Pest Megyi Hírlap, 1972. február (16. évfolyam, 26-50. szám)

1972-02-12 / 36. szám

V)'?. FEBRUAR 13., SZOMBAT

fókusz

12 pont

SZERDÁN a késő délutáni órákban zárta le első olvasásban Bonniban a Szövetségi Tanács (Bundesrat) a „keleti szerződések” ratifikációs vitáját, s mint várható volt, helyt adott az ellenzék aggályainak. A vita végén a CDU —CSU szavázógépezete működésbe lépett és a Szövetségi Tanács a pártállási aránynak megfelelően, 21 szavazattal 20 ellenében helybenhagyta a jobboldal fenntartásait, amelyek a „keleti szerződések” végleges jóváhagyását a felvetett kérdések kielégítő megválaszolásától tette függővé.

ÖT KERESZTÉNYDEMOKRATA irányicású nyugatnémet tartomány a bonni kormányhoz intézett 12 pontban foglalta össze e fenn,tartásokat, amelyeknek tisztázását kérték. E fenntartások kimondják. hogy a szerződések, amelyek elismerik a második világháborúban elszenvedett német területveszteségeket, megakadályozzák Németország esetleges újraegyesítését azzal, hogy egyszer, s mindenkorra befagyasztják a jelenlegi határokat és hallgatólagosain elismerik az NDK-t. Kimondja, hogy a volt harmadik birodalom szovjet és lengyel igazgatás alatt álló területein élő németek többé nem választhatnák majd nyugatnémet lakhelyet és nem kérhetnek nyugatnémet állampolgárságot Az ellenzék véleménye szerint a szerződések homályosak, s a Szovjetunió továbbra is beavatkozhat a német belügyikbe, s nem mondott le kifejezetten az ENSZ alapokmányába foglalt azon jogáról, melyet mint a második világháború együk győztese szerzett.

A SZÖVETSÉGI GYŰLÉS

23-án foglalkozik első olvasásban a „keleti szerződésekkel”, a Szövetségi Tanács pedig május közepén dönt harmadik olvasás , után véglegesen e tárgyban..

A Brandt-kormány reménye, hogy április 23-án Bade- Württernbergiben választásokat tartanak, s ha itt a CDU elveszti többségét, egyúttal kisebbségbe kerül a Szövetségi Tanácsban is, s így a ratifikálásoknak nem lesz semmi akadálya.

A. B. T.

FockJenő repülőtéri nyilatkozata

A VDK-ból hazaérkezett magyar párt- és kormányküldöttség vezetője, Fock Jenő a Ferihegyi repülőtéren nyilatkozott a sajtó képviselőinek.

Milyen benyomásokkal tért haza a magyar párt- és kormányküldöttség Hanoiból?

— Ha valaki külföldről,'különösen, ha baráti szocialista országból jön haza, ahol testvéri szeretettel fogadták, természetes, hogy sokáig hordozza magában az új benyomást, a kellemes, jóleső érzéseket, a baráti beszélgetések emlékét, így van az a pártot, a -kormányt, az ország népét képviselő hivatalos küldöttség minden tagjával is. Mégis, ez alkalommal többről is szó van, olyan érzésekről, amelyekre nem lehet meghatódó ttság és lelkesedés nélkül gondolni.

— A függietlenségért, szuverenitásért három évtizede szüntelen harcot folytató, s ebből több mint hét esztendeje a világ legnagyobb imperialista hatalmával élethalálküzdelmet vívó nép vendégei voltunk. Amerre jártunk, városokban és falvakban, gyárakban és termelőszövetkezetben, katonák és diákok között, mindenütt a harci lelkesedés, az állhatatosság és a nagyszerű helytállás példáival találkoztunk. Küldöttségünket mindenütt rendkívül meleg, elvtársi szeretettel, nagy megbecsüléssel fogadták. Mindenütt tudnak a magyar nép irántuk érzett rokonszenvé- ről, a magyar munkások, párasztok, asszonyok, fiatalok, úttörők megannyi szolidaritási akcióiról, a gazdasági segítségről épp úgy, mint a harcukban eredményesen használt magyar fegyverekről, a kórháziakról és a vérplazmáról ugyanúgy, mint a takarókról és a melegítőkről, a Vietnamért vállalt önkéntes vasárnapi műszakokról. Sok magyarul tudó, nálunk egyetemet végzett, vagy szakmát tanult vietnami fiatallal is találkoztunk, akik terjesztik a magyar nép iránti megbecsülést, és szeretettel emlékeznek vissza a Magyarországon eltöltött évekre.

— A magyar nép, pártunk és kormányunk iránti megbecsülés jeleként értékeljük azt is, hogy küldöttségünket a legmagasabb szinten fogadták:

több alkalommal is találkozhattunk Le Duan elvtárssal, a V;rtnami Dolgozók Pártja Központi Bizottsága első titkárával, Troung Chin elvtárssal, a nemzetgyűlés állandó bizottságának elnökével, Ton Duc Thang elvtárssal, a VDK elnökével, vietnami testvérpártunk politikai bizottságának csaknem minden tagjával és póttagjával és természetesen Pham Van Dong miniszterelnök elvtárssal, aki a velünk tárgyaló magas szintű vietnami küldöttséget vezette.

Mi volt Fock elvtárs legmaradandóbb élménye? '

— Vietnami tartózkodásunk során többször is elmondtam, hogy első ízben 1965 őszén, az amerikai eszkaláció időszakában jártam a Vietnami Demokratikus Köztársaságban. Alkalmam volt tehát összehasonlítást tenni, milyen hatást V3 gyakoroltak az elmúlt hat és fél év súlyos terhei a vietnami népre. Az ellenség azt hitte, hogy a vietnami emberek kifáradnak a hosszan tartó háborúban. Igaz. nehéz, áldozatoktól terhes körülmények között élnek, de a csüg- gedésnek nyomát sem tapasztaltuk. ötömmel láttuk, hogy ilyen körülmények között is mennyi életerő, menynyi mosoly sugárzik a felnőttekből és gyerekekből egyaránt. Saját szemünkkel győződtünk meg, hogy yietnami testvéreink lelkesedése, harci szelleme töretlen. Az amerikai imperialisták hiába reménykednek, a Vietnami Demokratikus Köztársaság népe egységesen és szilárdan tömörül a Vietnami Dolgozók Pártja köré, hogy győzelemig folytassa a harcot a hazájukat megszálló idegen hatalom és helytartóik ellen. Tudják, hogy harcukban szilárd támaszt jelent a Szovjetunió és a többi szocialista ország — köztük hazánk — internacionalista segítsége és szolidaritása.

Hogyan vonná meg a delegáció munkájának mérlegét?

— Abban a tudatban térhettünk haza, hogy. eleget ettünk pártunk, kormányunk megbízatásának. Aláírtuk a magyar—vietnami nyilatkozatot a Vietnami Demokratikus Köztársaságnak 1972-ben nyújtandó összes segélyről, a térítésmentes katonai támogatásról, a kamatmentes hitedről, ' valamint a kölcsönös áruszállításokról és fizetésekről szóló megállapodásokat. Mindenütt átadtuk népünk

forró testvéri üdvözletei. Kifejeztük csodálatunkat hősi helytállásuk iránt. A két országot kölcsönösen érdeklő

nemzetközi problémákról, országaink kapcsolatainak fejlesztéséről és mindenekelőtt a vietnami nép hősi harcával összefüggő kérdésekről őszinte, nagyon elvtársias légkörben,, rendkívül eredményes tárgyalásokat folytattunk a Vietnami Dolgozóit Pártjának, a Vietnami Demokratikus Köztársaság kormányának vezetőivel. Bebizonyosodott, hogy minden, megtárgyalt kérdésben teljes közöttünk az egység.

— Útban Hanoi felé ismerkedtünk meg a Vietnami Demokratikus Köztársaság kormányának állásfoglalásával, Nixonnok a közvéleményt félrevezető „béketervével”. Érkezésünk napján hozták nyilvánosságra a dél-vietnami ideiglenes forradalmi kormány hivatalos válaszát. Kifejtettük t véleményünket: fenntartás nélkül támogatjuk a két nyilatkozatot.

