Pest Megyi Hírlap, 1971. december (15. évfolyam, 283-308. szám)

1971-12-24 / 303. szám

1971. DECEMBER 34., PÉNTEK «ST MIOKI í-/ürlap w Örs az Ipoly mentén Á Minisztertanács ülése Az Ipoly menti őrsökön azt mondják: a határőr kétféle fenyőfa mellett tölti a kará­csonyt. Az egyik az őrsök klubjaiban áll, feldíszítve, az ünnep szép szimbólumaként. A másik kint áll a határsza­kasz valamelyik pontján, oly­kor rejtekhelyül szolgáló, dísztelen tereptárgy. — A második karácsonyt töl­töm a vámosmikolai őrsön. Lesz, aki eltávozást kap, ha­zamegy az ünnepekre, de ne­kem maradnom kell. A kará­csony megrendezése hagyomá­nyosan a KISZ-titkár fel­adata, a srácok már kérdez­ték: mi lesz, Imre, mit csi­nálunk a két ünnepnapon? Az erdőgazdaságtól kaptunk fenyőt. Felállítjuk a klub­ban, közösen díszítjük, ez is hagyomány. Akárcsak a vetél­kedők. Asztalifoci, pingpong- és sakkversenyeket rende­zünk, s más társasjátékokon is lesz őrsi bajnokság. Tavaly szavalóverseny is volt. Most nem tartjuk meg, nemrég vet­tünk részt a vámosmikolai versenyen. A vetélkedőket megpróbáljuk úgy időzíteni, hogy minél többen itt legye­nek. Persze, ez nem köny- nyű. A szolgálatban az ün­nepek alatt sincs szünet. A járőrök éjjel-nappal egymást váltják, megyünk ki a határ­ra. Az itthonmaradók közben be-benáznek a szomszédos szociális otthoniba, nem lcell-e segíteni valamit az öregek­nek ... Az ünnepi menüről pe­dig majd Miklós gondosko­dik. ö a szakács. Lakatos volt civilben, de jól főz. Leg­utóbb disznótorost csinált, ezt az ebédet magunk „hizlaltuk”. Most is vett az őrs két ma­lacót, de még kicsik, ezzel a fogással még várni kell az étlapszerkesztő bizottságnak... Aki éppen nem járja a folyó­partot, erdőket, bejön a klub­ba. Beszélgetünk, játszunk, a vetélkedők győzteseit meg­ajándékozzuk, zenét hallga­tunk, két szolgálat között ün­nepelünk — mondja Máté Im­re tizedes. Vámosmikola térségében há­rom fokkal mindig hidegebb van, mint a fővárosban. A ha­tárőrök azt mondják: most még elég jó az idő. Nem bo­rítja fél- vagy egyméteres hó az utakat, ösvényeket. Csali sár van, helyenként csizma­szárig érő sár, ami még Álom és Aurél, az őrs két edzett lovának ügyességét is pró- I bára teszi. Az Ipoly szeles völgyéből érkezők első útja szolgálat után a klubba vezet. A klub az őrs emeletes épületének földszintjén, barátságos szo­ba. Itt van a könyvtár, a te­levízió, rádió, lemezjátszó. A karácsony előtti napokban itt fogalmazódtak a több olda­las levelek, néhány szavas üdvözlőlapok, dísztáviratok. Freistag Pál határőr ti­zenegy hónapon át így cí­mezte leveleit: Kremlik Er­zsébet, Rétság. Két hónapja a borítékra ezt írja: Freistag Pálné. Az esküvőre öt nap szabadságot kapott, karácsony előtt pedig három napot, váci lakásnézőre. A tizenkilenc éves feleség ezt a karácsonyt még szüleinél tölti. Szilveszterkor Vámosmikolára jön, látogató­ba a húszéves férjhez. Szülők, rokonok, barátok mellett új címzetteknek is szólt néhány karácsonyi le­vél. Dinka György perőcsé- nyi kislánynak írt. A tize­des azt mondja: néha az írás­nál többet ér, ha kiszaladhat az őrs kapujához integetni. A menyasszonyjelölt a kötöttáru- gyár