Pest Megyi Hírlap, 1971. október (15. évfolyam, 231-257. szám)
1971-10-31 / 257. szám
197t. OKTOBER 3L, VAS ARN AP JCirlap 9 PEST MEGYEI ALKOTÁSOK GYÜMÖLCSSZEDÉS' A gödöllői Agrártudományi Egyetem központi épületét és a gépészmérnöki kart összekötő folyosón látható Domanovszky Endre monumentális méretű mozaikja, a Gyümölcs- szedés. Ilyen helyen, ahol a jövőt szolgáló ezer és ezer tudományos gondolat szerveződik a hallgatók elképzeléseiben, különösen fontos, hogy a képzőművészeti alkotás a hétköznapok hátteréből kapcsolódjon az intézmény feladatköréhez, és sajátos eszközeiül tartalmazza az új esztétikai ideálok .teljességét, a mű hordozza a múzeumok hatóerejét, a korszerű művészet eredményeit és távlatait. Domanovszky Endre alkotása mindhárom leendőt összegezi tágan értelmezett jelképes formáiban, aihol a mohazöld vegetációban egyszerre dereng fel a festészet és agronómia további lehetősége. Végtére is arról van szó ez esetben, hogy a műalkotás a színek és formák hatványozott energiáival a tudományos képzelőerőt, az elméleti és gyakorlati munkában egyaránt nélkülözhetetlen fantáziát hozza mozgásba az élmény és gyönyörködés áttételes módszerével. Hiszen, aki megáll és társalog a nyári lombok között almáért mozduló mozaikfigurákkal, holnap kinn a mezőn jobban érzékeli a dolgozó kétkezi munkást és a természet egyre jobban feltáruló törvényeit. Domanovszky művének ez az intellektuális központja és humánumtartaléka. Kiss DÉNES: Meddig érdekes egy lány? Vitz Béla, Kemstok Károly, Szőnyi István a nyár beteljesülését gyümölcsökkel láttatta, mivel fokozta a gödöllői mozaik készítője e festői eszményeket? Domanovszky Endre nyári mezőidézete nem természetre korlátozott világ, magában foglalja a közösen végzett munka alapegységét, az embereket. Egyneműség uralkodik a képen, hiszen tizenhárom nő mozdulatrendszerét vizsgálja a festő, s a megoldott színviszonyok a foltok és .tónus-egybehangolódások ritmikus rendszerét alkotják, olyan rendszert, mely kellemes a szemnek, és gondolatisága is biztosított. Függőleges színsávokban jelennek meg az almaszedők, s a napszakok eltérő színösszefüggései azonos életkorú és állapotú asszonyembereket minősítenek. Egységes alkotóelem bennük a derű, s e feminin jelleg a természet, a nyár folyamatos termőerejét hangsúlyozza az elmosódó zöld örvényekben. Minden éretf a képen, gyümölcs, asszony kering e nyári körforgalomban, az elhatárolt színszelvényekben sárga és zöld tűz tömörül. A modem élet, a mi társadalmunk embercentrikus világát érinti és ábrázolja Domanovszky Endre műalkotása, s ha a helyhiány miatt a szem nem is tudja egyszerre átfogni a látványt, magában összeadja, mintegy véglegesíti, nem kényelmesen, hanem gondolkodva, önmagát építve gyönyörködik. Losonci Miklós egész közönsége figyelt. Sőt, úgy tűnt, hogy hallgatólagosan még biztatják is a majomarcú szőkét. Azt pedig nem nagyon kellett biztatni. Vaskos megjegyzéseket és disznóságokat mondogatott a lánynak. Rekedtes, mély hangja bántóan különült el a többi vendég zsongásba mosódó hangjától. A legdisznóbbakat azért olyan halkan mondta, hogy csak a lány és a haverok hallhatták. A lány pedig egyre ijedtebb lett, összehúzódott a kis asztal mellett, és egyre jobban kiütközött esetlensége. Pedig közelről dacossággal ötvözött báj látszott az arcán. — A kisasszonynak nem vagyok elég jó? — kérdezte kihívó hangsúllyal a homlokfalán. — Majd akkor jönnek a haverok is! Ennyien csak megfelelünk? — Körülnézett és várta a röhejt. A haverok röhögtek is azonnal. A lány keze az asztalon feküdt. Nem votlak kis kezek, kecsesek, finomak, hanem erősek, durvák. Nem illett volna rájuk a kézcsók, sem a hosszúszárú, városi kesztyű. Pedig' nem lehetett több tizenhat-tizenhét évesnél. Elhagya- tottságában kis riadt verébre emlékeztetett. Szárnya és lába béna, kiszolgáltatottan várja sorsát. Nem tiltakozik. Nem csinál semmit, csak éppen van. De létezése bizonyos fokig védtelen felkínálkozás és nem, nem az erősek vadásznak rá, hanem a minden tekintetben leggyengébbek. — Hát meddig pofázzak, kisanyám? — emelte fel hangját a homlokfalán egy pohár sör után és felállt, hogy egészen a lány mellé húzza székét, amikor egyik társa hirtelen pisz- szegett neki. Már ekkor mindenki látta, hogy az eszpresszó ajtajában egy fiú áll. Tekintete felett összehúzta a szemöldökét, majd határozottan megindult a lány asztala felé. A lány arcán megenyhültek a vonások. A fiú közeledett és közben nem nézett se jobbra, se balra. Ment egyenesen ahhoz az asztalhoz. Megállt a homlokfalán előtt, nem sokkal volt magasabb nála, mert az is zavartan felegyenesedett. Az új fiú nyílt tekintetét nem sokáig tudta elviselni. Néhány másodpercig farkas- szemet néztek, majd a homlokfalán elfordította fejét és elindult az illemhely felé. Arcán visszafojtott düh és gyáva gyűlölet ült. — Iszol, iszol egy kávét? — kérdezte a lány, miután halkan, megkönnyebbülten sóhajtott. — Nem — felelte' a fiú, kis hallgatás után. — Bántottak? , A lány megrázta a fejét és mosolygott. Kinyílt az arca, mint valami nagy virág. Szép volt. De ezt az emberek már nem látták. Az eszpresszóban már nem figyelt rájuk senki, nem voltak érdekesek többé— Joci belesett az istállóba. Sötét vofflt bent. mint a kút mélyén. Csendes lustán heverészeut. Tekintetük találkozott. A ló szemefehér je barátságosan csillogott. — Bejövök, ha nem alszol. Apuka alszik. ' Csendes nyihogott, hosszan, örömmel. A fiúcska levette a pici ablakról a kaparót, és ügyetlenül tisztogatni kezdte a hosszú sörényű állatot. Simogatta meleg, érzékeny, rángó bőrét. összemarkollta, kisimította. — A napocska majdnem a cseresznyefára esett. Mátéék- nál... tudod, akiknek az a nagy kutyájuk van. A ló vissza-visszanézett, mintha biztatná a kis ápolót Farkával sem csapkodott — Ha majd egyszer elmegyek a boltba, medveszart fogok venni. — Jocit meglepte bátorsága. Elismételte néhányszor jó hangosan. Mértéktelen izgalom vett rajta erőt Halk lépések közeledtek, de nem a kapu, hanem a kert felől. Joci odaszaladt majd hirtelen megtorpant A küszöb előtt egy férfi állt Látszott, hogy ő is meglepődött. Néma csönd volt, csak a kutyáik ugattak valahol a kertek végében. — Itt laknak Rakackiék? — Itt anyuka lakik meg apuka — felelte Joci. De mindjárt hozzátette: — Minket Rakackinak hívnak. A férfi bámulta a fiúcskáit. Rosszul öltözött, fáradt száraz ember volt Idegen. Ekor felgyűlt az udvari villany. Anyuka jött ki, valamit leöntött a tornácról. Pár lépést tett az istálló félé, majd felkiáltott. — Jézusisten! — Kendőjéhez kapott, és már fordult is meg. Az idegen mosolygott. Mosolya ráfagyott az arcára. Szája kinyílt. A villanyfénynél Joci látta, hogy sok foga hiányzik. Félve megkérdezte: — Neked is az egérke vitte él a fogadat? De választ nem kapott. Apuka jött ki a tornácra. — Te élsz?... élsz?... Jancsi... Bakos azt mondta, megöltek Miskolcon. — Élek. A férfi még mindig mosolygott, végül bement a konyhába. Sokáig nem tudtak mit szólni. Ügy rémlett, hogy már évek óta ülnek egymással szemben. Néha megszólaltak. A csöndet vájták még üregesebbre. — A boltot kifosztották... — mondta az idegen. — Ki... nem baj... fő az, hogy élsz. A' cigányok... — Kifaggattam őket. Azt mondták, mire ők odaértek, üres volt. Mást beszélnek! — Csak nem gondolod, hogy én? ... Az öcséd... A, férfi lehajtotta a fejét. Joci beóvakodott az idegen után, és most ott ült a küszöbön. Fél lába kint, a másik bent. Erre a mondatra apja felé fordult teljesen. Apja ekkor vette csak észre. — Büdös kölyke... mit bámulsz itt... — meg akarta ütni Jocit. A kisfiú kiszaladt az udvarra. Már teljesen sötét volt. A tyúkok félkapaszkodtak a létrán, és beültek az ólba. Verték egymást. Nyugtalankodtak. Már pillogott fönt néhány csillag. Az eperfáról fehér szemek hullottak, mint a nagy, lombos ég fájának ágain madarakROZSNYAI ZOLTÁN: OLVASŐ LÁNY * A k i f^ilyan lánynak látszott, áki- | ” vei könnyen ki lehet kez- : deni. Kicsi volt és riadt. Az \ apró asztal mögé bújva ült, | félszeg testtartással. Ügy rém- 1 lett; alig mer fölpillantani. \ Az állomás melletti eszp- i resszóban sokan voltak. Ejsza- \ kai műszak után beülték a I fiúk a közeli üzemekből. Sok> féle ember akadt köztük. A ; legtöbben vonatra váriak. Né- ! melyik már láthatóan részeg ! volt, borzas hajjal, tunya tar- \ lássál könyökölt. Sok volt a : sörösüveg is, a kis asztalokon. \ A fiúk feje az üvegek tompa ! zöldje fölött világított. Az \ eszpresszó volt a falu egyetlen \ szórakozóhelye. \ A lány melletti asztalnál is j három suhancféle ült. Már ők \ ittak is annyit, hogy hangosan ! és elég feltűnően szólítgatni ! merjék a lányt, aztán mekegve S nevessenek ostoba megjegyzé- \ seiken. ! — Hallod-e, kisanyám? Fi\gyuzz rám, figyuzz a te jópofádra. Naa!.,. Nem hallod? I — hajolt most közelebb a \ lányhoz a legrészegebb és leg- \ vagányabb kinézésű, aki min- S dig első akart lenni minden- \ ben, hogy így őrizze meg te- \ kintélyét. Haját, amúgyis ala- | csony homlokára fésülte, mint- \ ha szégyellné, hogy egyáltalán l van homloka. \ A lány pedig igyekszik nem \ rájuk nézni. Az ajtót fürkész-. \ te, de nem mozdult. Bár iga- \ zában sokfelé nem nézhetett, | mert alig volt asztal, ahol ne ^ült volna férfi és ne pislogott \ volna rá. A szemek kancsal i \ füzében ült kopottan és fél-1 \szegen, s nem volt ámyéka.\ \Ha sokáig nézte az ember, \ i már nem volt biztos abban, § \hogy „olyan lány”. Inkább ár-^ !vának és elhagyottnak tűnt? I** g Az asztalon nem volt mórg : -f*- előtte semmi. Elég régen g ärendelhetett, mert a felszolgá-% \ ló elvitt előle mindent. Az asz-\ ; tallap üressége még jobban \ l felbátorította a suhancokat. i [ 5 S Az előbbi „bátrabb” szőke \ g most még közelebb húzta a \ ! székét. Két társa kihajolt az \ ! asztal mellől és röhögött. \ \ Az egyik még a kezét is össze- í i dörzsölte: jó hecc ez. A nagy \ > jelenetre szinte az eszpresszói > V SZILAGYI JUDIT: Újra Mikor reggel kinyitod a szemed / vonalas arccal felém hajolsz, fekete hajad minden kócosságával becézel és szád először nyitod meg felém, és én tudom, hogy újra kezdődik a nap és újra protokoll mosolyt dobok magamra, szeretnénk egymást, de csöng az óra s elmaradt őrjöngésünk lecsitítva öltözünk. Te megfőzöd a feketét és közben rendezgeted papírjaid és válogatsz maradék-cigarettát, magadban előre számolod telefonjaid és határozol, hogy holnaptól más lesz, lesz idő arra, hogy szeress reggel is, és lesz idő, hogy sima száddal keltesz s utána ébren várjuk, hogy csörögjön az óra, és szád először hagyná el mosoly mert - éreznénk, hogy éltünk már valamit titokban. ként ülő fények piszkai. Joci után kijött anyuka is. Sínt. A tyúkólnál már zokogott kezét tördelve. Joci érezte, nagy baj történt. Jóvátehetetlen. A vendég késő éjjel ment el. Az udvarom, is vitatkoztak. — Az én pénzemből vetted a lovadat, hogy lopni járj vele! — kiáltozta a férfi, hadonászott. Joci ott reszketett Zsigával a tornác szélén. — Apukát nem szabad bántani! — akart odakiáltani, de félt, hogy Zsiga megveri. Aznap éjjel Csendes addig forgolódott, topongott, míg jobb mellső lába a jászol rácsai közé szaruit. Úgy találták meg reggel, összetörve, kimerültén. Szeme megtört, mint a beteg emberé. Apuka a bajuszát rágta. Mikor megtudták a szerencsétlenséget, egymás után jöttek a szomszédok. Ahányan voltak, annyi tanácsot adtak. — De kellene lőni, nem ér ez már egy forintot se! — mondta ki az ítéletet az öreg Zupcsán. Kupec volt. Jobban ismerte a lovakat, mint az állatorvos. Jobb híre is volt, de apuka kituszkolta az istállóbóL Az állat bepiszkította magát kínjában. Farka szőre, sörénye beleázott a húgylébe. Joci keservesen sírt. Mozdulni sem mert, így is mindenki belebotlott. Az ajtóból szótongotta egyetlen pajtását: — Cendesz! jaj, te Cendesz...! Apuka hevederrel felkötötte Csendest a mennyezetre. A két hátsó lába földet ért, az elsők a levegőben hintáztak. — Hintaló lett belőle! — röhögött Zupcsán. Az egész falunak elmesélte: '„Hallotta, szomszéd? Rakacki felkötötte a lovát! Amelyikkel lopni járt. Magát kötné fel az ilyen ember!” — A bátyád átkozott meg, a bátyád — nyögte anyuka. Apuka csak a bajszát rágta. Lefogyott, elnémult. Ha nagyon felforrt benne a düh, kiment az ólba, felvette a villát, és addig verte Csendest, amíg a karja bírta. Joci hallotta a ló zokogását. Látta véresre harapdált szája szélét. Egy gumikerekű kocsin vitték él. Már döglött volt Nyár volt. Forró nyár. A kazlak maguktól gyulladtak fel éjjelenként A kisfiú figyelte a darazsaikat, amint ittak a kacsák vályújából. Rosszkedvűen őgyelgett az udvaron. Meg kellene szökni. Világgá menni, vándorolni, vándorolni... Az ostort meg a kifestőkönyvet vinné magával Mikor az istálló elé ért, zajt hallott benitről. Óvatosan benézett. Apuka a jászol előtt állt négykézláb. A nyakán kötőfék. Előtte a földön kukorica. Szájával szedi fel, ropogtatja. Bajusza, homloka fekete. Dermedten figyelte. Apuka lovat játszik. Közelebb lépett... — ... Apuka ... játszol? Apja fölemelte a fejét Szeme véres volt, zavaros. A kisfiú félt, de azért mellé lépett, és megsimogatta a haját, homlokát — ... Apuka ... Hirtelen hatalmas sárga fogakat látott. A fájdalom karjába hasított. Elsötétült előtte a világ.