— Népünk, pártunk, kormányunk — ahogy eddig, úgy a jövőben is — erejéhez képest megad minden tőle telhető támogatást ahhoz, hogy vietnami testvéreink katonai, politikai és diplomáciai eszközökkel vívott harca teljes győzelemmel érjen véget. A ■vietnami nép sorsáról senki sem dönthet és tárgyalhat helyettük, és a hátuk mögött. Hazánk — a többi szocialista országgal együtt — átérzi a ráháruló felelősséget. Szolidárisak voltunk és szolidárisak maradunk minden próbálkozással szemben, amely a vietnami nép függetlensége és szuverenitása éliléh'' irányúk

— A vietnami—magyar barátságot, a nemzetközi kommunista /nozgalorn internacionalista egységtörekvéseit demonstráló ünnepnapok után most ismét a szolidaritás tettekben kifejezésére jutó hétköznapjai következnek — fejezte be nyilatkozatát Fock Jenő.

Bombamerényietek Milánóban

Fasiszta terroristák Milánóban bombát robbantottak a kommunista partizánok emlékművénél is.

Miközben az egyre lazuló, ] szövetségi viszonyban levő olasz kormánypártok hetek óta nem tudnak előrelépni egy új kormány megalakítása érdekében, ismét előrelépett a szélsőjobboldal.

Ismeretesek a tények: Itália legnagyobb ipari centrumában csütörtökre virradó éjszaka bombamerényietek történtek. Az Olasz Kommunista Párt lapja, az Unita milánói szerkesztőségi épülete előtt robbant az egyik bomba, az ellenállási mozgalomban elesett kommunista partizánok milánói emlékműve előtt a másik. Ez utóbbi bombarobbanás megsebesített egy nyomdászt Nem volt kétséges, hogy milyen gondolkodású és érzelmű emberek követték el a terrorakciókat, hiszen éppen a kommunisták ellen tették.

De hogy még a legnaivabb emberben sem maradjon szemernyi kétség, a merénylők röpcédulákat is hagytak a helyszínen. Bemutatkoztak ők már magukkal a bombamerényletekkel is, de ezekkel a szélsőjobboldali, uszító tartalmú röpcédulákkal még jobban bemutatkoztak: „Mussolini ro- hamosztag” volt a röpcédulán szereplő aláírás.

Szinte hihetetlennek tűnik, hogy csaknem három évtizeddel a fasizmus itáliai becstelen bukása és vezérük, Mussolini felakasztása után még mindig létezik „Mussolini rohamosztag’’, még mindig — vagy: már megint? — él, sőt támad a fasizmus. De miért teheti?

Az egyik magyarázat feltétlenül a — éppen a széthullás jeleit mutató — bur- zsoá kormányzat, az úgynevezett középbal koalíció általános tehetetlensége, amely melegágya lehet a fasizmusnak is.

Elkeseredettség, kiábrándultság, harag — s a fasizmus a maga demagóg módszereivel ezt használja ki. ,

Az újabb merényletek felháborították az olasz közvélemény demokratikus részét, a szakszervezeteket 5 más intézményeket. Milliók véleményét visszhangozza Luigi Longo, az Olasz Kommunista Párt főtitkárának távirata: „Követeljük, hogy alkalmazzák azonnal teljes szigorral az alkotmány előírásait a fasiszta csoportok és rohamosztagok ellen!"

Ilyen egyszerűen megoldható lenne a dolog, ugyanis: a háború utáni olasz alkotmány teljes védelmet nyújt a fasizmus ellen. Csak élni kellene vele. Dehát az olasz politi- tikai élet Vezetőinek jó része nem ér rá erre. Túlságosain el vannak foglalva a bársonyszékek körüli versenyfutással.

Kilenc nap az őserdőben

■ A perui ntasszálUtA repülőgép karácsonyi tragédiájának bfre bejárta a világot. A keresésére indult felderítő repülőgépek csak három nappal később fedezték fel roncsait a dzsungelben. A mentőexpedlclő tagjai ejtőernyővel közelitet-' ték meg a szerencsétlenség színhelyéit. Egyikük — egy misz- Agionárius — a leszálláskor eltűnt. Negyvennyolc óra múltán találtak rá társai: földetéréskor szerencsére csak a lábát törte. A mentőosztag megállapította: mindenki életét vesztette. Négy napra rá kiderült: egy 17 éves lány mégis túlélte a katasztrófát. Megmenekülésének történetét a külföldi lapok- han megjelent beszámolók alapján állítottuk össze.

A négymotoros, turbó-lég- csavaros Lockheed Electra karácsony napján 86 utasával fél tizenkettőkor indult Limából. Spirálvonalban emelkedett a tenger fölé, hogy elérje a megfelelő magasságot, mielőtt átlépné az Andok választóvonalát. A perui gép útiránya Lima—Pucallpa—Inquitos. A kapitány tizenkét óra kilenc perckor jelentette a rádiótoronynak: „A fedélzeten minden rendben.”

A gép pilótája a messzeségben a tropikus vihar lila színű felhőit pillantja meg. Az utaskabinban kigyullad a lámpa: „Kérjük, csatolják be öveiket.” A figyelmeztetést hamarosan követi az első légörvény. A villám fényénél Julianna még látta, hogy a repülőgép jobb oldala lángba borul, azután elveszti ■■ eszméletét.

O

A 17 esztendős Julianna Kopeke, a limai német nyelvű Humboldt gimnázium tanulója édesanyjával utazott a gépen karácsonyi vakációra apjához Pucallpába, aki a Limai Természettani Múzeum Madártani Intézetének vezetője.

A kislány így mondja el menekülésének történetét:

— Mikor kinyitottam a szemem, majdnem éjszakai sötétség volt. Még mindig a repülőüléshez voltam szíjazva, bár körülöttem csak hatalmas fatörzseket láttam. Csupán a levélzet boltozatán, 40—50 méterre a fejem felett törtek át a fénysávok. Ekkor értettem meg, hogy ez még nem az éjszaka, hanem csak

az erdő homálya. Minden tagom fájt, úgy éreztem, mintha az egész testem összetört volna. Meg akartam nézni órámon a pontos időt, de elveszítettem a szemüvegem. Nagyon rövidlátó vagyok, sötét is volt, így egész közel kellett emelnem a kezem a szememhez. Az óra járt. Négy óra tíz percet mutatott. Eszembe jutott, hogy délután egy óra körül néztem meg utoljára. Ez még a gép felrobbanása előtt vplt. Tehát három órán át lehettem eszméletlenül. Ismét arra vágytam, hogy újra alhassak. Óriási erőfeszítés árán sikerült kiáltanom: „Mama, mama”. Az erdő elnyelte hangom, senki nem válaszolt. A jobb oldalamban óriási fájdalmat éreztem, s a ruha vállamhoz ragadt az alvadt vértől. Megpróbáltam kiszabadítani magamat az ülésből. Aztán elszakadt ruhámban, vacogva, néhány percig négykézláb másztam a humuszos talajon. Nehezen felegyenesedtem, majd megpróbáltam járni — sikerült. Az éj leszálltával az erdő lassan hangokkal telt meg, csak halottakat láttam magam körül, s az álom úrrá lett félelmemen.

O

A repülőgép kétezer méter magasban volt, amikor leszálláshoz készüli. Sebessége körülbelül óránként 300 kilométerre csökkent. A vihar ugyan tombolt, a repülőgép azonban szokott leszállási állapotban volt, s a helyzet nem tűnt olyan veszélyesnek, mint azt korábban gondolták. Ekkor sújtott a villám a gépbe. Általában a repülőgép védett a villámtól, mivel a Faraday-elv alapján önmaga villámhárítója. Kivéve, ha a repülőgép törzsében esetleges törés vagy üzemanyag- szivárgás van.

Hogyan élhette túl Julianna a zuhanást kétezer méter magasságból? Feltételezhetően nem függőleges zuhanásról volt szó, hanem a siklórepülés egy bizonyos fajtájáról. Amikor a gép felrobbant, törzsének hátsó része örvénylő mozgással leválhatott a csűrőlapok által lassítva. A zuhanás sebessége, amikor elérhette a fák tetejét, becslések szerint, nem lehetett több 150—200 kilométernél. Elképzelhető, hogy az ütközés következtében az ülés elvált a géptörzstől, és az ágakon keresztül tovább zuhant, míg végül is Julianna az üléshez szíjazva ülve találta magát a röppálya végért Valószínűleg az ülés párnás rugózatának és a humuszos talaj védelmének köszönhette, hogy egy kulcscsonttöréssel sikerült megúsznia a katasztrófát.

— Másnap eső ébresztett Vártam néhány órát. majd hirtelen kisütött a nap, és merőleges sugarai áthf toltak a fákon. A repülőgép roncsai között találtam néhány karamellát, de csak étvágytalanul rágtam el azokat. Inkább szomjas voltam. Szomjamat sikerült csillapítanom egy szódavizes palackból. Ez felfrissített. Eszembe jutott, amit apám szokott mondani: „Nem szabad elveszíteni a fejünket. Ne pazaroljuk erőnket. Követni kell az első folyómedert, amely az utunkba kerül. Könnyebb menni a vízben, mint az erdőben. A legkisebb patak is folyóba torkollik, ahol már van esély arra, hogy találunk egy csónakot vagy embert.”

— Egyre mélyebben hatoltam a dzsungelbe. Először arra gondoltam, hogy valami ennivalót viszek magammal, mivel

ebben az évszakban a dzsungelben csak ritkán terem gyümölcs. Táskám nem volt, kezeimre pedig szükség volt, hogy széthajthassam magam előtt a bokrokat, és átjuthassak a kidöiitött fatörzseken, tehát lemondtam az élelemről. Apámtól hallottam, hogy az ember 15 napon át tud meglenni élelem nélkül. A trópusi avar nagy vízelvonó tulajdonsága miatt azonban víz nélkül csak két-három napot lehet kibírni. Már többször átrepültem e vidék felett, tudtam, hogy az Amazonasnak több mellékága van. Tudtam, hogy a csatornák vörös, zavaros vize bármenyire is undorító, mégis ríjinden szennyeződéstől mentes. A legrosszabb az volt, hogy elveszett a szemüvegem. A párás erdőben karjaimat magam előtt tartva, tapogatózva haladtam előre, mint egy alvajáró.

— Délfelé találtam egy patakot) mohón ittam sáros vizéből, majd leereszkedtem a folyó irányába, amelyet különböző akadályok torlaszoltak el. Este egy kis cserje alá feküdtem, de a szúnyogok miatt képtelen voltam elaludni.

— Másnap a vízben folytattam utamat. Az egyik szandálomat elveszítettem, s meztelen talpam szörnyen fájt a kövektől. A patak egy kis folyóba torkollott. A víz térdemig ért, álja homokos volt, ami enyhítette lábam fájdalmát. Este a parton lefeküdtem. A homok tele volt hangyákkal, pókokkal, de túlságosan fáradt voltam ahhoz, hogy tudomást vegyek róluk.

— Reggel továbbhaladtam a folyón, hol járva, hol úszva, ennek ellenére nagyon lassan haladtam. A folyam végtelenül sűrűn kanyargóit, egyre szélesebb lett, s így reméltem, hogy előbb-utóbb emberekre bukkanok.

A viszontagság kilenc napig tartott, dg úgy látszik, a kislány a harmadik naptól kezdve elvesztette az időérzékét. Szemei égtek a víz felszínéről visszaverődő napfény okozta kötőhártya-gyulladástól. Testét tüskék és kullancsok gyötörték. A kulcscsonttöréstől válla feldagadt, és egész teste remegett a láztól. 1

Az Amazonas medencéjében a statisztika szerint egy négyzetkilométerre csak fél lakos jut, kevesebb, mint a Szaharában. Lassan kezdte elveszíteni a reményt. Véglil az egyik folyókanyarban feltűnt egy darab homokos part, amely az erdőből kivágott tisztásban folytatódott. A tisztás közepén kunyhó. Ebben a kunyhóban pihent meg, amikor megjelent a három férfi.

A három indián vadkacsára vadászott, és ebben a kalyibában ütötték fel tanyájukat a Patchitea folyó partján. Megpillantva Juliannát összeszaggatott, vizes ruhában, a félelemtől áthatott tisztelet kerítette őket hatalmukba. A leánynak sem jött hang a torkán. Majd eszükbe jutott, hogy karácsony éjjelén eltűnt egy repülőgép, és lassan mindent megértettek.

★

Julianna Kopeke ma egy számára túl nagy ágyban kezd visszatérni az életbe. Vörös szemeivel isúlyos náthából kilábaló beteghez hasonlít. A barátságos faházból, ahol apja felügyelete mellett pihen, már nem a dzsungelt látja, hanem sűrű hibiscusokat és vad orchideákat, valamint a kertben kerékpározó kis indián gyerekeket.

— sb —