részlegében dolgozik, szemközt az őrssel. A vámosmikolai postahiva­tal továbbítja és hozza a le­veleket. Az otthoniak üzene­te karácsonykor nagyobb ese­mény, mint bármikor. S a le­veleket követik a csomagok. Katonaszokás szerint a ha­zai kóstolók közös asztalra ke­rülnek. A határt' járók por­cióját ilyenkor lemérik, félre­teszik. Harminchetedik születésnap­ját ünnepelte december 20-án, tizenhetedik karácsonyát tölti a határon Öze László főihad­nagy. — Katonakarácsony lesz ez is, mint a többi. Ami a szol­gálatot illeti, az ünnepnapok érthetően nem sokban külön­böznek a többi hétköznaptól. Az őrs szomszédságában la­kom, majd közben hazanézek, segítek a feleségemnek a ké­szülődésben, mert ő tizenöt éve úgy rendezi meg a csa­ládi karácsonyt, mintha vé­gig együtt töltenénk. Me­linda lányom nyolcadikos, ter­mészetesen a határőr úttörő­szakasz tagja. Laci fiam négyéves, tiszteletbeli határ­őr. Ha otthon nem található, biztosan az őrsön van a fiúk között, harcijátékaival együtt, „menetfelszerelésben”... A szolgálat tehát folyamatos. A járőrök meghatározott időkö­zökben indulnak a határsza­kaszra. Nyáron szebb, barát­Iíatván esztendővel ezelőtt, 700 méterre a tenger szintje fölött a Borsodi Erdő- és Fa- feldolgozó Gazdaság három­hutai erdészetében született az a fenyőfa, amely az idén az ország fája lesz, amely az idén az Országházban vendé­gül látott úttörők díszes ka­rácsonyfája. A 20 méter ma­gas fenyőóriás a huták vidé­kén született és emelkedett, ott, ahol valamikor a tokaji bornak helyet-üveget csinál­tak: Háromhuta, Öhuta, Üj- huta, Középhuta, Nagyhuta, Kishuta, Vágáshuta körzeté­ben. Amíg a fejét büszkén, magasan hordta, a Gerendás rétre látott, hallotta a Kom- lóska patak csörgedezését, a háta mögött a cserepes tető nyújtott szélárnyékot, ő pedig az úgynevezett Eszkála so­vány, savanyú, sziklás talajá­ból nőtt ki. A sorsolás Lent a völgyben makacs köd állta utunkat és látótávolsá­gunkat. A terepjáró mint va­lami fiatal csikó, úgy járt alattunk, és járt velünk egyre följebb az úton. Fent a tetőn emberek vártak ránk és nagy tűz, amelyen élőfa sistergett, égett, amely körül a fákon, a fák gallyain esőköpenyek, vi­harkabátok, tarisznyák függ­tek. Gumicsizmás, fejszés, lassú beszédű, nagy tenyerű emberek üdvözöltek bennün­ket. Idefent sütött a nap, egészséges, száraz, friss leve­gő burkolt be bennünket. A favágók már korábban kisor­solták, egy 10 fillérest dobtak a levegőbe, ki fogja dönteni a fát. A szerencse Bárány Ber- nát brigádvezetőnek kedve­zett. Övé a fa, így mondták. De a döntésig még sok min­den mást meg kellett csinálni. Megtisztítani a környéket, utat vágni a szállításhoz, ka­rókat kellett nyesni a döntés­hez, és el kellett helyezni a súlyos vascsiga-rendszereket a szomszédos fákon. Ez a fenyő nem dőlhet le vágás után. Nem törheti el a gallyait. Kidől az óriás Még élt a fa, amikor már kötelek feszültek a testére. Bárány Bernát begyújtotta a ságosabb az Ipoly-vidék, most az időjárás zordabb, a terep rossz, a szolgálat fárasz­tóbb. Nem csupán a gyaloglás­tól, az állandó, koncentrált figyeléstől is. „Éles” feladat a hátárszolgálat, jó idegeket, bátorságot