Pest Megyi Hírlap, 1971. december (15. évfolyam, 283-308. szám)

1971-12-03 / 285. szám

r®a» H£crei KhfCirlap 1971. DECEMBER 3.. PÉNTEK Legszebb színházunk: az Operaház Esténként felgyúlnak a fé­nyek, kitárják a kaput, s meg­indul az ünneplőbe öltözött közönség; hogy elfoglalja he­lyét az Opera nézőterén. Operaházat nálunk csak a múlt század utolsó negyedé­ben építettek, pedig akkor a hazai operajátszásnak már szép hagyományai voltak. Az első magyar nyelvű operát Chudi olasz zeneszerzőtől, a „Pikko hertzeg és Jutka Per­zsiát Szerelemhe'gyi András fordításában, 1793-ban Bu­dán adták elő. (Ezt az operát az idén nyáron harmadízben a Szentendrei Theátrum tűzte műsorára.) A következő évti­zedekben a nagy vidéki tár­sulatok — Kolozsvárott, Nagy­váradon, Debrecenben, Kas­sán, Miskolcon — adtak szín­padot operáknak. Mígnem 1837-ben, a Pesten felépült Nemzeti Játékszín (később Nemzeti Színház) megtartot­ta első zenedráma-bemutató- ját, a Sevillai borbélyt. Ros­sini operáját ugyanazok az énekművészek talmácsolták, akik már másfél évtizeddel azelőtt Miskolcon énekelték. A zsibvásár telkén . Majd fél évszázadig ez a színház adott otthont a pró­zai és a zenés drámának is. A 60-as évek során felmerült az igény az opera önálló ott­honának megteremtésére. 1872-ben bizottságot neveztek ki, amely kijelölte a felépí­tendő opera helyét. Megvásá­rolták a Sugár úton (a mai Népköztársaság útján) a Her­mina téri zsibvásár telkét, ahol az Operaház ma is áll. A pályázaton Ybl Miklós ter­ve nyerte el a bírálók tetszé­sét. S 1875 őszén ünnepélye­sen megkezdődött az építke­zés. Dr. Podmaniczky Fri­gyes intendáns, Ybl Miklós és Hofhauser építési vál­lalkozó tették meg az első kapavágásokat Kilenc évig építették a dí­szes palotát, Ybl Miklós sze­mélyes vezetésével. Külseje- belseje szépen harmonizáló, ünnepélyes alkotás. A nézőteret 500 lángú lég- szesz csillár és az emeleti pá­holysor előtt 12 kisebb csillár világította meg. A színpadi hatásvilágítást már ekkor négy 1200 gyertya erősségű ívlámpa szolgáltatta. A sok gyertya már az első estén ki­sebb tüzet okozott. Az épület­be 1895 nyarán szerelték be a villanyt. Már építésekor különleges színpadtechnikával látták el az operát, „a szín­pad vagy egyes részei vízerő- művezettel emelkedtek, sül­lyedtek”. Megoslromolták a kapukat Amikor 1884. szeptember 26- án megnyitották a Magyar Királyi Operát, »műsorára a Bánk bár. első felvonását, a Hunyadi László nyitányt és a„ Bohengrin első felvonását tűzték. Mint Móra Ferenc egyik írásából ismerjük, az igazgatóság kérésére Liszt Fe­renc a megnyitásra „Király­dalt” komponált. Ebben 1 azon­ban a Rákóczi nóta dallamát vélték felismerni, ezért a lo­jális vezetőség lemondott Liszt művének előadásáról. A káprázatos megnyitón ott szorongott a főváros akkori előkelősége, megjelent Ferenc József és Klotild főhercegasz- szony, Albrecht főherceg a császár lányát, Mária Doroty- tyát vezette, ott voltak Tisza Kálmánnal az élen a kormány tagjai, s olyan hírességek, mint Munkácsy Mihály, Pulszki Fe­renc, Arany Lászlóné, Paulay Ede. Alig kezdődött meg az elő­adás, amikor a kinnrekedt em­bersereg paegostromolta az Opera kapuit. A Vasárnapi Üjság szerint „A tömeg, ahol ajtót talált, ott ment be. Az udvari felüljárót is megostro­molta, semniibe véve a burg- zsandárokat”. Operánk rövid idő alatt nemzetközi tekintélyt vívott ki magának. A 90-es évektől a világ leghíresebb énekesei — mint Slezák, Kurz Zelma, Ca­ruso, később Calvé Emma, Lauro Volpi, Pertile, de Luca, Gigli — tartották becsvágyuk­nak, hogy a magyar operaszín­padon énekeljenek. A ■ nemzetközi operaszínpad eseményeit figyelemmel kísér­ve, egymást követték a bemu­tatók. Bizet operáját, a Párizs­ban csúfosan megbukott Car­ment a magyar Opera vitte si­kerre. Mascagni Parasztbecsü­letét az 1890 májusi olaszor­szági bemutató után már de­cemberben nálunk is játszot­ták. Leoncavallo Bajazzókját a milánói ősbemutató után alig egy évvel előadták. Magyar műveket is szép- számmal bemutattak. Mindjárt az első évadban Erkel: István királyát, a következő években Goldmark Sába királynőjét. Nagynevű igazgatók, kar­mesterek, rendezők követték egymást az Opera élén; Erkel Ferenc, Mahler Gusztáv, Ni- kisch Artúr, Hevesi Sándor, Tangó Egisztó; szép hangú énekesek; mint az első évek nagy szopránja, Wilt Mária, az olasz hőstenor Parlotti Gyula. S hogy a későbbi évek nagy nevei közül is említsünk néhá­nyat: Sándor Erzsi, Kömyei Béla, Székelyhídi Ferenc, Me- dek Anna, Basilides Mária, Pataky Kálmán, Némethy Ella, Walter Rózsi, Takács Mihály. Az opera főigazgatását éve­kig, évtizedekig a művészethez vajmi keveset értő intendáns látta el, aki beleszólt a mű- sorválasztásba, a szerep kije­lölésébe, a gazdasági ügyekbe. Hangoztatták, az Opera udva­ri intézmény. Ezért aztán olyan világnagyságok, mint Mahler és Nikisch Artúr rövid ideig ! maradtak — maradhat­tak az igazgatói székben. — Csak Bánffy intendánssága alatt — Hevesi igazgatósága idején talált egymásra gyü­mölcsözően a két művelt el­me — olyannyira, hogy mű­ködésük az Opera egyik leg­fényesebb idejét jelenti. Miről írtak a lapok? Hogy mennyi gond — visz- szásság akadt az Opera körül, arra illusztrálásul álljon itt néhány korabeli újságcikk né­hány sora. íme: 1885. Fővárosi Lapok: A magyar dalcsamok ügye: a bukás szélére jutott. 1886. Pester Lloyd: Érvek a bérbeadás mellett. 1905. Operaházi képtelensé­gek. Súlyos hibák az Opera vezetésében, műsorpolitikájá- ban. 1909. Népszava: Botrány az' Operában. A kórus sztrájkja. 1919. Népszava: Az Opera­házat szénhiány miatt bezár­ták. 1925. Magyarság: Az Opera 1925. február 13-i bezárásának története. 1925. Napkelet: Az operai zenekar sztrájkja. Időközben persze olyan fé­nyes lapok is kerülnek az Ope­ra történetébe, mint 1917-ben az első Bartók-mű, a Fából fa­ragott királyfi bemutatója. Vagy 1926-ban nagy sikert arató Kodály: Háry János pre­mier. A harmincas években Nümbergben, majd Bayreuth- ban, Milánóban, Firenzében vendégszerepei a magyar ope­ratársulat. Aztán a felszabadulás után, 1945. március 15-én Kodály Psalmus Hunigaricusával és a Bánk bánnal megnyitják az új korszakot, az Opera máig is ívelő, gazdagodó, kiteljesedő legutóbbi negyedszázadát... Kádár Márta KÓTA-kozgyűlés Dunakeszin Ez évi, áprilisi alakuló gyű­lése utáni második közgyűlé­sét tartotta meg tegnap Duna­keszin, a Járműjavító Vállalat művelődési házában a Kóru­sok Országos* Tanácsának (KÖTA) Pest megyei szerveze­te. Az egybegyűlteket a vendég­látó szakszervezeti művelődési intézmény nevében Halász Béla, a Vasutasok Szakszerve­zete központi zeneiskolájának igazgatója üdvözölte, majd Hargitai Károly, a Pest me­gyei Tanács művelődésügyi osztályának vezetője, a KOTA Pest megyei szervezetének el­nöke elmondotta, hogy a KÓ- TA 1970. évi megalakulását követően, a megyék közül Pest hívta életre elsőnek ezt a szer­vezetet az énekkarok ' összefo­gására. Ugyancsak Pest me­gyei felhívásra rendelik meg országszerte a Röpülj páva kö­rök találkozóit. A KÓTA me­gyei szervezete a mozgalom patronálásában már az alaku­láskor jelentős feladatot ka­pott. Kovács hajós megyei zenei szakfelügyelő, a KÖTA Pest megyei szervezetének titkára beszámolt az eddigi munká­ról, és javaslatot tett a jövő évi programra. Arról szólt, hogy a kórusok országos minő­sítése az énekkarok zömét nem érinti, ezért megszervezik a megyei minősítést is. Ugyan­csak a jövő évben rendezik meg az 1973-ban hazánkban tartandó nemzetközi munkás­énekkari fesztivál megyei elő- válogatóit. Beszámolóját, javaslatát vita követte. TELELED! In memóriám: Nagyon sokan M eghalsz te is — mindr annyian meghalunk. Ahogy tehetségesebb szerzők mondják: „Ma néked, holnap nékem, kedvesem.” Vagy: elvtársam. Vagy: kollé­gám. A nem kívánt rész tör­lendő. Irigylem az elvtársnőt, aki a nyolcvanéves anyjáról beszél: most is bejár havi ötszázért dolgozni. Irigylem magam az anyámért: 65 évesen, két ne­héz bőrönddel, úgy fut áz in­duló vonat után, mint a nyúl. De legjobban azokat a 90 éves öregurakat irigylem — kezdve Szophoklésszal, folytatva né­hány középkori pópával és bezárva Picassóval, Dutka Ákossal, Falu Tamással — akik matuzsálemi korukban is teljes szellemi frisseségük, vi­takészségük és cselekvőkészsé­gük birtokában maradtak. Te megéred ezt? Én meg­érem ezt? Eszedbe jut a ter­mészet közepén élő erdész, akit 48 éves korában elvitt a szívinfarktus? És tudod, ez szabálytalan eset. A korra, er­re az áldott és átkozott, ke- gyetle’n és szent korunkra ez a jellemző, hogy 41 éves főmér­nököt, 38 éves színészt, 44 éves járási rendőrkapitányt, 40 éves írót, 45 éves országos po­litikust, 42 éves párttitkárt visz el a szívinfarktus. És elvi­szi az öcsém 46 éves haverját, aki — a legriagyobb órabére volt a műhelyben — évek óta az órabérek miatt üvöltözött és vitatkozott. És elviszi a saját kollégámat, a 49 éves újság­írót — éppen akkor, amikor 25 év után kezdik elismerni, hogy bár nem volt kommu­nista, és akkor semmi köze nem volt a kommunistákhoz, mégis valódi fegyverrel valódi golyókat lőtt heteken keresz­tül a nyilasokra és a németek­re. Ugye, tanultál lélektant? Én is. Ugye tudod, hogy amíg rá­gyújtasz egy cigarettára, addig nem vagy beteg. Csak akkor vagy igazán beteg, náthás, gyomorbajos, szives, tüdős, influenzás, ha már — erős do­hányos létedre — nem bírod elviselni a cigarettát. Ugye tudod — én is tudom —, hogy ravaszak a betegségek. Hogy komoly bajod is elmúlhat, ha nem veszed komolyan. Hogy kis bajod is végzetes lehet, ha komolyan veszed, belefeledke­zel. Hogy tudatod — hited, el­kötelezettséged, emberséged, céljaid — sokszor meghatároz­za és megújítja ' a különben rozoga biológiai létedet. ■ Tudod, pajtás! Én is. Te nem mész el az orvoshoz, mert' hátha olyat mond, hogy utána neked komolyan kell venned a biológiai létedet. És nem ve­heted ezt komolyan, mert ne­ked még céljaid vannak. Rosz- szul teszed, ha nem mész el — de akkor is rosszul tennéd, ha elmennél. Mert a házadat, d tervezetedet, o regényedet, áz újításodat, a műhelyszintű bérharcodat, az életművedet, az emberségedet nem tudnád fölépíteni. V alóban nem tudnád föl­építeni? Valóban csak a céljaidért kell élned? A sejtjeid összessége valóban csak a céljaid biológiai hordo­zója? Látod, pajtás, itt kelle­ne valami jó megoldást talál­ni. Hogy ne károsodjanak a céljaid — és ne károsodjanak a sejtjeid. Azoknak, akik égnek, tu­dom, nehéz ilyen megoldást találni. Mert, ami fontos, ko­molyan kell vennünk. És ha idő előtt meghalunk? De túl­éled, túlélem, túléljük! Túlél­jük — de lehetőleg tovább él­ve-éljük túl. Gondolkozzunk ezen, pajtásS Keressük meg a megoldást. Murányi József 7350 K ,T*' 'J> !> ' ■ *? /"• ‘ O M ETER A bikaviadal Madrid. A Prado, a királyi vár, bikaviadal arénája, a csodálatosan széles sugárutak mély nyomot hagy­nak az utazóban. Olvastam Hemingway könyvét, láttam televízió-közvetítést, olvas­tam a lexikont, háromdimenziós ké­peket csodáltam — a bikaviadal mégis élményt jelentett, újszerűén hatott Madridban. Az aréna pénztárai előtt már órákkal korábban nagy tömeg to­longott. Árusok kiabáltak — zugban árulták a belépőjegyeket, természe­tesen felárral. Fiatal, öreg emberek plakáttal a kezükben népszerűsítet­ték az aznap porondra lépő torreá­dorokat. Jócskán zsebelték be a pla­kátért járó pénzt a rajongóktól. Spanyolország nemzeti sportja a bi­kaviadal. Százezrével néznek végig egy-egy mérkőzést, fogadnak, őrjön- genek, vitatkoznak, örülnek és csa­lódnak egy-egy meccs miatt. Látványos, érdekes a mérkőzés. Lila kendőjükkel először öten-ha- tan játszadoznak csak a bikával: in­gerük. Amikor közeledik a kendő­höz a bika, az ingerlők kerítés mö­gé bújnak, ezzel is dühítve, bolon- dítva az állatot. Ezt a szertartást követi a lovasok bevonulása. A két lovas és a ló teljes páncélban. Ek­kor már nagyon veszélyes a bika. Amikor meglátja a lovat, oldalról támad. Szarvát ’a ló oldalába, lábá­ba akarja fúrni. A lovas ügyességén múlik, hogy ez ne sikerüljön, s a lovas lándzsájával a bikát úgy se- besítse meg, hogy a vér azt elborít­sa. Azután elvonulnak a lovasok, jönnek a pikadorok vékony, nyíl­szerű fegyverükkel, amelyet kette­sével szúrnak a bika hátába. Szá­mos, hátába szúrt tőrrel, nyíllal szalad megvadultan, összevissza az arénában az állat és a vér csorog- csorog a hátából. Bevallom, borzal­mas látvány és nem tudtam együtt örülni, kiabálni a spanyolokkal. Amikor már dühtől prüszköl a bi­ka, jön vörös kendőjével, a kendő mögé rejtett karddal a torreádor, díszes-színes ruhájában. Művészi léptekkel, mozgással csalja, csábítja a bikát mind közelebb. A bika tá­mad, a torreádor ügyesen védi ma­gát, becsapja az oktalan állatot, az még egyszer, még egyszer, százszor támad. Közeleg az alkalmas, ünnepi pillanat, amikor a torreádor a bika marjába döfi kardját és ha ügyes, akkor az első döfés talál, két má­sodperc és a bika leroskad, vége ... a tömeg őrjöng, éljenez, italt, kala­pot, kendőt dob az arénába, a tor­reádort jutalmazza, akit a pályára rohanók vállra kapnak, körbe hor­dozzák és egy ünnepi talárba öltö­zött magasrangú ember jutalmat ad a torreádornak, no meg pénzt, tö­méntelen pénzt kap. De nem mindig ilyen egyszerű. A torreádor valóban az életét kockáz­tatja. Mi öt ilyen mérkőzést lát­tunk egyetlen délután. És az egyik torreádort, aki aznap már egyszer a nézők kedvenceként vonult le a po­rondról és a bika vérétől átitatott ruhájában lépett másodszor is az arénába — másodszori csatája köz­ben felöklelte a bika. Ilyenkor a lila- kehdősök befutnak a pályára, elte­relik a négylábú figyelmét, lábra kap a torreádor, új kendőt, kardot kap kívülről jövő segítségként és újra küzd, küzd, amíg a bika bírja, össze nem rogy a fáradtságtól, a vér- veszteségtől, a halálos szúrástól. Húsz-harminc ember és egy osto­ba, buta, ésszel, tudattal nem ren­delkező, csupán ösztönös állat via­dala ez. Máig is kutatom, miért őr­jöng a tömeg, miért oly diadalmas? Miért hatódik meg, mert ennyi em­ber, ha ügyesen, ha veszéllyel játsz­va, kockázatot vállalva is, de legyőz egy négylábút? A spanyolok évszázadok óta hét­ről hétre újra őrjöngenek, újra dia­dalmasak — mert újra élvezik, hogy az ember mindig §>yőz, és újra cso­dálják, hogy az ember nem arra született, hogy legyőzzék. Pillantás a középkorba Madrid a középkor igézete. Mad­rid hordja a modern világ jegyeit. Madrid a szépséges művészet és a Toledo szomorú történelem városa. Ennél a városnál Toledo és El Escorial mégis varázslatosabb. Toledóban, az Alcazar előtt soká­ig néztem le a völgybe. Ott a via­dukt, ahol a köztársaságiak harcol­tak, véreztek. Csodálatos völgy! Tör­ténelmet őriz, akik itt felkapasz­kodnak a hegyre, nem feledkezhet­nek megemlékezni a legjobbak har­cáról. Így jár a kiránduló El Esco- rialban is. El Escorialtól tíz kilomé­terre van Valle de Los Caidos. A fasiszták itt emeltek emlékművet a köztársaság ellen harcolóknak. Azt állítják, hogy „minden elesett” em­lékműve ez. Kétkedem, mert az em­lékművek, a sírok (fő helyen, a leg- hirhedtebb fasiszta: Jose Äntonio Primo de Rivera síremléke) a fel­sorolt nevek — épp ellenkezőjére, s csakis ellenkezőjére engednek kö­vetkeztetni. Toledo a legcsodálatosabb, teljes épségben tündöklő középkori vá­roska, a Tajo folyó mellett. Itt gyártják' a híres kardokat és tőrö­ket, egy-egy műhelyben megfigyel­hetjük a készítésüket is. Szerintem a középkorban nem fogyott el annyi kard, mint ahányat most a turisták megvásárolnak. Az ügyes kereske­dők dupla áron kínálják, aki nem alkudik — rosszul jár. Kard nélkül senkit sem láttam távozni Toledó- ból. Kerámiája is csodálatos, a kirán­dulók kedvenc ajándéktárgya. Don Quijote fából készült szobrai is Tole- dóhoz tartoznak. Faragói ugyancsak ügyeskezűek. A város legjelentősebb épülete és egyben világhíres kated- rálisa a toledói: 1227-ben épült, öt­hajós gót székesegyház hét monu­mentális kapuval, 40 oldalkápolná­val, több királysírral, 70 ezer köte­tes könyvtárral, múzeummal. Ebben a városban látható Greco híres ké­pe, az Orgaz gróf temetése, különös­ség a zsidónegyed tizedik századbe­li zsinagógája. El Escorial is nagy hatással volt csoportunkra. A II. Fülöp építette 206 méter hosszú, 161 méter széles épület a vár, legszebb része a 95 méter magas kupola!... Barcelona: Katalán múzeum, a gót negyed; Alicante párja! A tengerek, a hegyek szépségét is csak összefoglalva lehet megemlíte­ni: Alicante, Valencia, Barcelona, Saint Tropez, Marseille, a tengeí közepén az If vára, Nice, Cannes ... Sági Agnes KÖVETKEZIK: HÍREK A TÁVOLBÓL I

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom