Pest Megyi Hírlap, 1972. február (16. évfolyam, 26-50. szám)
1972-02-20 / 43. szám
nsr HF.GVCI K^Cívlaii 1972. FEBRUAR 20.. VASÁRNAP THURZO GABOR: az» E PATAKY TIBOR: FIÜFEJ W/7//////////W///////////////W////7///7/////// Sugarat fonsz A perc a teljes. De félsz, elárul. , Kevés csak éj csak éjszakául, sugarat fonsz meg szemhatárul. Hull rám büszkén koholt reményed s a mindig mindent elborít. Nem várok én se jót, se rosszat. A puszta léted boldogít. A csendes utca házai közt egyedül járok, egymagám, az este is egyedül sétál, miként én, ő is társtalan. Az est karomba ölti karját, együtt lépdelünk csöndesen, nesz nélkül lengünk a járdákon, kavicsokon és köveken. Kettőnké minden ház és utca, a csend, az árny, a lámpafény, a Csillagokat is elosztjuk: fele övé. fele enyém. CSONTOS GÁBÖR: A mintás és a kőműves ZELK ZOLTÁN: Egy-szál ingben Egy-egy szál ingben, mezítelen talppal, a tél göröngyös tócsáin át futott hozzám s bebukva az ajtón, mellemre zuhant az a leány. Kuporogva megült a fotöjben — nem illett hozzá most semmi fény, nem illett a szép fiatal térdek sose szűnő nyári mosolya. Fölemelte lassüdan a csészét s félúton eltört a mozdulat — úgy bámult a kihűlő teába, mint kútba hajdan a kis cseléd. Apja voltam? bátyja? szeretője? mindenképpen rokona, hiszen a rémület vert tanyát szívében, s megőszülj egy pillanat alatt. Megnyugodva? Csak letörölt könnyel ment el aztán. Kucsma és kabát. De én láttam, kusza, fehér hajjal mezítelen fut az úton át! Ritkaságok fakszimilén PINCZÉSI JUDIT: Virág és feikcndő XT a legalább Bécsbe men- nék vagy Münchenbe, Prágába! De éppen — Moszkvába! Anyám csak regény ek- • bői ismerte Moszkvát, onnan tudta, milyen más, milyen messze van. És mekkora a hideg. Napóleon is csak úgy' tudott melegedni, hogy felgyújtották orra előtt a várost. — Tavasszal — feleltem — azért szidott, hogy Bécsbe megyek. Pedig az közel van. ’ — Nem az a baj — sóhajtott. — Az a baj, hogy elmész. Mindig így engedett el, gyerekkoromban is, azután i> Mindig kellett egy kis lelkifurdalást, bűnbánatot érez- nem. Pedig akkor még fiatal volt, most meg hetvenöt éves És — minek áltassam? — Moszkva valóban messze van. Ott toporgott körülöttem, amíg’ csomagoltam. „Pizsamát viszel? Mondtam, hogy vegyél egy kucsmát. És a meleg harisnya?” — Minden megvolt. Nemsokára megkérdezte még: „A miniszter is veletek megy? — Hál’ Istennek!” Egy miniszter, úgy látszik, nagyobb biztonságot ad. Akire egy miniszter vigyáz, azt nem nyeli el a messzeség. Alig vártam, hogy induljak. Mert ki tudja zúgolódás nélkül elviselni — felnőtt létére — a gyengédséget a féltést, azt, hogy hebehurgya kamasznak nézik? A kofferom végül az Északi-sarkra is jó lett volna. Még néhány pillanat — a búcsú, tele nehezteléssel, aggodalommal, egy kis sértődöttséggel, aztán indulhattam. A lelkifurdalás, persze, már a küszöbön elfogott. De nem kellett megkérdeznem, mivel engeszteljem meg. . — Ne hozzál semmit — csókolt meg. — Csak egy kis virágot. — Virágot? — Csak ezt a kérést nem vártam! — Nem sokat. Néhány szálat. — Minek az magának? Nem tudott felelni rá. És én — siettem, meg sem próbáltam kitalálni. Már repültünk is, aranyló- perzselő pesti kora őszből a moszkvai esős őszbe. Két óra után a város, egyszerre, felkészülés nélkül. Tűző napfényből habosan-jegesen csillogó felhők közül, átmenet nél• kül zuhantunk a ködbe. És , ferdén, messze, már láttuk az ■ egyetemet, piros-kék-sárga fa• lusi házakon túl Moszkva tor- i nyait.'A látvány olyan várat- i lanul ért, mintha rám kiáltottak volna. Milyen más vonaton — lassan-lassan közeledik egy ismeretlen város, fokozatosan tárja fel magát. Én hirtelen zuhantam Moszkvába, kapkodtam valósággal a fejemet. TT gvetlen bódulat volt ez a hét. Mint mindig, most , is elképzeltem magamnak valamit, és mint mindig: most is sorra, cáfolt meg mindent a valóság. Milyen ez á város? — [ tűnődtem, egy-egy napra visz- szaemi-ákezve. Nem tudtam megfogni, markomba szorítaná, Itt vagy, ilyen vagy! Má- sutt, akármerre jártam, ez mindig sikerült. De most és itt! Egymásra rohantak, egymást ragadták el felhőkarcolók és . kicsi faházak, a Kreml vörös : bástyái-torhyai és frissen ara- 1 nyozott templomok gombkupolái, neonfényben rikító, ezerszínű utcák, körutak és alföldi kisvárosokat idéző terek. Moszkva egy nagy falu — hallottam Gorkijt. De micsoda falu — egyre tűnik,' olvad, lerohanják a sugárutak, épílke- l zések. Mint óriási szöcskék az égen a toronyházak vázai. És i emberek, áradva, mindig és i mindenütt. Emberek, akik bosszantóan idegenek maradtak, mert elzárt tőlük a nyelv ; — és emberek, akikből egy . közös szóra, Közös mozdulatra . előbukkan az ismerős. így , múltak, kavarogtak a napok, . mint nálam idegenben mindig , —= csupa láz és csupa reménytelen csüggedés. Csoda-e, hogy megfeledkeztem anyám virágairól? 1 Utolsó este aztán — zárt virágboltok melegágyi párás üvegén át — hiába néztem a cirmos krizantémokat, rózsákat, sisakvirágos gladióluszo- 1 kát. Virág nélkül' fogok hazamenni. Az útitársak — a miniszter t is — mulattak furcsa gondo- [ raon. — Mondd már — nevetett rajtam az egyik —, majd ve■ szel Pesten, a Ferenciek terén. Milyen egyszerű megoldás! Virág, az virág, akárhonnan vigyem. És mennyivel frissebb lesz az a pesti csokor, nem hányódik majd csomagtartóban, nem törik össze a kofferok, nem fonnyad el. Hát ez igazán a legegyszerűbb — Pesten veszek virágot. És mégsem volt olyan könnyű belenyugodni. Ez mégis hűtlenség, mégis hazugság! Éjszaka aztán egyre erre a virágra, a kezdődő lelkifurdalásra riadtam. És kora reggel már lent vágtattam, virágot — egy hervadt szálat legalább! — hajszolva a Komszomol téren. Moszkva reggel, munka előtt, amikor három pályaudvar önti az embereket! Törtem át köztük magam, kergetett, nem hagyott nyugton- ez a nevetséges gond. Egy standon aztán találtam virágot, dércsípett, ócska kis csokrot. De megkönnyebbültem — egy csapásra eltűnt a lelkifurdalás. Csak a fürdőszobában kellett még összeszednem a holmimat, és mehettünk. Ahogy felgyújtom a villanyt, a kádban ott úszik három rózsaszín gladiólusz. Hogy került ez ide? Miféle csoda? De nem akartam kitalálni, pakoltam a pompás ^zálhkat a szemérmesen ócska csokor mellé. — Látom, megtaláltad — fogadott az útitárs, az, aki olyan könnyedén mondta tegnap: „Mondd már, majd veszel Pesten a Ferenciek terén.” — Te hoztad? — Nem tudtam nézni, hogy esz a fene a virágok miatt. A csokor — az a néhány neve nincs, dércsípte szál és tündöklő gladióluszok — ott hányódott a csomagtartón. Mire hazaérünk, nem lesz köztük különbség. De akármilyen lesz is, én nyugodt voltam, ilyen boldog, bűntudat nélküli talán még a paradicsomban sem. Már elhagytuk a Kárpátokat, amikor megszólalt a miniszter. — Én is kinevettem magát — mondta. — Na hallja, any- nyira töri magát egy moszkvai csokor után. Amikor a virág valóban virág, olyan mindegy, honnan keríti, elő. Később elszégyelltem magam, mert egyszerre eszembe jutott egy semmiség, régi emlék. És mint mindig, ha — isten tudja, miért? — eszembe jut, most is nyugtalanított, keserített. Egy régi mulasztás. Ügy felsebzett, hogy ma sem heged, több mint harminc év után sem. : Lassan ereszkedni kezdtünk. ; Eltűnt-előbukkant alattunk a jtáj. És mindannyiunkban az a i múló részegség, az a semmi S máshoz nem hasonlítható szo- ! rongás, amely leszállás közben § fog'el. i — Biztosan maga is tenyésztett gyerekkorában selyemgu- § bókát — folytatta. — Nagy di- í vat volt. Maga, a fejemet ten- ^ ném rá, játékból csinálta. Ná- | lünk, otthon, az a pénz is kel- ^ lett, amit értük kaptam. Ami- $ kor együtt volt egy kosárra $ való, elindultam Ceglédről ^ Szolnokra, hogy ott adjam ^ el. Az első önálló keresetem! ^ Mit vegyek rajta édesanyám- ^ nak? „Fejkendőt, fiam —$ mondta. — Amilyent csak ^ Szolnokon kapni.” Mert neki ^ Szolnok volt olyan messzi, ^ mint a maga édesanyjának ^ Moszkva. És nyilván ugyanak- ^ kora' aggodalommal eresztett ^ útnak. Szolnokon eladtam a ^ gubókat, szétnéztem, mász- káltam — mekkora a világ! —, | és mire eszembe jutott a ken- ^ dó, bezártak a boltok. Nincs ^ ennél egyszerűbb, gondoltam $ én is, fejkendő, az fejkendő, $ majd veszek egyet Cegléden. ^ Persze, hogy boldog volt vele ^ az anyám! És mutatta min- $ denkinek: „A fiam hozta Szol-^ nőkről.” Egy ideig boldog vol- ^ tam, csalit később nyilallt be- ^ lém:, megcsaltam, becsaptam^ szegényt. Hisz ez mégiscsak ^ ceglédi kendő! Kényelmes vol- ^ tam, bámész, feledékeny. Most ^ egy hazugságnak örült az anyám. Jó lett volna beval- ^ lani neki, de nem mertem, < sem akkor, sem soha később. ^ És ha eszembe jut, elfog a ke- ^ serűség, a fájdalom. Most is ^ olyan elevenen, helyrehozha- $ tatlanul, mint akkor először. ^ $ Már földét értünk, szedtem elő a fonnyadt, tört moszkvai ^ csokrot a csomagtartóból. § — Nagyon jól tette, hogy § nem a Ferenciek terén vett ^ moszkvai virágot. Eljött volna ^ magánál is a pillanat, amikor ^ soha többé nem bocsátotta vol- 4 ha meg ezt a hűtlenséget, ezt $ a csalást. Mert az