Pest Megyi Hírlap, 1971. december (15. évfolyam, 283-308. szám)

1971-12-22 / 301. szám

fin u teret 6 t&Cirtop 1971. DECEMBER 22., SZERDA Kardok, villogjatok! A világirodalom legszebb elbeszélései Nem tudta, hogy mi a háború, csak azt tudta, hogy apja katona, és nagyon-nagyon messze van, és anyja nagyon sokat sír esténként, amikor a húgát eteti. Anyja mosni meg takarítani járt. Olyankor neki kellett vigyázni a húgára, aki még kicsi volt. Egészen kicsi, alig na­gyobb, mint a babák. De sírni már tudott. Hangosan, visítva Még a kinti szélsüvítést is elnyomta Man­cika sírása, és Fercsi olyankor mér­ges volt, a legszívesebben lerángat­ta volna húgát az ágyról. — Szeresd hugicádat — mondta neki csöndesen az anyja, valahány­szor húzódozott attól, hogy vigyáz­zon rá. Ilyenkor legszívesebben rákiáltott volna az anyjára, hogy minek hoz­ta hugicát ide, neki nem kell hu- gica, ő Szakos Palcsival csúszkálni szeretne menni a tóra. De amint anyja szomorkás szemét látta, csak elfordult, és dühében halkan pitye- regni kezdett. Az anyja közel lépett hozzá, megsimogatta a fejét, és azt mondta: — Tudom, kisfiam, hogy játszani szeretnél. Dehát háború van, apád oda van. Nekem meg nincsen pén­zem cipőre. Te már nagy fiú vagy. Egy hétéves fiúnak már segítenie kell. Ma megint elmegyek mosni, te meg vigyázz a hugicára, ha nagyon sír, vedd fel egy kicsit. Sietek haza — azzal kilépett a havas udvarra. Mit lehetett tenni? Olyan jólesett az anyja simogatása, hogy amikor magára maradt, még jobban elered­tek a könnyei. Bántotta a lelkiisme­ret, hogy annyiszor nem engedel­meskedett az anyjának. De aztán múlt az idő, a faliórát nézte egyre. Már ismerte az órát, még iskolás­kora előtt megtanította rá a nagy­apja, aki messze, másik faluban la­kott. Tett a tűzre. A leckét megírta gyorsan, azzal nem volt soha sem­KISS DENES: Belső csillagok mi baj. Legfeljebb a tanító néni mérgelődött egy kicsit azért, hogy olyan csúnya az írása. De amit írt, az mindig jó volt, legyen számtan vagy helyesírás. Volt, amikor ő se­gített kijavítani a többiek fogalma­zását, mert a tanító néni férje is bevonult, és két osztályt kellett ta­nítania. Csak így szólt: „Fercsi, gye­re, az egyik soron szedd össze a fü­zeteket, és javítsd ki.” Olyankor bol­dog volt. Alighogy elrakta a füzeteket a cekkerjébe, kopogtak. — Ki az? — szólt ki, és pillanatok alatt átfutott az agyán sok szörnyű-( ség; jöttek a farkasok az esti me­séből; biztosan be akarnak jönni, és meg akarják enni. Vagy rablók tör­nek rá. Az izgalomtól elkeskenye­dett a szája. Végre a kis ablakon ki mert pislogni, és megnyugodott, de akkor érezte csak igazán, meny­nyire ver a szíve, s reszket a lába. Szakos Pali állt kint. Elhúzta a re­teszt. — Szevasz, Palcsi. — Szevasz. Nem jössz csúszkálni a tóra? — Ááá, láthatod, ott van... — és a húga felé mutatott, aki éppen fel is riadt szendergéséből, és nyekkent egyet-kettőt az ágyon. — Látod, hogy nem lehet. Miatta. — Dehogynem lehet — mondta Pali —, nincs messze a tó, és majd ide-ideszaladunk megnézni, mint tegnap. Tényleg, tegnap is elszökött, az anyja nem is tudta meg. Nem lett semmi baj belőle. — Ma nem lehet...' — próbált azért védekezni, de már tudta, hogy ma is Palival megy. Igaz is, hát majd hazaszalad megnézni a húgát. Csak egyet-kettőt csúszkál, és máris szalad haza! A régi telek nem múlnak el, ma­gukban hordozzuk őket, csak össze vannak gyúrva, akár a hógolyók. Hogyan is volt tovább azon a na­pon? Akárcsak máskor, észre sem vet­ték, hogy mikor esteledett rájuk. Vígan csúszkáltak a jégen. Közben lassú eséssel eleredt a hó. Nem kel­lett félni attól sem, hogy beszakad­nak, mert az egyik nagyobb fiú fej­szével vizsgálta meg a jeget: csak­nem húsz centi vastag volt. Fercsi is nagyokat ugrott, hogy megrop- pantsa, de nem sikerült. Valami furcsa döndülés hangzott a lába alól, de a jég nem repedt meg. Arra eszmélt, hogy valaki kiabál neki. Végre nagysokára meghallotta, hogy mit: — Fercsi, Fercsi! Jön az anyád! Igen, jött. Kibontakozott a pilléző hóesésből, már ott állt a tó szélén, kezében a ruháskosár. Csak lassan mert közeledni hozzá, és három lé­péssel megállt előtte, mert nem tud­ta volna elviselni, hogy a többiek előtt kapjon pofonokat, hiszen le­állt minden játék, és várták, hogy mi történik. De az anyja nem volt mérges. Inkább szomorú arccal állt. Halkan mondta: — Most már eredj haza, és szá- rogasd meg a cipődet. Nekem visz­sza kell mennem, hugit megetettem — mondta, és elindult a mind sű­rűbbé váló hóesésben. Már olyan messze járt, hogy imbolygó alakja egészen idegennek tűnt. Vissza se nézett. És ez volt a szörnyű! Mert Fercsi maradt. Szakosnak meg a többiek­nek azt mondta a jégen, hogy az anyja megengedte. Pedig égette va­lami belül. Az, hogy az anyja nem is nézett vissza. Amikor késő este, a többiek után, vizes harisnyával in­dult el haza, sosem érzett izgalom és félelem fogta el. Azt kívánta, bárcsak támadnák meg farkasok vagy betyárok, hogy ne kelljen ha­zudnia. De nem támadta meg senki. Viszont észrevette, hogy a jobb ci­pőjének a talpa az orránál levált. Most kezdte érezni a beáramló hi­deget. Már égett a lámpa, amikor haza­ért. Anyja az ágyon ült, és sírt. Ak­kor sem hagyta abba, amikor sok tipródás után benyitott. A tűz is ki­aludt. Mi történt? Talán a húgá­val ...? Nem verte meg az anyja, de ez rosszabb volt minden verésnél. Ma már tudja, hogy őt siratta az anyja, az ő rosszaságát meg a saját sorsát, felhagyatottságát. Inkább verte volna meg, akkor jobb lett volna mind a kettőjüknek. Hordozza magában a régi teleket. Minden jóvátehetetlenséget hordoz, melynek tudata nehéz, mint a só. De talán ma azért tud más lenni, mert akkor ilyen volt, mert akkor maga is átélte és megsejtette az emberi szo­morúság lehetséges okait. A régi telek nem múlnak el ben­nünk, akár a régi emlékek. Csak el­halványul, ami nem volt fontos, ami azonban fontos volt, az mindinkább élesebbbé válik az időben. S világít bennünk a lélek belső csillagaként. I i » A párizsi kommün századik évfordulójáról a Magyar Heli­kon (Európa Kiadó) ízléses, művészi, az alkalomhoz illő s az alkalmat méltón idéző kö­tettel emlékezett meg. (Noha bántóan hosszú nyomdai ké­séssel.) Kardok, villogjatok! címmel 23 korabeli verset szedett fü­zérbe, kiváló magyar műfordí­tók — Jékely Zoltán, Justus Pál, Kálnoky László, Kardos László, Lothár László, Murá­nyi-Kovács Endre, Somlyó György, Szegzárdy-Csengery József, Tótfalusi István, Végh György — tolmácsolásában. A költemények szerzői — köztük Victor Hugo, Eugene Pottier, Arthur Rimbaud, Jules Valles, Paul Verlaine — az 1871-es mámoros napokat, a forradalmi és nemzeti hősies­ség nagyszerű, máig ható pél­dáit s az azt követő borzalmas, véres, megtorló zsarnokságot éneklik meg. Valóban meg- éneklik, mert verssoraik való­jában a jellegzetesen francia műfaj, a sanzon keretében je­lentkeznek, mintegy remek­műveiként e kornak. Egyben felemelő példájaként annak is, hogy a párizsi kommün né­hány hónapja milyen mélyen ragadta és ihlette meg a 19. századi francia költészet leg­jobbjait. A sanzonok egy részét nem­csak olvashatjuk, hanem hall­hatjuk is. A kiadó ugyanis hanglemezt mellékelt a kö­tethez, amelyen Y vés Mon­tand, Eric Amado és Germai- na Montero énekel. A kötet lapjait korabeli művészeknek — Cham (Amadé de Noé), Ho­noré Daumier, Édouard Manet — a kommün korszakának te­matikájából mentett rajzai