Pest Megyi Hírlap, 1971. december (15. évfolyam, 283-308. szám)
1971-12-05 / 287. szám
1971. DECEMBER 5., VASÁRNAP PEST MEGYEI sJűriap Pest megyei alkotások ANTAL GÁBOR: ÉNEKLŐK A Pest megyei pártbizottság épülete előtt áll Kiss István szoborcsoportja. Kőből készült, s 1970-ben helyezték el az építmény plasztikai nyitányának. A belépőknek e derűs Éneklők, biztosítják a fogadásit, s aki távozik —- a búcsukoszontést e három szoborembertől kapja. Velük együtt sétálunk a Csörsz utcán, hiszen már bennünk élnek e dallal felvonuló fiatalok — meghosszabbodnak, s lelkületűnk jó közérzetét biztosítják. Léptéke minősíti a környezetet — indít és összegez —, a párhuzamosan emelkedő két épüietmagaslatnak a gyújtópontjában keresi-találja meg végleges otthonát. A tér e karmesteri pulpitusán szövetségre lép az enyhe domborulatokkal, a tömbös fehérség nyugodt magabiztossággal emelkedik ki a tavasz és a nyár zöld hullámzásából. Nem magányos a forma, a lendületes lépések „dallama” visszhangozza éneküket. A szobrászati ritmus kapcsolata kellemes — valóban jeleníti a kitárt ing és pulóver érzékeltetésével az énekszóval dúsított felvonulás hangulatait —, a mozdulat indulóüteme májust harsonázza. Két férfi, egy nő megy egymás mellett — szerelmet és barátságot hordoznak, magánérzelmeket is, nemcsak az eszme erejét. Enyhe terpeszükben, nemesen büszke tartásukban az osztály halad előre. Az összetett gondolatiság viszonylag nagyon egyszerű szobrászi alakzattal jut világos közérthetőséggel kifejezésre, s boldogít maga a szépség is, a méltóságteljes izomzat egyöntetűsége — biztos arányérzékkel emeli ki a női test csípővonulatát a szobrász. Ünnep, ünnep, ünnep árad kézfogásukból — azonos magasságban horgonyzó fejük három megegyező hangot jelöl a hátsó nézőpontban, ahöl az akikord zened hangzása látvánnyá alakul. Elölmézetben más a hatás. A hangerő a központi figurából sugárzik, a két szomszéd tercel. E nagyobb csöndesség a szoborcsoport oldalszárnyainak teljes formarendszerében megtalálható — a művészi szerkesztés a heroizmust nagy emberi szelídséggel Azúr sugarak Elvetélt szonett E jámbor, kilenc-kicsinyes kocát szorítanám fegyelmezett szonettbe, de ily szűk ólba istennek se megy be — ezért kötetlen szóra váltok át. Nem feledhetem a mámoromat oszlató , boldog röffenést halleluja megnyíltak az égi csatornák szopik szürcsöl tolong a csecs körül kilenc malac erőre kap s uzsgyé a legnagyobb túlmászik az ól magas küszöbén indul világot felfedezni sivítva lepottyan ám sebtén tápászkodik lép még egy arasznyit % körülnéz megfordul szimatol • megfeszül minden izma veszi az akadályt fellökődik piciny fara alig-megszáradt teste szinte száll s visítva visszagurul a fészek melegére \ Tanulj meg élni akarni komám vagy most azonnal kösd fel magad — — á árnyalja és ellenpontozza. A pátosz és egyszerűség optimális mértéke alakítja véglegessé a mű megalapozott esztétikai rendszerét, a lábak labirintusa sziklafalak fenségét idézi, s ezen alagutas meredély feloldódik itozös tekintetük, az egységgé tömörülő hármas emberarc tiszta romantikájában. Kiss István szobrászi buzgósága egyre inkább a több alakos kompozícióban hangolja a monumentális művészet sok emberhez szóló lehetőságait. Dózsájának hősies tartása megegyezik a Végvári vitézek alaphangulatával. Az Éneklőkben az intimitás fokozásával keresi az újabb szobrászi hatás és megoldás kibontakozását. Jó úton jár. ' Losonci Miklós : ANNYIRA azért még nem ; vagyok öreg, hogy szémélye- ; sen ismerhettem volna azo- : kát a főbb különcöket, akik- : ről Krúdy Gyula beszélt. De i azért még láttam a valame- : lyik írása egyik . félmondatá- i ban felvillanó púpos ' gnó- : mot, Magyar Árpádot, aki a I körúti plakátokra ilyeneket | írt fel: „Éljen Magyar Árpád, : Isten Ostora! El fogtok pusz- ; tulni valamennyien!” És hosz- j szasan elbeszélgettem egy — ; ha jól emlékszem — Noszlopi | családnevű, hosszú, sovány i férfiúval, aki azt állította, ; hogy Magyar Árpád csaló, í és tulajdonképpen ő Jeremiás próféta. Éppen ezért szavait nem úgy kell tekinteni, mint a költők — egy Heine, egy : Petőfi, egy Leopardi — per- j sze, azért elismerésre méltó, de mégiscsak „profán” szavait. Hanem mint a Teremtő és a Teremtés autentikus üzenetét. Az a hely, ahol Noszlopival megismerkedtem, talán még furcsább volt, mint maga a próféta. A legsajátosabb irodalmi szalon volt, amit — hogy Magyar Árpád és Noszlopi stílusát használjam — a világélés és világtudás valaha is összehozott. Mikor e „szalon” egyik vendége lettem, már benne voltunk a második világháborúban. És, ha még előtte is voltunk a „Vigyázz, Malvin, jön a kanyar!” korszaknak, már jelen volt a légiriadó és az élelmiszerjegy, s a rettenet átütött a kormánysajtó diadalmas győzelmi jelentésein is. A két vénkisasiszony által fenntartott „szalon”-ban azonban — amely egy Wesselényi utcai lakás egyetlen, kellemes kis• dühösen a megfellebbezhetetlen ítélet, és az ember leemelte válláröl a kétcsövű fegyvert. A gyerekre emélfe, megcsettentette a kakast, hátrább lé- oetit, hogy lövőhelyzetbe kerüljön. — Le a gatyát! Azonnal, vagy minutamban véiged! — táj- : tékzött a félelmetes ember. Palkó remegő kezekkel lerántotta magáról a vizes nadrágot, és ott állt pucéron 'a mérges csősz előtt. Az meg nyugodtan : ráilára emelte puskáját, fölmarkolta a kis klottnadrágot a földről. ! A törpe kerítés végén lefojtott, kuncogó nevetés hangzott < „A Jutka nevet” — villant át a gyereken a szégyen es rémüket, és ebben a pillanatban nem tudta, melyik a szörnyű- jegesebb : a puskás embertől való félelem vagy a Jutka előtti : szégyen. — Mars haza! — rikkantott rá a szigorú csősz. A fiú megiramodott, mint honi regényekben a csodaszarvas. ; Futott futott ki a szántóföldek széléig. Ott behúzódott a de- réknyi parcsingosba, hogy a hazafelé induló szekerek bakjá- rólse lássák meg a feje. Réveteg mozdulatlanságban várta a fekete estét, azután bizonytalanul, mint az ügyetlen denevér, kilépett a szúrós páréiból, és inait hazafelé. Riadozó vadnyúl módján tekingetett, gondosan kerülte az utcasarki lámpákat. Ha járókelő ember ért közelébe, a szennyvízárokba kuporodott, hogy eltakarja szégyenét. Keserves izgalommal végre hazáig jutott. Óvatosan : Megkocogtatta az ablakot, és az apját szólította, hogy házion ki egy nadrágot, mert nem tud bemenni a konyhába. . — Apa... apa... af»a!... Nem hallja?!... Adjon ki egy nadrágot! —• utánozta most is az idős ember, és közben úgy nevetett, mintha ma történt volna Palkó fiának ez a balesete. Az ősz asszony is nevetett, gondfelejtően, felszabadult ér- ' séssel. — Az anyja istenit annak a betyár csősznek! — fortyogott sedélyesen az apa a húszesztendös történeten. Ezen az emléken mindig ilyen kedvvel nevettek valamennyien. De legjobban mindig a Palkó nevetett saját magán. Az ebéd uíáni rövid emlékezések végén pedig a nagy gyere- ; kék elmentek a maguk útján, és csak az este terelte haza őket. ( Később egymás után köszöntek el a háztól, és harmadesztendeje a legkisebb lány is a magáéba költözött. — Elmosogatok — tért vissza a jelenhez az idős asszony. — Jó — morrantott a pipafüst bodies felhőiből az ember. — Talán csak jönnek... hát megígérték... — motyogta az asszony, és bevitte a konyhába a paprikás-zsíros tányérokat. Nagyon várták az Erzsit meg az unokát. Szerették ezt a kesehajú, kedves lányt, mert ez a többieknél jobban érezte az öregek fájdalmát. Gyakrabban látogatta őket, és mindig valamilyen apró, őszinte figyelmesség jelezte nála a szíve diktálta ragaszkodást. Néhány csomag dohány, egy-egy új pipa vagy agy-két üveg bor meg egy fejkendő, mintás kötő, téli bundacipő. Nem tüntetőleg csinálta ezt az Erzsi, csak finoman, hogy rendszerint a távozása után észlelték a kis ajándékot. Pedig a tanítói fizetést ugyancsak vékonyra szabták, de ez a lány a különórák diját erre takarékoskodta el az otthonától. Néha ügy adódott, hogy Erzsi távozása után rájuk telepedett a félelemmel keverten a szomorúság, hogy egyszer majd elveszítik ezt a jó lányt. Mert,a mögöttük maradt évtizedek igencsak mutatták, hogy leggyakrabban a jókat éri ■ baj...; a rosszak meg élik a maguk világát... A többit is szeretteii, de... de ezt az egyet kimondatlanul is különösen, mivel megmaradt szülőért aggódó gyereknek... De azért minden vasárnap várták, hogy valamelyik hazajön, ide ki, meglátogatja őket a szülői portán. Ez a várás az életükhöz tartozott, éppen úgy, mint az evés meg az alvá(S. Egész héten arra készültek, hogy valamelyik gyerek majd jön, és mesél nekik a zajos, rohanó élet apró és nagy problémáiról, aztán saját magáról, meg mindenről, amit kérdeznek tőle. Ez az örökös várás éltette őket, élesztette reményüket, hogy nem fölösleges emberek, van még életcéljuk, szerepük, hiszen most «, * aratják le nyugdíjasmódon az éLvihairzott évtizedek beérett $ gyümölcsét. : Hizlalták a jószágod hogy majd disznótoros vacsorái ren- $ jeznek, és meghívják a gyerekeket, a vöket meg a, családba ke- $ fiit asszonyokat, és majd elnézegetik ketten, magukban a né- $ >es házat. De ez a szép terv mindig csak öreges kívánság $ naradt, mivel a gyerekek nem jöttek. Egyik-másik belefiny- * íyáskodott a sok disznótoros finomságba, és továbbszaladt. $ Életreményük másik orvossága meg a gyerekek boldoguld- ^ iából származott. Ember lett valamennyiből, és ezt annyiszor $ almondták egymásnak ők ketten, hogy kívülről tudták: ha $ valamelyik elkezdte a mondókát, hol fejezi be. De azért min- $ iig volt benne valami új, szívet derítőén szép... Az ősz asz- 5 izony néha-néha előszedegette a politúros ladikot, és este, ; ámpagyújtás után, elnézegette a képeket, és valamennyihez^ ;UÄott egy-egy elmúlt történetet. Ezekben á kis életképekben, $ 'ényképekben elszaladt életük kis darabkáját elevenítette és $ álite újra. Visszalopta magát abba a korba, amikor még fia- 5 ;alosan hevült, nem ismerte az elhagyatottságot, a csöndesen ; őrlő magányt. ^ — Ostobaság éz az örökös várás —• dohogott olykor az $ öregember. — Nem annyi az, ha mi megyünk hozzájuk?^ — Nem! Nem! —■ pattogott mindig az- asszony. Pedig az ember is tudta, hogy nem, bizony, nem annyi az. ^ \ gyerekkori fészket újra nézni, -és a szülőkkel beszélni az iga- 5 á otthonban, az... az nem „vizit”. ^ — Apa! — lépett ki a konyhaajtón az asszony. — Nos? — Etesd meg a jószágot, ^ — Mindjárt. i A tikkasztó meleg engedett. A nap legurult a tetőről, és; >1 dalsugaraival meleg fényt szórt a Palkó fája alá.1 Apró mus- $ incák, leveli rovarok röpködtek a zöld, sátoros enyhelyen. ^ \ dél törpe árnyai megnyúltak, vékonyodtak, a csirkék, tyú- § cok kúrálva követelték a vacsorát, a malac türelmetlen röfö- $ 'éssel lökdöste a vályút. • ^ Az idős ember tétován ment a fészer alá, hangtalanul 5 te ver te a moslékot, azután a vályúba öntötte. Egy ideig nézte $ i göndör mangalica falánkságát, ahogyan habzsolja a híg $ ítélt, idomtalan szájának két oldalán visszafelé folyt a korpás lé. ^ „Zabái... zabái, hogy meghízzon, és megdögöljön. Milyen bo- ^ ond, majdnem olyan, mint az ember... Az ember családot 5 alapít, hogy öregségére magára maradjon” — elmélkedett a 5 vályúnál, és a keverőkanállal végigvágta a jámbor malac vé- $ cony hátát. Szórt a csirkéknek árpával kevert kukoricát, azok kotyogva $ íttek, falták a szemet. Itatójukba friss vizet öntött, az ülőket ilá támasztotta a tyúklétrát... megdöngette a körtefát, hogy $ lull jón a gyümölcs, legalább a jószágok élvezzék, ha már ^ lines, aki szedje. ^ Lassacskán elcsöndesült minden. Visszaültek Palkó fája alá $ szótlanul, magukban. Most már nem vártak senkit. Az izgal- $ nas feszülés oldódott bennük, és helyette valamilyen szomorú $ lyugvás telepedett meg érzésükben. ^ — Már nem jönnek — sóhajtott az asszony. — Biztosan dolguk akadt... ők nem nyugdíjasok — bizony- $ *atba tettetett vidáman az idős ember. § Közben mind a ketten érezték, hogy hamis a hang, fájdalmat 5 :akar a kifogás... valamilyen megfoghatatlan, távoli világok $ szakadtak közéjük, melyen nem tud átlábolni se gyerek, se $ szülő... három évtized állt közöttük... meg járhatatlan or- $ szágútjávaL Virágjukat hányt orgonabokrok sorakoztak a kerítés men- $ én. Friss földjükön kis jánpskabogarak libbentek, mint apró; földi csillagök. Ide-oda röpködtek, ezüstfényű hátukkal mutat- ; ták ■ útjukat. Fönt, a lombok között, a keskeny réseken békán- $ likált egy-egy sziporkázva fénylő pontocska, és a t intaszínűre $ változott égbolton megjelent fehéren, ékeskedő csillámaival a^ tejút. Kipompázott az ég kupolája, hűs esti levegőt szítt a fris- ^ sen nyílt, illatos estike. Ebben a ringató, álmodozó nyári csönd- 5 ben csiak ketten ültek a vesázőfomatú asztal mellett. ä poiganassa ggai «.arenaezeu szobája volt —, FÄzlopi arról szavalt, hogy „mindany- nyiunknak a Teremtőre kell függeszteni tekintetünket!” Egy kövérkés, mindig a gutaütésig piros arcú tisztviselő — az egyik kisasszony kistisztviselő kollégája — hétről hétre folytatásokat olvasott fel. „Azur sugarak” című regényéből. Nem hallgattam meg minden egyes folytatást, de pontosan tudom, hogy miről szólt a regény. Minden folytatásnak ugyanis lényegében ugyanaz volt a tartalma. Félix — aki nyilvánvalóan nem volt más, mint a piros arcú szerző ,lé- giesített, karcsú alteregója — megkér egy bizonyos Anniét, hogy legyen az övé, mert csak őt szereti. Annie azonban következetesen másé lett, mindig másé. És Félix ettől szerencsétlennek érezte magát. Annie szemei, pedig — azúr sugárzással, innen a cím! —, új és új áldozatokat vonzottak, folytatásról folytatásra. A KŐTELEZŐ regényfejezetek után teát szolgáltaik fel. Az első időkben angol teát, mert maradt még valamennyi a régi időkből. Aztán már csak Plántát. Teázás után a másik vénkisasszony — aki elárusító volt egy áruházban — a spiritizmus és a teozófia nagyjainak elmélkedéseiből olvasott fel. Annie Besant, Krishnamurti és Steiner Rudolf szelleme lebegett a VII. kerületi bérház harmadik emeletén lévő „szalon”-ban. A „fő szám” azonban egy regényíró volt. Egy igazi! Fiatal korában — a húszas évek végén, a harmincas évek elején — meg-megjelentek versei és elbeszélései, rövid életű folyóiratokban. Ezekben az írásokban, a kordivat modorosságai mögött, egy érdeklődő, s a jobbra, az igazságosabbra .vágyakozó szellem fe- - dezhető fel, egy talán még nem kiforrott,' de érdekes intellektus. De amikor én megismertem, már csak ponyva- regényeket irt, álnéven. Nem humoros (és ugyanakkor keserű) paródiákat, mint P. Ho- ward-Rejtő, hanem véresen és szentimentálisán „igaziak”-at. És szívesen fogalmazott — mert ezekért is kapott egy kis pénzt — hirdetéseket is, a mindig ugyanabban a ruhában megjelenő, de azért a többiekhez képest még mindig elegáns férfiú. Neki nemcsak üres teát szolgáltak fél, mint a többieknek, hanem süteményt, sőt néha szárazkolbászt is. Már akkor feltettem magamnak a kérdést: miért járt ez a kifáradt tekintetű ponyvaíró a „szalon”-ba, ha nem is rendszeresen? Miért vonja el idejét a gyilkosságok és hirdetések írása, vagy akár a kár- tyapaj tások és a hölgyi kalanK>K előír A suiemenyeiíeri: kolbászért? Az jutott neki — gondolom — másutt is. Végül is rájöttem: valószínűleg azért, mert Krishnamurti szellemének és Noszlopi Jeremiás testének társaságában költő lehetett, újra költő. Régi verseit mondta fel itt, félig felemelkedve a kopásokat csipkemütyürökkel eltakart plüss- fotelből. (Mi többiek az ágyon, illetve válogatottan kényelmetlen székeken ültünk.) És miközben a vadnyugati cow- boyok krónikása régi verseit szavalta, ejpyűtt arca mintha kissé felfrissült volna ... TÖRTÉNT EGYSZER azonban, hogy a „fő szám” — úgy látszik, kifogyván egykori költeményeiből —Ä Kosztolányi „Hajnali részeg”g”-ét kezdte mondani. De nem mint Kosztolányi versét, hanem mint a sajátját Én akkor voltam „Kosz- tolányi-korszak”-om kellős közepében, rögtön felfedeztem hát a plagizálást. A többiek azonban ugyanazzal az áhítattal hallgatták, mint barátunk igazi verseit. Elismerően bólogattak — emlékszem, szegény Jeremiás meg is rázta, kitün- tetően, a „költő” kezét. Nem tűnt fel nekik az sem, hogy a ponyvaírónak nem volt sem háza, sem családja, mint Kosztolányinak, aki e szép versében erről is tudósít... Magam sem tudom, miért, de meghatóit ez az eltulajdonított „Hajnali részegség”. Azt azonban mégsem állhattam meg, hogy amikor — késő este — a Körút felé baktattunk, meg ne kérdezzem, annyi képzelt gyilkosság elkövetőjét: — Mióta van, kedves bátyám, házad, családod? Soha nem felejtem el a ponyvaíró — a költő? —hangját. (Arcát, már az elsötétítés miatt, alig láthattam.) — Nékem, igenis van házam és családom. És versesköteteim is vannak, irodalmi díjaim. És szép, békés jövőm van, gyönyörű öregség áll előttem, fiacskám!... ELVÁLTUNK, de én még sokáig csavarogtam. És bár elvileg éjfélre otthon kellett volna lenni, elkaphatott volna a rendőr, hajnalig csavarogtam a sötét Körúton. Egy kicsit hajnali részeg is voltam a szalonbeli Planta-teától. A ponyvaíró nemsokára meghalt; kell-e mondanom, hogy nem ágyban, nem párnák között? És elpusztultak a többiek is, elsüllyedt a „szalon”, el a tagsága is. Mintha csak Magyar Árpád, isten púpos és rongyos Ostora átkozta volna meg őket. Mostanában — nincs mese, öregszem — sokat töprengek azon, -hogy miért én, miért éppen én éltem túl a Magyar Árpád átkának azúr — vagy nem is tudom, milyen — sugárzását?!... G SZABÓ LÁSZLÓ:
