Pest Megyi Hírlap, 1972. február (16. évfolyam, 26-50. szám)
1972-02-06 / 31. szám
1972. FEBRUÁR 6., VASÁRNAP ‘~&CMap 9 Pest megyei alkotások Fóti fiúk KEREKES IMRE: A sszonyom... bocsánat... — Mit akar? — Ne haragudjon... ön látja magát a kirakatban? Az asszony felháborodva belenézett a kirakatba. — Látom... Na és? Mayer, a biológus egyedül maradt a kirakat előtt. Imbolygóit jobbra-balra, kereste az üvegben tükörképét. Az üveg mögött, igaz, volt sajt, szalámi, konzerv, mustár, szardínia, tokaji, meg mindenféle italok... de ő nem volt sehol. Végül is két felakasztott sajtkorong között megpillantott egy homályos alakot. Már azon a ponton volt, hogy felismeri önmagát, de aztán csalódott ___Egy figura mozgo tt, ütemesen, pontosan úgy mozgott, mint ő, de az arc homályos volt, idegen. — Jó napot — mondta Mayer. — Jó napot — mondta az idegen a kirakat mögül. A hangot hallotta, lehet, hogy nem is hallotta, a szája mindenesetre úgy mozgott, pontosan úgy, mint az övé, kissé elhúzva, keserűen és puhán. — Beállók a kapu alá és számolok magammal — mondta a biológus. Kalapját még egyszer megemelte a két sajt között imbolygó alaknak. — Szolgája... mondta. — Szolgája... — mondta a másik, és ezúttal ki is lépett a kirakatból, és utána ment. A szürke kiskabát kopott oldalzsebében szivaros doboz volt. Mayer a szájába vett egy szivart. — Ez nem szokásod... — mondta Mayer. — Valóban nem... — rá kellett hagynia. — Az utcán általában nem gyújtunk szivarra... A szivar már füstölt, belépett a kapu alá. — Egy pillanat.il — mondta. — Egy pillanat.»1 — ismételte, a másik. — Igen, igen— bólintott — Bizonyosnak kell lennem. Világosan emlékezett: 32. Jól látta, a házszám: harminckettő. Még a villanyok sem égtek, s az autók is lámpa nélkül suhantak át egymás árnyékán. Belépett a házba, ahol lakott, de nem állt meg a kapu alatt. Elfeledkezett arról, hogy számolni akar magával. A két A nyugdíjazás napja sajt között nagyon kellemetlen volt az az alak... Nem is tudott volna magával mit kezdeni. — Visszamegyek — mondta. — Visszamegyek és beállók a két sajt közé a kirakatba! — Azért nem érdemes — mondta Mayer, a másik. — Gondolod? TVT it lehet felelni erre? Most kivételesen gyalog ment a lépcsőn. Mayer biológus volt és ez nagyon lehangolta. Honnan jöhetnek ezek az információk? Elmélete volt arra, hogy mikor a sejtekben a nuklein- savak és a f ehérj éli aránya felbomlik, ez mivel jár... Senki se tudta, de volt erre egy elmélete, amit egyszer ki akart dolgozni. Spirituális enzimnek nevezte azt az ismeretlen pontot, amitől az ember lelkileg kiegyensúlyozott, ha a pont jól működik. — Kész vagyok — mondta. — Valahogyan befagytak a spirituális enzimjeim... A lépcsőfordulónál kinyújtotta a karját, kézfeje és ujjai lebegtek előtte, kissé függetlenül a karjától és a vállától. Szilárdan meg volt győződve, hogy nem biztos abban, amit lát. Lehet, hogy övé az a kéz, lehet, hogy nem. — Én tudjam? Talán még mást is mondott volna, de Mayer, a biológus, megérkezett az ajtó elé. Bár tudta, hogy ő az, aki ott áll, saját lakása előtt, és nincs otthon senki, mégis becsengetett. — így a helyes — mondta. Saját ajtaja előtt állt, és várta, hogy a csengetésre valaki kinyitja az ajtót. Nem valaki, hanem ő maga. Mayer egyébként agglegény volt, abszolút agglegény, két zár volt az ajtón, és egykor barátnőjétől semmit nem tagadott meg, csak a lakáskulcsot. — Fölösleges — mondta a másik. — Nem kell bemenni. — De ha itt lakom. — Az nem számít — mondta Mayer, a másik. Mayer a lépcsőház korlátjához támaszkodott, öt emelet volt a mélység, a földszinten, a kapu alatt valaki éppen indult a liften. A kupé testszaggal elvegyült, száraz melegében bóklászni kezdett valami many- nyei illat. Eleinte csak óvatosan, a sarokból lengette meg a fátylát, aztán diadalmasan és véglegesen eluralta a légteret. A szállás, ahonnan hódító útjára indult, egy hosszú, szürkésbarna börtáska volt, két fogdosástól elzsírosodott, pikkelyessé vált kajla füllel. Ezt a táskát emelték ki hamarosan a sarokból, hogy kotorászni kezdjenek fűszeres illatokat rejtő hasában. Sóhajtáskeltő, gyönyörű száraz kolbászszálak kandikáltak elő, a kétségbeejtés kerülget, ha választanom kell közülük. A Férfi azonban nem tétovázott, megragadott egy deli példányt, derékban kettétörte, s csak úgy recsegett, ahogy hatalmas lendülettel beléharapott. A Nő egy befőttesüveget dédelgetett az ölében, lefejtette róla a celofánt, s könyékig belenyúlt a lébe. Már kezdetben kinézte azt a vastagderekú, húszcentis uborkát, amely hasán megsárgulva, éretten várta a beléhasító hegyes fogakat. — Tessék — mondta a Nő. — Csöpög — mondta komoran a Férfi, mert amint átharapta az uborka torkát, a bugyborékolva feltörő cseppek végigspriccelték a nadrágjai. — Kimegy? — kérdezte két nyelés között. — Persze, hogy kimegy, nyugodj meg! — Múltkor sem ment ki! — Amire te gondolsz, az a paradicsom volt. — Megint kidobhatom a nadrágom! — mondta a Férfi. A Nő közelebb hajolt hozzá, hangját lehalkította. — Csendesen! — súgta. Felém intett. A Férfi keze félúton, araszszál a szája előtt megállt. KOSA CSABA: Külföldi cím — Ugyan — legyintett. — Egy kukkot sem ért! — Nem biztos — aggodalmaskodott a Nő. — Tán vak vagy? — kérdezte a Férfi, s látszott, hogjt kezdi elveszíteni a türelmét. — Nem látod azt a lapot nála? — Milyen lapot? — súgta a Nő. A Férfi dühösen a kolbászba harapott. — Nahát, valami külföldi újság! — Apró húsdarabok vágódtak a szemközti ülésre. — Észrevehetted, hogy szavunkat sem érti! Ez egy külföldi vonat, összevissza mászkál, amíg hozzánk érkezik. A Nő oldalról, vigyázva rámpillantott, a zakómat vizsgálta, aztán a cipőmre ugrott a tekintete, de nem találhatott áruló jelet, mert bólintott. — Csakugyan, papa. Csakugyan. Az ülés alatt demizson szendergett, jó ötliteres. A Férfi magához emelte, vaskos, zsíros ujjaival átkapcsolta a fonott nyakat, s szuszogva, nyögve inni kezdett. Vékony, vörös sugár csörgött az arcára, s lassan beszivárgott az inge alá. — Ha egyedül lennénk — jegyezte meg, kezefejével a száját törölgetve —, ha ez a mókus nincs, végig lehetne dőlni az ülésen. Megdörzsölte a szemét, álmosan hunyorgott, de csak a cipőfűzőjét lazította meg, hogy kicsit kényelmesebben érezze mag at. Kolozsváry Bálint rajza — Na — fészkelödött