követel a katonák­tól. Tisztában vannak fele­lősségükkel: sem a büntetés elől menekülni próbáló bű­nözők, sem más kétes ele­mek nem sérthetik meg bün­tetlenül a határt, szökési kí­sérleteiket meg kell hiúsíta­ni. A vámosmikolai őrs ösz- szeszokott, jó közösség, négy­szer nyerte el a kiváló alegy­ség címet. Az ünnep alkal­mából megjutalmazzuk a szolgálatban, tanulásban élen­járó katonákat, eredményeik­ről levélben értesítjük a szü­lőket, a munkahelyeket. Egyébként mindenki kap egy kis ajándékcsomagot, az őrsön ez is karácsonyi hagyomány. Szolgálat kezdetén a járőrö­ket ébreszti az ügyeletes. Ma­gukra kapják ruháikat: me­leg alsót, inget, pulóvert, csizmát, vatelinibéléses nad­rágot, háromnegyedes kabá­tot, prémes sapkát. Vállukra feszül a géppisztoly szíja. Amíg a parancsnoki eligazí­tás tart, az ügyeletes forró feketét tölt a termoszokba. Az Ipoly-part irányában át­mennek a falun, ujjúkat ba­rátságosan sapkájukhoz bö­kik, amikor innen is, onnan is rájuk köszönnek: — Jó napot, fiúk. Csendes ünnepet! motorfűrészt, szinte ünnepé­lyesen odalépkedett a fához, letette a gépet a tövében, meg­állt, végignézett a fán, mint­ha bocsánatot kérne tőle. Az­tán felbődült a motorfűrész, belemart a fába, és a brigád­vezető már úgy dolgozott, mintha nem is valami ünne­pi munkáról lenne szó, hanem mint máskor, mint hétköznap, mint minden nap. A fa már elszakadt a tövétől, beállt a klinikai halál, de még mindig állt, mintha semmi sem tör­tént volna. Tartotta a súlya, az a 20 mázsa és tartották a kötelek, az emberek, akik nem akarták, hogy lezuhanjon, hogy összetörje magát. A fa nem adta meg könnyen magát. Akik kötelet vittek rá, mond­ják, hogy fészkeket hordott a vállán és a nagy kiterjedésű erdőség egyik legszebb fája volt. De aztán az ékek, a kö­telek erőiránya arra döntötte az óriást, ahol a tehergépko­csi várta. Aki ember volt a környéken, mind az óriás ko­ronáját nézte. Ijesztő volt, ahogy megingott, dőlt volna, nem is. Azután elvált a koro­nája a többiekétől, lassan a föld felé hajtotta súlyos fejét és a többiek utána hajlottak, elköszöntek tőle. Ott, ahol a motorfűrész és a fejszék megsebezték a testét, a fenyőfa sebeiből balzsam- cseppek gyöngyöztek. A sok százezer fa halálát előidéző és látó favágók, fakitermelők odasereglettek és nézték, hall- gaitták, ahogyan a vágás nyo­mán az óriás utolsó szálai el­pattannak, ahogyan haldoklá­sának utolsó hangjait adja. Amíg lassan dőlt a fa, addig mindenki felfelé nézett és a fák lombkoronáján túl látni kellett a gyorsan járó felhőket is. Amikor a fa ledőlt, min­denki a földet nézte, a kilát­szó avart, az avar alatt a so­vány földet, a földben az új életet. Örökzöld önkénytelenül is az jut az ember eszébe, vajon ki volt az a gyerek, ki volt az a lány, ki volt az az asszony, ki volt az az öregember, aki ezt a fenyőt több mint fél évszázaddal ez­előtt elültette. Vajon milyen (Folytatás az 1. oldalról.) és felkérte a Szakszervezetek Országos Tanácsát, hogy vizs­gálják meg azokat a kérdése­ket, amelyeknél az eddigi ta­pasztalatok szerint a szabá­lyozás továbbfejlesztésére le­hetőség van. A kormány elfogadta a munkaügyi miniszter előter­jesztésére a termelésben dol­gozó középfokú szakemberek intézményes továbbképzési rendszerének megteremtésére vonatkozó javaslatot. A mezőgazdasági és élelme­zésügyi miniszter előterjeszté­se alapján a kormány megtár­gyalta a sütőipar gazdasági helyzetével összefüggő kérdé­seket. A lakosság megfelelő kenyérellátása, érdekében a Minisztertanács határozatot hozott a sütőipar helyzetének javításáról, a sütőipari dolgo­zók ösztönző bérfejlesztéséről, valamint az iparágban dolgo­zó szakmunkás-utánpótlás meggyorsításáról. A kormány a mezőgazdasá­gi és élelmezésügyi miniszter előterjesztése alapján megvizs­gálta a zöldségtermesztés és a szarvasmarha-tenyésztés hely­zetét, s határozatot hozott mindkét mezőgazdasági ágazat továbbfejlesztése komplex programjának kidolgozására. A zöldségtermesztést ille­tően a Minisztertanács megál­lapította, ho|y a termelés fej­lesztéséhez szükséges anyagi- műszáki ellátás javítása mel­lett biztosítani kell a termelő­üzemek anyagi érdekeltségé­nek fokozását. Ennek érdeké­ben a termelési ráfordítások fajlagos csökkentését elősegítő intézkedésekkel egyidejűleg az érintett ágazat jövedelmezősé­gének növelését is elő kell se­gíteni. A kormány utasította a me­volt akkor a tavasz, vagy az ősz, vajon mire gondolt a pa­lántát elültető ember, azon a napon, abban az órában. Sok idő eltelt. Nagyot fordult az­óta a világ. A facsemete óriás­sá növekedett, ültetője meg­öregedett és talán már meg is halt. A fa azonban az úgyne­vezett szabadállásban csodála­tossá fejlődött, magasra nőtt, sudár egyenes a tartása és for­más az alkata. Szép ez a fenyőfa, az ország karácsonyfája, az Országház fenyőfája. Nem attól, hogy óriás, hogy tiszteletet paran- csolóan méltóságos, hogy egye­nes, sudár a törzse, hogy szim­metrikusan növelte ágait, hogy a legsokoldalúbban felhasznál­ható fafajta, hogy balzsamát gyógyszerként használják, hogy tűlevelei illatoznak; nem azért szép, mert dísznövény és értékes, hanem azért, mert a növényzet, a fák közül a fe­nyő hasonlít leginkább az em­berre. A fák közül a fenyő ha­sonlít leginkább az emberre, mert eredményesen szembe­száll a zord, életet kioltó hi­deggel, napiénytelenséggel, vi­haros, orkánszelekkel és zöld marad és' zöldell, minden apró tűlevelével hirdeti az életet, az ember legyőzhetetlenségét, az emberek békeszeretetét. Gyermekek emlékezetében Az igazi karácsonyfák ezért nem halnak meg igazán. Jaj annak a fenyőfának, amely csak állványa a díszeknek, a sok csecsebecsének, gyertyák­nak, csillagszóróknak, cukor­káknak, édességeknek. A fe­nyőfa feldíszítve és dísz nélkül a természet jelképe, a tél ka­rácsonyának — nyarának jel­képe a fűtött szobában, amely nélkül az ember nem élhet. Az a faóriás, amely most lelte ha­lálát a zempléni hegyekben, s amely több mint 300 kilomé­tert utazott az ország szívéig, mégsem halt meg. Nem halt meg, mert sorsánál fogva sze­rencsésebb, mint osztályostár­sai. Gyerekek ezreinek csillo­gó szemében él majd sokáig, emlékezetükben pedig örökké. Oravec János zőgazdasági és élelmezésügyi minisztert, hogy 1972. év első felében terjessze be a szarvas­marha-tenyésztés negyedik öt­éves tervi célkitűzéseinek megvalósítását szolgáló javas­latait. A Minisztertanács a leg­főbb ügyész előterjesztése alapján foglalkozott a jogsza­bályok kiadása terén mutat­kozó késedelmekkel. Számos esetben tapasztalható ugyanis, hogy a minisztériumok egy ré­sze főbb, magasabb szintű jogszabály végrehajtási rende- i létéit jelentős késedelemmel adja ki, illeitve miniszteri ren­deletekben visszamenő batály- lyal szabályoz különböző kö- I telezettségeket. A kormány az előterjesztést tudomásul vet­te, és határozatot hozott a jog­alkotási fegyelem megjavítása érdekében. A Minisztertanács megvitat­ta és jóváhagyta saját munka­tervit 1972 első felére, vala­mint a Gazdasági Bizottság, a honvédelmi bizottság, a nem­zetközi gazdasági kapcsolatok bizottsága, a tudománypoliti­kai bizottság, a Központi Népi Ellenőrzési Bizottság, továbbá az Országos Ifjúságpolitikai és Oktatási Tanács munkater­vét a jövő év hasonló idősza­kára. A kormány ezután egyéb ügyeket tárgyalt. Forma vagy forrás? p1 lcsitultak a viták, de késnek, s ha vannak is, tétovák a cselekedetek. Tagadhatatlan: a munka­verseny ma kisebb rangot, figyelmet élvez, mint amennyi kijár neki. A vita azon dúlt, lehet-e, kell-e egyáltalán versenyezni a gazdasági reform hozta vál­tozások közepette? A vitát — mint legtöbbször — az élet döntötte el, s nem az okoskodás. A munkások, a szocialista brigádok vála­szoltak a kétkedőknek; akarnak versenyezni. Csak éppen nem a látszat ked­véért. A múlt esztendőben, a' felszabadulás huszonötö­dik évfordulójára kibonta­kozott jubileuma, majd a párt X. kongresszusa tisz­teletére rendezett kongresz- szusi verseny csattanós vá­laszt adott a kétkedőknek, azoknak, akik hajlamosak csupán technikai, technoló­giai folyamatokat látni a termelésben, elszakítva azt a legfontosabbtól, az embe­ri tényezőktől. A kongresz- szusi verseny értékelése, a díjak, elismerések kiosztá­sa után azonban ismét csend lett, s ez kevésbé a nyugodt munkavégzésnek, sokkal inkább annak tud­ható be, hogy a verseny megint „lekerült a napi­rendről”. Mint valami fö­lös forma, amit csak kín- nal-keservvel lehet tarta- lommmal megtölteni. A legutóbbi időben nagy figyelmet szentelt a mun­kaversenynek a Szakszer­vezetek Pest megyei Taná­csa, a SZOT elnöksége, a párt Központi Bizottsága — december 1-i ülésén —, a megyei pártbizottság, de­cember 14-i tanácskozásán. Négy vezető politikai tes­tület jutott azonos megál­lapításra: újabb lendületre van szükség, a gazdag ha­gyományok felélesztésére. A hagyományok a megyén belül is gazdagok, elég itt utalni arra, hogy például Százhalombattán a Dunai Kőolajipari Vállalatnál a verseny, a szocialista bri­gádok áldozatos munkája tette lehetővé, hogy túltel­jesítsék nyereség- és ter­melési tervüket, hogy a Nagykörösi Konzervgyár, az ország legnagyobb tar­tósító üzeme, a versenynek köszönhetően ért el olyan eredményeket, amelyekért hat ízben jutalmazták a Minisztertanács és a SZOT vörös vándorzászlajával. Több mint 2200 szocialista címet elnyert brigád dolgo­zik a megyében, tagjaik száma meghaladja a 26 ez­ret. Évente öt-hat ezer dol­gozó kapja meg a „kiváló dolgozó” kitüntetést a me­gyei vállalatoknál. Van tehát alap, mégpedig kiter­jedt és szilárd. Miért kell mégis az ösztökélés? A ligha tévedünk, ha le- írjuk: nem azért, mert kiveszett a versenyzési kedv, a nemes vetélkedés­ben rejlő öröm igénylése. Sokkal inkább, azért, mert e kedv, ez az igény a kö­zömbösség, a szervezetlen­ség, a kapkodás légkörében hamu alatt szunnyadó pa­rázzsá válik. Joggal mél­tatlankodnak az emberek, ha látják: csak akkor kell a verseny, ha rohammun­kára van szükség, a ne­gyedévi, évi terv minden ároni teljesítésére. Akkor álljanak csatasorba, ha a termelésirányítók melléfo­gásai miatt összekeveredtek a dolgok. Ahogy az is a verseny ellenében hat, ha az áldozatos munkával el­készített termékek hetekig hányódnak az udvaron vagy a raktárakban, ha a verseny értékelése csak késve, hosszas huzavona után történik meg, ha az eredmények nem kapnak nyilvánosságot. Nem a ver­sennyel, hanem a verseny szervezeti feltételeivel, s le­bonyolításának körülmé­nyeivel van baj, s így nem csoda, ha túl nagy a csend. Jó-e ez a csend bárki­nek is? Néhány embernek talán. Azoknak, akiknek a feltételek megteremtése lenne a dolga: a kellő üze­mi szervezettség, a folya­matos anyagellátás biztosí­tása. Ök esetleg úgy vél­hetik, hogy nyugtuk van, de valójában a maguk ér­deke ellenére tesznek. A többlettermelés. az- értéke­sebb áru, a joblD’minőségű munka ugyanis mindenkit gazdagít a vállalatnál, a gyárban, s aki nem akarja látni, az nemcsak kényel­mes, hanem munkáját sem látja el tisztességesen. Mert vezetni —akár egy gyárat igazgatóként, akár egy mű­helyrészt művezetőként — nem csupán annyi, hogy utasításokat osztogat vala­ki. Az utasítások végrehaj­tásának feltételeit is meg kell teremtenie, sőt, túl az utasításokon, szolgálnia szükséges a dolgozók önte­vékenységét is. A többi kö­zött a versenyt. Az anyag előteremtésével, a gépek kellő karbantartásának megszervezésével, a válla­lások teljesítésének számon tartásával. Mindazzal, ami nélkül a verseny valóban csak forma. TV' em a munkásokban, az egyszerű beosztottak­ban kell keresni a hibát ott, ahol nincs verseny, ahol csak a forma létezik. A vezetésben, a vezetőkben van a baj, szemléletükben, kényelmességükben, s ne szemérmeskedjünk, írjuk le: tehetetlenségükbem A panaszkodás, a kifogások keresése, az emberek kö­zömbösségére hivatkozás nem más, mint mentségek keresése arra, amire nincs mentség. A versenymozga­lom lebecsülése ugyanis nemcsak a gazdasági tevé­kenység egyik fontos forrá­sát apasztja el, de jelentős mértékben kihat a dolgo­zók hangulatára, erkölcsi, politikai arculatára is. Ott, ahol nem érdemes verse­nyezni, ahol a tisztességgel adott többnek nincs becsü­lete, ott másnak is hiányzik a rangja! Ahol a verseny nem fontos, ott az sem lé­nyeges, hogy mit kifogásol­nak a munkások, milyen javaslatokat tesznek. S ez már nem termelési részkér­dés, ez már politikai ügy! Márpedig erről aligha fe­ledkezhet meg bárki is, aki vállalta a vezetői tisztséget. S ha úgy tesz, mintha megfeledkezett volna? Emlékeztetni kell rá. A kötelességére. Mészáros Ottó Szitnyai Jenő % I

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom