Pest Megyi Hírlap, 1971. december (15. évfolyam, 283-308. szám)
1971-12-19 / 299. szám
1971. DECEMBER 19., VASÁRNAP “t^írtop <3 Pest megyei alkotások A nagy vadász emléke VARGA NÁNDOR: Egy emlék gyökere — Itt a halott — a rémek mint megvert kutyák iszkol- nak tova. — No, végre! — De semmi. Csak egy fa törzs fekszik keresztben az úton. Átlépjük. Sorban. Csak sorba mehetünk. Szűk az ösvény. Aki elől botorkál, azt kínozzák legjobban a kísértetek. Rájuk nyílnak az ijesztő Szemek. Mindig más megy elöl. Most én. Nehogy holnap , kicsúfoljanak. Holnap .. . ? Mögöttem Ludvo jön. Keze a vállamon, öt a következő fogja. Ez jó. Lám, ilyen rejtelmes utakon jut lélektől lélekbe az erő! Számolom lépteimet. Nem hallom a lépteiket. Most már igen. Valahonnan messziről kél a zaj és egyre erősebben hallatszik. Ág roppan valakinek a talpa alatt. — Vigyázz! Ludvo kezének súlyát alig érzem a vállamon. Vagy már néni is érzem, csak a melegét? Hátratekintek. Űristen! Hol vannak a társaim?! A gyökeret látom; elúszott rajta a fény, csonka ujjainak árnyéka hosszúra nőtt fehér falon. Teremtő hatalma lám, holtában is csodálatos. Sebeit fordítja felém. Egyik tenyerében követ szorongat, másik üres. Hová lett belőle az emlék? / Barkácsoljunk — Nagyon jó: zúgnak... Megmondhatja nekik, én annak idején hideg vízben fürödtem vagy semmilyenben! — Én ezt nem mondom meg. — Nem? — Nem! — És miért nem, ha szábád megkérdeznem? — Szabad — mondtam, de önkéntelenül én is így: szábád. — Azért, mert ma már nincs annak idején! Az én kontra „szábád”-om egészen kiborította, most már kizárólag rám összpontosított. Hogy ő nem ér rá minden pisz- licsári üggyel foglalkozni, ő a telep egész mechanizmusának a gyeplőszárait tártja a kezében. Lássa el a munkáját mindenki a maga területén. „Ki-ki, ami rá kiszabatott!” És így tovább. A tiráda lényege: ha nincs elég meleg víz, a fűtő nem áll hiVatása magaslatán. A problémákat meg kell oldani. Persze, ez nem azt jelenti, mintha nem várna el jelentést mindén lényeges mozzanatról. Igenis: elvárja! Megpróbáltam minden lehetőt. Novendáshórdó-dongákból, ládahulladékiból, az üvegbalilonok körülbélelésére szolgáló gyá- iuforgácsból egész hegyeket halmoztam fel a kazán körül. Nem segített, mert ezek a puhafa anyagok hirtelen lobbantak el, s mire az irodák, a távoli raktárirodák különféle kályháit is elláttam, már csak gyengén pislákoló parázst találtam a kazán rostélyán. A kazán különben is kicsi volt a létszámjhoz, egy turnus letusolt, és már el is fogyott a meleg víz. Tömör, nagy kalóriájú, tartós parazsat adó fűtőanyag kellett volna, hogy a tartályba beömlő hideg víz szinte azonnal és folyamatosan felmelegedhessen. Jelentettem elképzeléseimet az igazgatónak. (Fűtő még szorosabb kapcsolatban nem állt igazgatóval, mint én. Már ilyen képzeletbeli jelentésekkel játszadoztam: „Igazgató clvtársnak alássan jelentem: a B/II-es raktáriroda porcelán foganfyús vaskályha három szál gyújtóssal és öt erőteljes fújással lángra lobbant, míg viszont...”) Ö viszont egészen más oldalról közelítette meg a kérdést. — A fő baj az — mondta, minden egyes szót megrágva —, a legeslegfőbb baj, hogy egy tusrózsa alá egy ember áll. Csak egy ember! így a legkülső sugarak csak úgy elfolynak a semmibe ... „Dugdossam be gyufaszállal a rózsáit külső lyukait?” — akartam mondani, de egyelőre meg se tudtam szólalni. Tusrózsa szórása! Hát igen, ilyen is van, nekem sose jutott volna eszembe. — ... oda kell hatni, hogy egy-egy tusrózsa alatt ketten mosakodjanak! •— Mármint nekem kell odahatni? — Természetesen. Nem hatottam oda. Titokban és osonva, a lépcsőfordulókban fülelve, papírral és szénporral álcázott tuskókat hordtam fel a kazánba. Volt meleg víz. Minden melós nyugodtan és szabályosan lemoshatta magáról a nikotint, arvalint, sárgamérget stb. De hamarosan lebuktam. Egyik lépcsőfordulónál elém ugrott az igazgató, beletúrt a kannáimba, és a papír és szénpor alatt meglelte a tuskókat. \ MAJOR JANOS: Cegléden túl Fölesküdtem életre-halálra — futóhomokot kötő akácfa; hívott Csemő és Jászkara je nő, láttam hetvenhét szűkös esztendő békéjét, s a térkép-Normandia csalogatott csipkés fjordjaira, és este a Piazza Navona-n gitárral egy cowboy nadrágos lány dalolt, az aggregátort hallgattam — ma is hallom, fölcsendül a dallam —, az aggregátor meg a lány hangja a XX. századból: zsolozsma. Valami letörhetetlen álom, álmom virágzott a mozivásznon, világra nyíló iskolaablak négyszögében akácok suhogtak, s „veteránjai” a grófi földnek, borral fűtött parasztok dörmögtek. a Dózsát fölfaló haramiák, olcsó napszámosai a világ nagyhatalmainak, s neked Hazám ott a Duna—Tisza közén, tanyán, kis termelőszövetkezetekben: sután, szoborrá-merevedetten. — Áhá! — kiáltotta, egészen fel volt dúlva. — Ez gyalázat! Nem feleltem. — Mondok magának valamit: maga visszaélt a bizalmammal ! Erre már feleltem: — Én is mondok az igazgató elvtársnak valamit. A börtönben, ha jobb kedvű őrökkel voltunk, egy ember állhatott egy tusrózsa alá. És csempézett fülkék voltak, nem ilyen málló vakolatú szemét lepra... — Még mondtam mást is, egy kicsit kiborultam. CS3K hápogott, de e tárgykörben nem volt több érve, mindketten tudtuk, amit tudtunk, például azt, hogy a vállalat tízmilliós hasznokkal zár év mint év, és időtlen idők óta élüzem. És én azt .is tudtam, amiről ő azt hitte, nem tudom: hogy a telepvezető bizonyos megtakarított tüzelőmennyiség, védőruha — például kesztyű — után külön prémiumot kap. (Tudnám, mit csináljak azokkal, akik az ilyen prémiumfeltételeket kifundálják: sárgaméreggel kenném be őket, s hármasával állnának egy tusrózsa alá!) Felvettem a kannákat. Végre szóhoz jutott. — Tegye le a kannákat! Letettem. — Jöjjön! Mentem. Az udvar 6zélén megállt, s elmutatott a messzeségbe, mint egy hadvezér, aki terepszemlét tart — Az ott mi? — Lószar — mondtam. — Takarítsa el azonnal! Eltakarítottam, seprűt, lapátot helyére tettem, aztán visz- szamentem a pincelépcső-fordulóban hagyott kannáimhoz. Fogom őket, emelem, hogy viszem föl a kazánhoz. De a kannák mintha repülnének, üresek, egy kis szénpor, papin, semmi több. Atyánk a tusókat saját kezűleg visszacipelte a pincébe. Remegtem dühömben. Ha most hirtelen össze tudnám hozni a bulldogképét azokkal az imént eltakarított gőzölgő kis halmokkal! Álmok, minden gyakorlati értelem nélkül! \ Leültem egyik kannára, elszívtam egy cigarettát. A füsttel együtt elszállt a felesleges gőz is. Felálltam, feljebb húztam trottyos fenekű munkanadrágomat (kihordási idő: egy év), megragadtam a két kannát, és nyomás le a pincébe. Gyertek, tüskök! Te is, te is, még te is! Felfelé 3 lépcsőn a karom érzi, micsoda parazsuk lesz ezeknek. Szikraeső, amint bevágom őket a tűztérbe, s bőgve-mo- rogva kap beléjük a láng. Betámasztom az ajtót a vasrúddal, elégedetten megfordulok. Ott áll sötét arccal az igazgató. Nem is szól, csak int, hogy menjek vele. Megyek. Ott ülök az irodájában, már régóta beszél, „fegyelem”, „népgazdasági érdek”, „viszonylatok” — ilyesféle szavak röppennek el néha a tudatomat súrolva. Nemigen figyelek oda, néha automatikusan bólintok, s egyre csak az jár a fejemben: nem baj, a fő, hogy odalenn lángolnak a tuskók. ; Kérkedés nélkül állíthatom, ! hogy rendelkezem valame- ! lyes kézügyességgel. Ügy kez- \ dödött a dolog, hogy már 4—5 j éves koromban szakszerűen \ szétszedtem a rossz zsebórát j és gramofont, amelyeket ösz- \ szerakni még szakszerűtlenül | se tudtam ugyan, de nem sok- ^ kai később már meglehetős rá- \ területiséggel készítettem vi- S toriás hajót, vitorlás szánt, ví- \ zimalmot, sőt gumiszalagos \ légcsavarral meghajtott repü- | tógépet is. Ez az utóbbi, ha i nem is repült, de gurulni már \ tudott a földön. Annái jobban ! repült a papírsárkányom, ! szállt a nádszálból metszett : nyílvessző, amelyet fűzfaágból hajlított íjról lőttem ki; j o korombeli kislángokat bü- ; rökszárból készített vízipuská- \ val, kenderkóc golyóbisra töl- ä tött bodzapuskával vagy a li- ; batöllseprűből kitépett toliból \ fabrikált krumplipuskával § ijesztgettem. Ma már ilyene- \ két, sajnos, nem csinálok, de ! a kisebb hibákat — az elrom- j lőtt villanyt, vízcsapot, ablak- i zárat stb. — magam megjavi- J tóm odahaza, anélkül, hogy \ ezzel a konkurrenciával a ház- \kezelőség irigységét még csak \ egyszer is felkeltettem volna. ! Egyben azonban két Jbalke- ! zes vagyok: hiába olvasgatom ! a lapok barkácsolóéi rovatát, l még soha semmit nem sike- | rült elkészítenem az ilyen mű- \ szaki leírások után. Eleinte sokat bosszankodtam emiatt, később azonban rájöttem valamire; könnyebb leírni az ilyen műveleteket, mint elkészíteni az utasítások nyomán a megfelelő tárgyakat. Éppen ezért elhatároztam, hogy többé nem próbálkozom újságcikkek nyomán barkácsolással, hanem inkább én magam is ilyen cikkeket fogok írni. Ezt ezennel meg is kezdem: FÁBÓL VASKARIKA Végy a fáspincében egy kö- teg aprófát. Ezek a kör alakúra formált aprófakötegek pléhlemezből készült karikáiul vannak összefogva. Tüzeld el az aprófát, s megmarad neked a vaskarika. VASBÓL FAKARIKA Gyújtsd a vasat, aztán add el a MÉH-nek. A kapott pénzből kisfiádnak vehetsz a játékboltban egy fakarikát. Lehet, hogy ezek a barká- csolási feladatok a gyakorlottabb ezermesterek számára túlontúl egyszerűnek tűnnek, mentségemre szolgáljon azonban az a körülmény, hogy még kezdő vagyok ezen a téren. Amellett van egy nagy előnyük: leírásom nyomán mind a fából vaskarikát, mind pedig a vasból fakarikát a, kisebb kézügyességgel rendelkező gyermekek, sőt felnőttek is előállíthatják. > Heves Ferenc ban, aztán kimenekül belőle. A szél! A fák csupasz ágai egymáshoz verődnek fönn a magasban. A szél már szabad ... Könnyű neki! Az eleven bokor ágain pedig szitkok rügyeznek; „Fene a csámpás lábadat!”. Aztán reménység nyiladozik; „Tán jókor érkezett a szél, elcsavarta a zörgést a semmibe”. Fémes csattanást hallunk. Puska závárzata klattyan. Ha meghasad a sötétség, elmúlik a világ. Az nem lehet, hogy így múljon el! S ha elmúlik, milyen az? Két part között visz a víz. És akkor, mint vergődő habok, fennakadunk a bizonyosság iszapba ágyazott tuskó ján: „a német töltötte csőre fegyverét”. — Velünk horgásznak . .. Átkozottak ! Aztán egy szó világít: — Átállunk az oroszokhoz! — Innen élve nem jutunk ki. — Ne huhogj! — Gyerünk! * Ág roppan valakinek a talpa alatt. — Az istenit... Sodródunk, mint kürtőben a korom. Széliünk a rémséges úton. A bokroknak arca van; torz, rémítő. Szemek suhannak felénk, óriásra nyílva... kezek ... polipok... rok alján ott fekszik valahol a lelőtt német. — Nem igaz! t— Mi a neve a halott kamerádnak?! — Franz. — Jezsizs Maria... — szól Ludvo. — Szlovák fiú. Nagyon barátságos hangsúllyal ejti a szavakat. — Mejn libe kamarád — zörög cigánykod- va. —Nekünk kampec, ha oda beküdől. Ruszkik vannak a bukrokba. Német ott már nincsen. Itt lesz nekünk gut, itt mellettetek-e- ' — mutogat a földre, de mivel kifogy a szóból, csak a kezét mozgatja még egy ideig, mint gyengülő szél a száraz ágat. A németek állnak és várnak. — Hát nem értitek?! — csikorog szószólónk hangja és fenyegető pózba görbíti magát. — Van nektek muter vagy fater? A franc essen belétek! — Mit mond?! — rebben felénk a tiszt ellenséges érzülettel. — Franzrói beszél. Azt akarja tudni, hogy a halott kamerádnak van-e apja vagy anyja — plántálja Tóth Béla tévestől fölfelé a német értelmébe a lázongó szavak jelentését. — Mutter... ? — tűnődik a német. — Mutter. Van vagy nincs?! ■ — lép előre Ludvo, amaz meg szépen elsétál előle. Csak an- dalog le, s föl, mintha keresne valamit. Aztán azzal áll elő; hazakísértef bennünket, kivisznek innen a , vonalból, csak előbb teljesítsük a kéré- ; Sét Nchányan az út torka felé mozdulunk. A többiek morog- ; va utánunk fanyalognak. Bukva lépünk a fák közé. Ördögök jártak itt: lópaták nyo- , maiban gázolunk; sikongva, hörögve roppan bennük ajég. A hátulsók utánunk rebbennek, és egymáshoz torlódunk, mint oktalan jószágok a csordában.* A szél is elbotlik bennünk. Estében lerúg egy száraz ágat a fejünk fölött, de ; talpraszökken, egy ideig szűkéivé, vonítva futkos le, s föl az út sötét kanvarulatáA Garam fenekén akadt a csáklyámra. Felhő támadt a víz alatt; az iszapból rántottam elő, és most itt zuhog rá a fény, fehérre meszelt szobám falán. Jó helyen van. Szél nem éri, víz nem kergeti, fagy nem emészti. Tűztől félnie nem kell, pedig arra született, hogy melegítsen. Gyökere ismeretlen fának. Az iszaptól csöpögő szerzemény a bozótban kicsúszott kezembőL Rálépétt a fiam. így törött le egyik görbe ujja. Azon az ösvényen! A gyökér elveszejtett ujja onnan int felém... — Halt! Ott állunk a titokzatos ösvény fagyos leheletében. Az út torka sötéten nyílik ránk. A parancsnok suttogni kezd. Nem nagyon értjük a szavait. Tot... tót... Micsoda? Hogy halott van az úton, bent az erdőben. Kamerád. Német Azt kell kihozni. — Nem igaz... Itt már minden beszéd csak hitegetés, ámítás. Azon az éjszakán valami fenséges kábulat, mondhatni, részegség szállt meg bennünket. Veszettül rikácsolni kezdtünk. Hadonásztunk, mint a halászmadarak, mikor lábukat elkapja a csuka. A lárma — ki gondolt rá — tilalmas dolognak számított azon a helyen. Közel volt a folyó, és a víz nagy tolvaj. Átlophatta a hangot a túlsó partra. Nincs kizárva, hogy nekünk felelt odaátról az orosz géppuskás. A közbeszólás kivilágítva érkezett: nyomjelző lövedékek voltak. Földre : kellett volna vágódnunk, de ; csak álltunk megbabonázva a i fényes jel bűvöletében. — Szép volt — mondta va- : laki furcsa távoli hangon, mi- i re úgy rezzentünk össze, mint i álmukban zaklatott idegek az | eleven testben. i — Szép... szép ... — ébre- ; déztünk. I — Mint a kompkötél —je- \ lentette ki Ludvo, de nem a : megszokott, határozott hangiján. — Kár, hogy elszakadt — i tette hozzá Farkas Árpi, majd- : nem teljesen éber állapotban. ! Veszély elmúltával ihlet száll • ja meg az embert. Mi gyere- > kék voltunk, lövészárkokat, • bunkereket kápirgáló borzas I verebek. Heten a faluból. : És most menni kell megint : a veszedelem elébe. Az út tor- ' ka sötéten nyílik ránk. A bokKésve, de nem későn kapott szobrot kiváló Afrika- kutatónk és természetrajzi gyűjtőnk, Kittenberger Kálmán. Emlékművét Kamo- tsay István készítette, s Nagymaroson állították fel 1971- beai. A hely megválasztásában jelképes igazság rejtőzik, hiszen a Kilimandzsárótól hosszú vándorlás után Nagymarosra érkezett. Zömök, izmos alakját, elszállt bátorságát, a természet iránt érzett szenvedélyét pontosan őrzi a mellszobor. Kamotsay szakmai gondossággal mintázza ezt az arc- felületet, melyen az oroszlán tekintete is átsüt, így szerelmének teljes tárgya, a nagy vadak hazája, a szavanna is jelentkezik. Az afrikai őserdőt is visszatükrözi a szobor árkos homloka, nemcsak a középkorú férfit a maga teljes izomerejében, amilyennek megőrizte magát, öregségében is. ! A szoborportré olyan embert jelenít meg a tagolt fórmák összefoglalásával, aki „Kimosott gyökérzetű öreg fűzfák, kazalnyi ' rőzsehal- mok, eltakart padmalyok” között csatangolt a veszélyeken mindig úrrá lett akarattal és ügyességgel. Minden fölösleges vérontástól tartózkodott, a fair play elvét a vadonban is alkalmazta az elefántokkal szpmben is. Szinte ősemberi figyelme és odaadása minden fölöslegeset kiszorított életéből, így és csak így valósíthatta meg hivatását, a természet és az ember szolgálatát. Kamotsay István szoborművé ezt a jelleget hangsúlyozza Kittenberger Kálmán emberi karakterében, azt, hogy számtalan nemes küzdelmet vívott önmagával' és a vadon állataival. Talán puska nélkül uruknak is elfogadták volna. „A halhatatlan ragadozók fölüvöltöttek, amikor a nagy vadász elvágódott.” így búcsúztatta Tornai Józef Hemingwiayt, de a szó Kittenberger Kálmánra is érvényes, áki az erdő, a vadon szeretetében felnőtt Hemingway eszményeihez. Losonci Miklós