s a Nő combjára csapott. — Adj még valamit! Üjabb szál kolbászt kezdett meg. A Nő is étvágyat kapott tőle, egy kisebb táskáért nyúlt, s a zörgő zsírpapírokból fehér, duzzadó csirkemelleket csomagolt ki. — Te — kérdezte a Férfit, már a csontokat szopogatva. — Honnan szedik ezek azt a rengeteg pénzt? — Tudom én? Van nekik, annyi biztos! Körmeivel piszkálgatni kezdte a fogai közé szorult húsdarabokat. — Ez a pókusz, ez többet mondhatna róla! Hátradőlt, kockás zsebkendőjével végigtörölte izzadt arcát. Aztán cigarettára gyújtott. A Nő újra suttogóra fogta, s a táblára mutatott, amely tiltja a dohányzást. — Nem lesz baj? Ez a külföldi szólhat a kalauznak... — Őröljön, hogy bagószagot érez! A Nő mégis ki akarta nyitni a fülke ajtaját, a Férfi azonban lefogta a kezét. — Ha nem tetszik neki, kimegy! A sűrű meleg füst még jobban clálmosította, a sarokba csúszott, s nemsokára elbóbiskolt. A Nő az ülésre rakott néhány kerek, fényesre glancolt almát. Harsogva, ütemre harapott, a boldogságtól valósággal elomlott az ülésen. Tatabánya után azonban furcsa izgalom vett erőt rajta, a csutkákat besöpörte az ülés alá, megigazította a haját, s kölnit locsolt a hónaljára. — Ébredj! — rázta a Férfi vállát. — Ébredj, hallod! A Férfi pislogott. — Figyelj, na, papa! Eszembe jutott valami. Ez a külföldi a hasznunkra lehetne, összebarátkozunk vele, meghívjuk hozzánk, kicsit áldozunk rá, s a jövő nyáron kivitetjük hozzá Emesét. — Aha — dünnyögte a Férfi. Lassan ébredezett, vakarta a mellét, ásítozott; végül azonban felfogta, miről van szó. Felült, kiegyenesítette a derekát, s végigmustrált. — Rendes fickónak néz ki. Kínáld meg kolbásszal! Maga is feltápászkodott, orrom elé tolta a demizsont. — Húzd meg, Sajtfejű, ne sajnáld! Igyál, na, rajta! Mi szeretjük a vendégeket, igyál, na! Akkor már a Nő is a nyakamon volt, egy kolbászpárt lengetett a levegőben. — Ezt még megvárom ... — mondta Mayer. A szomszédban lakó asszony jött haza. Tíz éve asszony volt, egyszer rá is nézett Mayerre, mikor rázta a rongyot. — Bocsánat, asszonyom... — mondta Mayer, és megemelte a kalapját —, nem tudja véletlenül, lakik itt egy biológus? — Be kell csengetni — mondta az asszony, és táskájából előkotorta saját kulcsát. — Már csengettem... — mondta Mayer. — Akkor, úgy látszik, nincs itthon. A férfi zavarában a kalapjához nyúlt. Elvégre a kalap is be tud mutatkozni. Az ujjak is bemutatkoznak, és külön a váll, az orr meg a gerinc. Mayer egészen a feje búbjáig bemutatkozott. — Véletlenül nem ismerengem? — kérdezte. — Nem ismerem, bár sokszor láttam — mondta az asz- szony anélkül, hogy jobban megnézte volna, mert biztos volt a dolgában. Bement a lakásba, és ráfordította a kulcsot. Mayer állt a saját ajtaja előtt. — Lehet, hogy jött posta, és a címből kiderül, hogy otthon vagyok-e? — Nyúlj be a levélszekrénybe — mondta a másik. T) enyúlt a levélszekrénybe, és tényleg ott volt egy levél. Kék boríték, bélyeg a bélyegzővel, szabályosan leragasztva. Mayer elővette a szemüvegét, hogy elolvassa a címet. Mire olvasni kezdte, a borítékról eltűnt a cím. Pedig világosan emlékezett, hogy volt ott cím, mielőtt a szemüvegét feltette. Tehát ismét levette, mire a cím halványan és számára olvashatatlanul megjelent. Ekkor a levelet csalódottan visszadobta a szekrénybe. A levél úgy koppant, mint egy tégla. A másik szomszéd, öreg tanár, azonnal kinézett, abrosz volt a vállán, és műanyag hamutartót viselt a fején sapka helyett. A folyosó már hűvösödött. — Tessék parancsolni! Faluról való, disznóöléses! Tessék elvenni, finom ez! Ráztam a fejem. — Á, Sajtfejű! — legyintett a Férfi. — Nem bírja a gyomra. Ezek nem bírják az ilyesmit. A Nő ugrott a csirkéért: gömbölyödő combok, ingerlő püspökfalatok, puha, fehér mellek tornyosultak az ölében. — Ezt sem? — kérdezte a Férfi. Azért nem haragudott, a vállamra vert. — Sebaj, koma! Cseppet se félj! Kitaláljuk majd, mit szeretsz te! Mellémhúzódtak, közrevettek. — Ejn són métyen, nekem — fuvolázta a Nő. — Métyen bitte. A vasúti hídon robogtunk át, a Férfi bökdösni kezdett a hüvelykujjával. — Koma, te! Hallod! Ad- ressz! Érted, koma? Adressz! — Ejn sőn métyen — lihegte a Nő. — Ide nézz, koma! — a Férfi ceruzával, papírral hadonászott — Odressz tiéd! Nekem! Ejh, nem érti, az istennek sem érti! Adressz hé! Hauz tied! * Hausz, strasszé, adressz, ér-§ ted? | — O, adressz — kapcsoltam. Felírtam a címem, gondo- ^ san, nyomtatott nagybetűkkel.^ GRÖNLAND, UJUKKUJUK-S VU 7. III. e. ESZ KIMO. A Férfi vette kézbe először ^ a papírt, nézte báván, aztán ^ megmutatta a Nőnek, össze-1 hajoltak, sugdostak valamit a s hidegről, s viharos gyorsaság- gal csomagolni kezdtek. — Gyerünk! — vezényelt a $ Férfi. ' Súlyos robajjal törtek előre ^ a peronon; a demizson s a tás- v kák súlyától gömyedten menekültek. Néha ijedten vissza- pislantottak: nem akarom-e § utolérni őket. — Jó estét... — mondta Mayer. A tanár végigmérte. — Nen. ismer? — kérdezte Mayer reménykedve, hiszen előfordult, hogy a tanárral véletlenül találkoztak a lépcsőházban, és váltottak néhány szót latinul. A tanár idős volt, de még ma is, és mindennap kívülről megtanult három mondatot Tacitusból. Ettől gyanakvó lett. Mayert, a biológust úgy nézte végig, mint aki meg akarja hamisítani a történelmet. Nyomban elhatározta, hogy megbuktatja. — Üljön le fiam... — mondta neki — maga szamár. Mayer, a biológus, ezáltal tökéletes információt kapott arról, hogy spirituális enzimjei megsemmisültek, és gondolatai rendetlenül gurultak szanaszét a nukleinsav tengerében. — Elnézést, tanár úr — mondta zavartan —, legközelebb majd jobban felkészülök. A tanár ezzel visszaszerezte Tacitus tekintélyét, és becsapta az ajtót. Mayer a lépcső korlátjába kapaszkodva sokáig nevetett. Ettől függetlenül letett arról, hogy belépjen a lakásba. Korrekt biológusnak tartotta magát. De most először megtörtént vele, hogy belerúgott Mayerbe, a másikba. — Te dög... — mondta, és csendesen lebotorkált a lépcsőn. I1 ste lett, a lámpák égtek, sétált az utcán, és kerülte a tükröket. Minden fényes felületet. Szivarozott, az egyik kocsmában állva megivott egy pohár bort, azután elfütyülte azt a slágert, amire életében először táncolt. Akkor határozta el, hogy biológus lesz. Így maradt agglegény, ebben a közönséges éjszakában ... Ügy döntött, hogy egyedül sétálja át az éjszakát A hajnal vörös volt a ligeti pádon, de később már kellemesen sütött a nap. Mayer elindult az intézet felé, ahol állása volt Lesz, ami lesz, meg akarta tudni, mi történt vele. Időben érkezett a laborba. Benézett az ajtón, valaki már ült a helyén. Néhány percig körbejárt a teremben, sűrűn lengette kalapját, mint egy ünneplő civil, hátha valaki megszólítja A kollégák fehér köpenyben jötttík-mentek, volt, aki hozzá is látott a munkához, de senkii sem kö- 5 szönt. Végül már valameny- $ nyten ott álltak a kísérleti $ asztalok mögött, amikor Ma- $ yer, a biológus látta, hogy jön $ az igazgató. $ — Valakit keres, kérem? — ^kérdezte nagyon udvariasan. $ — Igen — mondta ő — Ma$ yert, a biológust. Az igazgató csodálkozott i — Mayert? S — Igen, Mayert... tegnapig 5 itt dolgozott, annál az asztal- $ nál, éppen harmincöt évig. $ Nem ismeri? $ Az igazgató arcán udvarias ^ kis zavar mutatkozott. A fe- ^ jét rázta. | — Pedig én vagyak az, késrem, aiki gyakran elmondta, s hogy van egy elmélete. A spi- § rituális enzimek... $ Az igazgató ránézett és tu- ^ dományosan Koncentrált ^ — Azt hiszem, itt valami ^ tévedés van, kérem... ^ — Nagyon köszönöm, igaz^ gató úr... — mondta Mayer, S és tisztelettudóan megköszön- $ te a felvilágosítást | RADNAI ISTVÁN: j Hóvirág sima öledben szarvasok gereblyéznek $ hóbőrödön patáik nyoma feltörik mandulakemény melleidet kérkedő csőrrel rekedt hímek csillogó tallér a sárba csókod kiesik zölden feltör az avart félretolj.' duzzadó szárral forró öled $ égő nyomán földre cseppen $ egy hóvirág Nagy Sándor több alkotásában a jövendő lépteit figyeli a gyermek anyához kapcsolt vagy már elszakadt, önálló alakzatában. A Fóti Gyermek- városba került Fiúk egymáshoz kulcsolt karjaival érzékelteti a szobrász mohó szeretet- igényüket, azt, hogy az ö édesanyjuk a társadalom. Fejük gömbölyded határozottságával, a kézfogás tudatosságával, a mokány tekintettel ellenpontozza azt a rebbentséget, amely állapotuk — hiszen ők előbb, sokkal előbb lesznek felnőttek, mert személy szerint nincs édesanyjuk. Amit megtehet a közösség, megteszi —- a szobor végigvezeti a szemet e gondoskodáson —, hiszen a Fiúk testarányai tudományos étrendről és intenzív sportolásról tanúskodnak, az egészséges életmód alapfeltételeinek optimális biztosításáról, s ez nemcsak a szoborban van így, ez a fóti valóság sarkalatos törvénye. Kedves vadócok e fiúk, minden olyan egyforma rajtuk, tartásukban látszik, hogy megszokták már a sok sorakozót, minden olyan egyöntetű bennük, mint a szálfatartásban megnyilvánuló akarat. A szélső fiúk mintha nyugodtabbak lennének — a lassan felszívódó szomorúság maradéka a kő- i zéppontba helyezett kis főhős arcvonásain látható. Míg a frontális nézőpontban: e jellemvonások dominálnak, az oldalnézetben Nagy Sándor felbontja ezt az egyértelműséget: megszűnik a tömbös magány, összetett idő gyűrűzik a visszafojtott hangtalanság és a vágyhordó lábak fékezhetetlen lendületében, a közös tekintet és kézfogás szívósságában — az árvaság mélységének utolsó és a barátság magaslatának; első pillanata. Losonci Miklós
