellett volna tartani magadat, hogy míg én a gyerekkel a Mátrában voltam, te a barátnőim közül kiválasztottál valakit, mint a szarvasbika a tehéncsordából, és... De hagyjuk! Nem tudom, ki volt az, nem is érdekel, csupán tudom, hogy jó ideig játszottam magamban a szégyen és a harag félelmetes társasjátékát, mikor néha összejöttünk egy pohár borra, beszélgetésre ismerőseinkkel. Vajon melyik volt az, kinek a felesége (vagy húga, lánya!); aztán rájöttem, ostoba játék és értelmetlen; az a nő is csak kíváncsi volt, mint te. És ez is körülbelül négy évvel ezelőtt történt, nem sokkal a folyóparti veszekedésünk után. Akkor nagyon rossz volt. A gyerek betegeskedett, te ideges voltál a munkád miatt (egyetlen tisztességes megbízást sem kaptál a tervezőirodában, így prémiumot sem, fizetésed sem emelték); talán azért viselkedtél úgy, talán azért csaltál meg. Rossz évem volt. Később,

egy év múlva, megváltoztak a körülmények, s nem téged akarlak bántani ismét, de ehhez neked nem sok közöd volt. Áthelyeztek egy másik osztályra, ahol elfogadták és megdicsérték a munkád, jutalmakban részesítettek. Igaz, a te érdemed — tehetséges ember voltáL

I ár apróságról van szó, de még leírni is kellemetlen, te nem rám gondoltál először az ilyen alkalmakkor, hanem magadra, aztán a gyerekre, a kollégáiddal rendezett bankett- ra, és csak végül rám. Ez a végül esett rosszul. Csak ‘a gyereket lett volna jogod elém helyezni. De most nem is erről akartam írni neked. Csodálkozom, miért fecsegek ennyi ostobaságot összevissza, mikor annyi fontos mondanivalóm lenne. Ne haragudj, kicsit nehezen kezdem el, de a történtek után ez érthető. Ha egy hétnél tovább bírod ital nélkül, én soha nem írom meg ezt a levelet, de így, azt hiszem, nincs más választásom. Ha a gyerek halála után eltelt két év múlva sem tudsz a rögeszmédtől szabadulni, akkor reménytelen önmagamat áltatni azzal, hogy egyszer majd belátod tévedésedet. A gyerek halálához semmi közöm. Megfázott, tüdő- gyulladást kapott, az orvos nem vette észre (ha valaki, hát ő a gyilkos, bár mentségére szolgáljon, hogy egyszerű falusi körzeti orvos volt), és hogy ez akkor történt, amikor ismét velem nyaralt, erről igazán nem tehetek. Viszont nem tudom elhallgatni, hogy pár héttel ezelőtt, amikor néhány napos hallgatásod után a köszönésen kívül ismét szóba álltái velem, és hogy a gyerekre terelődött a szó — úgy közölted velem, hogy te nem csaltál meg akkor nyáron, bár 'alkalmad is lett volna rá, de nem tetted, mert a józan, segítő szeretetemre gondoltál és a gyerekre (ebben a sorrendben!), úgy közölted ezt velem, mintha korbáccsal vágtál volna az arcomba. Tudom, nevetséges, női fogalmazás, de csak ennyi telik tőlem. Aljas vagy. A gyerek halála után (mikor azt hiszed, ennek a halálnak én voltam az okozója!) arra vagy büszke, hogy nem csaltál meg akkor nyáron. No, de most már ez is csak apróság. Két éve nem beszélsz velem, néha kitörsz, üvöltözöl. Két éve hazajössz az irodádból, köszönsz, szótlanul eszel, levetkőzöl, kiveszed a táskádból azt a két-három borosüveget, és kezdetben az újságokat lapozgatva, később lemezt vagy a rádiót hallgatva kiiszod szép sorjában mindegyiket. Aztán vagy ostoba félszavakat

morogsz felém, amiből, ha nem válaszolok rá elég óvatosan, üvöltözés lesz, vagy újra felöltözöl és elmész hazulról. Sétálni vagy tovább inni. Éjszaka hazakullogsz, és reggel álmosan, kótyagosan, fejfájósan dolgozni akarsz, persze, nem tudsz.

K

ét éve élünk így. Tudom, hogy rövidesen elküldenek a tervezőirodából is, beszéltem a főnököddel (most ne légy ideges, ezt a te engedélyed nélkül kellett megtennem), ő mondta, nem akartak bántani, azért helyeztek eleinte figyelmeztetésül egyik osztályról a másikra. Természetesen eredmény nélkül. Pedig végre tisztességes helyen dolgozhattál. Nos, én csak egyet mondhatok: két évig figyelmeztetésül én is mindent eltűrtem, elviseltem, és bár őrült rögeszméd nemcsak sértett és fájt, de hazug is volt, azonban szerettelek, melletted kellett maradnom. Harmincöt éves korában egy asszony még nem olyan öreg, hogy ne szülhessen gyereket. A mi fiunk halála a te förtelmes vádaskodásod nélkül is, de azzal együtt meg egyszerűen elviselhetetlenné tette ezt a két évet és a következőket is. Kértelek erőszakkal és mindenféle „női fogással”, segítsünk magunkon. Gondolhatod, milyen erőfeszítésembe került a szorgalmas, megértő, gondoskodó, de az ágyban vonzó és kívánatos feleség pózában tetszelegni. Milyen erőfeszítésembe került valósággal elcsábítani téged, remélve azt, hátha ismét összeköt bennünket valami. Te erre is csak azt vágtad az arcomba: azért teszem, mert lel- kiismeretfurdalásom van. „Pótolni akarod, amit elveszejtettél, mi?” Az ittasságod soha nem volt számomra mentség, ha így beszéltél. Ilyen körülmények között próbáltam idézni az első örömöket és gyönyörűségeket, amit tőled kaptam, ilyen körülmények között próbáltalak szeretni ebben a két évben, de most már nem megy. Nekem is van munkám, de ha így folytatom, rövidesen nem lesz. És tudom, téged korábban alig, most már egyáltalán nem érdekelnek az évfordulók, dátumok, de ezen a napon, ezen a tizenhatodik házassági évfordulón add a szavad, hogy minden megváltozik kettőnk között, különben elhagylak. Azaz visszaköltözöm vidékre, és külön élünk. Ne haragudj, nem megy tovább, bár ennek semmi köze a gondoskodó szeretetemhez. Azt tizenhat évi együttélés után nem lehet máról holnapra megszakítani, mint az idegeket őrlő estéket és éjszakákat. Tudom, majd hozzá kell edződnöm ahhoz, hogy nincs kiről gondoskodnom. Ha elválunk, ezt még hosszú ideig nehéz lesz elviselni és megszokni.

U

. i. A vacsorád nem a jégszekrényben van, hanem a sütőben. Tíz óra felé jövök haza, és ma én is meginnék veled egy üveg bort

t

»

t

A harmadik nemzedék

~---------—"—~—r éppen túl a hatvanon, deresedö. ElnyüUzemi főmérnök, | keletien fizikum, csöndes szavú, élénk---------------------------- taglejtésü. Meggyűrt arcát homlokáig

lúzódó égési seb torzítja. Régi üzemi baleset, nem szeret fezéi ni róla. Kigyúltak a gyapjúbálák. A legelsők között sietett egíteni az ottrekedteken. Más egyébről számol be most is, ki ■kar önteni mindent. Ezek is sebek, az apa sérülései. Kiadósat lukkol a cigarettából, nagyokat fújtat, míg belefog:

az enyém. Hajlítom, ahogy én ] szeretném.” Egyre élesebbé ] vált a hangom: „Ilyen útrava-j lót kaptál? Idegennek nevel-! néd a fiad? Az anyja francia i De te magyar vagy!” Rézsűt; csúszott a tekintete. A kert; díszbokrain állt meg. Nem né-; zett vissza. Fénytelen, rideg; volt a hangja. Mintha készült] volna, hogy leszámoljon: „Bér- ] nardin nem rokonszenvez a ] magyarokkal. Másfajta világ, i furcsa nép. Civódás lenne ab-i ból, ha elvinnéd.” „De te tu-i dód, hová tartozol. Az unó- j kám az én vérem is!” — he-] veskedtem. Nem köntörfala- ] zott tovább. Megmutatta kár-] tyáit: „Tévedsz, apa. Én svájci] állampolgár vagyok. Kibújtam] a hálóból, mikor átléptem a; határt! Nem is a feleségem; hatása. Akkor még nem is- i mertem...” Torkomig szaladt] az émelyítő, keserű nyál. Ar- ] cul ütött a fiam, úgy éreztem.] Az oltóanyagot idegen fény j szíttá el. Emanálódott. Csőn-] desebbre fogtam a szavam ] mégis. Az asszony miatt, aki] talán a szomszéd szobában ... ] „És te? Te honnan merítetted] az erőd, hogy fölkészülj ? Helyt állj az akadályfutásban? Ki- verekedd a magadét? Svájctól kaptad a többletet, vagy a régi hazádtól?” Ezt felelte: „Átértékelt fogalomkör. Kiégett szavak. Nem akarlak megsér-. teni, apa, de frázisok. Nemzeti ] öntudat, haza. Szakállas dől-] gok ezek. A jelenben élek, tu-; dom a dolgomat.”

Egyet tehettem: csomagolni,; jönni. Meggyűlöljük egymást- a fiammal? Ki tudja, meddig ; élek. Még elköszönhettem ke-< nyértörés nélkül. Meg is ölel-; tűk egymást. Tudta, mit ron- \ tott el és többet nem jövök, ö; sem fog közeledni, hogy kién-! geszteljen. Makacs Kapor-faj-; ta. Egyelőre a neve szerint is! Kapor. És Andris? öt végérvé- ! nyesen elvesztettük.

Hunyadi István :

gyönyörű teremtést, de gránit a szíve. Kiváltotta az indexét, ma gyerekorvos. Onkológus a férje, ismert rákkutató. De francia. Másképp nem beszélnek egymás közt sem. Rövid híradásaiban szórendcsere, idegen mondatfűzés. Mire tanítja a gyermekét, ha lesz egyáltalán?... Totyó Svájcban él, Luzernben. Száznyolcvan magas, atléta. Te ismerted szűkre szabott beszédstílusát, vaslogikáját. Kísérleti vegyiüzemben dolgozik ott is. Nem kellett nagyon erőlködnie, hogy megkapja a trösztvezérigazgató lányát. Most jártam náluk másodízben ... Hirtelen jöttem el. Gondolhatod, minden kényelmem megvolt. Kastélynak is beillő villa, tizennégy szobával, cselédséggel. Fiamék az emeletig részt lakták. Négyesztendős az unokám ... Fogózz meg jól: egyetlen szót se tud magyarul! Lehetséges, hogy valakit Kapor Andrásnak hívnak, s bámul rád, mint a sült hal, ha megszólalsz apáid nyelvén? Ebbe bele lehet zavarodni. Fiamra néztem. Keményen állta a tekintetem. — „Andrissal mi lesz? Elfelejtetted magyarul tanítani?” Fölrántotta a szemöldökét: „Andris hazája Svájc, minek bolygassuk a régit? Itt látott napvilágot, innen kapja létét.” Még nem hullt le szememről a hályog. Bíztam fiam lojalitásában. „Elviszem Andrist haza, és megtanítom, amire kell!” Válasza kedveskedő volt, de annál határozottabb. „Minek törnéd magad, apa. Te csak kertészkedj, neveld a gyümölcsfáidat. Ez a fa már

ZELK ZOLTÁN:

Halottaim

Izgatottabbak az élőknél, nem ölelnek, csak hadonásznak, úgy szeretnek, csak fenyegetnek, ujjúkkal szívemre mutatva számonkérik mindenegy percem, mit gyűjtöttem haláluk óta.

Az vagyok nékik, aki vélük, aki akkor, közöttük voltam — bánják is ők, ha térdig járok a vénség lckaparhatatlan, csontomra száradó sarában: ők futni vágynak, én is fussak! ők táncot vágynak, én is járjam az ifjúság jeges lépcsőit, a hegedűsző meredélyét!

Velük, velük, velük, tapodtat se nélkülük, én lettem hűtlen, én hagytam el a régi udvart, én álltam föl a régi asztal mellől, melyet ők körbe ültek a lámpafény holdudvarában.

Velük a földön és a földben — ez a parancs. S hogy ne feledjem: aki lányra ha még ránézek, fölirják annak homlokára, csikorgó maradék szavamra, süllyedő, horpadt egeimre, holnap leomló falaimra.