ilyen kicsi- $ ség fáj a legjobban. A na-^ gyobb sebek könnyebben he-^ gednek, ritkán fakadnak el ^ újra. | "p's újra otthon voltam! Hát| nem fagytam meg. Min- ^ denem megvan, én is megva- ^ gyök. Mutassam magam! Ta- ^ Ián még meg is híztam! Bol- $ dog volt, véget ért a rettegés, ^ féltés — ismét birtokába vett, ^ hatalmában vagyok, a fia va- ^ gyök. Odaadtam a csokrot. Olyan ^ jó volt mondani: hajnalban, ^ a Komszomol téren, még frigs § volt minden szál. Kézzel- ^ lábbal magyarázva vettem a ^ fagyoskodó kis öregasszonytól ^ a csokrot, forgatta, mégsza- $ golta, nagyon természetesnek 4 találta. & S — Ugyanolyan, mint az itt- % honi — mondta megnyugodva. J És azt hiszem, legközelebb ^ már könnyebben enged el. | Hisz a virág, valóban virág ^ — még akkor is, ha moszkvai. s FALÜ TAMÁS: ; Néhány kis ház áll a dombon, éppen a két gyár között ! Ha erre néz az ember, a ládákba szögeit gépekkel megrakott (vagonokat látja, amarra meg az óriási darukat. A daruk a S panelokat emelgetik, és sorbarakják a gyárudvart átszelő sí- i nek mellett. ! — Mi lesz már, meddig várjak? — dugta ki fejét a gödöri ból a sapkás kisöreg. A szemüveges elszakítja tekintetét a § gyárakról, aztán léad két csorba téglát. Csupa ringy-rongy ! tégla halmozódik mellette kupacban. Egymásra helyez néhány ; ép darabot, leül, és előveszi a gyújtóját. ; — Hagyd egy kicsit! Gyújtsunk rá — szól le a másiknak, í — Mindjárt — jön a gödörből a hang. Már derékig ér a : hézagosán felrakott fal. Az emésztőgödör oldalát így kell ki- ! rakni, högy a Víz elszivároghasson belőle. A sapkás a félte- ! nyérnyit érintkező téglák alá egy-egy pötty cementes maltert ! ejt, mind a két végéhez, úgy nyomja rá a következőt. Amelyik ; nagyon csorba vagy rövid, azt ledobja a gödör közepére. ; — Ne adj le háromnegyedesnél kisebbet — szól fel a szem5 üvegesnek. — A csonkák később jönnek. Azokat majd sű- ^ rűbben rakom. J — Jó, nekem mindegy. Gyere már fel — türelmetlenkedik ; a szemüveges. ä — Egyáltalán nem mindegy. 5 — Nem a fenét! Vincseftre áll így is. : — Mi áll vincseftre? — mordul lent a sapkás. Kiegyenesíti J a derekát, és körbevizsgálja mind a négy falat. — Egy fene J áll vincseftre! — Azzal fellép a rövidebb oldalra, felnyújtja ; a kezét, a szemüveges meg kihúzza a gödörből. Mindketten 5 leülnek egy-egy stósz téglára. / J — Nem azért mondom, de ennek csakugyan mindegy — i jegyzi meg engedékenyen a szemüveges. Várja, hogy a sapkás 5 megkínálja cigarettával. Kiemel egyet a csomagból, tüzet ad, Jmajd maga is rágyújt. Megkönnyebbülten fújja ki a füstöt J Ismét kötekedővé válik a hangja. — Pöcegödömek jó. Azt még t meg tudod csinálni. t A sapkás rákapja társára a tekintetét, de csak legyint Nem $ akar mérgelődni. Később mégis azt mondja: — Hogy mit tudok megcsinálni, azt hagyjuk. — Persze, hogy hagyjuk — somolyog a szemüveges. Tudja, hogy a másik egykettőre felcukkolódik. Mélyeket szív, s elnéz a gyár felé, ahol a panelokat emelgeti a daru. — Házat már nem építhetsz úgyse. A házakat már nem téglából csinálják. — Van azért, améket abból — morran a sapkás. — Mi az istent akarsz tőlem? — Én? Áz égvilágon semmit. Szótlanul szívják a cigarettát, kerülik egymás tekintetét. A sapkás is arra néz, ahol a daruk dolgoznak, utána a másik gyár felé, végül ingerülten legyint. — Nálatok tán fából csinálják a mintákat, mi? — Frászkarikát! Műhabból. Műlap, műbőr, még a fogaskerék is műanyagból van. Minden a fene műanyag. — Na látod! — A sufni előtt, a meghosszabbított tető alatt munkapad áll, előrebukott rozsdás satuval. Egy vállfa van beszorítva. — Nem lehet még kifogni? — Az enyv nem malter. Legalább négy óra, hogy fogjon. — Nem is csodálom, hogy a fenének se kell a fa. Meg az enyv. Lassú! — bólogat a sapkás. — Mégis idehozod ragasztani a nyavalyás vállfádat. Pár forintért adnak műanyagból valót. — Sajnálod azt á kis enyvet, vagy mi? — néz dühösen a szemüvegesre. Az megrántja a vállát. — Nyavalyát. De hát ez az igazság. A sapkás maltertól fehér ujjhegyei közé veszi a csikket, szív még egyet belőle, aztán leejti a fűbe. Rátapos. Közben a házat vizsgálja a simlédere alól. Elég nyomorúságos kis ház. A veranda külön van hozzátoldva, de így se nagyobb egy becsületes tyúkólnál. Belül egy szoba van, bár most a veranda és a szoba' közötti konyha is szobának szolgál. A gázpalackos főzőalkalmatosság a verandán áll, nyáron legalábbis. — Lebontanám en egyszer ezt az egészet. ' — Micsodát bontanál te le!? — hökken meg a szemüveges. — Ezt a te házadat. De a tövéig. Aztán vadonatúj téglával megalapoznám az újat. Feljebb azért beépíteném a régit is. Olyan takaros házad lenne...! Holnap lerajzolom, ahogy gondolom. — Te csak ne rajzolj le semmit! — Azt rajzolok, amit akarok — fürkészi a másik arcát. Hunyorog: most neki sikerült feldühítenie a másikat, aki olyan most, mintha csapdába esett volna. Gyámoltalanul széttárja a karját: * "... í Több mint száz, országosan Fakszimile kiadásban jelentess ritkaságnak számító ős- tik meg Miskolc kézműipará- ! nyomtatvánnyal rendelkézik a nak becses emlékét, az 1836 és 5 miskolci Lévay József tudó- 1874 között vezetett, kézzel imáni/os könyvtár, amely most írott diáriumot, amely a „Ta- > megkezdi ezek fakszimile ki- nulóinasok könyve, a beszegő- ! adását. A múzeális értékű dés és felszabadításról” címet i gyűjtemény vezetői eddig négy viseli. A kiadványok a nem- I kiadványt készítettek sajtó zetközi könyvév alkalmából az jalá. idén jelennek meg. ; A sorozat első köteteként a | Miskolci Kódex fakszimile ki- memmmmmlmmenet \ adása jelenik meg. , ; Könyvtörténeti érdekesség TCénníí nrlélc $ lesz az első magyar nyelvű XVCjJd.J IV 6 biblia, a Károli Gáspár vi$ zsolyi bibliája díszítményeinek A Művelődésügyi Miniszté- | vizsgálatával, valamint a vl- rium ajándékaként csaknem $ zsolyi nyomda történetével félmülió forint értékű képző- í foglalkozó kiadvány, amelyet , , „ ., , , .. 5 dr. Hunyadi József, a könyv- művészeti alkotás érkezett ' tár vezetője dolgozott fel. Borsod megyébe.