il­lusztrálják. Szép kiállítású, háromköte­tes gyűjtemény, amelyet az Európa Könyvkiadó nyújtott át ünnepi olvasmányként a magyar olvasóknak. Aki a har­madik kötetet lezáró tarta­lomjegyzékbe belepillant, lát­ja, hogy a válogatás és szer­kesztés nehéz és felelősségtel­jes munkáját vállaló Domo­kos János nemcsak ragyogó ékköveket tár elénk, de eze­ket létrejöttük sorrendjében úgy fűzi össze, hogy egyben a műfaj születésének, fejlődésé­nek, korok szerint változó sa­játosságainak vonalát is meg­húzza. Valóban nehéz dolga lehe­tett. A „bőség zavara” (hiszen az ókortól a XX. századig kel­lett válogatnia) éppen olyan problémát okozhatott neki, mint az, hogy a novella mes­tereinek melyik művét illessze be a három — bármilyen vas­kos, mégis szűk keretnek ne­vezhető — kötet foglalatába. Ezen, a túlnyomórészt kitű­nően megoldott, feladaton kí­vül gondossága még arra is kiterjedt, hogy némelyik, ma már ritkábban olvasott, átér­tékelt, vagy érdemtelenül el­hanyagolt íróra is ráfordítsa a jelen reflektorának fényét. Ilyenek például: Kleist, France, London, Mérimée, Conrad... Az összeállítás, mellékesen, megteremtette azt a csodát is, hogy a nagy írók nagyszerű írásait új színek tündöklésében mutatja meg. Ezt az újfajta ragyogást a többi mű eltérő mondanivalójától, stílusától, a kifejezés különbözőségétől nyerték. Egymás szépségét, erejét, mélységét tükrözik és sokszorozzák meg e nagyszerű gyémántfüzér darabjai. Az a néhány magyar re­mekíró, kiknek művei e válo­gatásban helyet kaptak, mél­tón illeszkedik be a többiek sorába. Móricz Zsigmond Barbárok című novellájának rövid, ko- párságukban is roppant drá­mai erőt hordozó mondatai ott döngenek az olvasóban még akkor is, amikor Mikszáth és Tömörkény nagy hatású, fesze­sen szerkesztett írásait olvassa. Csehov elbeszélése, A 6-os számú kórterem az elnyomás rettenetében élő értelem, az elmeosztály bűzébe, nyomorú­ságába menekülő, üldözött Gondolat pusztulását, s ezen keresztül a korabeli Oroszor­szág elviselhetetlen terror alatt nyögő életét mutatja meg. Csaknem valamennyi társadalmi réteg képviselőjét ábrázolja ebben az elbeszélés­remekben, amelynek lenyűgö­ző okossága és tragikuma még sokáig visszhangzik az olvasó­ban. A nagy és ismert orosz, illetve szovjet elbeszélések kö­zül kiválik Lev Tolsztoj klasz- szikus Polikuskája, Gorkij kü­lönös atmoszférájú Cselkasa, az impresszionisztikus stílusú, tömör, tárgyában, hangulatá­ban új és megragadó erejű három Babel-írás és Solohov a háború minden borzalmát, rettenetét, s az emberi lélek erejét mesterien és megrendí- tően érzékeltető Emberi sorsa. A szinte csak irodalomtörté­neti adatként ismert Kleist meghökkent A chilei földren­gés című novellájának drámai erejével, szenvedélyes huma­nizmusával, finom lélekelemző készségével és gazdag líraisá- gával. Ugyanilyen meglepetést jelent Joseph Canrad Az üz- lettárs-a. A szürke, szinte mo­noton mondatokban úgy ké­szülődik, úgy forrósodik fel a dráma, mint huzalban az egy­re növekvő voltszámú elektro­mosság. A sűrű szövésű, tragi­kus légkörű novellák között felfénylik Apuleios, Longos, Lampedusa és Stephan Zweig írásainak költészete. Sorolhatnánk még a nagy mestereket: Kuprin, Thomas Mann, Kafka, Hemingway, France, Camus, Lawrance, Krleza, Sadoveanu, s a gyűj­temény csaknem valamennyi szerzőjének nevét és remek­mívű írásainak címét. S külön kellene szólni a művek ma­gyar tolmácsolóinak kiváló munkájáról, akik között a ma­gyar irodalom nem egy — eredeti művével is e gyűjte­ménybe kívánkozó — mestere szerepel, mint pl. Kosztolányi, Babits, Tóth Árpád. Élő mű­fordítóink neves képviselőinek teljesítményét csak együttesen dicsérhetjük meg a hosszú névsor és helyszűke miatt. „A világirodalom legszebb elbeszélései” gazdag tartalmú három kötetének megjelenése jelentős eredménye és ki­emelkedő eseménye könyv­kiadásunknak. Barát Endre khiii A világirodalom legszebb versei Méltón csatlakozik A világ- irodalom legszebb elbeszélé­sei három kötetéhez az ugyan­Kodályról... Bartókról... a ritmusról csak az Európa Kiadónál most megjelent két kötet, amely — a Világirodalom remekei soro­zat reprezentatív új kiadása­ként — az ókortól a XX. szá­zadig nyújt gazdag váloga­tást a világirodalom versei­ből. A két kötetet egybeválogató Lator László nem törekedett — nem is törekedhetett — irodalomtörténeti teljességre, mégis a maga nemében ki­emelkedő magyar nyelvű vá­logatást tarthatunk a kezünk­ben. Négy évezred költészete hatalmas világ, ám csak di­csérhetjük a szerkesztő-vá­logatót, aki igyekezett meg­találni az alapvető rendezési elvet e hatalmas anyagban. Olyan költőket és olyan ver­seket merített föl az embe­riség költészetének nagy óceánjából, amelyekben a szüntelenül változó világ, társadalom közepette is koro­kon átsugárzó maradandóság jelentkezik. Az ember ele­mi érzései nyilvánvalóan módosulnak, s minden idő­ben másképpen színeződnek, de legbenső lényegük korról korra öröklődik. Ez vonul vé­gig e költeményeken, ame­lyek egyik vonulata, az I. kö­tetben a XIX. századig vezet, a második kötet pedig a mi századunk költészetének re­mekeit foglalja magában. A vállalkozás nagyságát mutatják a puszta számok is: az első kötet 204, a második kötet 147 költő verseit nyújt­ja át, az előzőben 9, az utób­biban 13 magyar költőével. Az ismeretlen akkád költők verseitől, Homéroszon, Anak- reonon, majd a reneszánsz költészet nagyjain át Cocteau- ig, Nerudáig vagy éppen Rad­nóti Miklósig az emberi-köl­tői érzések sokszínűségét, s csodálatos azonosságait él­vezhetjük, , figyelhetjük meg. S a kötetet lapozva jóleső érzés foghat el bennünket azért is, hogy a világirodalom versgyöngyszemeit ilyen nagy számban fogadhatjuk be anya­nyelvűnkön. Negyvenöt ma­gyar költő — Arany János­tól Kosztolányi Dezsőn át Som­lyó Györgyig — tolmácsolja értőn, átérezve a halhatatlan sorokat. Ilyen nagy kort átfogó vá­logatás részletes elemzése mindig támaszt némi hiány­érzetet is az olvasóban. Ez, az egyébként pompás két kötet is fölvet kisebb kritikai meg­jegyezni valókat, amelyek azonban elhanyagolhatók a vállalkozás nagysága mel­lett. Saját portánkról szólva azonban annyit, hogy a ma­gyar költők számát illetően — főként a XX. század előt­tieknél — kár volt ennyire szerénynek lenni. Még akkor is, ha az ismert magyar köl­tészeti válogatás megfelelően eleget tesz a feladatának, de e környezetben, s ebben az együttesben többek legalább egy-egy versét emelhettük volna a világirodalom leg­szebb versei magaslatának el­ismerő piedesztáljára. Hasznos és jó a kötet köl­tőiről adott rövid ismertető jegyzék, de praktikus lett volna, ha a mostani kiadás pótolja az előző kis hiányos­ságát, s a II. kötet végén ösz- szesített betűrendi mutatót ad. L. BARTÖK-KALAUZ címmel a zenei népművelés­nek igen hasznos formáját vá­lasztotta a Zeneműkiadó. Fő­ként a hangversenylátogató közönséghez szólva, Kroó György tollával Bartók zene­kari, színpadi és kamaramű­veihez igyekszik bevezetéssel szolgálni. A hanglemezmellék­lettel megjelent kötet azt az igényt tűzi maga elé, hogy ha vázlatosan és töredékesen is, de a bartóki életút panorámá­ját, az életmű kontúrjait fes­se meg olvasói számára, a le­mezről hallgatható zenei rész­letekkel. Elismeréssel kell szólnunk a törekvésről, amely kitűnően meg is felel a magaszabta fel­adatnak. Miközben tájékozta­tásokkal szolgál a művek ke­letkezésének történetéről, for­májáról, nyelvéről, légióként mégis a hangjukat igyekszik fölfedni, bemutatni, a bennük rejlő költői vallomást, világ­képet. A gyermekek közötti zenei ismeretterjesztés szándékával készült egy ugyancsak most megjelent kis könyvecske ISMERKEDJÜNK A RITMUSSAL címen, Langston Hughes ame­rikai szerző munkája, Tótfalu­si István fordításában. A rend­kívül szemléletesen megraga­dott téma (amelyhez nem kis mértékben járulnak hozzá Ro­bin King rajzai) felnőtteknek is érdekes. Különösen azért, mert a ritmus szóra általában csak a zenét asszociálják, pe­dig — mint e könyv részlete­sen végigvezet — jóval több­ről van szó, mint a zene lük­tetéséről. A ritmus általában a tér és az idő beosztása, ami igen sokféleképpen és sokféle körülmények között jelentke­zik napi életünkben. A kötet fejezetei szórakoztató egysze­rűséggel ezen vezetnek végig. A zenei könyvtermés több érdekességgel szolgált ezek­ben a hetekben. A Zenemű­kiadó reprezentatív albummal emlékezik a magyar zeneköl­tészet kiemelkedő alakjáról, aki nyolcvanéves korában így vallott életéről: „voltam ... fél kézzel lantos, másikkal néptanító, kubikos, téglahor­dó, pallér, orvos, ami csak kellett, és szerettem volna minden egyéb lenni, amire csak szükség volt”. KODÁLY ZOLTÁN életét mutatja be képekben és dokumentumokban ez az al­bum, s a mintegy 250 felvé­telt Eősze László tanulmánya előzi meg. A korba és a ma­gyar zenetörténetbe ágyazva érdekes elemző és adatgazdag portrét rajzol a Mesterről. Noha ez a portré — tekintet­tel a tanulmány korlátozott terjedelmére — csak vázlatos lehet, mégis igen plasztikusan állítja elénk Kodály hármas arculatát: a zeneszerzőt, a tu­dóst és a nevelőt, akit egyéb­ként a műveiből ismerhetünk meg igazán. Művészetéből, amely él és hat, „egyetemes értékű és időtálló, mert népe és kora igazságának kifejezé­sére vállalkozott”. Az Eősze László tanulmár nyát követő képek, viszonylag bőséges szövegeikkel, szinte évről évre visznek végig Ko­dály Zoltán gazdag életútján, az 1880-as évek Kecskemétjé­től, ahol született, a hazai, külföldi kutatóutak, hangver­senyek, világhírű művészek­kel lezajlott találkozások és vidéki népdalgyűjtések meg­ragadott pillanatain át a bu­dapesti Köröndön levő ottho­nának utolsó derűs napjaiig, s élete utolsó képéig, amely a kórházi virágok között mutat­ja, nem sokkal 1967. március 6-i halála előtt. Szép, tanulságos album, szí­vesen forgatjuk. Tollas konty A szép Veszprém megye sek alacsonyabb korosztálya üdülőközséggé fejlődő, bizo- számára írt könyve mai gyer- nyos Harányfalva nyári vilá- mekekről és felnőttekről be- gába vezet el ez a Móra Ki- szél — maiaknak. Épen ezért adónál most megjelent könyv, tanulságos olvasmány a fel- A tanácselnök hetedikes kisla- nőiteknek is, különösen az nya, Lindi hisztériás mostohá- olyan szülőknek, akik a teg- ja elől egy erdős hegy bar- napba Tévedve, nem értik meg lángjába menekül, ahol leány- a ma fiatalságát. Az író ismeri pajtásaival már előzőleg in- a mai gyermek lelkét, de ismeri dián wigwamot, „lindián” tá- és használja nyelvüket is. bort épített. A kislány eltűnő- Anélkül azonban, hogy vétene se olyan bonyodalmakat indít a szép magyar stílus, nyelvi meg, amely az okos és játékos iziés szabályai ellen. Regényé- lányok, a kalandvágyó, bátor j,en ügyes technikával osztja fiúk életéből és egymás kozot- romantikus mesét, a hu­ti, csaknem veszesse való vi- . . . . , ’ ­szályaiból már-már tragikus mort> « ágaimat es tanul- feszültségeken keresztül csap sa9ot- Nehez letenni ezt a át a felnőttek világába, és nyo- könyvet, mielőtt végigolvasná mában tisztító erjedés indul. az ember. Kőszegi Imrének a tizenéve- Sz. E.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom