Pest Megyi Hírlap, 1971. november (15. évfolyam, 258-282. szám)

1971-11-07 / 263. szám

10 st^íHhp 1971. NOVEMBER 7., VASÁRNAP fOHN REED: A felkelés (Részlet) Ütött egy tisztet, aki nagyon izgatott lett, amikor meglátta, ki áll előtte és zavarában ka­tonásan tisztelgett. — Excellenciád —- dadogta, a régi rendszerben szokásos megszólítást használva —, a palotába nem szabad senkit sem beengedni... nincs jo­gom ... Egy autó haladt el mellet­tünk. Góc ült benne, hangosan nevetve. Utána egy másik autó. Az első ülésein fegyveres katonák. Bent a kocsiban az Ideiglenes Kormány néhány letartóztatott tagja üli Peters, a Forradalmi Katonai. Tanács lett tagja, sietve jött át a té­ren. — Azt hittem, hogy ezeket az urakat már tegnap este el­fogták — mondtam az autóra mutatva. — Ö — felelte, egy felsült kisfiú fintorával —, azok a marhák megint futni hagyták legtöbbjét, mielőtt közbelép­hettünk volna. A Voszkreszenszkij prosz- pekten matrózok vonultak, mögöttük, amíg a szem ellá­tott, katonák meneteltek. A mikor kiértünk a Morsz- kajára, már egészen sötét volt, csak a Nyevszkij sarkán égett egy lámpa. Alatta egy nagy páncélautó állt, motorja zakatolt, és dőlt belőle a füst. Egy kisfiú felmászott az autó­ra. és az egyik géppuska csö­vét vizsgálgatta. Mindenfelé katonák és matrózok álldogál­tak, mintha várnának valami­re. Visszamentünk a Vörös Kapuhoz. Itt néhány katona állt,' nézték a Téli Palota kivi­lágított ablakait, és hangosan beiszélgettek. — Nem, bajtársak — mond­ta az egyik —, nem lőhetünk rájuk. A női zászlóalj is bent van, még azt mondanak, hogy orosz nőkre lőttjunk. ‘ , A Nyevszfcij sarkán szintén egy páncélautó fordult be. A toronynyíláson egy férfi ki­dugta a fejét: — Rajta! Vágjunk át és tá­madjunk! A másik autó vezetője igye­kezett túlharsogrm a motorber­regést: — A bizottság azt mondja, hogy várjunk. Ezek­nek a farakások mögött ágyúik is vannak... • EJrrefelé nem jártak a villa­mosok, a gyéren világított ut­cán kevés ember mutatkozott; de néhány háztömbbel arrébb csilingelték a villamosok, em­bertömeg hullámzott az utcán, a kirakatok ki voltak világít­va, a mozik előtt fényreklá­mok — az élet a szokásos me­derben folyt Volt jegyünk a Marinszkij Színházba — min­den színház játszott —, de ez­úttal az utca érdekesebb volt a balettnél... A sötétben farakáson botor­káltunk át, mellyel a Rendőr- ségi-híd bejáratát torlaszolták el. A Sztroganov-palota előtt néhány katona* tábori • ágyút állított fel. Különböző egyen­ruhái ú katonák jöttek-mentek, látszólag minden cél nélkül, és sokat beszéltek... Mintha az egész város a Nyevszkijen sétált volna. Min­den utcasarkon óriási tömeg — mindenütt heves vita. Az utca- kereszteződéseknél egy-egy tu­cat katona állt őrt, drága prémekbe öltözött öregembe­rek öklüket rázták feléjük, jól öltözött nők szitkokat szóltak rájuk; a katonák nemigen vi­tatkoztak velük, zavartan vi­gyorogtak ... Az ágyúdörgés megszűnt, és minél jobban közeledtünk a Téli Palotához, annál csende­sebbek és elhagyatattabbak voltak az utcák. A Városi Du­ma épülete ki volt világítva. Valamivel távolabb ember­tömeg sötétlett. Néhány mat­róz dühös kiáltással megállí­tott bennünket. A kocsi meg­állt, kiszálltunk. IVfeglepő jelenét játszódott le előttünk. A Jekatyeri- na-csatorna sarkán, egy ív­lámpa alatt, fegyveres ten­gerészek kordonja húzódott a Nyevszkijen keresztül, elzárva az utat a négyes sorokbon vonuló nagyobb csoport előtt. Vagy három-négyszázán le­hettek, frakkos férfiak, jól öltözött nők, tisztek, minden rendű és rangú emberek. Fel­ismertünk köztük számos kongresszusi küldöttet, men- sevik és eszer vezetőket, Avkszentyevet, a parasztszov­jetek sovány, vörös szakál­las elnökét, Szorokint, Ke- renszkij szócsövét, Hincsu- kot, Abramovicsot; és elöl a fehér szakállas öreg Sedréi­dért, Petrográd polgármes­terét, Prokopovicsot, az ideig­lenes kormány közélelmezési .miniszterét, akit aznap reggel letartóztattak, majd szabadon bocsátották. Megpillantottam Malkint, a Russian • Daily News riporterét. — Megyek a Téli Palotába meghalni! — kiáltotta vidáman, A menet megállt, de éléről hárigos vi­ta hallatszott.- Schreidér és Prokopovics tárgyaltak a ma­gas termetű matrózzal, aki szemmel láthatólag a parancs­nok tisztét töltötte be. — Követeljük, hogy enged­jenek át bennünket! — kia­bálták. — Látja, ezek az elv­társak a szovjetkongresszus­ról jönnek! Nézze meg a be­LENIN. ROZSNYAI ZOLTÁN RAJZA DEMENY OTTO: Per (Angela Davisnek) Majd védeni magam a korlát elé állok. Elpusztíthattok engem. Szólok — nem kiabálok. Nézzetek szépségemre, nézzétek okosságom! Minden erő elévül, 1 de burjánzik az álom. S kínból, nyomorúságból terem piros virágot. Feketének, fehérnek oszthatatlan világot. * Ahol helyetek nem lesz; ti onnan kirekedtek.- Majd magatokban játszó fogatlan vének lesztek. S számoljátok — száz bomba is jutott egyre-egyre; jussát, boldog hazáját mégis kiverekedte. Dühvei, daccal s a végső érvvel, amit kigondolt. Mert az erőszak ellen ereje végtelen volt. •fSSSSSSSSSSSSSSSSS/SSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSS/SSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSfSSSSSSSSSSJSSSSSSS/SSS/fSSSSSSSSfSSSSS/SSSSSSSSSSSSSSSSS/SSSSSSSfSSSSSSSSfSSSSrSSj RUBIN SZILÁRD: Kisvárosi legenda SSSSSSrSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSS/SYSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSé ZELK ZOLTÁN: Kinek mi jut István tegnapelőtt Rómába utazott, László tegnap Párizsból jött haza, Ferenc Bostonban keltezett képeslapját ma hozta meg a posta. Kinek mit jut, nem irigykedem én: kat-kai — mondják a tanulékony percek, utánozva a kerekek szavát, s én tenyeremmel, ahogyan szokás, letörlöm a tél fagyni készüld leheletét emlékem ablakáról: a töltéstől egy karnyújtásnyira ott áll most is a körhinta a réten, megül a hő a lovacskák farán, megül a teve két púpja között. Az overallók közt Bocskai-ruha, a bányászsapkáik mellett lo­bogó Ihűvészhaj, címeres diákcsákó. Az élen vörös, illetve fehér zászlóval egy vájár meg egy la­katos halad, lobogóikat időnként elcserélve. Mögöttük AH, a köpcös gimnazista' lépdel, karján bársonydobozzal. Vajon mi rejlik abban a ládikában? Hátrább, a művészhajú a hegedű- tokját hozza. Vajon mi célja vele? Ideje, hogy rövid káder jellemzést adjunk hőseinkről. Bak­say Ali, az önképzőkör neves novellistája nyilván dicsőség­vágyból csatlakozott a >küldöttsóghez. A másodhegedűs talán első hegedűs szeretne lenni. Az ügyvéd képében a módos, de haladó polgárság vonul ki tisztelegni. Vonul, ámbár csak sereg­hajtóként. Mindenesetre zsakettel és keménykalapot húzott. A kalap Zápolya reménysége. Egy szélroham, és a csákók­kal, sapkákkal, a másodhegedűs széles karimájú művészkalap­jával is ellentétben, hirtelen elszáll, az útra huppan, és sebe­sen gurul a város felé. Az ügyvéd látszólag buzgón űzi, de ahogy beéri, hátrasandít. Azzal megrúgja, hogy csak úgy süvít. — Ejnye, ügyvéd úr! — rikolt egy gúnyos hang. Az ügyvéd szabadkozva integet, hajlong. Megy ő, csak a kalapja legyen meg. Vagy agyhártyagyulladást kapjon?! A kalap végül egy tócsába pottyan, s Zápolya búsan utána­nyúl. — Megyek! — kiáltja, de ujjai bezárulnak. A szél süvít, a kalap mocorog, billeg, ám elszállni nem hajlandó. Az ügyvéd undorral nézi, majd fölkapja, és dühvei lerázza róla a sarat. Csatlakoznia kell! Pedig a hátrány, amit a szélnek meg a rúgásnak köszönhet, még előny is lehet: mentség a törvényes kormány előtt. Mert tegyük fel, hogy a szél az ellenkező irányból fújt: nem a határ, hanem a város felől. Ez esetben ő kizárólag a kalapja miatt került ide a főtérről. Idáig kellett' üldöznie. Ám ha felzárkózik a küldöttséghez? Ki hiszi el, hogy mind a kalapot kergették? Alinak máris gyanús. A zsakett, véli, biztosan Zápolyáé, a kalap viszont mintha kölcsönzött volna: több számmal na­gyobb, mint Zápolya feje. Ez a látszat, amit jelenleg nincs idő leleplezni, de a felszabadulás után okvetlen tisztázni fogja. — Jöjjön, jöjjön, ügyvéd úr! Elvégre jogásznemzet va­gyunk ! v. De Zápolya legszívesebben magánemberként tartózkodna az országúton. Független magánemberként, aki napi sétáját végzi. Legfeljebb tüzet kéme vagy az időt kérdezné meg az illetők­től, akikkel összeakadt. Mert azt, hogy milyen járatiban van­nak, neki nem muszáj tudni. Olykor mintha a művészhajú is ingadozna. Ki tudja, há­nyadszor áll meg az út menti fűzek mellett, hogy szükséglét végezze? Az őshátsó gondolatai azonban minden politikai tar­talmat nélkülöznek. j. A város felől közben egy kerékpáros suhog a csoport után.' Nyomja a pedált, hogy szinte szállni látszik. De a hegedűst ez nem hatja meg: — Szép kis ficsúr! — kiáltja megvetően. — Jő, hogy nera taxit bérelt! Zápolya még reménykedik a kalaptrükkben. Alighogy fel­í \ Miután utolsó fogpiszkálót is összetörték, darabjait fca- $ tanás rendbe állították, sóval meghintették, majd szórakozot- $ tan lesöpörték, néhányan azzal az elhatározással álltak fel a ^ Pannónia söröző asztala melllőd, hogy a közeledő szovjet csapa- ^ tok elé mennek. $ A hír, hogy az oroszok legkésőbb estig bevonulnak, abban a ^ kritikus percben terjedt él a patinás sörözőben, amikor a $ zóna felszolgálásának ideje lejárt, a menüé pedig megkez- ^ dődött. De a Pannóniában már csak haladó gondolkozásé ^ férfiak tartózkodtak, infarktust senki sem kapott; a hír a le- ^ vés és a főzelék között csak mellesleg került terítékre, a kül- ? döttségmenesztés nagy témáját pedig már a a pótkávé mellett 5 vitatták meg, döntésüket az időjárás alakulásától is függővé ^ téve. Erről a két piccolófiú ismételten jelentést tett a bokszok- ^ ban ülő vendégeknek. $ Az ötlet egyébként több asztaltársaságban is felvetődött, $ jobb köztisztviselők közt is. A városban hatszáz új polgármes- $ terjelölt volt. De a végsőkig csak a Pannóniában tartottak ki. $ Fél négykor a tulajdonos már át is adta a fölkerekedő urak- ^ nak a nagy fehér kenyeret, mélyet jelképnek szántak. Ám a § kihalt utcára lépve a delegátusok sorra elbátortalanodtak, s ^ a széles országút helyett mégis a meleg otthont választották. | Annál is inkább, mert közben esni kezdett. $ A főtérre érve csak egy Zápolya nevű ügyvéd csatlakozott $ a szính ázi másodhegedűshöz, akit Bocskai-ruhába öltözött ^ diák várt a Hattyú Szálló előtt. Báksay Ali itt adott találkát b a barátjának, de Türk, szokása szerint, késett, t Mialatt várta, Bauer Tibor, Türkiz és Baksay osztálytársa $ egy ablakból többször lefényképezte a társaságot, de képed, § Ali szüntelen forgolódása és a Második Ukrán Front had- ^ mozdulatai miatt, nem kerülhettek a város történetének al- | bumába ... ^ A másodhegedűs hamar megelégelte az ácsorgást. § — Uram — mondta —, az én cipőtalpam már átázott! $ Hangjában súlyos vád volt, melyre Zápolya, a cipőgyár jog- ^ tanácsosa lévén, csak sóhajjal tudott válaszolni. A lyukra már ^ rá se nézett. | A művésznyamor azonban így is döntött, s végül Türk nél- S kül indultak útnak a kongó utcákon, szemközt a metsző széliéi. ^ Épp jókor, hogy csatlakozzanak a munkások csoportjához. ^ A küldöttség már a határban jár. Megy az országúton, a ^ tar fák és csupasz mezők közt. Az ég kavemás, a szél baljós ^ dübörgést sodor a csatasíkról. De a misszió bátran vonul. Megy § tarka, protokollcáfoló öltözetben, ám ünnepi komolysággal. TV ovember 7-én, szerdán, ké- son keltem. A Péter-Fai erőd felöl eppen a déli ágyú- szo hallatszott, amikor a Nyevszkijen végigmentem. Hi- aeg, barátságtalan idő volt. Az ziíiami Bank lezárt kapui előtt szuronyos katonák álltak. — A kormány emberei vagy­tok? — kérdeztem tőlük. — A kormánynak már be­fellegzett Szlava bogu! (Hála istennek!) — Ennél többet nem tudtam meg tőlük A villamosokról fürtökben lógtak az utasok — férfiak, uok, gyermekek. Az üzletek nyitva voltak, és mintha az ut­ca nyugodtabb lett volna, mint az előző napon. Éjszaka a há­zak falait új, felkeléseiienes plakátokkal ragasztották tele — a parasztokhoz, a katonák­hoz, a petrográdi munkások­hoz intézett felhívásokkal. A Morszkaja sarkán beleüt­köztem Gomberg kapitányba, egy mensevik „honvédőbe”, a párt katonai osztályának titká­rába. Arra a kérdésemre, hogy a felkelés valóban megtörtént-e már, fáradtan, vállv.onoga- tással válaszolta: — Csórt znajet! (Az ördög tudja!) Meg­lehet, hogy a bolsevikok a ke­zükbe kaparintják a hatalmat, ae három napnál tovább nem tarthatják meg. Nincsenek kormányzásra alkalmas embe­reik. Talán jp is, ha engedjük, hogy megkíséreljék, legalább belebuknak... A Szt Izsák tér sarkán levő katonai szálloda előtt fegyve­res matrózok álltak. A szálló halijában sok fel-le sétálgató vagy suttogó hangon beszélge­tő fiatal tisztet láttam; a matrózok nem engedték ki ókét a kapun... A palota nyugati sarka előtt nagy páncélautó állt Rajta vörös zászló, újonnan . ráíestebt vörös belük: SZRSZD (Szovjet Rabocsihi Szoldatsz- kih Gyepű tatov). A Szt Izsák téren ágyúkat állítottak fel. A Novaja ulica torkolatában ba­rikádot