Pest Megyi Hírlap, 1971. december (15. évfolyam, 283-308. szám)
1971-12-05 / 287. szám
«ST MLGVKI ff (riss® 1971. DECEMBER 5., VASÁRNAP NEMETH EMIL: Milyen hatalma van! Alig bírja tovább a karja. Vékony, gyenge gyermek . maga is, alig bírja boldog gyermekéi. De nyalábolva, hurcolva, cipelve, vele együtt mekkora erő. Közeledte utat szel a tömegben. Ülékeny lomhákból az állás mártírjai lesznek mellette hetyke huligánok. BOOK ANDRÁS: . Késői vallomás Itt voltál még S átnéztem rajtad Űztelek magamtól Bután bolondul Minden amit most Nélküled teszek Nappalom harangján Épp csak lekondul RADNAI ISTVÁN: Tükörként öbölnyi csend viharos tengeren mosolyok csúcsa között páros tengerszem magányon vert híd ragyogó fogsorod tárt ajkamat tükörként hordozod á A nem érti... pedig nagyon értette... Régen sokain ülitek az asztalinál. Öt száj örökös csacsogása, csipogása várta feszült figyelemmel a merőkanál járását, az elosztás arányát. És vasárnap ... minden vasárnap az elmaradhatatlan irigykedés... — Rózsi kapta a mellehúsát... én meg csak a nyakát.., pedig én vagyok a kisebb...-*• Egy csirkének nincs öt mellehúsa... se két nyaka... te, ronda, kis fösvény — intette anyjuk kemény hangon a marakodás gyerekeket. Ilyenkor a zajos ebédet még hangosabb délután követte. Az udvar meg az utca zöngött, visszhangzott a játékos gyereklármától. Olyan volt az élet sokáig mintha megállt volna az idő, és a kialakult gyerekvidámság örökké tartó változatlanságot esküdne a mindent emésztő idővel szemben. Kívülről tudta az idős ember, hogy az ősz asszony könnyei ebből az idő temette kútból szöknek elő... de hiába, az élet változandóságát nem lehet a diófához kötözni, hogy maradjon veszteg. Később, hogy felnőttek a gyerekek, elcsitult a lármás kor, de a közös vasárnapi ebéd szokásban maradt. Nyáron csöndes komolysággal, ünnepélyes szertartással ültek Palkó fája alatt, de már nem kérték számon a mellehúsát meg a nyakát. Pedig anyjuk kívánta, hogy veszekedjenek, zsivalyogjanak, de ez anyai kivánalom maradt. A nagyra nőtt, életbe állt otthonlakók szerényen mosolyogtak a múlt gyermekévek kis, mulatságos történetein. Ebéd után még rövid negyed órát ültek, és ilyenkor valamelyik előhozott f eledésbe ment gyerekcsínyt, hogy visszavarázsolja vele a civakodó, nevető évek megszépült emlékét. '— Nem felejtetted, ugye — szólt most az idős ember —, hogyan járt Palkó a csősszel? Nem nézett ezüsthajú asszonyára, nem figyelte emlékező könnyeit, csak úgy magától mondta... a ráncok közé húzódott, pici szemek nevettek, gyerekesen, és újra jött a régi, ha csak egy pillanatra is. Soha nem unták, mivel nem mindennapi a Palkó története. Kívülről tudták valamennyien, és mégis, mindig frissen, eredetien. A középső fiú, a tizennégy esztendős Palkó egy júliusi napon alkonyat táján odavetette anyjának, hogy elmegy, fürdik egyet a Kék-tóban. Fellegi méltóságos gyümölcsösének a lábánál terült el ez az artézi vízből táplálkozó, agyagmedencés tó. A tábla félreérthetetlenül jelezte, hogy „Idegeneknek fürödni tilos 1”, meg a csősz is ügyelte a kis dűlőket, és ha egy- egy suttyó legénykét megcsípett a tilosban, elverte mezítelen lábát megcsomózott szíjostorával. Nem is annyira a fürdés okából járt el a tilosba a gyerek, hanem a főkertész gimnazista lánya csábította, de csak egészen egyoldalú módon, mert az égőszemű, fekete Jutka nem tudta, hogy titkos imádójával uszogat az átlátszó, tiszta vízben. — Megjárod, te gyerek! — figyelmeztette anyja, mikor a nevezetes eset történt vele. — Ne féltsen engem! — válaszolt hetykén a fiú, és fekete kis klottnadrágjában elindult a tóra. Szürke este vetett véget a fürdésnek, és Palkó lassú futással igyekezett kifelé a tilosból. Hirtelen keveredett, betyá- ros gondolat kapta el, és átugrott az alacsony léckerítésen, hogy a különleges véralmát megkóstolja. Azért nevezték különlegesnek Fellegi méltóságos véralmáját, mert kétszer akkora volt, mint a köznapi, piaci alma. Sötétebb volt a színe, íze- .sebb-édesebb a húsa. A víztől éhezett gyerek teletömte magát a fa alatt, és fürge mozdulattal kilépett a kerítésen. — AlLj meg! Állj meg, te bitang! Ijedtében még a lába szára is reszketett. Már előre érezte a szíjostor hasítását. — Loptál! ? Loptál... akasztófáravaló! ? — ordított a csősz* és emelte a félelmetes ostort. De lassan megállt a levegőben a szíjostor nyele, és azután óvatosan ereszkedett a földre. „Talán nem ver meg?” — vacogta magában a fiú. — Le a gatyát! — üvöltött rá a vörös nyakú, kopasz kerülő. Palkó értelmetlenül állt, mintha nem értené a vadászpuskás CSpSZt. • — Le a gatyát 1 Vagy megsörétellek itt, az utcán! hangzott ^SSSSSS/SSSSSSSSSSSSfSSSSSSSSSÍ'/lrSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSS/SSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSS//XSSSSSSA I I SIKLÓS JANOS: I Csöndes délután I 5 A fáról hulló érett körte puhán tottyant a keményre szik- ! kadt földön. Rántani való csibék mohó hurrogással csapták j csőrüket a leveses gyümölcsbe. Unalmas pii... piii... káii- ! cálással lesték a fát, várták a csipegetnivalót. Az ól ámyé- $ kában elnyúlt malac is röffent álmosan egy rövidet, vörös $ szemét a fa alá vetette, aztán pihent tovább. A diófa lombos $ zöldje alatt a fonott asztalt két öblös vesszőfotel fogta közép- § re. A téglaporos házat körbeámyékolták a dús levelű gyü- 5 mölcsfák. Ny esetlen, széjjelfutó ágakkal, mint hosszú karok, $ védelmezték á magas dúcra ácsolt cserepes tetőt. A diófától í nyugatra, alig bakugrásra, a fa árnyékába húzódva állt a fé- 5 szer, utcára nyitott szájjal, mintha mutogatni akarná ócska, $ lemos gyomrát. A gondosan söpört, frissen locsolt udvaron az ^ idős ember arrább hessen,tette a szárnyasokat, hogy ne pisz- 1$ koljamak. Ünnepélyes tisztasággal várták Erzsi lányokat meg $ az unokát. 5 Ebéd után voltak, az asztalon szertelenségben hagyott pap- ? rikás tányérokon feketés-szürke kis házilegyek lakmároztak | zizegő falánksággal. Alig hallható zümmögéssel lendültek tá- ^ nyárról tányérra. Az árnyék borította hűsön apró fényfoltok ^ mozogtak, a sűrű lombok közé fészkelőd ott napsugár játszott ^ a terített asztalon. Átlátszóan tiszta égbolt alatt vibrált a xne- ^ leg, a vasárnap délután ünneplés méltóságát nem zavarta sam6 milyen mozgás, | — Megvásik a nyakad — szólt az ember az asztalnál ül^ő, ^ félrehajtott fejjel bóbiskoló asszonyra. | Az fölérzett, elhagyta ebéd utáni szunyókálását, riadt, barna ^ szemét emberére emelte. ^ — Álmodtam, hogy ők jönnek — bögyögite bágyadtan, és ^ ráncos, eres kis kezeit ölébe süllyesztette. ^ Csontrámás . szemüvegét homlokára tolta az ősz ember, ^ fejét kiemelte az újság lapjaiból, komótosan az asztalra he- % lyezte a nyomdaszagú híreket. A jószághajtó seprű után ko- | tort, és kopott csutakjából egy hegyes cirokszálat húzott. Kör- | beforgatta, mustrálta a cirok görcs nélküli keménységét, aztán § megbökdöste a pipaszár eütömődött nyitását, mivel nem szeleit ^ a kívánt módon. | — Ígérték... talán eljönnek — vélekedett közben. | Csöndesen tömögette a pipát, mintha a világ legfontosabb | dolgát végezné, lassan, türelemmel morzsolgatta az éghetet- ^ len finánclábakat. Bölcsen kigondolta, hogy a dohány mindig kegyforma rossz; akár királyi, akár köztársasági. Ennélfogva | nem mérgelődött a sok büdös csutkán, elszórta őket a földre. § A csirkék megvágták csőrükkel, de megérezték a tarokmaró | szagot, aztán otthagyták. | Ha engedte az idő, jtt ebédeltek, kint az udvaron, a Palkó ^ fája alatt, magukban. Azért keresztelték el ezt a szép diófát ^ Palkó fájának, mert egyidobért kerültek a házhoz: Palkó szü- § letésének esztendejében ültették. Babonásak voltak evvel a 5 fával. Mikor ez a fiú elhagyta a szülői házat, egy májusi reg- ^ gélén, hogy a maga emberségéből éljen,-délután villám érte ^ a fa koronáját, lehasadt a szebbik fele. Megsiratták a fát, 8 hogy talán az is érzi, elment névadó gazdája örökre. Volt Sennek a fának még egy története, de erről nem költöttek ba- | bánás csudát. Megkórosodott az egyik fele, néhány évig csak ^ féloldalasán termett a vén dió, de ezt Palkóval nem hozták ^ összefüggésbe. § Az asszony szedett a levesből, először az embernek, azután S magának. Szó nélkül ebédeltek, óvatosan koccant a tányér- | hoz a kanál. Elmélyült gonddal nézték a sűrű párád i csőm- 5| levest, mintha érdeklődésüket a piros leves ízlelgetése köt- | né le. _ § Kanal azgatás közben észrevétlen megkönnyezett az asszony ^ráncos-árkos szemhéja. Az ember meglátta, de tetette, hogy a piros szegfű, amelyet reg- ^ gél leszúrtam a töretlen hóba. sj Zakóban volt és nem nézett;! rám. Megfogtam a kezét. Jptt| utánam, engedelmesen. Na- ^ gyón hideg volt a keze. Le- § ültettem a fotelba és óvatta- § nul megkérdeztem, hogy hol § hagyta a télikabátját. Késve ^ jutott eszembe, hogy a szék- $ rényben van. Kivettem on- $ nan és ráterítettem. A szeg- $ fűt még líiindig a kezében tar- s tóttá. Megkérdeztem, miért ^ hozta vissza? De, mintha sü- ^ két lenne, csak nézte szótla- ^ nul a szemközti falat és raj- ^ ta a színes plakátokat... Elvettem tőle a szegfűt és $ letérdeltem elé. Simogatni $ kezdtem az arcát, kértem,; hogy maradjon itt. Könyö- $ rögtem neki, hogy ne hagyjon $ el. é# átöleltem. Érzéketlenül $ tűrte és maga elé bámult$ Megfogtam a kezét. Még min- $ dig hideg volt. Hoztam a pok- 5 rócot és a vállára terítettem. ! Aztán a paplant is. Én is ^ odabújtam mellé és így vol- ^ tunk soljáig. Aztán sötét lett és csend. $ Nagyon fáztam, mert ott fe- $ küdtem a szőnyegen. A szó- ; bábán égett a villany. Ke- $ restem az elefántot, de nem; találtam. Odakint már vilá- ! gosodott az ég. t "ViTegint kihajoltam az ab- ; lakon. Néztem az utcát.; Még mindig esett a hó. ■ ; Akkor arra gondoltam, hogy! egyszer majd, nagysokára, vé- 5 ge lesz... Mert, ha majd rá- ! gondolok, már nem fog fájni ! semmi. Sírnom kellene, azért,! hogy egyszer majd nem fog i fájni. Hanem csak könyökölök ! az ablakban, ahogy mostaná- i ban teszem. És várok. Odamegyek majd éjszaka az | ablakhoz, és nézem a sötétsé-; get, vagy ha süt a hold, akkor j azt. Ha pedig esni fog, akkor I azt hallgatom, ahogy esik. J oldalról. Szerettem volna megkérdezni tőle: hová megy? Utána is hajoltam az ablakból. Feltámadt a szél, összekócolta hajamat, tele lett hóval. Zörögtek az ablaktáblák. Ekkor visszamentem a szobába, és újra felgyújtottam az ösz- szes villanyt. Bekapcsoltam a tv-t és néztem fehér vibrálását, mert műsor már nem volt benne. A rádióban még találtam zenét. A szoba közepére mentem és addig táncoltam, amíg el nem fáradtam. A szemközti házban világos lett egy ablak. Egy férfi nézett , ki és cigarettázott. Lehúztam a rolót és jól be- függönyöztem. Elővettem a, konyakosüveget. Felbontottam. Ittam egy vizespohárral. Aztán még egy- gyel. És megint eggyel. Énekelni kezdtem. Magam találtam ki a dallamot. Mind hangosabban énekeltem és ittam. Aztán leültem a szőnyegre. Ittam... Csak ittam... Már alig volt az üvegben. Azt a keveset kiöntöttem a szőnyeg színes mintáira. Néztem, ahogy szétfolyik. Egy nagy piros elefánt rajzolódott ki. Lelógó ormánya volt és egyik lába túl hosszúra sikerült. Ettől még jobb kedvem lett és nevettem rajta. Az elefánt megmozgatta az ormányát és velem nevetett. Ekkor csengettek, az ajtóhoz mentem. ö állt a küszöbön. Kezében MÁRTON KLARA: . A piros szegfű látogatása Arra gondoltam, hogy ha tízig eljutok, biztosan megszólal és ha felveszem, valaki azt mondja majd nekem: „Halló, itt a mennyország beszél...” Vagy azt: „Itt a pokol...” Már egészen besötétedett, nem láttam az árnyékokat á falon, és odavittem magamhoz a vekkert, és hallgattam, ahogy ketyeg, és amikor már egészen beesteledett, kiszámoltam, hány óra múlva lesz éjfél? Éjfél után már elalszom, aztán jön a reggel és akkor megint itt ülök majd a fotelben és várok. Megvetettem az ágyat, és néztem, hogy milyen széles és milyen sok hely marad mellettem, ha lefekszem. Csak sétálgattam. Az ablaktól az ajtóig, meg vissza. Felgyújtottam az összes villanyt és bementem a másik szobába. Megálltam az asztala előtt, és néztem az üres széket, ahol ülni szokott. Kihúztam a fiókot, kezembe vettem a szemüvegét, ámít a kórházban visszaadtak. Kihúztam ,a fiókból a vászoncipőjét. Jólesett volna sírni, de nem tudtam. Aztán lefeküdtem. Nem tudtam elaludni, mert még soká lett volna éjfél. Hallgattam, ahogy az emberek mennek az utcán és beszélgetnek. pjszaka jött a hókotró. Ki- nyitottam az ablakot, mert egy kicsit jólesett, hogy jött, és örültem, hogy nézhetem, ahogy elhalad a ház előtt. Sokáig könyököltem ott. Az ég egészen borús volt. A szél az arcomba fújta a hópelyheket, de én csak bámultam a sötétséget, és arcom odaszo- rftottam az ablakhoz. Ahogy ott könyököltem, egy férfi jött az utcán. Cipője’ko- pogása visszhangzott a másik 'T’egnap kimentem a sírjá- hoz. Egész éjjel esett a hó, s még nem sepertek utat a temetőben. Térdig süppedtem, a hó belement a csizmám szárába. Álltam ott és nem gondoltam semmire. Leszúrtarp egy piros szegfűt a hóba, azt bámultam egy darabig. ' Az úton, a drótkerítésen túl, két kisfiú jött, szánkóval. Ahogy elhaladtak mellettem, nézték, hogy nincs lábam, és amikor távolabb értek, hallottam a nevetésüket. Később kisütött a nap. Csillogtak a hókristályok, és körös-körül a fehér hegyek, és ahogy ott álltam, arra gondoltam, hogy nem is igaz ez az egész. Mert ő, akit szerettem, nem lehet a hó alatt. Aztán elindultam hazafelé. Gyalog jöttem le a hegyről. A temető kőkerítése nagyon hosszú.. Sokáig mentem mellette. Végighúztam a kezem a rücsköstapintású kerítésen, amelynek túloldalán apró kis kődobozok állnak egymás mellett, és koszorúk és virágok, melyek eltakarják a neveket, évszámokat. Ekkor beszélgetéseket hallottam onnan. Kérdéseket, amelyekre senki sem válaszolt, és feleleteket: „Mikor jössz haza, kicsikém?” „Fűzd be a gyerek cipőjét!” „Vedd tudomásul, hogy ezt nem tűröm.” „Nem ezt ígérted.” „Ó, hogy szeretlek!” „Észrevetted, hogy kirügyeztek a fák?” „Gyere, kislányom, fogjuk meg azt a pillangót!” „Főzök neked káposztás kockát, jó?” így beszélgettek, egymás szavába vágva, de később már nem hallottam őket. I_I azaértem. Egész délután ültem egy helyben, és kiszámoltam, hogy hány óra múlva lesz este, és vártam, hogy mikor szólal meg a telefon. Aztán, amikor becsengett, már nem kellett az egész. Csak ültem tovább, figyeltem, ahogy sötétedik és ismét vártam a telefont. Végül, amikor nem szólalt meg, felvettem. Hallgattam benne a távoli zörejeket, búgásokat. Ültem tovább, cigarettáztam és ismét vártam a telefont.
