Pest Megyi Hírlap, 1972. február (16. évfolyam, 26-50. szám)

1972-02-12 / 36. szám

V)'?. FEBRUAR 13., SZOMBAT fókusz 12 pont SZERDÁN a késő délutáni órákban zárta le első olvasás­ban Bonniban a Szövetségi Ta­nács (Bundesrat) a „keleti szerződések” ratifikációs vi­táját, s mint várható volt, helyt adott az ellenzék aggá­lyainak. A vita végén a CDU —CSU szavázógépezete műkö­désbe lépett és a Szövetségi Tanács a pártállási aránynak megfelelően, 21 szavazattal 20 ellenében helybenhagyta a jobboldal fenntartásait, ame­lyek a „keleti szerződések” végleges jóváhagyását a fel­vetett kérdések kielégítő meg­válaszolásától tette függővé. ÖT KERESZTÉNYDEMOK­RATA irányicású nyugatnémet tartomány a bonni kormány­hoz intézett 12 pontban fog­lalta össze e fenn,tartásokat, amelyeknek tisztázását kér­ték. E fenntartások kimond­ják. hogy a szerződések, ame­lyek elismerik a második vi­lágháborúban elszenvedett né­met területveszteségeket, meg­akadályozzák Németország esetleges újraegyesítését az­zal, hogy egyszer, s minden­korra befagyasztják a jelen­legi határokat és hallgatóla­gosain elismerik az NDK-t. Ki­mondja, hogy a volt harmadik birodalom szovjet és lengyel igazgatás alatt álló területein élő németek többé nem vá­laszthatnák majd nyugatné­met lakhelyet és nem kérhet­nek nyugatnémet állampol­gárságot Az ellenzék vélemé­nye szerint a szerződések ho­mályosak, s a Szovjetunió to­vábbra is beavatkozhat a né­met belügyikbe, s nem mon­dott le kifejezetten az ENSZ alapokmányába foglalt azon jogáról, melyet mint a máso­dik világháború együk győzte­se szerzett. A SZÖVETSÉGI GYŰLÉS 23-án foglalkozik első ol­vasásban a „keleti szerződé­sekkel”, a Szövetségi Tanács pedig május közepén dönt harmadik olvasás , után végle­gesen e tárgyban.. A Brandt-kormány remé­nye, hogy április 23-án Bade- Württernbergiben választáso­kat tartanak, s ha itt a CDU elveszti többségét, egyúttal ki­sebbségbe kerül a Szövetségi Tanácsban is, s így a ratifiká­lásoknak nem lesz semmi aka­dálya. A. B. T. FockJenő repülőtéri nyilatkozata A VDK-ból hazaérkezett magyar párt- és kormánykül­döttség vezetője, Fock Jenő a Ferihegyi repülőtéren nyilat­kozott a sajtó képviselőinek. Milyen benyomások­kal tért haza a magyar párt- és kormányküldöttség Hanoiból? — Ha valaki külföldről,'kü­lönösen, ha baráti szocialista országból jön haza, ahol test­véri szeretettel fogadták, ter­mészetes, hogy sokáig hordoz­za magában az új benyomást, a kellemes, jóleső érzéseket, a baráti beszélgetések emlékét, így van az a pártot, a -kor­mányt, az ország népét képvi­selő hivatalos küldöttség min­den tagjával is. Mégis, ez al­kalommal többről is szó van, olyan érzésekről, amelyekre nem lehet meghatódó ttság és lelkesedés nélkül gondolni. — A függietlenségért, szuve­renitásért három évtizede szüntelen harcot folytató, s ebből több mint hét esztende­je a világ legnagyobb impe­rialista hatalmával élethalál­küzdelmet vívó nép vendégei voltunk. Amerre jártunk, vá­rosokban és falvakban, gyá­rakban és termelőszövetkezet­ben, katonák és diákok között, mindenütt a harci lelkesedés, az állhatatosság és a nagysze­rű helytállás példáival talál­koztunk. Küldöttségünket mindenütt rendkívül meleg, elvtársi szeretettel, nagy meg­becsüléssel fogadták. Min­denütt tudnak a magyar nép irántuk érzett rokonszenvé- ről, a magyar munkások, pá­rasztok, asszonyok, fiatalok, úttörők megannyi szolidaritási akcióiról, a gazdasági segítség­ről épp úgy, mint a harcuk­ban eredményesen használt magyar fegyverekről, a kór­háziakról és a vérplazmáról ugyanúgy, mint a takarókról és a melegítőkről, a Vietna­mért vállalt önkéntes vasár­napi műszakokról. Sok ma­gyarul tudó, nálunk egyetemet végzett, vagy szakmát tanult vietnami fiatallal is találkoz­tunk, akik terjesztik a ma­gyar nép iránti megbecsülést, és szeretettel emlékeznek vissza a Magyarországon el­töltött évekre. — A magyar nép, pártunk és kormányunk iránti megbecsü­lés jeleként értékeljük azt is, hogy küldöttségünket a leg­magasabb szinten fogadták: több alkalommal is találkoz­hattunk Le Duan elvtárssal, a V;rtnami Dolgozók Pártja Központi Bizottsága első tit­kárával, Troung Chin elv­társsal, a nemzetgyűlés ál­landó bizottságának elnöké­vel, Ton Duc Thang elvtárs­sal, a VDK elnökével, viet­nami testvérpártunk politikai bizottságának csaknem min­den tagjával és póttagjával és természetesen Pham Van Dong miniszterelnök elvtárs­sal, aki a velünk tárgyaló magas szintű vietnami kül­döttséget vezette. Mi volt Fock elvtárs leg­maradandóbb élménye? ' — Vietnami tartózkodásunk során többször is elmondtam, hogy első ízben 1965 őszén, az amerikai eszkaláció idősza­kában jártam a Vietnami De­mokratikus Köztársaságban. Alkalmam volt tehát összeha­sonlítást tenni, milyen hatást V3 gyakoroltak az elmúlt hat és fél év súlyos terhei a viet­nami népre. Az ellenség azt hitte, hogy a vietnami embe­rek kifáradnak a hosszan tartó háborúban. Igaz. nehéz, áldozatoktól terhes körülmé­nyek között élnek, de a csüg- gedésnek nyomát sem ta­pasztaltuk. ötömmel láttuk, hogy ilyen körülmények kö­zött is mennyi életerő, meny­nyi mosoly sugárzik a felnőt­tekből és gyerekekből egy­aránt. Saját szemünkkel győ­ződtünk meg, hogy yietnami testvéreink lelkesedése, harci szelleme töretlen. Az ameri­kai imperialisták hiába re­ménykednek, a Vietnami De­mokratikus Köztársaság népe egységesen és szilárdan tö­mörül a Vietnami Dolgozók Pártja köré, hogy győzelemig folytassa a harcot a hazájukat megszálló idegen hatalom és helytartóik ellen. Tudják, hogy harcukban szilárd tá­maszt jelent a Szovjetunió és a többi szocialista ország — köztük hazánk — interna­cionalista segítsége és szoli­daritása. Hogyan vonná meg a de­legáció munkájának mér­legét? — Abban a tudatban tér­hettünk haza, hogy. eleget et­tünk pártunk, kormányunk megbízatásának. Aláírtuk a magyar—vietnami nyilatko­zatot a Vietnami Demokra­tikus Köztársaságnak 1972-ben nyújtandó összes segélyről, a térítésmentes katonai támo­gatásról, a kamatmentes hi­tedről, ' valamint a kölcsönös áruszállításokról és fizetések­ről szóló megállapodásokat. Mindenütt átadtuk népünk forró testvéri üdvözletei. Ki­fejeztük csodálatunkat hősi helytállásuk iránt. A két or­szágot kölcsönösen érdeklő nemzetközi problémákról, or­szágaink kapcsolatainak fej­lesztéséről és mindenekelőtt a vietnami nép hősi harcával összefüggő kérdésekről őszin­te, nagyon elvtársias légkör­ben,, rendkívül eredményes tárgyalásokat folytattunk a Vietnami Dolgozóit Pártjának, a Vietnami Demokratikus Köztársaság kormányának ve­zetőivel. Bebizonyosodott, hogy minden, megtárgyalt kér­désben teljes közöttünk az egység. — Útban Hanoi felé ismer­kedtünk meg a Vietnami De­mokratikus Köztársaság kor­mányának állásfoglalásával, Nixonnok a közvéleményt fél­revezető „béketervével”. Ér­kezésünk napján hozták nyil­vánosságra a dél-vietnami ideiglenes forradalmi kor­mány hivatalos válaszát. Ki­fejtettük t véleményünket: fenntartás nélkül támogatjuk a két nyilatkozatot. — Népünk, pártunk, kor­mányunk — ahogy eddig, úgy a jövőben is — erejéhez ké­pest megad minden tőle tel­hető támogatást ahhoz, hogy vietnami testvéreink katonai, politikai és diplomáciai esz­közökkel vívott harca teljes győzelemmel érjen véget. A ■vietnami nép sorsáról senki sem dönthet és tárgyalhat he­lyettük, és a hátuk mögött. Hazánk — a többi szocialista országgal együtt — átérzi a ráháruló felelősséget. Szoli­dárisak voltunk és szolidá­risak maradunk minden pró­bálkozással szemben, amely a vietnami nép függetlensége és szuverenitása éliléh'' irányúk — A vietnami—magyar ba­rátságot, a nemzetközi kom­munista /nozgalorn internacio­nalista egységtörekvéseit de­monstráló ünnepnapok után most ismét a szolidaritás tet­tekben kifejezésére jutó hét­köznapjai következnek — fe­jezte be nyilatkozatát Fock Jenő. Bombamerényietek Milánóban Fasiszta terroristák Milánóban bombát robbantottak a kommunista partizánok emlékművénél is. Miközben az egyre lazuló, ] szövetségi viszonyban levő olasz kormánypártok hetek óta nem tudnak előrelépni egy új kormány megalakítása ér­dekében, ismét előrelépett a szélsőjobboldal. Ismeretesek a tények: Itália legnagyobb ipari centrumában csütörtökre virradó éjszaka bombamerényietek történtek. Az Olasz Kommunista Párt lapja, az Unita milánói szer­kesztőségi épülete előtt rob­bant az egyik bomba, az el­lenállási mozgalomban elesett kommunista partizánok milá­nói emlékműve előtt a másik. Ez utóbbi bombarobbanás megsebesített egy nyomdászt Nem volt kétséges, hogy milyen gondolkodású és érzelmű emberek követték el a terrorakciókat, hiszen éppen a kommunisták el­len tették. De hogy még a legnaivabb emberben sem maradjon sze­mernyi kétség, a merénylők röpcédulákat is hagytak a helyszínen. Bemutatkoztak ők már magukkal a bombame­rényletekkel is, de ezekkel a szélsőjobboldali, uszító tartal­mú röpcédulákkal még jobban bemutatkoztak: „Mussolini ro- hamosztag” volt a röpcédulán szereplő aláírás. Szinte hihetetlennek tűnik, hogy csaknem három évtized­del a fasizmus itáliai becs­telen bukása és vezérük, Mus­solini felakasztása után még mindig létezik „Mussolini ro­hamosztag’’, még mindig — vagy: már megint? — él, sőt támad a fasizmus. De miért teheti? Az egyik magyarázat feltét­lenül a — éppen a szét­hullás jeleit mutató — bur- zsoá kormányzat, az úgyne­vezett középbal koalíció álta­lános tehetetlensége, amely melegágya lehet a fasizmus­nak is. Elkeseredettség, kiábrán­dultság, harag — s a fa­sizmus a maga demagóg módszereivel ezt használ­ja ki. , Az újabb merényletek fel­háborították az olasz közvé­lemény demokratikus részét, a szakszervezeteket 5 más in­tézményeket. Milliók véle­ményét visszhangozza Luigi Longo, az Olasz Kommunista Párt főtitkárának távirata: „Kö­veteljük, hogy alkalmazzák azonnal teljes szigorral az al­kotmány előírásait a fasiszta csoportok és rohamosztagok ellen!" Ilyen egyszerűen megoldha­tó lenne a dolog, ugyanis: a háború utáni olasz alkotmány teljes védelmet nyújt a fasiz­mus ellen. Csak élni kellene vele. Dehát az olasz politi- tikai élet Vezetőinek jó része nem ér rá erre. Túlságosain el vannak foglalva a bársonyszé­kek körüli versenyfutással. Kilenc nap az őserdőben ■ A perui ntasszálUtA repülőgép karácsonyi tragédiájának bfre bejárta a világot. A keresésére indult felderítő repülő­gépek csak három nappal később fedezték fel roncsait a dzsungelben. A mentőexpedlclő tagjai ejtőernyővel közelitet-' ték meg a szerencsétlenség színhelyéit. Egyikük — egy misz- Agionárius — a leszálláskor eltűnt. Negyvennyolc óra múltán találtak rá társai: földetéréskor szerencsére csak a lábát törte. A mentőosztag megállapította: mindenki életét vesz­tette. Négy napra rá kiderült: egy 17 éves lány mégis túlélte a katasztrófát. Megmenekülésének történetét a külföldi lapok- han megjelent beszámolók alapján állítottuk össze. A négymotoros, turbó-lég- csavaros Lockheed Electra ka­rácsony napján 86 utasával fél tizenkettőkor indult Li­mából. Spirálvonalban emel­kedett a tenger fölé, hogy el­érje a megfelelő magasságot, mielőtt átlépné az Andok vá­lasztóvonalát. A perui gép út­iránya Lima—Pucallpa—In­quitos. A kapitány tizenkét óra kilenc perckor jelentette a rádiótoronynak: „A fedélzeten minden rendben.” A gép pilótája a messzeség­ben a tropikus vihar lila szí­nű felhőit pillantja meg. Az utaskabinban kigyullad a lám­pa: „Kérjük, csatolják be öveiket.” A figyelmeztetést hamarosan követi az első lég­örvény. A villám fényénél Ju­lianna még látta, hogy a re­pülőgép jobb oldala lángba borul, azután elveszti ■■ eszmé­letét. O A 17 esztendős Julianna Kopeke, a limai német nyelvű Humboldt gimnázium tanulója édesanyjával utazott a gépen karácsonyi vakációra apjához Pucallpába, aki a Limai Természettani Múzeum Madártani Intézetének vezetője. A kislány így mondja el menekülésének történetét: — Mikor kinyitottam a szemem, majdnem éjszakai sötét­ség volt. Még mindig a repülőüléshez voltam szíjazva, bár kö­rülöttem csak hatalmas fatörzseket láttam. Csupán a levélzet boltozatán, 40—50 méterre a fejem felett törtek át a fénysávok. Ekkor értettem meg, hogy ez még nem az éjszaka, hanem csak az erdő homálya. Minden tagom fájt, úgy éreztem, mintha az egész testem összetört volna. Meg akartam nézni órámon a pontos időt, de elveszítettem a szemüvegem. Nagyon rövid­látó vagyok, sötét is volt, így egész közel kellett emelnem a kezem a szememhez. Az óra járt. Négy óra tíz percet muta­tott. Eszembe jutott, hogy délután egy óra körül néztem meg utoljára. Ez még a gép felrobbanása előtt vplt. Tehát három órán át lehettem eszméletlenül. Ismét arra vágytam, hogy újra alhassak. Óriási erőfeszítés árán sikerült kiáltanom: „Mama, mama”. Az erdő elnyelte hangom, senki nem válaszolt. A jobb oldalamban óriási fájdalmat éreztem, s a ruha vállamhoz ra­gadt az alvadt vértől. Megpróbáltam kiszabadítani magamat az ülésből. Aztán elszakadt ruhámban, vacogva, néhány percig négykézláb másztam a humuszos talajon. Nehezen felegyene­sedtem, majd megpróbáltam járni — sikerült. Az éj leszáll­tával az erdő lassan hangokkal telt meg, csak halottakat lát­tam magam körül, s az álom úrrá lett félelmemen. O A repülőgép kétezer méter magasban volt, amikor le­szálláshoz készüli. Sebessége körülbelül óránként 300 ki­lométerre csökkent. A vihar ugyan tombolt, a repülőgép azon­ban szokott leszállási állapotban volt, s a helyzet nem tűnt olyan veszélyesnek, mint azt korábban gondolták. Ekkor súj­tott a villám a gépbe. Általában a repülőgép védett a villámtól, mivel a Faraday-elv alapján önmaga villámhárítója. Kivéve, ha a repülőgép törzsében esetleges törés vagy üzemanyag- szivárgás van. Hogyan élhette túl Julianna a zuhanást kétezer méter ma­gasságból? Feltételezhetően nem függőleges zuhanásról volt szó, hanem a siklórepülés egy bizonyos fajtájáról. Amikor a gép felrobbant, törzsének hátsó része örvénylő mozgással le­válhatott a csűrőlapok által lassítva. A zuhanás sebessége, amikor elérhette a fák tetejét, becslések szerint, nem lehetett több 150—200 kilométernél. Elképzelhető, hogy az ütközés kö­vetkeztében az ülés elvált a géptörzstől, és az ágakon keresztül tovább zuhant, míg végül is Julianna az üléshez szíjazva ülve találta magát a röppálya végért Valószínűleg az ülés párnás rugózatának és a humuszos talaj védelmének köszönhette, hogy egy kulcscsonttöréssel sikerült megúsznia a katasztrófát. — Másnap eső ébresztett Vártam néhány órát. majd hir­telen kisütött a nap, és merőleges sugarai áthf toltak a fá­kon. A repülőgép roncsai között találtam néhány karamellát, de csak étvágytalanul rágtam el azokat. Inkább szomjas vol­tam. Szomjamat sikerült csillapítanom egy szódavizes palack­ból. Ez felfrissített. Eszembe jutott, amit apám szokott mon­dani: „Nem szabad elveszíteni a fejünket. Ne pazaroljuk erőn­ket. Követni kell az első folyómedert, amely az utunkba ke­rül. Könnyebb menni a vízben, mint az erdőben. A legkisebb patak is folyóba torkollik, ahol már van esély arra, hogy ta­lálunk egy csónakot vagy embert.” — Egyre mélyebben hatoltam a dzsungelbe. Először arra gondoltam, hogy valami ennivalót viszek magammal, mivel ebben az évszakban a dzsungelben csak ritkán terem gyümölcs. Táskám nem volt, kezeimre pedig szükség volt, hogy széthajt­hassam magam előtt a bokrokat, és átjuthassak a kidöiitött fa­törzseken, tehát lemondtam az élelemről. Apámtól hallottam, hogy az ember 15 napon át tud meglenni élelem nélkül. A tró­pusi avar nagy vízelvonó tulajdonsága miatt azonban víz nél­kül csak két-három napot lehet kibírni. Már többször átre­pültem e vidék felett, tudtam, hogy az Amazonasnak több mellékága van. Tudtam, hogy a csatornák vörös, zavaros vize bármenyire is undorító, mégis ríjinden szennyeződéstől mentes. A legrosszabb az volt, hogy elveszett a szemüvegem. A párás erdőben karjaimat magam előtt tartva, tapogatózva haladtam előre, mint egy alvajáró. — Délfelé találtam egy patakot) mohón ittam sáros vizé­ből, majd leereszkedtem a folyó irányába, amelyet különböző akadályok torlaszoltak el. Este egy kis cserje alá feküdtem, de a szúnyogok miatt képtelen voltam elaludni. — Másnap a vízben folytattam utamat. Az egyik szan­dálomat elveszítettem, s meztelen talpam szörnyen fájt a kövektől. A patak egy kis folyóba torkollott. A víz térdemig ért, álja homokos volt, ami enyhítette lábam fájdalmát. Este a parton lefeküdtem. A homok tele volt hangyákkal, pókokkal, de túlságosan fáradt voltam ahhoz, hogy tudomást vegyek róluk. — Reggel továbbhaladtam a folyón, hol járva, hol úszva, ennek ellenére nagyon lassan haladtam. A folyam végtelenül sűrűn kanyargóit, egyre szélesebb lett, s így reméltem, hogy előbb-utóbb emberekre bukkanok. A viszontagság kilenc napig tartott, dg úgy látszik, a kis­lány a harmadik naptól kezdve elvesztette az időérzékét. Szemei égtek a víz felszínéről visszaverődő napfény okozta kötőhártya-gyulladástól. Testét tüskék és kullancsok gyötör­ték. A kulcscsonttöréstől válla feldagadt, és egész teste reme­gett a láztól. 1 Az Amazonas medencéjében a statisztika szerint egy négy­zetkilométerre csak fél lakos jut, kevesebb, mint a Szahará­ban. Lassan kezdte elveszíteni a reményt. Véglil az egyik fo­lyókanyarban feltűnt egy darab homokos part, amely az er­dőből kivágott tisztásban folytatódott. A tisztás közepén kuny­hó. Ebben a kunyhóban pihent meg, amikor megjelent a há­rom férfi. A három indián vadkacsára vadászott, és ebben a kalyibá­ban ütötték fel tanyájukat a Patchitea folyó partján. Meg­pillantva Juliannát összeszaggatott, vizes ruhában, a félelem­től áthatott tisztelet kerítette őket hatalmukba. A leánynak sem jött hang a torkán. Majd eszükbe jutott, hogy karácsony éjje­lén eltűnt egy repülőgép, és lassan mindent megértettek. ★ Julianna Kopeke ma egy számára túl nagy ágyban kezd visszatérni az életbe. Vörös szemeivel isúlyos náthából kilábaló beteghez hasonlít. A barátságos faházból, ahol apja felügyelete mellett pihen, már nem a dzsungelt látja, hanem sűrű hibiscu­sokat és vad orchideákat, valamint a kertben kerékpározó kis indián gyerekeket. — sb —

Next

/
Oldalképek
Tartalom