emeltek: ládák, hor­dók, egy régi ágybetét, egy . vagon.. A Mojka rakpart végét farakással torlaszolták el. A ház előtt végig ugyancsak mellvéddé magasodó farön- ! kök... a,v. — Gondoljátok, hogy itt harcra kerül sor? — kérdez­tem. — Bizony, mégpedig hama­rosan — felelte egy katona idegesen. — Jó lesz, elvtárs, ha elmegy, mert könnyen baja eshet Abból az irányból fog­nak jönni — mutatott a tenge­részeti hivatal felé. i— Kik fognak jönni? — Azt nem tudnám meg­mondani, testvér — mondotta es köpött egyet. A palota bejárata előtt ka­tonák és matrózok csoporto­sultak. Egy matróz beszámolt , a Köztársasági Tanács vég­óráiról. — Szépen besétáltunk, és minden ajtóhoz katonát ál­lítottunk. Odamentem az el­lenforradalmár kornyilovistá- hoz, aki elnökölt: — - Nincs többé Tanács. Menjetek ha­za! ... Nem messze tőlem egy cso­mó katonától körülvéve, tá­bornoki egyenruhában, egy szürke bajuszos, alacsony ter­metű ember állott Arca pi­pacsvörös volt. — Alekszejev tábornok va­gyok — ordította. — Mint fe­lettese és a Köztársasági Ta­nács tagja, követelem, hogy engedjen be! — Az őrt .álló katona a fejét vakarta — nem tudta, mitévő legyen. Megszó­lépőjegyüket! A Téli Palo- ? tába megyünk! A matróz nem tudta, mi- b tévő legyen. Óriási kezével t meg vakarta a fejét, majd mo- j górván válaszolt: — Parancsot $ kaptam a tanácstól, hogy sen- ^ kit se engedjek a Téli Palo- ^ tához. De elküidök egy baj- ^ társat, hogy hívja fel tele- ^ ionon a Szmolnijt... — Ragaszkodunk ahhoz, hogy ^ átengedjenek! Nincs nálunk b fegyver! Mi menni fogunk, b akár engedi, akár nem! — kiáltotta az öreg Schreider, ^ nagyon izgatottan. — Parancsot kaptam ... — ^ ismételte a tengerész kedvet- ^ lenül. ^ — Hát lőjenek ránk, ha akar- ^ nak! Mi menni fogunk! Előre! b — kiáltották mindenfelől. — b Készek vagyunk a halálra, ha ^ van szívük lőni oroszokra és ^ elvtársakra! Itt vagyunk, lő- ^ jenek! ’ ^ — Nem — mondta a ten- ^ gerész kanokul —, nem en- ^ gedhetem át magukat. — És mit tesz, ha megyünk? $ Lőni fog? % b — Nem, nem fogok lőni $ fegyvertelen emberekre. Nem lövünk fegyvertelen oroszok- ^ ra... ^ — Mi megyünk! Mit tehet ^ ez ellen? — Majd teszünk valamit — ^ mondta a tengerész, s szem- b mel láthatóan zavarban volt. ^ — Nem engedhetjük tovább ^ magukat. Majd teszünk vala- ^ mit. ^ — Mit fognak tenni? Mit ^ fognak tenni? Tikkor megjelent egy másik ^ matróz, igen dühösen. El- s fenekelünk benneteket! —$ kiáltotta erélyesen. — És ha ^ kell, lövünk is rátok. Most ^ eriggyetek haza, s hagyjatok $ békén bennünket! S Az urak dühösen szitkozód- ^ tak. Prokopovics felállt va- b lami ládára, és esernyőjével | hadonászva szónokolt: — Elvtársak és proletárok! ^ Erőszakot alkalmaznak eile- ^ nünk! Nem engedhetjük meg, ^ hogy e tudatlan emberek ki- ^ ontsák ártatlan vérünket! | Méltóságunkon alulinak tar- b tóm, hogy itt az utcán holmi ^ váltóőrök (sohasem sikerült $ megtudnom, mit értett .váltó- ^ őrön) lepuffantsanak minket. ^ Menjünk vissza a Dumába, és ^ ott vitassuk meg, mi a leg- ^ helyesebb út á haza és a for- ^ radalom megmentésére! Ezután a menet méltóságtel- ^ jes csendben visszafordult, és ^ elvonult a Nyevszkijen, még ^ mindig négyes sorokban. 5!

Next

/
Oldalképek
Tartalom