Pest Megyi Hírlap, 1972. február (16. évfolyam, 26-50. szám)
1972-02-20 / 43. szám
1972. FEBRUAR 20., VASARNAP ns * hbcvei '<&Círiap Pest' megyei alkotások ÁGH TIHAMÉR: Sétálta tás Szobrok rokonsága mint egyes metropolisokban az Omnia kávét szokták! __ — Az nem számít — tromfolt le az igazgató —, mifelénk már nem hisz a nép ... Múltkoriban is úgy volt például, hogy fellép nálunk a népszerű Grimbusz Aranka, de helyette csak száj- és körömfájás lépett fel. Igazán nem csoda, ha ezek után bizalmatlanok a dolgozók... — De bocsánat, Rábavölgyi Menyhértet, aki már szinte haladó hagyomány, akit a műemlékvédő bizottság a saját színészének tekint, aki még a Tenkes kapitányában tűnt fel, egy ilyen művészt nem tehetünk ki annak, hogy érdektelenségbe fulladjon a műsora! — Szó sincs róla! Telt ház lesz, csak előbb meg kell nyugtatni a közönséget, hogy Rábavölgyi Menyhért csakugyan megérkezett a községbe... Sétáltatni kell! — Mit kell csinálni? — Mondom: sétáltatni — magyarázta, hangjában némi sértődöttséggel az igazgató. — Végig kell vele vonulni párszor a promenádon! — Hol, kérem szeretettel!? — A promenádon __az eszpr esszó és a nagytemplom között ... vasárnap ilyenkor ott vannak a legtöbben ... Sétálnak egy órácskát, híre megy, hogy megérkezett Rábavölgyi Menyhért és meglátja, estére Losonci Miklós i ssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssss* % zsúfolt házunk lesz. Belőlem csak a tapasztalat és a jóindulat beszél! jVem ellenkeztem. A kocsi- ban várakozó Rábavölgyi Menyhérttel igyekeztem tapintatosan közölni, hogy sétálni megyünk. Erre azonban semmi hajlandóságot nem mutatott. Arra hivatkozott, hogy ez nincs benne a szerződésében, különben is neki előadás előtt el kell mélyülnie. Nagy nehezen azonban mégis kötélnek állt, amikor arra figyelmeztettem, hogy a népszerűség mi mindenre kötelezi az embert. Sűrű dohogások közepette végül is kikászálódott a kocsiból és elindultunk vasárnap délutáni sétánkra a promenádon. A kultúrházigazgatónak igaza lett. Az öregasszonyok még a pletykálkodást is abbahagyták, a kerítésekhez lopakodtak, hunyorgó, szemérmes pillantásokkal kísérték a nagy Rábavölgyi Menyhértet, miközben lelkűk mélyén úgy elpirultak, mint amikor először csalták meg a férjüket. A kocsmában félúton megállt á kés, sokan elhalasztották a menetrendszerű vasárnapi pofozkodást, a haragosok kibékültek, a barátok pedig ösz- szevesztek azon, hogy ki kérjen előbb autogramot a nagy Rábavölgyi Menyhérttől, az egész ország népszerű Menyusától. Mindenki az utcára tódult, fiatalok és öregek, nemzedéki ellentéteket félretéve, egyaránt nagy érdeklődéssel bámulták a ritka látványosságot. T/~ őzben elkaptam a hango- kát, áhitatos és ámuldozó párbeszédeket, melyek nyomon követték sétánkat. — Né, mán ki megy ott — lökte oldalba bögyös, gúvadt szemű asszonyát egy rátarti férj —, né mán, ott mén, akit a múlt héten láttunk a tévében ... — A Rita Pavóne!?— ál- mélkodott az asszony. — Egy csudát — tudálékoskodott az ember —, a Rita az sokkal szeplősebb, ennek meg még bajsza is van... ez a Rábavölgyi Menyus... És mi közben csak róttuk az utat le-feL Az esti előadás minden igyekezetünk ellenére, érdeklődés hiányában mégis elmaradt. Az igazgató a kezét tördelte, a felesége viszont gúnyos, oktató hangon leckéztetett meg bennünket: — Nem is érdemelnek mást, minek kellett egész délután mutogatni magukat a főutcán?! Nem bolond mifelénk a nép este olyasmiért fizetni, amit nappal ingyen is láthatott! IV/Tenyussal egymásra • néz- tünk, tekintetünk fáradt volt és törődött, de abban mindenesetre egyetértett ez a pillantás, hogy talán soha nem fogjuk megismerni a pusz- pángbükkösi közönség lelkivilágát. És a kuítúrházigazgatóét sem... 'Ssss/ssssssssss/-ssfss/sssssrSfSssrrssrrsssssssssssssfsssssssfSffsrsrsssssssssrssfrsssss/-fSssssssrs/s/sssssssss/ssss/'sssArsrsssrsrsss* A KITASZÍTOTT Antal Károly: Ifjúság Pátzay Pál: Nyisztor György B dolgokat, de tudom, hogy többé nincs szükség rám, ezt akarták a tudomásomra hozni, ilyen leplezetlen könyörtelenséggel, ennyire brutális módom Csakis ezt akarhatják — igen, ne is szóljon közbe! — az a céljuk, hogy férfikorom teljében, amikor a legérettebbnek érzem a művészetemet, el- bújdossam, kivándoroljak innen. Látja, ez a legvalószínűbb, ezt a sorsot szánták nekem az üdözőim; hisz’ ismerik a jellememet, tehát tudják, hogy más kiút nincs számomra, pusztulnom kell, mégpedig minél előbb, hogy ne röhögjenek rajtam milliók. Igen, ez az egyetlen megoldás számomra, ha nem akarok a kárörvendők szeme láttára lassan elmerülni a gyalázatok gyalázatában, bitang csavargó módjára elkerülni minden tisztességes ember tekintetét, s a társadalom számkivetettjei, a legzűllötteb- bek módjára önérzettelenül elsüllyedni a mocsárban..., — Dekát tulajdonképpen mi történt? — kérdeztem megdöbbenve, amikor a Nagy Színész lélegzésnyi szünetet tartott. A művész rám meredt: — Hogy mi'történt?! Ember; hát maga csukott szemmel jár a világban?! Nem tudja, hogy az új darab plakátján ugyanolyan nagyságú betűkkel szedték ki az é n nevemet, mint a többi szereplőét?!... Heves Ferenc SZABADIT BÉLA: SZENTENDRE i TjMőször úgy volt, hogy a i ■*-J Rió de Cruz-i filmfeszti- | válra utazom reprezentálni, de ! aztán mégis inkább úgy döntöttem, hogy egy puszpáng- $ bükkös! irodalmi est rende- 5 zését vállalom. Hiába, kényel- 5 mes ember vagyok. Puszpáng- J bükkös ugyanis lényegesen kö- 5 zelebb van, mint Rió de Cruz. ^ Meg talán azért is jobban csá- $ bított ez a megoldás, mert eb- ; ben a műsorban a nagy Rába- $ völgyi Menyhért is hirdetve 5 volt, ami már egymagában él- ^ mény. Nekem. A puszpáng- ^ bükkösieket pedig nem kér-» 5 dezte meg senki. 5 Délután érkeztünk meg a g községbe, s jókedvemet rög- J tön . elrontotta a kultúrház | igazgatója, amikor tudomá- $ somra hozta, hogy az esti elő- 5 adás iránt semmi érdeklődés J nincs. Egy árva jegyet nem J tudtak eladni elővételben, ^mindez azonban még nem ad ; aggodalomra okot, mert a kö- ; zönság csak azért nem tülek- $ szik a pénztár előtt, mert a ! faluban egyszerűen nem hi- I szik el, hogy a nagy Rábavöl- | gyi Menyhért Puszpángbükkö- | sön akarja eltékozolni isten- ! áldotta tehetségét. 5 — De hiszen a neve rajta 5 van minden plakáton! — pró- ; bálkoztam magyarázkodni. — ; Nézze meg, akkora betűkkel ! hirdetjük Rábavölgyi Meny- ! hértet Puszpángbükkösön, Á Gödöllői Agrártudományi Egyetem kollégiumának névadója, a Tanácsköztársaság földművelésügyi népbiztosa — Nyisztor György. Róla készített hagyományhű eszközökkel tisztes portrét Pátzay Pál, melyet a homlokzat elé helyeztek, így a bronzszobor az épület szellemi központja, nemcsak téri bevezetője. Pátzay arra törekedett, hogy a markáns vonásokban tükrözze a forradalmi lelkűiét bölcs elszántságát, a veszélyeket vállaló bátorságban a derűs józanságot, azt a szikár méltóságot, mely átsüt a tekinteten. összetett arc Pátzay Pál Nyisztor Györgyről alkotott képmása, szoborban akarja átnyújtani az utókornak nemcsak a külső ábrázolatot, hanem a teljes embert, jellemét, élethivatását. Ez az út személyes megpróbáltatásokat is tartalmazott, rögös út volt, nem olyan sima, mint amilyent Antal Károly villant fel a napjainkban növekedő nemzedékek köny- nyebb sorsában. Ezt tartalmazza az Ifjúság alumíniumból készült kettős figurája, mely szintén a kollégium külső előterében látható, s az esztétizált formák hatásosan utalnak arra, hogy ma a társadalom egyetlen fő követelménye a becsületesen végzett munka, más áldozatot nem követel. Forradalmi múlt, alkotó jelen összetartozó folyamatának szerves egységét rögzíti Pátzay Pál és Antal Károly rokon szemléletű alkotása. Igen, e lábujjhegyre álló 'kecses szépségért kellett üldöztetést vállalni elődeinknek, hogy az ifjúság kibonthassa álmait. Két lány áll ruhátlanul a termő egészség vonzó szimbólumaként, a mezők tiszta asszonyai ők, akik lágyan átkarolják egymást, nemcsak arcuk, egész testük mosolyog a napfényben. A szobrász ösz- szefűzá tagjaikat, hogy fokozhassa fiatalságuk lobogását, azt a méltóságot, mely egyszerre sugározza a nyár és a szerelem örömeit. Így vált az idő, a haladás iránya kérlelhetetlenül vezeti az embereket forradalomból a boldogságba, ilyen összefüggésre utal a két szobor: Nyisztor György és az Ifjúság, Pátzay Pál és Antal Károly párhuzamos célkitűzésű, azonos művészi szinten megvalósult alkotása. — Jó ház ez. Mit akarsz? . — Jó. Éppenséggel háznak is hívhatod. De én egy hónap alatt felépítenék neked egy olyat... De olyat! Amért azt mondod, hogy csak pöcegödröt tudok építeni. — Nem úgy gondoltam — visszakozik tétován a szemüveges. A sapkás se kihívó már, csendesen elrévedezik: — Ha még egyszer házat építhetnék...! Ha valaki szólna..! Akár ingyért is __ — Te csak ne kísérletezz énrajtam! — csattan a szemüveges. — Miért lenne az kísérlet? Hányszor építettem azelőtt!? — Azelőtt! Hol van az már?! — Most csakugyan mérges a szemüveges. — Persze, neked az is vincseft lenne. Neked minden vincseft! — Az hát! Hol .tudsz te valamit egyenesre felrakni? Még a szemed is vincseftre áll. Rakod, mint a bolond, pedig elég ránézni... — Egy mintás ránéz, és szemre tudja. — Tizedmillimétert is észreveszek, ha tudni akarod! — Észrevettél! Valamikor! Azt aláírom — emeli fel ujját a sapkás. Azzal feláll, és. körbejárja a gödröt. Hunyorogva vizsgálja a falát. Mintha örülne, amikor megállapítja: Tényleg vincseft. Itt, ezen a sarkon. — Nem beszélek én a levegőbe — morog njaga elé a másik. De az előbbi szavak szöget ütöttek a fejébe. Lopva a házat nézi, a veranda sarkát, ahol megbontották a málladozó, nedves lábazatot. Itt megy majd be a cső a tenyérnyi vécébe, amelyet mán hetekkel előbb leválasztottak. Az ajtóra gondol, hogy ideje lenne már megcsinálni. — Min gondolkozol? — kérdezi a sapkás. — Az ajtón — mondja. — Le kellene már gyalulni az anyagot. A sapkás kiemeli a fejét a gödörből, hallja, hogy sziszeg a gyalu. Lehajlik, és rakni kezdi a téglákat. Hamarosan rájön, hogy nincs kéznél anyag, elfogyott a malter is. Kimászik. — Elfogyott? — jön ki a sufniból a szemüveges. — Te csak gyalulj! — Add ide...! Mit makacskodsz? — Elveszi a vedret, és hátramegy malterért. Azalatt a sapkás a gyalupad mellett tiblábol.' Belemarkol a friss forgácsba, és az orrához emeli. Épp jön a szemüveges a vederreL — Ezen nemrég még fütyült a rigó — mondja neki. , — Ilyet árulnak... Jó óráig dolgoznak ismét. A sapkás már fel sem jön a gödörből, csak felnyújtja a kezét, ha tégla kell, vagy a vedret, ha malter. A fal már vállig ér. A felső sarokban sűrűbben vannak a téglák, ide már megfelelnek a csorbák és a felek is, j elég, ha lent szivárogtatnak a hézagok. — Elég is lesz már — mondja a szemüveges. — Egy sort még rárakunk, passzentosan. .. Szó nélkül készülnek el a felső sorral is. — Add le a kis létrát — mondja a sapkás. A vederbe do- i bálja a téglatörmeléket meg a kalapácsot, felnyújtja. A létrát! óvatosan megtámasztja a rövidebb falnál, kimászik, majd! felhúzza maga után. Együtt nézik a kész gödröt. — Tűrhető azért — mondja a sapkás. — Csak egy baj van — Vakargatja a fejét a szemüveges.! — Elfelejtettem én is. Ezen a sarkon meg kell bontani a; csőnek. — Majd megbontjuk. Ez legyen a legnagyobb baj. — Persze — vigyorodik el ismét a szemüveges —. a kőmű- ! veséknél ez a rend: előbb építenek, aztán meg bontanak. — $ Ijedten abbahagyja, mert el kell kapnia társát, aki hirtelen $ meginog, és csaknem beleesik a gödörbe. Elhúzza onnan, és a $ fűbe fekteti. — Rosszul vagy? Mi a szentség van veled? Fe- í lelj már! A sapkás kábultan nyitogatja a szemét, felkönyököl, majd ^ fel is ül. A homlokát törölgeti. Egy idő múlva megcsóválja 5 a fejét. $ — Váratlanul szokott jönni. — Mi szokott jönni? Szédülés? — Magas lehet a vérnyomásom. 5 — Vigyáznod kéne.. .■ De a másik most nem törődik vele. Maga elé motyog: — Épp a gödör fölött... | — Ne beszélj hülyeségeket! — formed rá a szemüveges. Ö $ is odatelepszik a fűbe, s átfogja a másik vállát. — Egy kis ^ szédülés. Semmi az! Azt hiszed, én nem szoktam szédülni?$ Afelől mi még különbül megcsináljuk, amihez hozzáfogtunk, 5 mint ezek a mai szakmunkások...! A szakmunkás szóra gúnyos rezdüléssel mosolyodik el a má-^ sik is. Aztán hallgatnak jó darabig. A szemüveges a maga ^ gyárát nézi, a hosszú vagonsort a ládákkal, a sapkás meg ^ amarról az óriás darukat. Bólint, majd nyögve feltápászkodik. $ — Mi még meg tudunk csinálni valamit. Meg. Ügy, ahogy ^ kell. — Elnéz a gödör irányába, messze megkerüli, úgy halad ^ a kapu felé. — Isten áldjon, öregem, ledőlök egy kicsit. Csak & szólj, ha kell valamit segíteni. § A szemüveges ül tovább a fűben. ^ is szívesen emeltem fel magamhoz. És vajon csak a drámai szerepkörben éreztem volna jól magam? Hát nem ugyanolyan átéléssel alakítottam a zenés bohózatok megcsalt férjét, vagy nem álltam örömest rendelkezésére a kabarénak is, amikor szüksége volt rám? Mert' a művészi arisztokratizmust, a gőgöt és hiúságot én nem ismerem ... Es nem vettem ki részemet lángoló hittel és ifjonti lelkesedéssel a magyar film megújhodásából, nem vállaltam-e fizikai erőmön felüli odaadással a filmezéssel járó fáradalmakat, izzó nyárban és dermesztő téli fagyokban? ... De nem is lehetne másként. Én színésznek születtem, én a színpadon élek, az életet csak játszom... És most mégis kitaszítottak az emberi és művészi sorsközösségből, kitaszítottak úgy, ahogyan művészembert még tálán sohasem. Mindig borzadva gondoltam az emberi bűnök egyik legalja- iabbjára, az apagyilkosságra — és most egy apagyilkosnál ltolsóbbnak érzem magam. Ha nagát nem ismerném oly régóta, higgye el, hogy elkerültem jolna, aminthogy elkerülök post mindenkit, mert nem is nerek már az emberek szeméje nézni. Hisz’ úgy nézhetnek ■ám, mint egy veszett ebre; jecsületből elégtelent kaptam, ügy pillanatig se higgye, hogy ildözési mánia ez nálam; telesen tisztán és józanul látom — Mert nézze — kezdte a Nagy Színész, szinte minden ptmenet nélkül, miután üdvözöltük egymást —, egy szót se szólnék, ha valaha is kifogás merült polna fel emberi vagy művészi magatartásom ellen. Visszautasítottam-e csak egyszer is valamilyen vidéki meghívást, lemondtam csak egyetlen alkalommal is ingyenes fellépést? Ez önmagában még nem volna érdem, de én nem kötelességből tettem, amit tettem a kultúráért, hanem büszkén és boldogan, abban a hitben és tudatban, hogy szerény tehetségemmel segíthetek. Vagy állíthatná bárki, hogy a nagy szerepekre pályáztam? Hiszen a kisgyerek is tudja, hogy bálványozott színész létemre a legkurtább szerepet
